Battaplébánia

Abban az időben az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.
Mk 6,30-34

Elmélkedés

Jézus küldöttei, az apostolok visszatérnek első útjukról és mindenről beszámolnak, amit az Úr küldetésében tettek és tanítottak, de élményeikről Szent Márk egyetlen szót sem jegyez le. Ennek oka az, hogy az evangélista elsősorban Jézus tanítására figyel és arra irányítja az olvasók figyelmét, a mi figyelmünket is. Továbbá feltételezhetjük azt is, hogy számára egészen magától értetődő, hogy az apostolok azt tanították, azt hirdették, amit Mesterük, tehát felesleges újra leírni a tanítás tartalmát.

Lényeges, hogy visszatérésük után az apostolokat nem kell külön kérni arra, hogy elbeszéljék szolgálatuk során szerzett tapasztalataikat, hanem odagyűlnek Jézus köré és lelkesen mondanak el mindent. Ez a jelenet tehát a Mester és a tanítványai közti szoros kapcsolatot, közösséget jelzi. Közösségben vannak azzal, aki elküldte őket, s akinek most beszámolnak.

Ezután Jézus arra hívja őket, azt tanácsolja nekik, hogy pihenjenek egy kicsit, de ez a szándék részben meghiúsul. Hiába próbálnak félrevonulni, az emberek keresik Jézust, hallani szeretnék tanítását. A tanítás megkezdésének megokolására Márk evangélista szép kifejezést használ, amikor azt írja, hogy a tömeget látva Jézusnak „megesett rajtuk a szíve.” Nem sajnálkozásról van itt szó, hanem mély együttérzésről és abból fakadó irgalomról. Olyan irgalomról, amellyel Isten fordul az ember felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg minket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Heródes Antipász király is értesült Jézus tetteiről, mert híre messze földön elterjedt. Azt gondolta, hogy Jézusnak azért van csodatevő ereje, mert Keresztelő János támadt fel benne a halálból. Voltak azonban, akik azt állították Jézusról, hogy ő Illés. Ismét mások azt hirdették, hogy próféta; olyan, mint egy a többi próféta közül. Ennek hallatára Heródes továbbra is azt gondolta magában: „Ő János, akinek fejét vétettem. Ő támadt fel a halálból.” Heródes volt ugyanis az, aki embereivel elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked”. Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is”. A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét”. Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését: „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.
Mk 6,14-29

Elmélkedés

Jézus tevékenységének sorozatába Szent Márk evangélista kissé váratlanul illeszti be Keresztelő Szent János halálának leírását, amelyet a mai nap evangéliumában olvasunk. A részletet a tanítványok missziós útra küldése előzi meg, ez szerepelt tegnap, majd pedig holnap a tanítványok visszaérkezése fog következni. Úgy tűnik, hogy az evangélista a küldés és visszaérkezés közti időt szeretné kitölteni az esemény leírásával.

Ha figyelembe vesszük ezt a tényt, akkor nagyon is tudatosnak tűnik, hogy éppen ezen a helyen szerepel a Keresztelő halála. Márk szándéka egyrészt az lehetett, hogy János sorsának bemutatásával előre jelezze Jézus sorsát, azaz hová vezet az emberi gonoszság és rosszindulat. Heródes nem csak hallomásból, hanem személyesen is ismerhette Jánost. Elismerte tekintélyét és bizonyára többször is meghallgathatta őt, s ezen alkalmakkor figyelmeztethette őt a Keresztelő a bűnére. Heródes tehát tisztában volt azzal, hogy Keresztelő János „igaz és szent ember”, ostoba esküje azonban János vesztét okozta.

Emellett Márk evangélistának az is szándékában állhatott, hogy bemutassa a tanítvány sorsát. Aki Krisztus követségében jár, annak fel kell készülnie arra, hogy támadások fogják érni, elutasítják, bántalmazzák, sőt meg is ölhetik.

Kész vagyok-e az igazság kimondására és a bűnösök szelíd figyelmeztetésére akkor is, ha ezért bántalmaznak?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem. Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.
Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Mk 6,7-13

Elmélkedés

A Jézus által választott tizenkettő útra küldéséről olvashatunk a mai evangéliumban. Most először tapasztalhatják meg, hogy milyen Mesterük küldetésében járni, mit jelent, hogy valóban apostolok, azaz küldöttek. A jelenet világossá teszi számunkra, hogy a küldetést Jézustól kapják. Nem ők a kezdeményezők, akik saját elgondolásból elindulnak, hanem attól kapnak megbízást a tanításra és gyógyításra, akit már jó ideje ismernek és akivel megosztották életüket. Tanúságtételüket, tanításukat éppen az teszi hitelessé, hogy ismerik azt és maguk is annak követői, akinek küldetésében most elindulnak.

Jézus nagyon szigorú, amikor konkrét utasításokat ad nekik, tanító útjukra semmit sem vihetnek magukkal. Gondolhatnánk, hogy ez félelmet vagy bizonytalanságot ébreszt bennük, de talán éppen az ellenkezője igaz. A küldöttek már indulásukkor megérzik és aztán útjuk során meg is tapasztalják, hogy valóban nincs szükségük semmire, hanem elég számukra az az erő, amit Jézustól kapnak. Ennek birtokában képesek kiűzni a gonosz lelkeket és meggyógyítani a betegeket. Jézus szolgálata, amelyet Isten országa terjedéséért végez, a küldöttek szolgálata által kiszélesedik, egyre többekhez jut el az ország örömhíre.

Az egykori küldöttek bizalma és engedelmessége az Úr iránt például szolgál azoknak, akik a későbbi időkben az igehirdetés, az evangélium terjedésének szolgálatát vállalják.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Hiszen a te ajándékod, hogy elfogadtál Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe.

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Mk 6,1-6

Elmélkedés

Az előzményekben megismerhettük Jézust, a tanítót és gyógyítót, akit útja során az emberek hittel fogadtak. Hitük megmutatkozott az Isten országáról szóló tanítás elfogadásában, illetve kifejeződött abban, hogy gyógyulást kértek tőle a betegek. A hit azonban nem mindenki részéről mutatkozik meg, s ennek tényét nem hallgatják el az evangélisták. Egy ilyen esetről olvasunk a mai evangéliumban. Útja során Jézus és kíséretében tanítványai megérkeznek Názáretbe. Jézus jól ismeri a várost, hiszen itt nevelkedett fel, itt töltötte gyermekéveit és ifjúkorát és ismeri az itt élőket. A názáretiek szintén azt gondolják, hogy ismerik őt, származását, családját.

Amikor Jézus elkezd tanítani a zsinagógában a szombati istentisztelet alkalmával, akkor a názáretiek első reakciója a csodálkozás. Ámulatukat egyrészt az váltotta ki, amit hallottak tőle, másrészt ők is értesültek azokról a csodákról, amelyeket más helyeken tett. Tudták, hogy Jézus nem volt egyetlen rabbiiskolának sem a növendéke, hanem fiatalkorában nevelőapja, József mellett az ácsmesterséget tanulta. Nem értik, honnan van bölcsessége, amellyel tanít és milyen erő birtokában képes csodákat tenni. Előítéleteik miatt nem is tudnak túllépni a csodálkozás szintjén. A tanítást nem fogadják el, mert hiányzik belőlük a hit és szintén hitetlenségüket nevezi meg az Úr annak okaként, hogy miért nem történnek e városban csodák.

Jézus hatalma akkor fog érvényesülni életemben, ha megvan bennem a hit.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!

Abban az időben, amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele.
Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját, így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés

Két történetet kapcsol egybe Márk evangélista a mai részletben. A vérfolyásban szenvedő asszony meggyógyítását közrefogja Jairus kérése és lányának feltámasztása. A leírás több eleme jelzi a két eset kapcsolatát. Egy asszonyról van szó, aki ugyan idősebb lehetett már, hiszen régóta szenved betegségétől, Jézus mégis „leányomnak” szólítja, illetve egy leány érdekében kéri az Úr segítségét az elöljáró. A tizenkettes szám, amely az asszony esetében betegségben töltött éveit, a kislány esetében pedig életkorát jelzi, szintén közös elem. Mindkét esetben lényeges, hogy Jézus közbeavatkozása a hit eredményeként történik meg. Ezt fejezi ki, hogy az asszonynak a következőt mondja: „hited meggyógyított téged”, illetve Jairust így bátorítja: „Ne félj, csak higgy!”

Emberileg nézve teljesen kilátástalan helyzetekről van szó. A kislány már a végét járja, az asszony pedig hiába fordult orvosokhoz éveken keresztül, senki nem tudott segíteni rajta. S bár mind Jairusnak, mind az asszonynak kilátástalan a helyzete, mégsem adják fel a reményt, bíznak abban, hogy az Úr tud nekik segíteni. Jairus egyáltalán nem kétségbeesve adja elő kérését, hanem nagyon is bizakodva, s ez a bizalom akkor sem csökken, amikor a szolgák leánya halálhírét meghozzák. Az asszony szintén nagy bizalommal, a gyógyulás reményében érinti meg Jézus ruháját. Jézus tehát ezt a bizakodást, ezt a reménykedést, ezt a hitet jutalmazza meg a gyógyítással és a kislány feltámasztásával.

Megvan-e bennem a feltétlen bizalom az Úr iránt?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Kereszthalálod mutatja, hogy mit jelent az élet teljes odaadása, az élet szeretetből való feláldozása. A szeretet mértéke csak a teljesség lehet. Ami ennél kevesebb, az önzés. Ha kevesebbet akarunk adni Istennek, akkor önzőek vagyunk és nem ismerjük a mindent odaadó szeretetet. Amikor a szeretetet gyakoroljuk az sosem önmagunk vagy emberségünk feladása, hanem éppen emberségünk legmélyebb megélése, kifejezése. Segíts, hogy értelmünkkel Isten megismerésére törekedjünk, szívünk minden érzését felé irányítsuk és lelkünk minden idegszálával rá figyeljünk. Add, hogy a szeretet valóban belülről, szívünk és lelkünk mélyéről fakadjon!

Jézus és tanítványai áthajóztak a Genezáreti-tó keleti partjára, a gerázaiak földjére. Amint Jézus kiszállt a hajóból, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállt ember futott feléje. A sírboltokban lakott, és még láncra verve sem tudták féken tartani. Sokszor megbilincselték és láncra verték, de a láncokat eltépte, és a bilincseket összetörte. Senki sem bírt vele. Éjjel-nappal a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, folyton kiabált, és kövekkel ütötte-verte magát. Amint messziről meglátta Jézust, odafutott. A földre vetette magát előtte, és hangosan így kiáltott: „Mi bajod velem, Jézus, a magasságbéli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Jézus ráparancsolt ugyanis: „Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből!” Erre Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Azt válaszolta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Nagyon kérte Jézust, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Akkor éppen egy nagy sertéskonda legelészett ott a hegyoldalban. A tisztátalan lelkek azt kérték Jézustól: „Küldj minket a sertésekbe, hogy megszálljuk azokat!” Jézus beleegyezett. Akkor a tisztátalan lelkek kimentek az emberből, és megszállták a mintegy kétezer sertésből álló kondát. A sertések a hegyoldalból a tóba rohantak, és a vízbe fúltak. Őrzőik erre elfutottak, hírét vitték a városba meg a tanyákra. Az emberek kitódultak, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az, akit az imént még egy légió tartott megszállva, most felöltözve, ép ésszel ül előttük. Erre megdöbbentek. A szemtanúk elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy távozzék a határukból. Amikor Jézus hajóra szállt, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Ő azonban nem engedte, hanem így szólt hozzá: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és Dekápolisz környékén elhíresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Ezen mindenki elcsodálkozott.
Mk 5,1-20

Elmélkedés

A tengeri vihar lecsendesítésekor (vö. Mk 4,35-41) Jézus a természet erőin mutatta meg hatalmát. Most egy emberen, egy ördögtől megszállott személyen mutatja meg isteni hatalmát és szabadító erejét. Az evangélista tényszerűen közli az esemény helyszínét és a körülményeket, amelyekből kiderül, hogy emberileg kilátástalan, reménytelen helyzetben van a megszállott, akit egy légiónyi gonosz tart a befolyása alatt. A gonosz jól ismeri Jézus személyének titkát és a magasságbeli Isten Fiának nevezi őt, és természetesen hatalmának nem képes ellenállni. Ennek az ördögűző csodának a sajátos eleme, hogy az ördögök elfogadják azt, hogy távozniuk kell, de azt kérik, hogy megszállhassák a sertéseket, s Jézus teljesíti kérésüket. Az állatok ezek után a tóba rohantak és elpusztultak. Az Úr nem kárt akar okozni, hanem számára fontosabb egy ember megmentése, mint olyan állatok sorsa, amelyeket ő és minden zsidó ember tisztátalannak tart. Ezzel szemben az ott lakók másként gondolkodnak a történtekről, másként értékelik a helyzetet, ők inkább elpusztult állataikat sajnálják, mintsem örülnének a megszállott ember szabadulásának.

A lelki fejlődés mindig azt jelenti, hogy megszokott, kényelmes élethelyzetemből kilépek és engedem, hogy Jézus megszabadítson mindattól, ami fogva tart, fékezi erőimet, akadályoz a szeretet gyakorlásában.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Te mindenkit meghívsz a veled való közösségre és senkit sem zársz ki szeretetedből. Minden embernek felkínálod az üdvösséget és megmutatod, milyen úton érhetjük azt el. Egyedül mi, emberek zárhatjuk ki magunkat azzal, ha elutasítunk téged, megtagadjuk a neked való engedelmességet és semmibe vesszük törvényeidet. Hálásak vagyunk azért, hogy minden embernek, nekünk is és minden embertársunknak megadod a segítséget ahhoz, hogy üdvözüljünk.

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,21-30

Elmélkedés

Isten uralma

Az elmúlt vasárnap Jézus názáreti fellépéséről olvastunk az evangéliumban, ezt folytatja a mai részlet. Izajás próféta jövendöléséhez Jézus ezt fűzte magyarázatként: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” A hallgatóság figyelme ettől kezdve kétfelé irányul, egyrészt a tanításra, másrészt a tanítóra. Az elhangzó tanítás csodálkozást és elismerést kelt az emberekben, helyeslik mindazt, amit hallanak, legalábbis kezdetben. Később azonban kiderül, hogy mindez csak a felszín, mert a prófétai jövendölés megvalósulását, beteljesedését másként képzelték. Talán nem is gondolták, hogy a beteljesedés szó szerint fog megvalósulni, hiszen az Úr valóban örömhírt hirdet a szegényeknek és meggyógyítja a vakokat, s minderről a názáretieknek is tudomása van. Talán nem számítottak arra, hogy a jövendölés éppen náluk és a környező falvakban, az ő körükben és az ő ismerőseik között fog beteljesedni. S bizonyára nem készültek fel arra, hogy éppen most, tehát nem kell már tovább várni. Azt pedig végképp nem tudták elképzelni, hogy egy olyan személy teljesíti be az isteni ígéretet, aki közöttük, az ő városukban nőtt fel, s akinek ismerik családját, származását. Ezért figyelmük a tanításról egyre jobban a tanító, az igehirdető személyére terelődik. „De hát nem József fia ez?” – kérdezik egymástól, s ez a kérdés világosan jelzi kiindulópontjukat. A tanító földi származását nézik és nem az égből jövő tanítást.

Szívükben már ezzel a kérdéssel megszületik az elutasítás, még ha ezt haragos lelkületükkel és ellenséges cselekedetükkel csak valamivel később fejezik is ki. Elutasítják a tanító személyét, mert nem ismerik Jézus mennyei származását. Ők úgy gondolják, hogy Józsefnek, a Názáretben élő és dolgozó ácsnak a fia szól most hozzájuk, de nem tudják, hogy Jézus valójában a mennyei Atya Fia. A tanító elutasítását az általa mondott tanítás visszautasítása követi. Nem akarják elfogadni, hogy itt és most megvalósult a prófétai szó, nem értik meg, hogy eljött az a „ma”, amiről Jézus beszél. Ők a távoli jövőben képzelik el a beteljesedést és nem most, nem a jelenben.

Szent Lukács evangélista úgy írja le az egész eseményt a názáretiek visszautasítását, hogy egyben előrevetíti Jézus elutasítását. A harag, az indulat, a világosan érzékelhető feszültség visszaköszön majd a nép dühében, amely Jézus halálát követeli Pilátustól. A mostani ellenséges hangulat megismétlődik Jézus keresztútján. A názáretiek a „városon kívülre” viszik Jézust, fel a hegyre, a szakadék szélére, elítélése után szintén a városon kívülre, Jeruzsálemen kívülre viszik, a Golgota hegyére, ahol keresztre feszítik. A Megváltó elutasítása Názáretben kezdődik és Jeruzsálemben fejeződik be, a mostani gyilkos szándék a Golgotán fog beteljesedni.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az Egyház életében is folytatódik az elutasítás. Ez a gondolat kiegészíti azt, amit az elmúlt vasárnapi elmélkedésben mondtunk az Egyház küldetéséről. Ha a krisztusi közösség hűséges marad küldetéséhez és bátran kiáll Isten országának örömhírével, akkor az elutasítást is meg fogja tapasztalni.

Észreveszem-e, hogy Isten uralma folyamatosan megvalósul a világban? Engedem-e Isten uralmát megvalósulni életemben?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A változó világban az üdvösség reménye biztos pont az igazságot keresők számára. Te azt hirdeted, hogy Isten országa itt a földön már elkezdett megvalósulni. E tanítás fényében értjük meg, hogy azért térsz be a bűnösök házába, fogadod el meghívásukat, lépsz be életükbe, hogy elmondhasd nekik az isteni irgalomról szóló örömhírt. Jól tudod, hogy az Isten szeretetéről szóló tanítás a bűnösöket érinti, őket is megérintheti. Te azt tanítod, hogy az üdvösségre minden ember meghívást kap, és mindenki elnyerheti azt, aki megtér, azaz elhagyja a bűn útját és hisz benned, az üdvösség egyedüli közvetítőjében. Vezess minket az üdvösségre!

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona”. Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram,
szavaid szerint békességben,
mert szemeim meglátták Szabadításodat,
melyet minden nemzet számára készítettél,
hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak,
és dicsőség népednek, Izraelnek.
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lk 2,22-40

Elmélkedés

Negyven nappal karácsony, Jézus születésének ünnepe után ma, Urunk templomi bemutatását ünnepeljük, amely ünnep régi magyar elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony. A zsidó szokásokra, illetve törvényi előírásokra utal az ünnep evangéliumának bevezetése. Az újszülött gyermekeket negyven nappal születésük után elvitték a jeruzsálemi templomba, s ekkor volt szokás felajánlani az elsőszülöttek kiváltásáért az áldozati adományt. Lukács evangélista azonban nem ezekre a zsidó szokásokra irányítja figyelmünket, hanem a templomban elhangzó tanúságtételekre. Először Simeon szavait hallhatjuk, aki kinyilatkoztatást kapott Istentől, hogy még az ő életében eljön a Messiás, megláthatja a Megváltót. Az isteni ígéret valóban igaznak bizonyult, a kisded Jézusban felismeri a Megváltót. Ezt követően egy Anna nevű prófétanő beszélt arról, hogy ebben a gyermekben, azaz Jézusban teljesedtek be a megváltóról szóló jövendölések.

Szent Bernát ügyes szójátékkal foglalja össze egyik beszédében az ünnep lényegét, amikor ezt mondja: „Ma a Szűzanya a templom Urát viszi az Úr templomába.” Az egykori jeruzsálemi templom Ura és a földkerekségen minden keresztény templom Ura Jézus Krisztus. És ő az Ura a mi lelkünk templomának is. Illő, hogy ne csupán kőből épült templomépületeink, hanem szívünk temploma is méltó hajléka, méltó otthona, lakóhelye legyen az Úrnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem! Te vagy, aki megalkottál, aki ismersz. Tőled kaptam az életemet, képességeimet, testvéreket magam mellé és naponta a számtalan kegyelmet. A kevesebbet vagy a talentumot azért adtad, hogy akaratodat teljesítsem. Tudom, hogy minden embert üdvözíteni akarsz. Vonj be engem is tervedbe, hogy minél több embernek el tudjalak vinni. Ígérem, mások elől nem rejtem el azokat a dolgokat, amelyek az életemben jóságodat és szeretetedet hirdetik, hanem engedem, hogy szereteted általuk terjedjen a világban.

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek:
„Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.
Mk 4,26-34

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló tanítás folytatódik a mai evangéliumban. Szerdán már olvastunk egy részletesen kifejtett példabeszédet a magvetőről és annak Jézus általi magyarázatát is megismertük. Ennek kiegészítéseként újra a magvető emberről beszél Jézus, de elsősorban nem az ő személye áll a középpontban, hanem a magok kikelése. Ez a példabeszéd is nyitott, többféle értelmezést megenged, miként Jézus más példázatai is.

Egyrészt gondolhatjuk azt, hogy a magokat a földbe elvető, majd pedig annak kikelését nyugodtan váró ember maga Jézus. Ő az, aki az Isten országának jó magját elülteti az emberi szívekben, és várja ennek gyümölcsét. Egy másik lehetséges magyarázat szerint a hallgatóságnak, akik szívükbe fogadták Isten tanítását, tenniük kell azért, hogy Isten országa növekedjen bennük és másokban. Az első értelmezés inkább azt helyezi előtérbe, hogy az Úr munkálkodása után Isten kegyelme nem látványosan, hanem rejtve, titokzatos módon eléri a maga hatását az emberi lelkekben. A második értelmezésbe viszont az ember Istentől kapott küldetése és személyes felelőssége kap nagyobb hangsúlyt. Mindkét magyarázat helyes, egyik sem zárja ki a másikat.

Engedem-e, hogy Isten kegyelme átalakítsa az életem? Kész vagyok-e feladatot vállalni azért, hogy Isten országa növekedjen a világban?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és teremtő Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Szívünkbe adtad a vágyat, hogy téged keressünk és benned találjuk meg boldogságunkat. Fiad, Jézus azt kéri tőlünk, hogy hozzá váljunk hasonlóvá. Segíts minket, hogy arcunkon hordozzuk Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjuk, felajánljuk magunkat neked! Adj nekünk bölcsességet, hogy felfogjuk Jézus szavainak értelmét, komolyan vegyük azt és megadjunk neked mindent, ami téged illet!

Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”
Mk 4,21-25

Elmélkedés

A magvetőről szóló példabeszéd folytatásaként Jézus újabb hasonlatot mond a lámpáról, amelyet nyilvánvalóan nem szokás elrejteni az ágy alá, hanem olyan helyre tesznek a házon belül, ahonnan fénye mindenhová eljuthat. Mivel mindkét példázat Isten országát mutatja be, ezért mondanivalójuk is hasonló. A tanítás hirdetője, a magvető maga Jézus, aki elhozza minden ember számára az üdvösség örömhírét. A fényt szintén Jézus gyújtja meg bennünk, amely megvilágítja életutunkat. A krisztusi tanítás nem csupán egyes kiváltságosoknak szól, hanem mindenkihez. Mindannyian Krisztustól tudjuk meg azt, hogy mi emberi életünk értelme és célja. Ő segít minket abban, hogy életünk során megtaláljuk boldogságunkat és megmutatja azt is, hogyan juthatunk el az örök boldogságra, az üdvösségre.

A mennyei Atya az ő emberré lett Fia által közli velünk szándékait és az ő személyében mutatja meg azt, hogy az embernek miért érdemes engedelmeskednie Istennek. Ha pedig rátaláltunk az isteni tanítás fényére és annak világosságában élünk, akkor ezt a fényt tovább kell adnunk, másokban is meg kell gyújtanunk, fel kell ébresztenünk az üdvösség vágyát. Arra kell törekednünk, hogy Krisztus világosságát elvigyük azok számára, akik a bűn, a hitetlenség, a reménytelenség sötétségében élnek. Legyünk a fény hordozói! Legyünk lámpások, akik Krisztus fényét sugározzuk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.