Battaplébánia

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1–19,42

Elmélkedés

A szeretet végtelen

Nagyböjti lelkigyakorlatot tartottam és a gyóntatásban segédkeztem a minap egy közeli plébánián. A szentmise után beszélgettem egy kicsit a hívekkel. Mivel alig egy éve érkezett hozzájuk fiatal plébánosuk, kérdeztem tőlük, hogy vannak megelégedve az új atyával. Egy kisgyermekes anyuka lelkesen válaszolt: „Örülünk neki. Csak úgy sugárzik belőle a szeretet!” Közben rápillantottam az atyára, aki valamivel arrébb, a templom hatalmas keresztje alatt állt gyerekekkel körülvéve. Elgondolkoztam egy pillanatra a jeleneten: a keresztből, Krisztus keresztjéből sugárzik a szeretet. Ha a kereszt titkát hirdeti szavával, ha cselekedeteiben jelen van a krisztusi szeretet, ha életében helye van a keresztnek, akkor a hívek jogosan érzik, hogy sugárzik papjukból a szeretet. Nagypénteken imádkozzunk papjainkért, hogy hűségesek maradjanak a kereszthez!

Ma, nagypénteken azzal a bizonyossággal emlékezünk Jézus kereszthalálára, hogy a világra boruló sötétség nem fog győzni a világosság felett. Azzal a bizonyossággal idézzük fel az Úr megváltó áldozatát, hogy a végsőkig elmenő emberi gonoszság nem erősebb a végsőkig elmenő isteni szeretetnél. Azzal a bizonyossággal állunk lélekben a kereszt alá, hogy a halál nem győzedelmeskedhet az élet felett. Azzal a bizonyossággal és hittel szemléljük a kereszt titkát, hogy ami emberi szemmel oktalanságnak és érthetetlennek tűnik, az valójában Isten terve szerint a megváltást jelenti számunkra és Isten bölcsességéről tanúskodik.

A nagypénteki szertartás során (nem szentmise, mert ezen a napon szerte a világon nincs szentmise) Szent János evangéliumából olvassuk Jézus szenvedéstörténetét. Az evangélista úgy mutatja be Jézus kereszthalálát, mint az ő megdicsőülését, s amely cselekedet egyúttal a mennyei Atyát is megdicsőíti. A negyedik evangéliumban Jézus tevékenysége során több alkalommal is találkozunk ezzel a megdicsőüléssel, illetve megdicsőítéssel. A kánai menyegzőről szóló elbeszélés, amelyen első csodájaként Jézus a vizet borrá változtatta, így fejeződik be: „Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Lázár feltámasztását megelőzően is találkozunk a megdicsőítés gondolatával. Amikor meghozzák a hírt Jézus számára, hogy barátja Lázár beteg, ő nem indul azonnal, hogy meggyógyítsa őt, hanem így szól: „Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4).

Miért fontos erről a megdicsőülésről beszélnünk? A kánai csoda esetében az evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy a csodát látva tanítványai hittek Jézusban, mint ahogy ezt az imént említettük. Lázár feltámasztásánál is előkerül a hit. Az esetet követően határozzák el a zsidó főpapok Jézus megölését, mégpedig nem a halottfeltámasztás miatt, hanem azért, mert azt látva sokan hittek Jézusban (vö. Jn 11,45-53). Mindkét esetnél azzal találkozunk tehát, hogy Jézus isteni dicsőségének megtapasztalása hitet vált ki az emberekből.

Itt van a kulcsa annak, hogy miért hangsúlyozza János evangélista Krisztus megdicsőülését a szenvedés és a kereszthalál leírásakor. Egyértelműen az a szándéka, hogy hitet ébresszen az olvasóban, hitet ébresszen bennünk.

A nagypénteki szertartás megható része a szent kereszt előtti hódolat. Milyen gondolatok, érzések vannak fejemben és szívemben, amikor letérdelve feltekintek a keresztre? Csak egy megalázott, megszégyenített, meggyötört embert látok? Vagy látom az Atyát megdicsőítő Istenfiút? Jézus valóságos ember, aki emberként tapasztalta meg a szenvedéseket és élte át a halált, pontosan úgy, ahogy minden ember. Ugyanakkor valóságos Isten is, aki legyőzi a halált.

A nem hívők értetlenül állnak Jézus keresztje előtt. Nem értik szenvedését, áldozatát feleslegesnek tartják, tehetetlen Istent emlegetnek, aki nem tudott ellenállni a gyilkos emberi erőszaknak. A hívő ember nem tartja hiábavalónak az Úr szenvedését, hanem önfeláldozásában és az Atyának való engedelmességében meglátja a megváltás egyetlen módját.

A nagypénteki esemény két titokra világít rá: az emberi bűn nagyságára és az isteni szeretet végtelenségére. Bűnöm nagyságára és az azt eltörlő szeretet, megbocsátás végtelenségére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

A nagycsütörtök esti szentmisében Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk. Az eseményt Szent János másként beszéli el, mint a másik három evangélista. Ő csupán a lábmosás szertartását írja le, amelyet Jézus búcsúbeszéde, illetve főpapi imája követ.

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus a vacsora során megmosta az apostolok lábát. Az egykori keleti szokás szerint a vendéglátás része volt, hogy a (rab)szolgák lemosták az út porát a megérkező vendégek lábáról. A házigazda kitüntető tiszteletének jele volt ez vendége iránt. A szolgák parancsra, kényszerből végezték ezt a feladatot, de Jézusnak nem parancsolja ezt senki. Az ő részéről szokatlan, váratlan ez a cselekedet, maguk az apostolok is elcsodálkoznak tettén. Ezzel magyarázható Péter apostol tiltakozása is. Jézus önként teszi ezt, szeretetét akarja megmutatni azzal, hogy a szolgák munkáját végzi. A szolgálatkészség és az alázat lelkületét akarja felébreszteni apostolaiban, miként ez szavaiból világosan kiderül. Ő nem uralkodni, hanem szolgálni, üdvösségünket szolgálni jött a világba. Tanítványainak is ezt kell tenniük.

Jézus mindent maga tesz egyedül, nincs segítségére senki. Leveszi felsőruháját, kendőt köt maga elé, ő önt vizet a tálba, ő megy minden apostolához, hogy megmossa lábukat, és ő törli meg. Nem segít neki senki, miként keresztáldozatának véghezvitelében se lehet segítségére egyetlen ember sem. A lábmosás az ő szolgálata, a kereszthalál az ő áldozata. Kész vagyok-e folytatni az ő szolgálatát és áldozatát? Kész vagyok-e Jézust szolgálni minden emberben? Kész vagyok-e életemet mások szolgálatára szentelni, feláldozni?

János írásában ugyan nem esik szó az Eucharisztia, az Oltáriszentség alapításáról, de Máté, Márk és Lukács evangéliumában lényegi része ez az utolsó vacsorának. Érdemes ma felidéznünk. Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként, a bort saját véreként adta apostolainak, hogy egyenek és igyanak abból, majd pedig megparancsolta nekik, hogy az ő emlékezetére tegyék majd ők is ugyanezt. Az apostoloknak mondott szavakat teljesítve az Egyház újra és újra megeleveníti az utolsó vacsorát. Minden szentmisében ezt az étkezést jelenítjük meg, és jelenvalóvá tesszük az Úr szeretetből vállalt áldozatát.

A szentmise a nagycsütörtöki kenyértörés eseményének felidézése mellett Jézus nagypénteki kereszthalálának, az ő megváltó áldozatának is megjelenítése. Ennek megfelelően a szentmisében hálát adunk Jézus szeretetéért, aki az élő kenyérben önmagát adja nekünk, és hálát adunk azért, hogy megváltásunkért meghalt a kereszten.

A szentmise a legszentebb imádságunk. A hívő ember legszentebb imája. A Jézusban hívő ember imája, aki hittel vallja, hogy az Úr valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben és borban. A hívő imája, aki hittel veszi magához a szentáldozásban az Úr Jézus Testét. A hívő imája, aki Krisztus áldozata mellé az oltárra helyezi saját áldozatát.

Hogyan lesz a búzából készült kenyérből Krisztus Teste? Hogyan lesz a szőlőből készült borból Krisztus Vére? Hogyan ismétlődik meg Krisztus áldozata a szentmisében? Hogyan van jelen Krisztus az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben? Korunk embere kérdez, talán kételkedik, máskor bizonyosságot keres. Adja Isten, hogy kérdései, kételkedései, keresései után eljusson a hitre! Jézus Krisztus keresztáldozata és az Oltáriszentség a hit forrása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Miközben Jézus már arra gondol, hogy a szenvedése előtti utolsó vacsorán szeretetének nagy jelét mutatja majd tanítványainak, egyikük, Júdás már az alkalmat keresi, hogy elárulja Mesterét. Ez a szándék és persze a kapzsiság vezeti őt a főpapokhoz. Az alku hamar megszületik. A vérdíj harminc ezüstpénz. Mária a háromszáz dénárba kerülő drága olajat sem sajnálta az Úrtól, Júdás megelégszik ezzel a harminc ezüst dénárral az árulásért.

Az árulás ténye nem csak Jézus számára volt megrázó, hanem számunkra is. Miért árulta el Júdás Jézust? – tesszük fel a kérdést. A szentírástudósok szerint több oka is lehetett ennek. Az egyik magyarázat az lehet, hogy Júdásnak más elképzelése volt a Messiás által létrehozott országról mint, amit Jézus akart, s csalódottság motiválta. Más vélemények szerint egyszerűen csak a kapzsiság, a pénzsóvárság vezette Júdást. Az árulás okát pontosan nem tudjuk, a gonoszság titka marad.

Mindenesetre a jelenettel világosan kiderül, hogy ki kivel van. A történet szereplőit, szándékaikat és feladatukat ismerjük. Az előkészületek megtörténtek, hamarosan kezdődik a drámai történet. A történet, amely sokak számára csupán egy ember tragédiájának tűnik, de amely valójában Isten terve szerint zajlik. Elkezdődik a történet, amely a mi megváltásunkról és üdvösségünkről szól, s amelynek főszereplője Jézus, az Isten Fia.

Elkezdődik Jézus szenvedésének története, amelynek nem szemlélője vagy kíváncsi nézője vagyok, hanem én is szerepet kapok. Helyem van az utolsó vacsora termében. Ott vagyok a keresztúton a kísérők között és oda kell állnom a kereszt alá. Ha együtt vagyok Jézussal a szenvedés óráiban, megértem majd, hogy miről tanúskodik, mit üzen, mit hirdet az ő üres sírja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol Jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan Jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek Téged? Szent kegyelmeddel elhatározom, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek Téged mindenekfelett!

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Jn 13,21-33. 36-38

Elmélkedés

Szent János evangéliumában háromszor találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy Jézus „a lelke mélyéig megrendült.” Első alkalommal akkor fordul elő, amikor barátját, Lázárt feltámasztja a halálból. A halálhírről értesülve kis késlekedéssel indul el Jézus Betániába, ahol Lázár élt nővéreivel, Máriával és Mártával. Amikor végre Jézus megérkezik, Mária leborulva mondja neki fájdalmát: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (Jn 11,32). Elkeseredését és szomorúságát látva Jézus „a lelke mélyéig megrendült” (Jn 11,33), majd a sírhoz vezetik és visszaszólítja az életbe a négy napja sírban fekvő Lázárt.

Az említett kifejezéssel másodszor a jeruzsálemi bevonulást követően találkozunk, Jézus utolsó nyilvános beszéde során. Az Úr érzi, hogy hamarosan elérkezik szenvedésének órája, ezért így szól: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27-28).

Harmadszor pedig akkor rendül meg Jézus a lelke mélyéig, amikor az utolsó vacsora termét Júdás azzal a szándékkal hagyja el, hogy elárulja őt (vö. Jn 13,21). Itt talán nem csupán az áruló szándéka miatt rendül meg Jézus, hanem amiatt is, hogy tudja, elérkezett szenvedésének ideje.

Vajon megrendül a lelkem, amikor Jézus szenvedésére gondolok? Megrendül-e lelkem, amikor kereszthalálát szemlélem? Megrendül-e a lelkem, amikor arra gondolok, hogy Jézus mindezt a megváltásomért vállalta? Megrendül-e a lelkem, amikor bűneim elszakítanak az élet Urától?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel. Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm.

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Jn 12,1-11

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténetét János evangélista a betániai vacsorával vezeti be. A Jeruzsálemhez közeli Betániában élt Lázár, akit Jézus korábban feltámasztott a halálból, illetve az ő két testvére, Mária és Márta. Az étkezés közben Mária szokatlan cselekedetet tesz, drága olajjal keni meg Jézus lábát, majd pedig a hajával törli meg. Cselekedete Júdás rosszallását váltja ki, de ennek hangoztatása miatt sem tiltja meg neki Jézus. Mária tette felülmúlja a vendégszeretet szokásos formáját, a szeretet jele ez.

A történet Mária és Júdás személyén keresztül mutatja be az igaz és hamis tanítvány jellemét. Mária cselekedete szeretetből, barátságból fakad, ami az igazi tanítvány jellemzője. Nem sajnál semmit az Úrtól, nem számolgat, hogy mennyire drága a nárduszolaj, amit Jézus lábára önt. Júdás, az áruló, a hamis tanítvány mindezt pazarlásnak gondolja, és úgy tesz, mintha a szegényeket akarná támogatni az olaj árából. Az evangélista megjegyzése szerint valójában nem a szegényekkel törődik, s neki nem Jézus a fontos, hanem önmaga és az, hogy lophatott volna a pénzből.

Jézus úgy értékeli Mária cselekedetét, hogy az előkészület az ő temetésére. Néhány nappal később nem lesz arra idő, hogy Jézus holttestét a sírba helyezés előtt a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák. Mária mintegy előre megteszi ezt. Húsvét hajnalban az asszonyok azért indulnak Jézus sírjához, hogy a pénteken elmaradt megkenést, balzsamozást elvégezzék, de ekkor már felesleges a szándékuk, hiszen nem találják az Úr testét a sírban, hanem magával a Feltámadottal fognak találkozni.

Mária és Júdás személye elgondolkoztat. Aki Jézus közelében van, nem biztos, hogy igaz barát, igaz tanítvány. Cselekedeteim megmutatják, hogy mi lakik a szívemben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, vezess engem a te utadon. Ne engedjem el soha a te kezedet. A Te kegyelmed éltessen engem. A Te szereteted lakjék bennem. A Te tisztaságod költözzék belém. Ne a test legyen a szemem előtt, hanem a lélek. Ne a jelen, hanem az örök élet. Ne csak másoknak, de magamnak is szívből megbocsássak. Mindig és mindenért, Neked hálát adni tudjak, és ha választanom kell kettőnk között Jézusom, mindig csak Te és sohasem én legyek az első!

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.”
A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz.
Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”
Lk 19,28-40

Elmélkedés

Önként vállalta

A gyerekekkel a keresztúti szertartásra, imádságra készültünk az egyik nagyböjti pénteken. Az életkoruknak megfelelő szövegeket előkészítettem kis lapokra és kértem őket, hogy mindenki válasszon magának egyet. Máskor néha előfordult kisebb vita köztük, hogy ki olvassa a hosszabb vagy rövidebb szövegeket, ez alkalommal nem történt ilyesmi. Mindenki a saját lelkivilágának megfelelő állomást választotta. Örültem ennek az önkéntes és szabad választásnak a gyerekek részéről, mert magához a kereszthordozáshoz is az önkéntes és szabad vállalás illik, miként erre Krisztus Urunk példát adott keresztútján. Önként, szabadon, mindenféle kényszertől mentesen vállalta a kereszthordozást. Értünk, megváltásunkért, üdvösségünkért.

A virágvasárnapi szentmisében az evangélium helyén a passió, Jézus szenvedéstörténete hangzik el énekelt vagy felolvasott formában. Idén a Szent Lukács evangélista szerinti változatot vesszük (vö. Lk 22,11-23,56). Az alábbi elmélkedés Jézus jeruzsálemi bevonulásának eseményéhez kötődik, amelyre a mai napon emlékezünk. Az evangéliumi részletet (vö. Lk 19,28-40) a szentmisét megelőző körmenet során olvassuk.

Az ünnepre Jeruzsálembe érkező Jézust ujjongva fogadja a nép, a messiás-királynak kijáró tisztelettel köszöntik őt. A köszöntés hátterében az a remény húzódik meg a nép részéről, hogy Jézus hamarosan kinyilvánítja majd mindenki előtt, hogy ő a Messiás. Elképzelésükben azonban inkább az él, hogy földi, királyi hatalmat szerez magának. Ruháikat a föld porába terítik sokan a szamárháton érkező Jézus előtt és királyként dicsőítik. A vallási vezetők rossz szemmel nézik mindezt, s arra kérik Jézus, hogy hallgattassa el tanítványait és az őt éljenzőket, de ő nem teljesíti kérésüket.

Jeruzsálemi bevonulásával elkezdődik Jézus életének utolsó szakasza. Az események váratlanul felgyorsulnak. Nagycsütörtökön az apostolokkal együtt lélekben leülünk az utolsó vacsora termében, majd elkísérjük az Urat az Olajfák hegyére, ahol Júdás vezetésével a katonák elfogják. A főtanács kihallgatja, majd Pilátusból kikényszerítik a halálos ítélet kimondását. Elkísérjük Jézust a Golgotára és döbbenten szemléljük, hogy az emberi gonoszság megöli a szent Istent. Harmadnapra váratlan fordulat történik, a keresztre feszített Krisztus élőként mutatkozik övéinek, feltámadt a halálból.

Nincs hatékonyabb eszköze a szívbéli megtérésnek és a hitre jutásnak, mint a Krisztus szenvedéséről és haláláról való elmélkedés. Nézhetjük akár az Egyház nagy szentjeit és tanúságtevőit, akár a környezetünkben élő valóban vallásos embereket, mind-mind Krisztus szenvedésének megértése, a Megváltó halálának szemlélése és a feltámadás titka vezette el őket a hitre.

Nagypénteken szeretnénk odaállni Krisztus keresztje alá és a római századossal együtt kimondani: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39). Húsvétvasárnap pedig szeretnénk az apostolokkal együtt szaladni Jézus üres sírjához és szeretnénk találkozni a Feltámadottal, hogy megszülessen bennünk a hit.

Emberként végtelenül gyengének érezzük magunkat a halállal szemben. Érthetetlen, legyőzhetetlen erőnek tűnik számunkra, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Jézus is megtapasztalhatta ezt. Emberként viselte el a halált. Nem akadályozta meg isteni erejével az emberi gonoszságot. Nem menekült el a szenvedés elől és nem akarta elkerülni a halált sem. Mi indította őt erre? Az irántunk való szeretet. A szenvedést és a megaláztatást vállaló szeretet. Az emberek üdvösségért munkálkodó szeretet. E szeretet megtapasztalása nélkül nincs hit. Jézus szeretetének megérzése nélkül nem juthatok el a hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt.
Jn 11,45-57

Elmélkedés

János evangélista szerint Jézus megölésének közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Lázár feltámasztása miatt sokan hittek benne. Ezt megelőzően Jézus kijelentéseket tett arról, hogy ő az Isten Fia, amelyet sokan hittel fogadtak. Ez vezetett ahhoz, hogy a zsidó főtanács ülést tartson. Erről a tanácskozásról számol be részletesen a mai evangélium. Döntésükkel valójában megelőlegezik a halálos ítéletet. Ha sikerül elfogniuk és maguk elé állítaniuk a nép előtt nagy tekintélynek örvendő Jézust, akiben egyre többen hisznek, akkor ennek a vizsgálatnak egyetlen kimenetele lehet: Jézusnak meg kell halnia.

Az evangélista úgy írja le a halálos ítélet kimondását, hogy közben tanítást ad Jézus halálának értelméről. Ezek szerint ő az egész népért és az egész emberiségért hal meg. A hitet elutasítók döntésükkel Jézus földi életének utolsó szakaszát nyitják meg, s ettől kezdve már csak az alkalmat várják, hogy elfoghassák, elítélhessék és megölhessék. Ide vezet a hitetlenség útja. Az ügyet politikai síkra terelik azzal, hogy Jézust a nép lázítójaként kezelik, aki elutasítja a római fennhatóságot. Inkább ő haljon meg egyedül, minthogy lázadás törjön ki, s a rómaiak az egész zsidó népet elpusztítsák egy ilyen lázadás leverésével.

Az ítéletet követően megindul Jézus keresése. A húsvét előtti napok mozgalmasságát ez a keresés adja. A főtanács azért keresteti, mert halálát akarják, a másik oldalról a nép azért keresi, mert hisz benne és hallgatni szeretné tanítását. Én miért keresem Jézust? Keresem-e őt?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Eljöttem Hozzád, Jézus, hogy érintésedet fogadjam, mielőtt megkezdem a napot. Pihentesd meg tekinteted tekintetemben, segíts, hogy munkámat barátságod biztonságának tudatában végezhessem. Töltsd be gondolataimat, hogy kitartsak a lárma sivatagában is, engedd, hogy áldott sugaraid beragyogják elmém rejtett zugait, és adj nekem erőt azokért, akiknek szükségük van rám. Boldog Kalkuttai Teréz

Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban.
Jn 10,31-42

Elmélkedés

A mennyei Atyával való kapcsolatáról tett kijelentései közül az egyik legfontosabb így hangzik Jézustól: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Később azt is hozzáteszi, hogy ő az Isten Fia. E kijelentései miatt a zsidók meg akarják kövezni őt, mert szavait káromkodásnak tartják, s ezért halálbüntetés jár törvényeik szerint.

Érdekes, hogy a zsidó vezetők, akik más esetekben nem értik Jézus szavait, most azonnal megértik, hogy miről beszél. Ha arról van szó, hogy Jézust káromkodás vádjával halálra lehet ítélni tanítása miatt, akkor nem kell megismételni szavait. A zsidók azonnal felfogják kijelentésének értelmét, s mindjárt köveket ragadnak, hogy megkövezzék. Közhely, hogy mindenki azt ért meg, amit hallani szeretne. Ha a megtérés volna a szándékuk, akkor megértenék Jézus bűnbánatra hívó szavát, ezt azonban elengedik a fülük mellett. Ha a megbocsátás élne bennük, akkor megértenék az isteni irgalmasságról szóló tanítást. De mivel Jézus vesztét szeretnék, ezért csak azt értik meg, ami halálbüntetést érdemlő káromkodásnak tűnik számunkra.

Jézus tudatában van annak, hogy ő az Isten Fia. Péter vallomása arról tanúskodik, hogy az apostolok és a tanítványok számára egyre világosabbá válik az ő istensége. Tanítását hallgatva és csodáit látva az emberek kezdik elhinni, hogy igazak Jézus állításai arra vonatkozóan, hogy Isten az ő Atyja. Jézus a kihallgatása során a főpap előtt is megvallja, hogy ő az Isten Fia. Haláláig ragaszkodik ehhez az igazsághoz, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy még az Atya is magára hagyta őt a szenvedésben, a kereszten. Az Atyának való engedelmessége és halála minden kételyt eloszlat. A kereszthalált látva a római százados megvallja, hogy ő valóban Isten Fia.

A kereszt az Isten Fiában való hit forrása. Nagyböjti utam a kereszthez vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak Téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból.
Jn 8,51-59

Elmélkedés

Az előző napon arról olvastunk az evangéliumban, hogy Jézus tanítása igazság, amelynek megismerése szabaddá tesz bennünket, azaz képessé válunk arra, hogy szabadon, a bűn kényszere nélkül Istent válasszuk, neki engedelmeskedjünk.

Ezt folytatja a mai rész azzal, hogy Krisztus tanítása az örök életet jelenti azok számára, akik hisznek benne. Jézus tanítása túlmutat a földi életen, átlépi az evilági élet végső határpontját, a halált, és felszabadít bennünket az örök életre. Ez a feltámadás. Miként az igazi szabadságot egyedül Krisztus személyében és általa ismerhetjük meg, ugyanúgy a feltámadásunk is csak Krisztusban lehetséges. Amilyen a halálunk, olyan lesz utána az örök életünk. Ha Krisztussal élünk ebben a világban és Krisztussal halunk meg, akkor vele együtt támadunk fel az örök életre.

Bár Jézus érzékeli az ellenszenv fokozódását, mégsem hallgat, hanem még részletesebben beszél az Atyával való kapcsolatáról. Azt reméli, hogy ez talán hitre ébreszti az embereket. Ábrahám példáját és az ő hitét említi, akit jól ismerhettek hallgatói. Ábrahám idős kora miatt emberileg már nem remélhette, hogy gyermeke szülessen, mégis hitt az isteni ígéret beteljesedésében. Ezért Ábrahámot a hit atyjaként emlegetjük. Ámbár sokszor hihetetlennek tűnik, amit Jézus tanít, mégis azt szeretné, hogy higgyenek benne, ahogyan Ábrahám is hitt Istenben.

Ha megtartom Krisztus tanítását, azaz hittel elfogadom azt, elnyerem az örök életet. A nagyböjt, amelynek végéhez közeledünk, a hit útját jelenti számomra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközeiül gyarló embereket választván, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

Egy alkalommal Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult, és ezt mondta nekik: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim: megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.” Ők erre tiltakoztak: „Ábrahám leszármazottjai vagyunk, és soha senkinek sem szolgáltunk. Hogy mondhatod tehát azt, hogy: Szabadok lesztek?”
Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga nem marad mindig ura házában, de a fiú ott marad mindvégig. Ha viszont (Isten) Fia szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, mégis az életemre törtök, mert tanításom nem fog rajtatok. Én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam; ti ellenben azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” Erre közbevágtak a zsidók: „A mi atyánk Ábrahám!”
Jézus így folytatta: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, tegyétek is azt, amit Ábrahám tett! De ti az életemre törtök, bár azt az igazságot hirdetem, amit Istentől hallottam. Ábrahám ilyet nem tett. Ti azt teszitek, amit atyáitok tettek!” Ők azonban tovább erősködtek: „Mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek, csak egy atyánk van: az Isten.” Jézus azonban megállapította: „Ha Isten volna atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől vagyok, és tőle jöttem. Nem a magam nevében jöttem, hanem az Isten küldött engem.”
Jn 8,31-42

Elmélkedés

Jézus mindent az Atya megbízásából tesz, s akkor is neki engedelmeskedik, amikor a kereszten feláldozza életét. Mindenki, aki körülötte áll – farizeusok is és a nép is – ugyanazt hallják. A hallgatóság reakciója mégis kétféle. Az egyik csoportról azt írja az evangélista, hogy „nem értették meg szavait,” a másik oldalon viszont azok vannak, akik „e szavak után hittek Jézusban.” Az írástudók és a farizeusok nem arra törekszenek, hogy megértsék az Isten akaratát, hanem a maguk szándékait akarják ráerőltetni Istenre. Helytelenül értelmezett emberi szabadság az, ha valaki Istentől akarja függetleníteni magát. Aki állandóan csak a maga érdekeinek megvalósítására törekszik, sosem fogja megérteni és elfogadni Isten akaratát.

A mai evangéliumban a szabadság lényegét tárja fel nekünk Jézus. Arról beszél, hogy aki hűséges marad tanításához, az „megismeri az igazságot, és ez az igazság szabaddá teszi” (Jn 8,32). Az ő szava ugyanis igazság, sőt, Jézus személye az Igazság. Egyedül Jézus és az ő igazsága képes szabaddá tenni bennünket. Ezt erősíti meg Szent Pál apostol, amikor a következőket írja a galatákhoz szóló levelében: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (Gal 5,1). A szabadság tehát nem Krisztustól való függetlenséget és elszakadást jelent, hanem annak elfogadását, hogy ő szabadít meg bennünket bűneinktől és ő vált meg bennünket.

Krisztus megváltó halálának és az ő kegyelmének köszönhetően képes vagyok szabad döntést hozni Isten mellett. Ha a szabadságot szeretném választani, Krisztust kell választanom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.