Battaplébánia

Abban az időben, amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele.
Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját, így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés

Kilépni az adott probléma köréből és új lehetőséget keresni. Kilépni az emberi tehetetlenség területéről és Isten segítségét kérni, aki számára nincs lehetetlen. Talán ez a tanulsága a mai evangélium mindkét történetének: Jézus feltámasztja a zsinagóga elöljárójának, Jairusnak 12 éves kislányát és meggyógyítja a 12 éve vérfolyásban szenvedő asszonyt.

Útja során odalép Jézushoz egy Jairus nevű férfi, és azt kéri, hogy jöjjön el házukba meggyógyítani halálán lévő kislányát. Felcsattan belőlünk a kérdés: Miért nincs otthon ez az ember? Miért nincs ott kislánya halálos ágyánál? Miért nem marad az utolsó órákban lánya mellett? Mert illik ott lenni a haldokló mellett, hogy az utolsó pillanatig éreztessük vele szeretetünket és azt, hogy nem hagyjuk magára. Nagyon emberiek ezek a kérdések és gondolatok, van bennük igazság. Jairus azonban túllép ezen az igazságon. Azt világosan látja, hogy emberek, rokonok, családtagok már nem segíthetnek haldokló kislányán. Nyugodjon bele ebbe a helyzetbe? Dehogy, ő más lehetőséget keres, túllép az illendőségen, a szokásokon, és elmegy, megkeresi Jézust, hogy segítségét kérje, mert hiszi, hogy ő tud segíteni gyermekén.

A Jézus ruháját megérintő asszony esetében is hasonló kérdések jutnak eszünkbe. Ennek az asszonynak otthon kellett volna maradnia bajával és nem szabadott volna emberek közé mennie. De zárkózzon be ő is saját problémájának házába? Az orvosok nem tudtak rajta éveken keresztül segíteni, nem tudták meggyógyítani. Adja fel a reményt? Mondjon le végleg a gyógyulás lehetőségéről? Törődjön bele, hogy élete végéig szenvedni fog? Dehogy, ő is más lehetőséget keres. Megkeresi Jézust, mert hiszi, hogy ő tud rajta segíteni.

Gondjainkban, betegségeinkben, bajainkban nem érdemes bezárkóznunk és feladnunk a reményt, hiszen mindig van lehetőségünk Istenhez fordulni segítségért. Vagy van más ésszerű lehetőség?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Vezesd, ó, Krisztus, valamennyi hűségest a hitben, hogy a keresztény hit hassa át egész életüket, és bátor tanúságtevőkké tegye őket a világ előtt üdvözítő küldetésed során, hogy az Egyház tudatos és cselekvő tagjai legyenek, akik bizonyosak abban, hogy Isten gyermekei, és testvérek minden néppel!

Jézus és tanítványai áthajóztak a Genezáreti-tó keleti partjára, a gerázaiak földjére. Amint Jézus kiszállt a hajóból, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállt ember futott feléje. A sírboltokban lakott, és még láncra verve sem tudták féken tartani. Sokszor megbilincselték és láncra verték, de a láncokat eltépte, és a bilincseket összetörte. Senki sem bírt vele. Éjjel-nappal a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, folyton kiabált, és kövekkel ütötte-verte magát. Amint messziről meglátta Jézust, odafutott. A földre vetette magát előtte, és hangosan így kiáltott: „Mi bajod velem, Jézus, a magasságbéli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Jézus ráparancsolt ugyanis: „Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből!” Erre Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Azt válaszolta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Nagyon kérte Jézust, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Akkor éppen egy nagy sertéskonda legelészett ott a hegyoldalban. A tisztátalan lelkek azt kérték Jézustól: „Küldj minket a sertésekbe, hogy megszálljuk azokat!” Jézus beleegyezett. Akkor a tisztátalan lelkek kimentek az emberből, és megszállták a mintegy kétezer sertésből álló kondát. A sertések a hegyoldalból a tóba rohantak, és a vízbe fúltak. Őrzőik erre elfutottak, hírét vitték a városba meg a tanyákra. Az emberek kitódultak, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az, akit az imént még egy légió tartott megszállva, most felöltözve, ép ésszel ül előttük. Erre megdöbbentek. A szemtanúk elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy távozzék a határukból. Amikor Jézus hajóra szállt, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Ő azonban nem engedte, hanem így szólt hozzá: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és Dekápolisz környékén elhíresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Ezen mindenki elcsodálkozott.
Mk 5,1-20

Elmélkedés

A mai evangélium egy érdekes csodáról, egy gonosz lélektől megszállt ember gyógyulásáról számol be. Az embert megszállva tartó gonosz lélek rögtön felismeri Jézusban az Isten Fiát. Tudja, hogy hatalma nagyobb az emberekénél, de azt is, hogy Jézusnál mégsem erősebb. Más hasonló csodáknál is megfigyelhetjük, hogy Jézus isteni ereje nagyobbnak bizonyul a gonosznál. Ebben az esetben Jézus érdekes módon tesz csodát. A gonosz lélek kérésére Jézus megengedi, hogy az emberből való távozás után a sertésekbe költözzön. Jézus nem bánja, hogy az állatok odavesznek, hiszen egy ember megmentése fontosabb számára. A városlakók azonban másként látják a helyzetet. Ők inkább az állataikat sajnálják, ezért azt kérik, hogy a csodatevő távozzon vidékükről.

Ebben a jellegzetes ördögűzési csodában az emberek számára szabadulást, megváltást hozó Jézus és a gonosz lélek küzdelmét láthatjuk. A gonosz – természeténél fogva – állandóan ellentmond Istennek. Hazugságával az embert is megtéveszti, s arra próbálja rávenni, hogy szálljon szembe Istennel, tagadja meg törvényeinek teljesítését. Ezek a kísértések sokszor nehezen felismerhetők, mert a gonosz megtéveszt bennünket, s jónak tűnteti fel azt, ami valójában rossz. Ha valaki megszokja, hogy bűnben él, már fel sem tűnik számára, hogy letért az Isten útjáról. A gonosz lélek emberek feletti hatalmát töri meg Jézus, akit azért küldött az Atya, hogy szabadságot hozzon számunkra. Ne ragaszkodjak bűneimhez, hanem fogadjam el Isten szabadítását!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, vedd le rólam bűnös életem terheit, amelyek megakadályoznak abban, hogy egészen neked adjam magamat! Hallom, érzem, hogy hívsz engem az elkötelezett életre, amely középszerűségem feladását jelenti, hogy érted a nagyobb jót válasszam. Nem magamra akarok építeni, hanem terád, a biztos alapra, aki szolgálatot kérsz tőlem, hogy jócselekedeteimben a te jóságod ragyogjon fel az emberek számára.

A haláltudat azt jelenti, hogy az ember tud a saját haláláról. Tudok arról, hogy az időm véges, és hogy egyszer nekem is meg kell halnom. Milyen keveset gondolunk a halálra, ami teljesen biztos; s milyen sokat olyan dolgokra, melyek nem biztosak: nem…

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,21-30

Elmélkedés

A városon kívül

A híradásokból szinte hetente értesülünk olyan esetekről, amikor egy szórakozóhelyen, lakóépületben vagy szállodában tűz üt ki és az épületben rekedt emberek nem tudnak elmenekülni. Gondoljunk csak például a közelmúltban Brazíliában történt tragédiára, amelyben a hírek szerint 235 fiatal vesztette életét. Számos ilyen esetben az okozza a tragédiát, hogy nincsenek megfelelő menekülési utak, amelyeken az emberek gyorsan távozhatnának veszély esetén. A veszélyes helyzetekben az ember az életösztöntől vezérelve keresi a menekülési utat. De vajon keressük-e a halál utáni menekülő utat? Ezt Isten mutatja meg nekünk.

Az elmúlt vasárnapi evangéliumban Jézus názáreti fellépéséről olvastunk. A zsinagógai istentisztelet alkalmával Izajás könyvéből olvasta fel azt a részt, amely Isten Fölkentjének jöveteléről szólt, majd azt a magyarázatot fűzte hozzá, hogy az ő személyében beteljesedett a prófétai jövendölés. A hallgatóság kezdeti helyeslése pillanatok alatt fordul először csodálkozásba, majd ellenséges szembefordulásba. A vita odáig fajul, hogy meg akarják ölni, de Jézus eltávozik. Olyannal már találkoztunk, hogy egy barátság az évek során megkopik, vagy a jó szomszédok közti kapcsolat néhány év alatt ellenségeskedésbe fordul. De hogyan fordulhat a jóindulat egész rövid idő alatt ellenségeskedésbe? Mi történt Názáretben?

Két oka lehetett a názáretiek haragjának és nyílt elutasításának. Az egyik, hogy Jézus nem teljesítette azon kérésüket, hogy tegyen valamilyen csodát körükben. A csodák ugyanis soha nem öncélúak, Jézus nem azért tesz csodákat, hogy önmagát igazolja. A názáretiek hallhattak arról, hogy más helyeken Jézus hogyan gyógyította meg csodákkal a betegeket, s most ők is hasonlót követelnek. Olyan csodákat szeretnének, amelyek igazolják Jézus kijelentését, szavait, de ezt ő nem teljesíti. Az elutasítás másik oka az lehetett, hogy Jézus utalást tesz arra vonatkozóan, hogy az üdvösség nem csak Izrael népének, a választott népnek szól, hanem a pogány népeknek is. Jézus két, a vallásos zsidók számára jól ismert ószövetségi személy esetét idézi, Illés prófétáét és Elizeusét. Illés egy pogány származású özvegyasszony javára tesz csodát azzal, hogy a szárazság elmúltáig nem fogy el lisztje és olaja (vö. 1Kir 17,7-16), Elizeus pedig a szír, azaz szintén pogány tisztségviselőt, Naamánt gyógyítja meg leprás betegségéből (vö. 2Kir 5,1-27). Ezek a pogányok számára véghezvitt csodák egyértelműen igazolják, hogy Isten nem zárja el adományait a pogány népektől, hanem azok is részesedhetnek belőlük.

Ennek az evangéliumi történetnek van egy nagyon érdekes eleme, mégpedig az, hogy Lukács úgy fogalmazza meg a végső elutasítást és a gyilkos szándékot, hogy előremutat Jézus kereszthalálára. Ezt írja: „kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák” (Lk 4,29). Jézust kivezetik a „városon kívülre,” „fel a hegyre.” Amikor Jeruzsálemben Jézust halálra ítélik, kivezetik a városon kívülre, fel a Golgota hegyére, ahol keresztre feszítették. Az evangélista szándékosan úgy zárja le a názáreti esemény végét, hogy jelezze, milyen sors vár Jézusra. Most még nem jött el Jézus ideje, most még nem tudják bántalmazni, ezért sértetlenül távozik. A történetből láthatjuk, hová vezet a hitetlenség és Jézus elutasítása az emberek részéről. Azt is láthatjuk, hogy amikor az emberi gonoszság már éppen a halálba taszítaná, a szakadék széléről is van Jézus számára „menekülő út,” amelyen távozhat. Amikor az emberi gonoszság eléri tetőfokát, s megöli Isten Fiát a kereszten, az ő számára akkor is van „menekülő út,” menekülési lehetőség a feltámadásban. Isten mindenre gondol. Nem csak Fiát tudja megmenteni a haláltól, hanem az embert is, engem is. Bármekkora is az ember gonoszsága, rosszindulata, Isten képes megmenteni. Ő mindenkire gondol.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk téged követni. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk el ezen az úton, s tudjuk, hogy te kísérsz minket. De nem szeretnénk elbizakodottak lenni, hiszen a mi életutunk, miként a tiéd is, keresztútként végződik. Kereszthordozásod, szenvedésed, türelmed és az Atyának való engedelmességed példája adjon erőt ahhoz, hogy ne forduljunk el soha tőled, hanem mindig hittel kövessünk téged! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona”. Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram,
szavaid szerint békességben,
mert szemeim meglátták Szabadításodat,
melyet minden nemzet számára készítettél,
hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak,
és dicsőség népednek, Izraelnek.
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lk 2,22-40

Elmélkedés

A Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés azt sugallja, hogy egy Mária ünnepet tartunk a mai napon. Valójában Jézus templomi bemutatására emlékezünk, amely esemény negyven nappal születése után történt, s amelyen természetesen édesanyja, Mária is jelen volt, de mégsem ő áll az ünneplés középpontjában. Lukács evangélista pontosan leírja, hogy mi történt. Mária és József elvitték az újszülött Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy bemutassák az Úrnak és felajánlják az áldozatot, ahogyan ezt a mózesi törvény előírta. Lukács történetében a hangsúly arra a két személyre, illetve az általuk mondottakra helyeződik, akik a templomban találkoznak a gyermek Jézussal. Mit tudhatunk meg szavaikból Jézus személyéről?

Simeon ígéretet kapott arra, hogy nem hal meg addig, amíg nem „látja a Fölkentet.” Amikor pedig karjába vehette a gyermek Jézust, hálát ad Istennek, mert láthatták szemei a Szabadítót. Hálaadó énekéből kiderül, hogy Jézus a világ világossága, akinek küldetése Izrael népén túl a pogányokhoz, az egész emberiséghez szól. Mind a neki tett, mind a választott népnek Isten által tett ígéret beteljesedik, Jézus világrajöttével az ígéret népéből megváltott néppé válnak az emberek.

A történet záró szakasza Anna prófétaasszonyt állítja elénk, aki szintén ott van a jeruzsálemi templomban Jézus bemutatásánál. Személyének bemutatása során az evangélista kiemeli vallásos buzgóságát, amely abban látszik, hogy állandóan a templomban tartózkodott. Simeonhoz hasonlóan ő is felismerte Jézusban a Messiást és tanúságot tett erről.

A mai ünnep emlékeztessen minket arra, hogy az Isten látására hittel várakozó ember vágya biztosan beteljesedik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, Mária, irgalmasság Anyja, tekints mindannyiunkra, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse, hogy az ember le ne tévedjen a jó útjáról, el ne veszítse bűntudatát, gyarapodjék reménye Istenben, aki gazdag az irgalomban, szabadon tegye jó cselekedeteit, melyeket Ő előre elrendelt, és így egész életével Isten dicsőségének dicsérete legyen. Boldog II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek:
„Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.
Mk 4,26-34

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló beszédsorozat részeként újabb két hasonlatot olvasunk a mai evangéliumban, amelyek az ország állandóan növekvő, fejlődő jellegét tárják fel. A magvetőről mondott példabeszéd, amelyet korábban olvastunk, azt tanította nekünk, hogy a mi feladatunk, kötelességünk, hogy Jézus tanítását elhintsük a világban. A növekedés már nem nekünk, hanem Istennek köszönhető.

A magot elvető ember nem lát a föld alá. Nem tudja pontosan, hogy mi történik ott a maggal. Csak bizakodik, hogy egyszer majd kikel a növény a földből. Nem mondhatja az, hogy nem vetem el a magot, mert a túl vizes földben hamar megrothad és sosem fog kikelni. Azt sem mondja, hogy nagy a szárazság és nedvesség hiányában úgysem kelne ki a mag. Nem aggódik előre, hogy a vihar és a jégeső elpusztítja a növényt, ezért elvetni sem érdemes a magot. A magvető bízik abban, hogy a természet titokzatos rendje gondoskodik majd a mag kikeléséről.

Az igehirdetők, s azok, akik hitükről tanúságot tesznek, ugyanezzel a bizalommal végzik szolgálatukat. Nem mondhatják, hogy a bűnös környezet úgyis megakadályozza majd a mag kikelését, ezért neki sem fognak a munkának. Igen, lehet, hogy fognak majd jönni rossz szándékúak, akik tűzzel-vassal irtják majd az isteni tanítást másokban, de ez nem mentség azoknak, akiknek feladata a magvetés. Lehet, hogy veszélynek lesz kitéve a tanítás jó magja, de emiatt senki ne veszítse el kedvét! Ha megtettem kötelességemet, nyugodt lelkiismerettel várhatok az eredményre. A növekedést Isten biztosan megadja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, aki Palesztina útjain zarándokolva kiválasztottad és meghívtad az apostolokat, és azzal bíztad meg őket, hogy hirdessék az evangéliumot, a híveknek jó pásztorai legyenek, és ünnepeljék az istentiszteletet, add, hogy ma se hiányozzon Egyházadból a sok szent pap, aki mindenkihez elviszi halálod és feltámadásod gyümölcseit. Boldog II. János Pál pápa

Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”
Mk 4,21-25

Elmélkedés

A magvetőről szóló példabeszéd folytatásaként Jézus újabb hasonlattal szemlélteti az Isten országát. A házban a lámpát olyan helyre szokás tenni, ahonnét megvilágít mindent. Mi értelme volna lámpát gyújtani azért, hogy annak fényét elrejtsék? Jézus tanítása az a fény, amely megvilágítja az emberek életét. Mi értelme volna elrejteni Krisztus tanítását mások elől? Ha nekem utat mutat az üdvösség felé, akkor mások számára is iránymutató lehet. Ha az én számomra biztonságot jelent, akkor másoknak is hasonlót nyújthat.

Csak az a kérdés, hogy vajon meggyújt-e bennem valamit Krisztus tanítása? Engedem-e hogy bevilágítson lelkem titkos zugaiba, bűneim mélyére? Oda, ahová még én sem szívesen nézek be. Engedem-e, hogy megvilágítsa mindazt, amit titokban szeretnék tartani még Isten előtt is? Pedig Isten előtt nem érdemes titkolóznom. Talán félek, szégyellem bűneimet? Esetleg büntetéstől tartok? Isten megbocsátó kegyelmének fénye nem megperzsel vagy eléget, hanem átalakít. Krisztus szavában életet átalakító erő rejlik. Nem egy felsőbb hatalom kényszerítő ereje ez, hanem egészen emberközeli tanítás.

Amikor Jézus visszaadja a vakoknak a látást, akkor értelmüket és szívüket is megnyitja a hit számára. Nem rejthetem el a hit fényét, amelyet Istentől kaptam! Amikor hitem szerint élek, Krisztus világosságát sugárzom a világba.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, nagy tömeg gyűlt köréje. Ezért hajóba szállt, és egy kissé beljebb ment a parttól, a tömeg pedig a tó partján maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenről beszélt nekik.
Így kezdte tanítását: „Halljátok csak! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az égi madarak, és fölcsipegették. Némely mag köves helyre esett, ahol nem volt elég talaja. Itt hamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor azonban kisütött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt elég erős gyökere, elszáradt. Némely mag pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották, úgyhogy nem hozott termést. A többi mag jó földbe hullott, kikelt, felnőtt, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” Jézus így fejezte be szavait: „Akinek füle van, hallja meg!”
Amikor egyedül maradt, tanítványai és a tizenkét apostol megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme, így válaszolt nekik: „Ti megtudhatjátok Isten országának titkát, a kívülállók azonban csak példabeszédekben hallanak róla: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, és bocsánatot nyerjenek. Azután így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogyan fogjátok a többi példabeszédet megérteni? A magvető az, aki az igét hirdeti. Azok, akikben útfélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, és kitépi szívükből az elvetett igét. Azok, akiknél köves talajra hullt a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá; de nem ver bennük gyökeret, mert (állhatatlanok), csak a pillanatnak élnek. Ezért, ha szorongatás vagy üldözés éri őket az Isten igéje miatt, hamarosan meginognak. Azok pedig, akikben tövisek közé esik (az Isten igéje), meghallgatják ugyan a tanítást, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és a többi földi szenvedély rabul ejtik őket; és elfojtják az igét, úgyhogy nem hoz bennük gyümölcsöt. Végül vannak olyanok, akikben az ige jó földbe hullott. Hallják a tanítást, magukévá is teszik, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak.”
Mk 4,1-20

Elmélkedés

Az Isten országát bemutató beszédsorozatot a magvetőről szóló példabeszéd nyitja meg Szent Márk evangéliumában. Ezt olvashatjuk a mai napon. Korának tanítási módszerét alkalmazva Jézus is a mindennapi életből vett hasonlatokkal szemlélteti mondanivalóját, ahogyan ezt más tanítók is tették. A hallgatóság nagyobb részét kitevő egyszerű emberek e példabeszédekkel, szemléletes képekkel könnyebben megértették és megjegyezték a mondanivalót, a tanulságot.

„Kiment a magvető vetni” (Mk 4,3) – kezdi Jézus a beszédet, majd részletesen elbeszéli, hogy a munka során nem csak a jó földbe hullott mag, hanem az útszélre, a kövek és bogáncsok közé is. Később a beszédet részletesen is megmagyarázta tanítványainak és apostolainak.

Az emberek, akik csak a példázatot hallották és az ahhoz fűződő magyarázatot nem, bizonyára könnyen maguk elé tudták képzelni a jelenetet, hiszen a felnőtt férfiak már végeztek ilyen munkát. Jól tudták, hogy az elvetett mag az időjárás okozta sok veszélynek van kitéve, de istenhívő emberek lévén azt is tudták, hogy a jó termés kinek köszönhető.

Érdemes felfigyelnünk a magot vető ember bizalmára, aki kötelessége teljesítése után a mag kikelését, növekedését Istenre bízza. Abban a pillanatban, amikor a mag kihullik kezéből és a földbe esik, az irányítás is kihullik kezéből. Istentől függ, hogy milyen lesz a munka eredménye.

Az igehirdetőkben, a hit terjesztőiben, a krisztusi tanítás hirdetőiben ugyanennek a bizalomnak kell élnie. Istentől függ, hogy mi lesz szolgálatuk eredménye. Ő adja az Isten országának növekedését.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk hozzád. Elismerjük, hogy erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.

Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt. Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.” Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”
Mk 3,31-35

Elmélkedés

Az ördöggel való szövetkezés vádját követően Jézushoz jön édesanyja és rokonsága. Márk közvetlenül egymás után közli a két eseményt, illetve összekapcsolja azokat. Azért keresik fel Jézust, mert az a hír járja, hogy megzavarodott, megszállta az ördög. Ez az összekapcsolás nem szerepel Máté és Lukács evangéliumában, akik szintén leírják az esetet, hanem önálló történetek, és nem jelölik meg annak pontos okát, hogy miért keresik fel a rokonok Jézust.

A hatalmas tömeg miatt nem tudnak Jézus közelébe jutni, de hírt visznek neki érkezésükről. A helyzetre reagálva Jézus olyan kérdést tesz fel, amely egészen új fordulatot ad a jelenetnek. „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” (Mk 3,33) – kérdezi Jézus. Abban az időben, mint minden más korban meghatározóak voltak az ember számára a családi kötelékek, kapcsolatok. Ez Jézusra is érvényes, aki a mennyei Atyának a Fia, ugyanakkor földi családjának is tagja. A mi Urunk kérdését nem szabad úgy értékelnünk, mintha megtagadta volna a családi kapcsolatokat vagy leértékelte volna azok jelentőségét. Továbbra is fontos számára ez, de a hozzá fűződő lelki kapcsolatra való utalással kiszélesíti mindazok körét, akikhez a szeretet köti. Mert minden családban az igazi összetartó erő a családtagok kölcsönös szeretete egymás iránt és nem a ház falának szorítása. Jézus nagy családját, az ő követőit is a szeretet köti az Úrhoz és ez élteti az egymás közti kapcsolatokat is.

Napjainkban sajnos sokan megkérdőjelezik a családi kötelékek jelentőségét. Egyes országokban azzal is próbálkoznak (vagy már sajnos meg is valósították), hogy a családdal egyenlő jogokat biztosítsanak más együttélési formáknak is. A keresztényeknek ki kell állniuk amellett, hogy minden megszületett embernek joga van igazi családban felnőni, ahol megtapasztalhatja édesanyja, édesapja, testvérei szeretetét, s rajtuk keresztül Isten szeretetét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!