Battaplébánia

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.

Mk 14,12-16. 22-26

Elmélkedés

Noé esetének tanulságai

Gyermekkorom egyik kedvenc bibliai története az volt, amikor a vízözön idején Noé bárkát épített Isten parancsára, így menekült meg ő és családja, valamint az állatok, amelyeket bevitt a bárkába. Felnőttként újraolvasva a történetet mindig új elemet, új tanulságot fedezek fel benne. Az elmúlt napokban ismét elolvastam Noé bárkájának építését és különös utazását, és rácsodálkoztam egy olyan dologra, amit korábban is olvastam, de valahogy átsiklottak a gondolataim a szavak felett. Arra a mozzanatra gondolok, hogy amikor a föld felszáradt és minden élőlény kijött a bárkából, akkor „Noé oltárt épített az Úrnak és áldozatokat mutatott be” (Ter 8,20).

Három dolog miatt tartom érdekesnek ezt a mozzanatot. Először is azért, mert Noé nem kezd el házat építeni magának és családjának, sem istállót az állatoknak. Egy meglehetősen hosszúra nyúlt és viszontagságos hajóút után biztosan elege volt neki és mindenkinek a hajón való tartózkodásból, és jól esett volna biztos menedékbe húzódnia, amely szilárdan áll a földön és végre nem imbolyog állandóan a vízen, mégsem ez volt az első gondolata. Ő nem magára gondolt, hanem arra, hogy hálát adjon Istennek a szabadulásért, a túlélésért, ezért épít oltárt és mutat be áldozatot.

Másodszor pedig azért érdekes Noé ténykedése, mert az égvilágon senki nem mondta neki, hogy építsen oltárt. Korábban mindent úgy és akkor tesz, ahogyan és amikor az Úr kéri tőle. Amikor Isten azt mondja, hogy fogjon neki a bárka építésének, akkor ő ezt az Úr parancsára megteszi, pedig még egy felhőcske sincs az égen, amelyből eső eshetne. Amikor azt a parancsot kapja, hogy szálljon be a bárkába és vigye be mind az állatokat, akkor Noé ezt megteszi. Amikor pedig a vízözön elmúltával Isten azt mondja neki, hogy eljött annak az ideje, hogy mindenki kiszálljon a bárkából, akkor Noé, családja és valamennyi állat kijön a bárkából a szárazföldre. Noé mindig meghallgatja az Úr parancsát és engedelmesen teljesíti a kérést. De azt nem mondja neki Isten és nem mondja neki senki, hogy építsen oltárt és hálája jeleként mutasson be áldozatot, Noénak mégis ez az első cselekedete. A hála érzése nem parancsra ébred a szívében, hanem önmaga ébred rá, hogy méltó volna a szabadulás után kifejezni háláját a szabadítónak, Istennek.

És a harmadik tanulság: Noé oltárépítő buzgósága azzal zárul, hogy Isten megérzi az áldozat jó illatát és elhatározza, hogy többé nem pusztítja el vízözönnel a földet (vö. Ter 8,21-22). Isten tehát elfogadja az ember áldozatát, mint hálájának megnyilvánulását.
Miért is hozom fel Noé példáját ma, úrnapján, Krisztus szent testének és vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepén?

Az Istennek való hálaadás első helyen legyen az életünkben! Minden szentmise hálaadás. Illő, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk ezen a közös hálaadáson. Aki ezt nem tartja fontosnak, az hálátlannak mutatkozik Isten iránt, mintha semmit sem köszönhetne Istennek. A hálaadásra nem egy írott törvény, nem egy parancs biztat minket. Nem azért veszünk részt a szentmisén, mert a tízparancsolat harmadik törvénye ezt mondja: Az Úr napját szenteld meg! A hála érzése fel kell, hogy ébredjen a szívünkben parancs nélkül is. Ne maradjunk hálátlanok! Isten pedig elfogadja a hálaadásként felajánlott áldozatunkat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Hiszem, hogy valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben. Valahányszor elindulunk a templomba, a szentmisére felébresztem szívemben az irántad való szeretetet és hálát. Azzal a szándékkal veszlek magamhoz az Oltáriszentségben, hogy megerősítsem szeretetemet. A veled való egységből és a szent testeddel való táplálkozásból erőt merítek mindennapi feladataimhoz és a bűn elleni küzdelemhez. Köszönöm, Uram, hogy jelenléteddel megerősítesz!

Abban az időben: Jézus ismét Jeruzsálembe ment tanítványaival. Amikor a templomban járt, odaléptek hozzá a főpapok, az írástudók meg a nép elöljárói, és megkérdezték tőle: „Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?”
Jézus így válaszolt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Feleljetek rá, és akkor majd én is megmondom nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. János keresztsége a mennyből volt-e vagy az emberektől? Válaszoljatok nekem!”
Erre tanakodni kezdtek egymás között. Így okoskodtak: „Ha azt mondjuk: „A mennyből volt”, azt fogja felelni: „Hát akkor miért nem hittetek neki?” Mondjuk talán azt, hogy Az emberektől?” Féltek azonban a néptől, mert mindenki azt tartotta, hogy János valóban próféta volt. Végül is ezt válaszolták: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt felelte: „Akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem ezeket.”
Mk 11,27-33

Elmélkedés

Jézus harmadik jeruzsálemi napjáról olvasunk a mai evangéliumban. A helyszín a templom, a vallási élet központja. Jézus azért jön ide, hogy tanítsa a népet, ebben azonban megszakítják a főpapok és az írástudók, akik vitát kezdeményezve kérdéseket tesznek fel neki. Márk evangélista többször is említi, hogy kérdéseik nem jóindulatból fakadnak, hanem Jézus vesztét szeretnék, mert úgy értékelik, hogy az új tanító fellépése veszélyezteti őket. Lényeges az is, hogy Jézus pontosan ismeri szándékaikat, hiszen amikor szenvedéséről és haláláról jövendölt tanítványainak, akkor egyértelműen beszélt arról, hogy a főpapok és írástudók fognak fellépni ellene.

Az első kérdés Jézus hatalmának eredetét kutatja. Ő azonban nem válaszol nekik, hanem nagyon határozottan és magabiztosan visszakérdez, mégpedig Keresztelő János hatalmának eredetével kapcsolatban. Az evangélista részletesen ismerteti az írástudók okoskodását, akik végül nem mondanak semmit arról, hogy vajon az égből, az Istentől volt-e Jánosnak hatalma vagy nem. Inkább nem válaszolnak, amire Jézus kijelenti, hogy akkor ő sem árulja el nekik hatalmának forrását. A kérdés tehát függőben marad, de nem sokáig, hiszen a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd, amelyet hétfőn fogunk olvasni, pontos feleletet ad majd.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

A te szent akaratodat teljesítem. Uram Jézus, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek, és úgy szolgáljalak, amint megérdemled: adjak számolgatás nélkül, harcoljak nem gondolva arra, hogy sebeket kaphatok, dolgozzam pihenés nélkül, egészen odaadva magam a te szolgálatodra, nem várva más jutalmat, mint azt, hogy tudom: a te szent akaratodat teljesítem.

Miután Jézus a tömeg örömujjongása közben bevonult Jeruzsálembe, fölment a templomba. Ott körülnézett, és mindent szemügyre vett. Mivel már esteledett, a tizenkét apostollal együtt kiment Betániába. Amikor másnap eljöttek Betániából, Jézus megéhezett. Messziről látott egy zöldellő fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valami gyümölcsöt. De amikor odaért, csak leveleket talált rajta, mert még nem érkezett el a fügeérés ideje. Ekkor így szólt: „Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Tanítványai is hallották ezt.
Nemsokára Jeruzsálembe érkeztek. Jézus bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta, és senkinek sem engedte meg, hogy bármit is keresztülvigyen a templom területén. Azután megmagyarázta: „Hát nem azt tanítja az Írás: „Az én házamat minden nép az imádság házának nevezi majd?” Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Amikor a főpapok és az írástudók értesültek erről, azon tanakodtak, miképpen okozzák vesztét. Féltek ugyanis tőle, mert az egész nép lelkesedett tanításáért. Amikor beesteledett, Jézus tanítványaival együtt elhagyta a várost.
Másnap reggel, amikor a fügefa mellett vitt el az útjuk, látták, hogy tövestül elszáradt. Péter visszaemlékezve Jézus szavaira, így szólt hozzá: „Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, elszáradt!” Jézus ezt válaszolta nekik: „Higgyetek az Istenben! Bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja a hegynek: „Emelkedjél föl, és vesd magad a tengerbe”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, az valóban úgy is lesz. Azért mondom nektek, bármit kértek imádsággal, higgyétek, hogy megkapjátok, és el is nyeritek. Amikor pedig imádkozni készültök, bocsássatok meg annak, akire nehezteltek, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket! Mert ha ti nem bocsátotok meg egymásnak, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
Mk 11,11-26

Elmélkedés

Útja során Jézus megérkezik Jeruzsálembe. Ettől kezdve Márk evangélista napról napra írja le az eseményeket. Az első nap történését, az ünnepélyes bevonulást (vö. Mk 11,1-10) virágvasárnap olvastuk. A mai evangélium a második és a harmadik napon történteket mondja el. Két jelképes cselekedetről olvasunk. A leírás középpontjában a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése áll. Felületes szemlélő könnyen gondolja, hogy egy indulatos személy erőszakkal rendet akar tenni, pedig valójában másról van szó. Jézus, aki a mennyei Atyának a Fia, birtokba veszi a templomot, azaz a mennyei Atya lakóhelyét. Ő itt otthon van, ez az ő Atyjának a háza, neki itt joga van megmondani, hogy helyénvaló-e a kereskedők jelenléte vagy sem. Előző nap Jézus már itt volt a templomban és „mindent szemügyre vett.” Nem hirtelen felindulásból cselekszik, hanem „aludt rá egyet.” A mi Urunk prófétai jelet mutat, visszaadja eredeti rendeltetésére, az istentisztelet céljára a templomot.

A templom megtisztítását a fügefával történtek foglalják keretbe. A fügefa, amelyről reggel kijelentette: „Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!”, estére elszáradt. Nem haragról, önkényeskedésről vagy hatalmi visszaélésről van szó, hanem szintén egy jelről. A Bibliában az ítéletkor kivágott fa vagy szőlő azokat jelképezi, akik nem termik az igazság gyümölcseit, nem teljesítik Isten törvényeit. Eljött tehát az isteni ítélet ideje, amelynek végrehajtója az Úr.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem! Tűz vagy. Szüntelenül égsz, de el nem égsz soha. Tűz vagy. Fölemészted minden szűkkeblű önzésünket. Tűz vagy. Fényednek köszönöm, hogy megismertem igazságodat. Szépség vagy minden szépség fölött. Újjáteremtettél Fiad vérében, s ebben az újjáteremtésben ismertem meg, hogy szerelmese vagy teremtményed szépségének.

Sienai Szent Katalin

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és a nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52

Elmélkedés

A Jeruzsálem felé vezető út utolsó állomását rögzíti az evangélium. Jézus Jerikóba érkezik, majd pedig a várost elhagyva találkozik a vak koldussal, Bartimeussal. Talán el is menne mellette szó nélkül, mert a körülötte lévő nagy tömeg miatt észre sem venné, de a koldus éppen ezt akarja elkerülni. Bartimeus azt szeretné, ha Jézus észrevenné őt, ezért hangosan kiáltozni kezd, fel akarja hívni magára a figyelmet. A nagy tömeg akár meg is akadályozhatja a találkozást, hiszen többen el akarják némítani a kiáltozó koldust, s ha ő most elhallgatna, akkor Jézus biztosan nem venné őt észre. A vak tudja, hogy élete nagy lehetősége ez. Bizonyára hallott már arról, hogy másutt milyen csodákat tett Jézus, akinek híre gyorsan terjedt. A városkapuban ülve és koldulva időnként elbeszélgetett a Jeruzsálembe tartó zarándokokkal vagy kereskedőkkel, akik elmondhatták neki, hogy különleges hatalommal rendelkező személy járja be Galilea majd Júdea településeit, aki mindenütt meggyógyítja a betegeket és akit Jézusnak hívnak. Amikor Bartimeus megtudja, hogy éppen Jézus megy el közelében az úton, rögtön felismeri, hogy róla hallott korábban. Ha most engedi, hogy Jézus továbbhaladjon, akkor ő élete végéig vak koldusként fog élni.

Kiáltozásával sikerül felkelteni Jézus figyelmét. Talán nem is a vak hangos kiabálására, hanem annak tartalmára figyel fel Jézus, hiszen a vak „Dávid fiának” nevezi őt, azaz kifejezi hitét, hogy Jézus a Messiás. Ezt a hitet jutalmazza meg az Úr a csodával. A vak visszanyeri látását és Jézus követője lesz.

A Jézussal való találkozás engem a látás útján, a hit útján indít el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te arra bátorítottad tanítványaidat és buzdítasz minket is, hogy szüntelenül imádkozzunk. Szükségünk van bátorításodra, hiszen sokszor kételkedünk az ima erejében. Ha Isten nem azonnal teljesíti kéréseinket, vagy nem egészen úgy, ahogyan mi szerettük volna, könnyen elbizonytalanodunk. Pedig kitartóan kell imádkoznunk, mindig azzal a bizalommal, hogy Isten mindent megad nekünk, ami a lelkünk üdvösségét szolgálja. Segíts minket a hit próbatételei idején, hogy szívünkben megőrizzük a jóságos Isten arcát!

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és a nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52

Elmélkedés

A Jeruzsálem felé vezető út utolsó állomását rögzíti az evangélium. Jézus Jerikóba érkezik, majd pedig a várost elhagyva találkozik a vak koldussal, Bartimeussal. Talán el is menne mellette szó nélkül, mert a körülötte lévő nagy tömeg miatt észre sem venné, de a koldus éppen ezt akarja elkerülni. Bartimeus azt szeretné, ha Jézus észrevenné őt, ezért hangosan kiáltozni kezd, fel akarja hívni magára a figyelmet. A nagy tömeg akár meg is akadályozhatja a találkozást, hiszen többen el akarják némítani a kiáltozó koldust, s ha ő most elhallgatna, akkor Jézus biztosan nem venné őt észre. A vak tudja, hogy élete nagy lehetősége ez. Bizonyára hallott már arról, hogy másutt milyen csodákat tett Jézus, akinek híre gyorsan terjedt. A városkapuban ülve és koldulva időnként elbeszélgetett a Jeruzsálembe tartó zarándokokkal vagy kereskedőkkel, akik elmondhatták neki, hogy különleges hatalommal rendelkező személy járja be Galilea majd Júdea településeit, aki mindenütt meggyógyítja a betegeket és akit Jézusnak hívnak. Amikor Bartimeus megtudja, hogy éppen Jézus megy el közelében az úton, rögtön felismeri, hogy róla hallott korábban. Ha most engedi, hogy Jézus továbbhaladjon, akkor ő élete végéig vak koldusként fog élni.

Kiáltozásával sikerül felkelteni Jézus figyelmét. Talán nem is a vak hangos kiabálására, hanem annak tartalmára figyel fel Jézus, hiszen a vak „Dávid fiának” nevezi őt, azaz kifejezi hitét, hogy Jézus a Messiás. Ezt a hitet jutalmazza meg az Úr a csodával. A vak visszanyeri látását és Jézus követője lesz.

A Jézussal való találkozás engem a látás útján, a hit útján indít el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te arra bátorítottad tanítványaidat és buzdítasz minket is, hogy szüntelenül imádkozzunk. Szükségünk van bátorításodra, hiszen sokszor kételkedünk az ima erejében. Ha Isten nem azonnal teljesíti kéréseinket, vagy nem egészen úgy, ahogyan mi szerettük volna, könnyen elbizonytalanodunk. Pedig kitartóan kell imádkoznunk, mindig azzal a bizalommal, hogy Isten mindent megad nekünk, ami a lelkünk üdvösségét szolgálja. Segíts minket a hit próbatételei idején, hogy szívünkben megőrizzük a jóságos Isten arcát!

Abban az időben: Jézus és a tanítványok úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, a tanítványok pedig aggódva követték őt.
Jézus ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, hogy mi vár reá. „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, kiszolgáltatják a pogányoknak, és azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik. De harmadnapra feltámad.”
Akkor Zebedeus fiai, Jakab és János, odamentek Jézushoz, és ezt mondták neki: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk!” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.”
Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek! Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!”
Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és a bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Amikor a többi tíz ezt meghallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De köztetek ez ne így legyen! Ha valaki közületek ki akar tűnni, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája! Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mk 10,32-45

Elmélkedés

Miután Jézus kifejtette véleményét a gazdagságról és tanítást adott a lemondásról, mint az üdvösség elnyerésének feltételéről, folytatja útját Jeruzsálem felé. Márk evangélista nagyon szemléletesen írja le, hogy Jézus megy elől, tanítványai pedig utána vonulnak. Tényleges, ugyanakkor jelképes is ez az elől haladás, hiszen az apostolok Mesterük sorsát fogják követni a szenvedésben és a halálban is. Jézus ismét, immár harmadszor beszél nekik arról, hogy Jeruzsálemben az a sors vár rá. Szavai már nem a nagyszámú népnek, nem is a tanítványok népesebb csoportjának, hanem csupán a tizenkét apostolnak szólnak. Nekik ugyanis sajátos szerepük, küldetésük lesz, nem csak életükben, hanem halálukban is követni fogják az Urat.

A Jakabbal és Jánossal folytatott beszélgetés éppen ennek tényére, azaz a tanítványokra váró sorsa mutat rá. Jézus először helyreigazítja a két apostolt, akik kiemelt helyet szeretnének maguknak Jézus mellett, majd pedig a kialakult feszültséget szünteti meg. A többi tíz apostol ugyanis rossz néven veszi két társuk kérését, pedig talán az ő fejükben is hasonló gondolatok, elképzelések jártak. Az Úr lelkükre köti, hogy uralkodás és hatalom helyett gyakorolják a szolgálatot, miként ő sem uralkodni akar, hanem minden ember üdvösségének szolgája lett.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

A gazdag ifjúval folytatott beszélgetés után Péter apostol megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból pedig elsők.”
Mk 10,28-31

Elmélkedés

A gazdag emberrel való találkozás, illetve az ő távozása után Jézus a gazdagság veszélyéről kezdett tanítani. Szavai mindazokhoz szólnak, akik követői szeretnének lenni. Ha a vagyon szeretete lefoglalja valakinek a szívét, akkor képtelen lesz szabadon követni őt. Isten országának lelki kincseit csak az képes befogadni, akinek szívét nem tölti be a gazdagság. Ha valaki öröksége terhét vagy megszerzett vagyonát cipeli, észre sem fogja venni, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amelyet nem lehet oly módon megszerezni, ahogyan vagyonhoz juthat az ember. Jézus szavai éppen az üdvösség ajándék jellegére mutatnak rá. Az embernek fáradozni kell érte, azaz nem maradhat tétlen, mégis Isten ajándékaként nyerheti el, amit nem érdemeinknek köszönhetően kapunk Isten nagylelkűségéből fakadóan.

A vagyonáról lemondani képtelen gazdag ember ellenpéldája a tanítványok esete, akik Jézus hívására készek voltak mindenről lemondani és rögtön követésére indultak. Ezt a tényt említi meg a folytatásban Péter apostol, aki a többiek szószólójaként lép fel. Amikor az Úr százannyit ígér minden helyett, amiről lemondtak és amit elhagytak őérte, akkor valójában arra bátorít, hogy bízzuk életünket a nagylelkű Istenre! Tegyük ezt üdvösségünk érdekében, amely minden földi gazdagságnál többet ér.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Abban az időben: Amikor Jézus útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” Ekkor az így válaszolt: „Mester, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.”
Jézus ránézett és megkedvelte. Ezt mondta neki: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!” Ennek hallatára ő elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.
Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” A tanítványok megdöbbentek szavain. Jézus azonban megismételte: „Fiaim, milyen nehéz bejutni a gazdagoknak az Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” Azok még jobban csodálkoztak, és kérdezgették egymást: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.”
Mk 10,17-27

Elmélkedés

Jézus követésének feltételeiről, a tanítványi életről olvastunk az elmúlt napokban. Egy téma van még hátra, mégpedig a gazdagság. A kérdés bizonyára legalább annyira foglalkoztatta az egykori tanítványokat, mint manapság a keresztény embereket. Lehet-e Jézus követője egy vagyonnal rendelkező, gazdag ember?

Jézus nem véletlenszerűen kezd el beszélni a gazdagság kérdéséről. Egy gazdag emberrel való találkozása ad neki alkalmat arra, hogy elmondja véleményét. A jelenet kezdetén még nem derül fény arra, hogy milyen a Jézushoz lépő személy vagyoni helyzete. A kérdés jóindulattal hangzik el: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Csak olyan személy kérdezheti ezt, aki vágyódik az üdvösségre és van benne készség, hogy annak elnyerése érdekében tegyen is valamit. Válaszában Jézus a törvények megtartásáról beszél, mire a kérdező kijelenti, hogy ezeket mind jól ismeri és egész eddigi életében megtartásukra törekedett. Ekkor Jézus felszólítja őt, hogy vagyonát adja el, ossza szét a szegényeknek, hogy valóban szabadon követhesse őt. Ennek hallatán azonban az illető, akiről csak most a találkozás végén derül ki, hogy vagyonos ember, szomorúan távozik.

Ezt követően Jézus a gazdagság veszélyére hívja fel a figyelmet, amely sajnos akadály lehet sokak számára. Jézus követésének feltétele, hogy az ember ne a vagyonában bízzon, hanem kész legyen mindenről lemondani és életét Istennek ajánlani.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Te azt akartad, hogy a férfi és a nő teljesen és visszavonhatatlanul adja át önmagát a másiknak szeretetben és fogadja el a másikat szeretetben. Segítsd a házastársakat a helyes élet szabályainak elsajátításában és gyakorlásában, hogy hűségben keressék és szolgálják egymás javát! Legyenek hűségesek egymás iránt! Legyenek hűségesek a szeretethez! Érezzék minden nap, hogy te vagy életük középpontja és szeretetük forrása! Segítsd a családokat és a családtagokat, hogy szentté legyenek! Segítsd a családtagokat, hogy az evangéliumhoz méltóan éljenek!

Abban az időben a tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”
Mt 28,16-20

Elmélkedés

Az Úr végakarata

A legtöbb ember élete előrehaladtával szükségesnek látja végrendeletének elkészítését. Ebben a hivatalos iratban rendelkezik arról, hogy halála esetén mi a teendő, hová temessék, illetve mi legyen vagyonának, anyagi és szellemi javainak sorsa. Bár általában a legtöbben csupán az anyagiakról szoktak rendelkezni végrendeletükben, előfordul az is, hogy valamilyen üzenetet is átadnak ilyen módon utódaiknak, örököseiknek, például azt, hogy folytassák az általa megkezdett vagy végzett, az emberek számára értékes szolgálatot.
Ilyen végrendeletként, szellemi örökségként érdemes értelmeznünk Jézus szavait, amelyeket ma, a Szentháromság ünnepén olvasunk az evangéliumban. Az Úr végső akarata az, hogy mindaz, amit földi küldetésével megvalósított, az ő mennybe való visszatérése után is folytatódjon, mégpedig az általa alapított közösség, az Egyház közreműködése, szolgálata által. Annak érdekében, hogy az Egyház tagjaiként és az Úr küldötteiként teljesíteni tudjuk feladatunkat, érdemes pontról pontra végigvennünk, hogy mit tartalmaz Jézus végrendelete.

Elsőként ezt mondja: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” Alapvetően saját helyzetünk tisztázására szólít fel minket ez a kijelentés. Emberként nem rendelkezünk isteni hatalommal, erővel vagy képességekkel. Minden hatalom az Úré és mi tőle kapunk hatalmat ahhoz, hogy küldöttei legyünk. A magunk erejével semmire sem jutnánk, ezért érdemes szerénységet tanúsítanunk és elismernünk azt, hogy csak szolgák vagyunk, eszközök az Úr kezében.

A végrendelet ennek tisztázása után felszólít minket: „Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” A felszólításban külön hangsúlyt kap a „most.” Nem késlekedhetünk, nem várakozhatunk tétlenül, hanem most kell elindulnunk. A feladat az, hogy az Úr Jézus tanítványaivá tegyük az embereket. Nem a magunk tanítványaivá, hanem Jézus tanítványaivá! Ne az legyen a célunk, hogy legyenek követőink, hanem az Úr követőivé váljanak azok, akikhez eljut az ő tanítása. E körből pedig senki nincs kizárva, az örömhír egyetemes, mindenkihez, minden nemzethez szól.

Jézus végakaratának következő pontja így hangzik: „Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” Egy végrendeletben nincs helye a felesleges szavaknak, ezért Jézus is a lényeget említi. Azzal válik valaki Jézus tanítványává és követőjévé, hogy megkeresztelkedik. Aki tehát eljut a hitre és követni akarja Jézust, az elé nem kell akadályokat görgetni, hanem részesíteni kell őt a keresztségben, hogy aztán annak kegyelmi gyümölcseként tovább haladhasson a hit és az üdvösség útján.

A következő mondat a további teendőket rögzíti: azokat, akik részesültek a keresztségben, „tanítsátok meg mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek!” Ez a pásztori gondoskodásra és vezetésre való felszólítás, azaz ne hagyjuk magára a megtérteket, a megkeresztelteket, a hit útján elindulókat, hanem vezessük őket a krisztusi parancsok útján, amely egyetlen törvényben, az Isten és az embertárs felé irányuló szeretetben foglalható össze.

A végrendelet utolsó mondata olyan ígéretet fogalmaz meg, amelyet Jézuson kívül egyetlen végrendelkező, a túlvilágra készülő ember sem írhat le ilyen határozottsággal: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Egyetlen emberi alkotás, egyetlen emberi életmű sem örökérvényű, az idő múlásával minden elenyészik. Lehet, hogy ezer vagy millió év kell hozzá, de elenyészik, hatását veszti mindaz, amit emberek hoztak létre. Krisztus műve azonban örök, az általa hozott megváltás, mint Isten ajándéka az idők végéig minden emberre kiterjed. Ő elmondhatja, hogy a világ végéig köztünk marad, velünk marad, mert nem csak ember, hanem valóságos Isten.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel!

Abban az időben: Kisgyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve, megáldotta őket.
Mk 10,13-16

Elmélkedés

Útja során Jézus már elhagyta Galileát, most már a Júdeai országrészben tartózkodik. A tömegek itt is ugyanazzal a szándékkal keresik, hallgatni akarják tanítását és gyógyulást kérnek a betegek számára. A mai evangéliumi jelenetből úgy tűnik, mintha a tanítványok joga volna meghatározni azt, hogy ki kerülhet a Mester közelébe és ki nem. Ők pedig a korabeli szokásoknak megfelelően nem tartják helyénvalónak, ha gyermekek zavarják meg Jézust tevékenységében. Szerencsére maga Jézus is odafigyel azokra, akik hozzá érkeznek. Rögtön észreveszi a tanítványok túlzó igyekezetét, helytelennek minősíti azt és magához hívja a gyermekeket, hogy kimutassa irántuk szeretetét és megáldja őket.

Elképzelhető, hogy beteg gyermekekről van szó, akiket szüleik akarnak Jézushoz vinni, hogy „tegye rájuk a kezét.” Ez a kijelentés ugyanis a betegek gyógyításánál szokott előfordulni az evangéliumokban, a kézrátétel Jézus sajátos mozdulata, amely megszünteti a betegségeket és visszaállítja a testrészek egészségét. Az evangélista azonban nem tesz kifejezett említést arról, hogy beteg gyermekekről van szó, talán éppen azért, hogy Jézus gyermekekhez való viszonyulását bemutassa.

Az Úr cselekvésének hátterében az áll, hogy mindenki meghívást kap az Isten országába, egyetlen személy, egyetlen gyermek sincs onnan kizárva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, minden a végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért hálát adok. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzeteiért. Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz. Uram, taníts meg hálásnak lenni! Taníts meg észrevenni a legkisebb dolgokat is az életben, akár tőled, akár embertársaimtól kaptam azokat! Taníts meg arra, hogy a hálámat mindig ki tudjam fejezni!