Battaplébánia

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Jn 10,11-18

Elmélkedés

Bízni Istenben
Lázadó korban lévő kamasz fiú mondta egy csoportbeszélgetés alkalmával: „Az a baj a papokkal, hogy hisznek ugyan Istenben, csak nem bíznak benne.” Megjegyzése nem illeszkedett a beszélgetés menetébe, ezért kissé meglepett, engem a papot, illetve a többi fiatal sem értette, hogy ez most hogyan jön a témához. Kérdezhettem volna tőle, hogy ő bízik-e Istenben és bízik-e a papokban, de nem tettem, mert láttam, hogy nem egészen a saját véleményét mondja. Valószínű, hogy az előző esti film egy részlete maradt meg benne, amelynek megjegyzése talán nem is papokra vonatkozott eredetileg, de ő most egy eredetinek tűnő mondást szeretett volna közölni velem. Egy másik eset: levelet kapok egy ismeretlen személytől, aki meglehetősen általánosan fogalmazva hosszasan sorolja a papok hibáit. Csak annyit válaszoltam neki, hogy jöjjön ő is papnak, álljon be a csapatba, mutasson példát, hogy milyen egy jó pap, és szívesen tanulok tőle. E válasszal „fején találtam a szöget,” mert szégyenkezve vallotta be, hogy két évig járt papnevelő intézetbe, de otthagyta a szemináriumot, és bocsánatot kért előző leveléért.

Ma, a papi és szerzetesi hivatások napján nem a „mundér becsületét szeretném védeni,” hanem mindenkit a bizalomra szeretnék buzdítani. Amikor fiatal emberként valaki meghallja Isten hívását a papi életre és úgy dönt, hogy elfogadja azt, akkor ez a döntése a bizalom jele. Rábízza magát Istenre, az ő vezetésére és szeretetére. A papságra való felkészülés során újra és újra meg kell erősíteni ezt a bizalmat, főként akkor, amikor megérti, hogy emberi képességei aligha lesznek elegendőek hivatása teljesítéséhez. Ha hiányzik a bizalom folyamatos erősödése, akkor inkább félbehagyja valaki a szemináriumot és más foglalkozást választ magának. A pappá szenteléskor szintén megmutatkozik ez a bizalom Isten felé, hiszen enélkül aligha volna bárkinek bátorsága elindulni ezen az életpályán. A bizalom ismételt felélesztése és erősítése a későbbiekben is szükséges, hiszen csak így tud hűséges maradni, kitartani papi hivatásában.

A mai vasárnap a szolgálatát hűséggel végző pásztorról olvasunk az evangéliumban. Jézusnak ez a példázata a bizalomról is szól. Valószínűleg a bizalom, mint emberi tulajdonság nem ruházható át állatokra, de a pásztort ösztönösen követő bárányok képe jól szemlélteti a személyek közti bizalmat. A pap Istenre bízza életét, Jézust, a jó pásztort követi. Ez nála nem ösztönös, mint a bárányok esetében, hanem tudatos döntés. A hívek, az Egyház tagjai bizalommal követik vezetőiket, mert felismerik azt, hogy Isten rendeléséből, Jézus hívására lettek ők a nyáj pásztorai. A hívek részéről tehát kettős irányú a bizalom, egyrészt a papok felé irányul, akiknek a vezetését elfogadják, másrészt Jézus felé, azaz bíznak abban, hogy ő, a Jó Pásztor gondoskodik számukra olyan emberekről, akik hűséggel és felelősséggel vezetik őket.

Amikor ma új papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk és azért, hogy papjaink megerősödjenek hivatásukban, tegyük ezt bizalommal: Isten papjai által gondoskodik az ő népéről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Akit te kiválasztasz a papságra, és aki igent mond a papi hivatásra, annak világosan kell látnia az emberek lelki igényét. Fel kell mérnie azokat a feladatokat, amelyeket papként végezni fog a te nevedben. El kell sajátítania a megfelelő lelkipásztori módszereket, hogy érthető és korszerű választ tudjon adni a mai embereknek. De az emberi felkészülésen túl mindenekelőtt rád kell bíznia önmagát, teljesen és visszavonhatatlanul át kell adni személyiségét neked. Adj, Urunk, a te népednek jó, szent, hivatásukat hűségesen teljesítő és Krisztust, a Jó Pásztort példaképüknek tekintő papokat!

Abban az időben: Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.
Mk 16,15-20

Elmélkedés

Az újszövetségi Szentírás sorrendje szerint a második evangélium Szent Márk írása, amely azonban időrendben a legkorábban keletkezett. Mind a négy evangélium esetében megfigyelhetünk sajátos szempontokat, amelyek a szerzőt vezették. Ma Szent Márk evangélista ünnepén foglaljuk röviden össze, milyen szándék vezette őt művének megírásakor.

Amikor Márk megírja evangéliumát, azaz mintegy 25 évvel Krisztus feltámadása után, már léteznek krisztusi közösségek. E közösségek tagjait szeretné megerősíteni a hitben. A hit két pilléren nyugszik: Jézus kereszthalálán és feltámadásán, amelyek meghozták az emberiségnek a megváltást és az üdvösséget. Az első keresztények nem csupán a hit örömét tapasztalták meg, hanem azt is, hogy hitük miatt üldözések érik őket. Márk fel akarja készíteni a keresztényeket a rájuk váró üldözésekre, meg akarja őket erősíteni hitükben, bátorít a helytállásra és a hitben való kitartásra. Az üldözések és a világ kísértései megingathatják az embereket a hitben, de ennek ellen lehet állni Isten segítségével.

Miként az első krisztusi közösség számára, ugyanúgy a mi számunkra is a hit megerősödését szolgálja az evangélium naponkénti olvasása. Benne megtalálom az öröm, a megváltás, az üdvösség, a kegyelem és a hit tiszta forrását.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te örömmel ajándékozod meg az embereket, és azt várod, hogy örömben éljenek, mert a te világod öröm és boldogság. Űzd el lelkemből a szomorúságot. Adj gondolataimnak szárnyat, és vedd el tőlem a gondokat. Azért is könyörgök több örömért, hogy másokat is örömre hangolhassak. Amen.

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

A tegnap olvasottakat folytatva, beszédében Jézus megerősíti, hogy az ő teste valóban étel, amelyet mindazok magukhoz vehetnek, akik el akarnak jutni az örök életre. Mai elmélkedésünkben nézzük meg, hogy mi az alapja az Oltáriszentség és az örök élet szoros kapcsolatának!

Az örök életre az ember úgy jut el, hogy meghal és Isten feltámasztja őt az új életre. Igaz ez minden emberre és igaz Jézusra is. Az ő halálára nagypénteken emlékezünk, feltámadását pedig húsvétvasárnap ünnepeljük. E két esemény összetartozik, pontosabban egy harmadikat, egy ezeket megelőzőt is hozzá kell kötnünk, mégpedig az Úr utolsó vacsoráján történteket. Az utolsó vacsora Jézus áldozata, amely egyben a keresztáldozat és a feltámadás elővételezése. A kenyérben és a borban Krisztus önmagát adja nekünk. A kereszten szintén önmagát adja, s ez igaz feltámadására is, hiszen ez által nyerünk új életet, üdvösséget.

Az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában a múlt, a jelen és a jövő találkozik, mert a szentmisében emlékezünk egy múltbeli eseményre, Krisztus áldozatára, megünnepeljük, hogy jelenvalóvá válik köztünk a jelenben és elővételezzük az örök életet, amely a jövőben vár ránk. A szentmisének akkor vagyok igazán részese, ha magam is áldozattá válok és egyesülök Krisztussal, akit a szentáldozásban veszek magamhoz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusunk, Te megmutattad, mi is az ember, s megtapasztaltad: ember az emberrel milyen rosszul bánik. Végül azonban azt is megmutattad, hogy hogyan visel el az ember másokat egészen saját élete feláldozásáig. Te felszabadítottál engem erre az életre; segíts követésedben! Amen.

A. Pereira

Forrás

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,44-51

Elmélkedés

Az élő kenyérről szóló beszédében Jézus új tartalmú kijelentést tesz, amikor az örök élet kenyeréről beszél. Pontosan megnevezi, hogy az ő teste az, amit táplálékként ad az embereknek. Ismét felidézi az ószövetségi manna-csodát, amely a zsidó nép számára meghatározó élmény volt. Az Egyiptomból való szabadulást követően, amikor a pusztában vándoroltak, rendkívüli gondot jelentett számukra a mindennapi étel biztosítása. Létkérdés volt számukra az élelem. Gondjuk mértékét jelezte éhséglázadásuk. Fellázadtak vezetőjük, Mózes ellen, illetve Isten ellen, akinek az Egyiptomból való szabadulást köszönhették. Ebben a helyzetben adta nekik Isten naponta a mannát, így gondoskodva róluk, s így mentve meg őket az éhhaláltól.

Ha mi nem is kerülünk ennyire nehéz helyzetbe, jól tudjuk, hogy a kenyér a legalapvetőbb étel számunkra, ami az életben maradáshoz szükséges. Ugyanakkor új jelentősége nyílik meg a kenyérnek attól kezdve, hogy a mi Urunk ezt a táplálékot választotta arra, hogy benne önmagát adja nekünk. Akinek a kenyeret, s a kenyér által az életet köszönhetjük, annak hálával tartozunk. Ugyanígy hálával tartozunk Jézusnak, aki önmagát adja nekünk az Oltáriszentségben! Legyünk hálásak Istennek, hogy az örök élet kenyerét naponta magunkhoz vehetjük a szentáldozásban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te Krisztus papságában részesítetted egész népedet, és ennek a népnek tagjává tetted azokat, akiket Fiad képére újjá alkottál. Kérünk, fogadd el őket kedves áldozatul, hogy kegyelmedből eggyé váljanak egyházad adományaival. Amen.

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”
Jn 6,35-40

Elmélkedés

Beszédének lényegi mondanivalójához érkezik, amikor Jézus kijelenti: „Én vagyok az élet
kenyere” (Jn 6,35). Valószínűleg sokan ezen a ponton „veszíthették el a fonalat.” Eddig minden világos volt. Látták a kenyérszaporítást, amely az egykori manna-csoda megismétlése a messiási időkben. Megértették, hogy Isten – miként a régi időkben, ugyanúgy a jelenben is – képes gondoskodni népe számára táplálékról. És ekkor jön az újdonság: Jézus azt állítja magáról, hogy ő az élet kenyere. Hogyan kell ezt érteni? Mit jelenthetnek ezek a szavak? Milyen értelemben lehet ő kenyér? Ilyen kérdések járhattak az egykori hallgatóság fejében, mert még nem tettek különbséget a testi táplálék és a lelki táplálék között. Ők arra gondoltak, hogy Isten minden nap olyan kenyeret ad nekik, amely testüket táplálja, azaz valóságos kenyeret. Jézus viszont arra gondol, hogy az ő teste lelki táplálék lesz az emberek számára.

Jézus is megérezhette az emberek megdöbbenését. Bizonyára észrevette, hogy kijelentését értetlenül, sőt hitetlenkedve fogadják, s erre utalást is tesz. Mivel magyarázható e hitetlenség? Talán azzal, hogy egyesek maguk akarják megszabni, hogy Isten milyen jeleket mutasson és nem azt keresik, hogy a látható jelek által mit akar nekik Isten üzenni. A hit és a hitetlenség útja abban különbözik, hogy elfogadom-e Isten vezetését?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat az egyházközségekben teszed láthatóvá, melyek szerte a földön úton vannak az örök haza felé. Add meg jóságosan népednek, hogy méltóképp képviselje népednek világot átfogó közösségét, jellé váljék a világ számára, és Krisztust vigye az emberek közé. Amen.

„Készülj, kelj át a Jordánon, te és ez az egész nép, arra a földre, amelyet Izrael fiainak adok.” (Józs 1,2b)

Előttem lebegett a lehetőség, hogy továbblépjek karrieremben, missziós szolgálatomban. Három fiam már nagyra nőtt. Az életünk egyenesben volt. Több éves gyermeknevelés után készen álltam munkám következő állomására. Ám ekkor Isten meghökkentő kéréssel lépett közbe, és ez mindent megváltoztatott.

A keleti keresztények helyzete napjainkban a figyelem középpontjába került, mivel egy magát „Iszlám Államnak” nevező terrorista csoport vallási kisebbségeket érintő kegyetlen fenyegetései hatására elhagyni kényszerülnek Irakot és Szíriát.
Nincs más választásuk, mint az, hogy egyik napról a másikra elhagyják hazájukat. Sokan közülük Libanonba menekülnek, ahol az egyházak az ország törékeny helyzete ellenére is elkötelezett módon vállalják, hogy befogadják és támogatják őket.

Ez a film a keleti keresztények drámai valóságát állítja elénk, s azt a nagylelkű és tettre kész hozzáállást, amit számos országban mutat ezzel a helyzettel szemben. A menekültek és az őket segítő férfiak és nők tanúságtétele a hitünkben erősít meg bennünket, és arra vezet, hogy „nyitott szemmel imádkozzunk.”
Forrás: www.netforgod.tv

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
Jn 6,30-35

Elmélkedés

Az előzményekben Jézus arra buzdította a népet, hogy ne csupán azért keressék őt, mert kenyeret adott nekik, hanem inkább olyan kenyérre vágyakozzanak, amelyet a mennyei Atya ad nekik. A tömeg ekkor újabb csodát kér, azaz a kenyérszaporítás megismétlését. Jó irányba indulnak el gondolatban, amikor felidézik a pusztai vándorlás korának azt az eseményét, amikor Isten manna kenyérrel táplálta a népet. A manna ugyanis az égből jött, hajnalonként az égből hullott a földre, amelyet összegyűjtve kenyérlepényt sütöttek belőle.

Válaszában Jézus arról tanít, hogy valójában nem Mózesnek volt köszönhető az egykori manna, hanem a mennyei Atyának. Ezzel egyértelműen arra utal, hogy a kenyérszaporításnál sem az ő személye volt a fontos, hiszen ezt a kenyeret is maga Isten adta a népnek.

Mindkét csoda, tehát az ószövetségi manna-csoda és Jézus kenyér-csodája jel, az isteni gondoskodás jele. Isten nem csupán természetes módon gondoskodik népéről, hanem akár természetfeletti módon is, azaz csoda által. Mégse számítson senki arra, hogy az előző nap látott kenyérszaporítás minden nap ilyen módon fog megismétlődni, mert új módon fogja az Atya táplálni a népet. A Fiú teste lesz a lelki táplálék, miként erről a következő napokban fogunk olvasni Jézus beszéde, tanítása alapján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó örök Isten, mélységes szeretet, bölcsesség, jóság, remény s a bűnösök menedéke! Elfordulunk Tőled, s Te utánunk jössz. Közelebb már nem is jöhettél volna hozzánk, hisz emberségünket öltötted magadra. Csodállak, Uram, és szeretlek! Megengedted, hogy bepillantsunk örök és mérhetetlen szereteted mélységébe. Amen.

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
Jn 6,22-29

Elmélkedés

Ezen a héten Jézusnak az élő kenyérről szóló beszédét olvassuk az evangéliumban. A beszéd jelentőségének és tartalmának megértéséhez érdemes az események sorát időrendben röviden felidéznünk. A csodálatos kenyérszaporítással kezdődik minden. A több ezres éhező népet mindössze néhány kenyérből és halból Jézus jóllakatja, mert a kevés eledel az Úr imájának és áldásának köszönhetően csodás módon megsokszorozódik. Ezt követően történik Jézus vízen járása, amely újabb bizonyítéka annak, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezik.

Az események folytatását a mai evangéliumi részlet írja le. Az emberek csak az apostolokat látták elhajózni Kafarnaum felé, ezért keresni kezdik Jézust, aki kenyeret adott a népnek. Mivel nem találják, ők is elindulnak és átevezve a Genezáreti-tavon, megérkeznek Kafarnaumba. Csodálkozva érdeklődnek afelől, hogy miként került Jézus ide, mert ők nem voltak részesei annak az éjszakai élménynek, amit az apostolok láttak, hogy tudniillik Mesterük a víz tetején feléjük jött.

Válaszában Jézus nem tesz említést az éjszaka történtekről, hanem felvezeti az örök élet kenyeréről szóló beszédét. Elmondja, hogy a nép a kenyérszaporítás csodája miatt keresi, s arra bíztatja őket, hogy a földi táplálék helyett a mennyei Atya által adott táplálék után vágyakozzanak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Te saját hasonlatosságodra teremtettél engem; s mégis hogy megcsúfolom sokszor a te képedet! Csak azt kérhetem minden eltévelyedésem után: állíts meg, hogy magamba tudjak szállni, s szólíts nevemen! Amen.

P. Gerhardt