Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

Már Jézus nyilvános működésének kezdetén is vannak olyanok, akik kételkedve figyelik tevékenységét, hallgatják tanítását. Az egykori vallási vezetőknek számító írástudók és farizeusok az első időkben cselekedeteibe próbálnak belekötni, például abba, hogy miért a szombati nyugalom idején gyógyítja meg a betegeket. Kötekedő szándékuk másik példája, amikor Jézust azzal vádolják, hogy a „gonosz lelkek fejedelmével” szövetkezve űzi ki a megszállottakból az ördögöket. Később azzal is találkozunk, hogy szavaiban, tanításában keresnek hibát. Jézus ugyanis újszerűen értelmezi a mózesi törvényeket, és nem azok betű szerinti megtartását tartja a legfontosabbnak, hanem a törvény mögött húzódó isteni szándék szerinti életet.

Egészen más azonban a nép hozzáállása Jézus személyéhez. Ők másképpen hallgatják szavait és felismerik benne Isten igazságát. Más szemmel nézik csodáit is, amelyekben az irgalmas Isten cselekedeteit vélik felfedezni. Nyitottság és hit jellemzi őket. Ennek egyik példája a kafarnaumi tisztviselő esete, amiről a mai evangéliumban olvasunk, s amelyhez hasonló esettel Máté és Lukács evangéliumában is találkozunk, ott a zsinagóga elöljárójának kislányát támasztja fel Jézus. János evangélista nem magát a csodát, a gyógyítást írja le, hanem azt emeli ki, hogy a tisztviselő „hitt Jézus szavaiban” (Jn 4,50).

Milyen jel, esemény képes hitet ébreszteni bennünk a nagyböjti időben? Kérem-e Jézustól az élő hit ajándékát? Szolgálja a Hit éve hitünk felébredését, erősödését!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

Fiú maradt

Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis önkritikus megjegyzést. Mi papok, az egyházi törvényekre hivatkozva néha úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az előírások fontosságát és nem lazítani szeretnék a szentségekhez járulás fegyelmi rendjén, csupán elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott és fiának tekint.

Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával sok minden megszakad, visszatérésével sok dolog megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek.

Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel.

Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a sértődöttség, az irigység?

A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok az eseményeknek? Hogyan nézem mások megtérését? Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre találását? Ahogyan Isten megbocsátott, tudok-e én is megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát?

Belépek-e az atyai házba?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Két személyt és az ő emberi magatartásukat állítja szembe Jézus abban a példabeszédben, amelyet ma olvasunk az evangéliumban. Abban az időben a farizeusok a vallási élet példaképei voltak, s ezt nem csupán magukról állították, hanem az emberek is úgy tekintettek rájuk, mint akik a mózesi törvények pontos megtartására törekszenek. Velük ellenkezőleg a vámosok mindenki által bűnösnek tekintett személyek voltak, akik munkájukkal egy idegen, elnyomó hatalmat szolgáltak ki, valamint a maguk hasznára dolgozva, több vámot szedve becsapták az embereket.

Egy farizeus és egy vámos megy a templomba, hogy ott imádkozzanak. A farizeus imája valójában öndicséret, vallásos cselekedeteinek felsorolása. A vámos bűnei megbánásával, szerényen áll Isten elé, alig mer közeledni. Jézus az ő magatartását tartja követendőnek, és nem a farizeusét, ahogyan ezt hallgatósága várta volna. A vámos ugyanis bűnei beismerésével kezdi imáját, a farizeus viszont nem is gondol ilyenre, mert önmagát tökéletesnek tartja.

A farizeusi lelkületet könnyen felismerjük másokban, de annál nehezebben önmagunkban. Lehet, hogy volna mire büszkének lennem a vallásgyakorlat terén, de nem érdemes büszkélkednem, mert majd Isten ítéli meg cselekedeteimet. Az önteltség és az elbizakodottság helyett bűnbánattal, alázattal érdemes Isten elé állnom. Van miért bocsánatot kérnem, nem mondhatom, hogy bűntelen vagyok. A rendszeresen elvégzett szentgyónás hatásos eszköznek bizonyul a farizeusi lelkület kialakulása ellen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Nagyapám ( középosztálybeli ügyvéd, az 50-es években a katolikus ifjúsági mozgalomban való részvétele miatt a kamarából eltávolították, 12 évig zöldségraktáros Csepelen.
Bővebben …

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában több száz törvény szabályozta a vallási életet. Az írástudói iskolák tagjai között mindennaposak lehettek a beszélgetések a törvényekről és azok értelmezéséről, s ez akár vitákat is eredményezhetett. Vajon melyik a legfontosabb törvény a sok szabály között, amelyek az istentisztelet, a társadalmi élet és az emberi kapcsolatok minden területét behálózták?

Nehéz eldönteni, hogy egy éppen zajló vitába akarják bevonni Jézust vagy egészen jószándékú az írástudó kérdése. Ezt a részt Szent Márk evangéliumában valódi viták előzik meg, amelyek Jézus hatalmáról (vö. Mk 11,27-33), az adófizetési kötelezettségről (vö. Mk 12,13-17), valamint a feltámadásról (vö. Mk 12,18-27) szólnak, s ezekben a kérdezők más állásponton vannak, mint Jézus. A törvénnyel kapcsolatos kérdésnél kissé más a helyzet, hiszen a kérdező elfogadja Jézus feleletét. Az írástudót tehát nem a vitatkozás szándéka vezetheti, hanem az a nemes szándék, hogy valóban megértse a törvények lényegét és útmutatást kapjon, hogy mire érdemes a leginkább odafigyelni. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a kérdező elismeri Jézust mint tanítót, aki hitelesen magyarázza, tanítja a mózesi törvényeket.

Jézus feleletének újdonsága abban áll, hogy összekapcsolja az Isten iránti s az emberek iránti szeretetet. Mindkettő említésével jelzi, hogy egységet alkot ez a két parancs. Isten szeretete nélkül nincs igazi emberszeretet sem, és a felebaráti szeretet is elveszíti alapját, forrását Isten felé megnyilvánuló szeretet nélkül. E kettős irányú szeretet nem törvénykönyvek lapjaira, hanem a szívünkbe van írva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk hozzád. Elismerjük, hogy erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.

Silentium I.

„Aki megőrzi nyelvét, megőrzi lelkét” (Péld 13,3).

A győri kármelita kolostor belső sekrestyéjében hatalmas betűkkel ez az egyetlen szó kiált a belépőre: Silentium! Pár lépés a szentély, egy gondolat a tabernákulum, a Szentségi Jéz…