Battaplébánia

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!”
Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!”
Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.”
Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.
Lk 1,26-38

Elmélkedés

Urunk születésének hírüladását az idei esztendőben nem március 25-én ünnepeltük, mivel ekkor virágvasárnap volt, hanem a mai napra került az ünnep. A nap jelentőségét többek között éppen az mutatja, hogy nem marad el az ünnep, hanem egy későbbi időpontra kerül.

A mai napon, amelyet a magyar hagyomány Gyümölcsoltó Boldogasszony napjának nevez, Jézus születésének hírüladására emlékezünk, ezt idézi fel az evangélium. Isten küldötte, Gábor angyal megjelent Máriának názáreti otthonában és közölte vele azt a hírt, hogy gyermeke fog születni, mert Isten őt választotta ki arra, hogy a Megváltó anyja legyen. Mária a hallottak miatt első pillanatban zavarba esik, nem érti egészen, miként is fog mindez megvalósulni. Az angyal tisztázó szavai után azonban igent mond, beleegyezését adja, elfogadja Istentől az üdvösség művében neki szánt szerepet, feladatot. Beleegyezésének hatására leszáll rá a Szentlélek és méhében megfogan a gyermek. Isten Fia megtestesülésének pillanata ez, s egyben az üdvösség új korszaka az emberiség történetében.

Az angyali üdvözlet szavaiban különös jelentősége van a kegyelem szónak. Gábor angyal „kegyelemmel teljesnek” szólítja Máriát (Lk 1,28), majd pedig ezt mondja neki: „kegyelmet találtál Istennél” (Lk 1,30). Isten kegyelme végigkíséri a názáreti lányt életében, majd annak végső állomásaként abban is megmutatkozik, hogy testével, lelkével felvette őt a mennyország dicsőségébe.

Az ünnep ébressze fel bennünk a vágyat, hogy életünk napjai során mindig érezzük Isten kegyelmét és az ő kegyelméből mi is eljussunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Édes Szűzanyám, Mária, Isten után legnagyobb bizalmam, te hófehér liliom! Mondj értem jó szót szerelmes fiadnál, szólj erős szót értem. Légy hűséges védőm, vágyaimnak irgalmas szószólója, mert benned bízom, Krisztus után egyetlen reményem. Mutasd magad kegyes Anyámnak! Add, hogy az Úr jóvoltából tagja lehessek a szeretet zárdájának, és tanítványa a Szentlélek iskolájának, mert ezt te bárkinél jobban kieszközölheted szent Fiadnál. Hűséges Anyám, légy gyermeked gondviselője, hogy az élő szeretetnek legyek a termése, az égi kegyelem harmatában nőjek, és kitartsak az életszentségben.

Nagy Szent Gertrúd

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés

Az irgalmas Isten öröme

Húsvét 2. vasárnapja az Isteni irgalmasság ünnepe Egyházunkban. Első pillanatban egy kevésbé érthető egyházi fogalomnak tűnik Isten irgalmassága, de ha arra gondolunk, hogy az irgalommal akkor találkozunk, amikor Isten a szentgyónásban megbocsátja, eltörli bűneinket, akkor rögtön érthetőbbé válik. Isten irgalmával, könyörületével reményünk és keresztény hitünk szerint akkor is találkozni fogunk, megérint majd minket, amikor földi életünk végső állomása, a halál után Isten elé kell állnunk. Halálunk és feltámadásunk utáni örök sorsunk attól függ, hogy milyen volt földi életünk. Az igazak, akik jószándékkal engedelmeskedtek Isten parancsainak és az ő szeretetét sugározták cselekedeteikkel felebarátaik felé, jutalomra, az örök élet boldogságára számíthatnak. Akik viszont nem hittek Isten létezésében, nem hittek Jézus üdvözítő feltámadásában és nem törekedtek arra, hogy szeretettel forduljanak másokhoz, azok a kárhozatra jutnak. Bizonyos számunkra, hogy Isten ítélete igazságos lesz, azaz mindenki azt fogja kapni, amit földi élete alapján megérdemel. Ugyanakkor az ítéletkor számíthatunk Isten irgalmára is, azaz megbocsátja bűneinket, vétkeinket.

Földi élete során Jézus több példabeszéddel is megvilágította az isteni irgalmasság lényegét, természetét, amely példázatok közül Szent Lukács evangéliumában olvasható a legtöbb. Az egyik ilyen példabeszéd az elveszett bárányról szól, aminek keresésére indul a pásztor. Otthagyja a nyájat, a többi kilencvenkilenc juhot, hogy az egyetlen elveszettet megtalálja és visszavigye (vö. Lk 15,1-7). A hasonlat tanulsága szerint Isten nem mond le egyetlen emberről sem, nem nyugszik bele egyetlen ember távozásába sem, hanem azt szeretné, ha üdvözítő szándéka mindenkinek az életében valóra váljon. Egy másik példázat arról az asszonyról szól, aki keresi elveszett pénzét, drachmáját. Nem nyugszik bele eltűnésébe, mindent felforgat a házában, mindenhová benéz, csakhogy megtalálja az elveszett pénzdarabot (vö. Lk 15,8-10). Isten is ugyanilyen fáradhatatlanul keresi a bűnösöket. Harmadikként említhetjük a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apjáról szóló példabeszédet. Itt már egészen személyes hangvételű a történet, amelyben a fiú fellázad apja ellen, örökségét követeli, majd elhagyja otthonát. Önálló élete kudarcba fullad, mindenét elpazarolja, emberi méltóságát is elveszíti. Ekkor megbánja cselekedetét és elhatározza, hogy visszatér apjához. Amikor megérkezik, apja nem utasítja el, hanem visszafogadja őt, megbocsát neki, új ruhába öltözteti annak jeleként, hogy ismét fiaként, szeretett gyermekeként tekint rá (vö. Lk 15,11-32). Isten, a mi irgalmas Atyánk ugyanezt teszi, amikor megbocsát nekünk, visszafogad szeretetébe és kegyelmének új, tiszta ruháját adja ránk.

Mindhárom példázat közös eleme az öröm. A pásztor örül, amikor megtalálja elveszett bárányát. Az asszony is örvendezik, amikor előkerül elveszett pénze. A gyermekét mindvégig hazaváró apa öröme is határtalan, amikor fia hazatér. Isten örül a megtérésünknek, örül a bűnbánatunknak. Örül annak, hogy újra vele, az ő szeretetében élünk.

Jézus ezt kéri tőlünk: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Legyünk tehát mi is megbocsátóak, irgalmasok azok iránt, akik ellenünk vétenek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te végtelenül irgalmas vagy és minden embernek megbocsátasz, aki őszintén megbánja bűneit. Amikor vétkezem és tudatában vagyok bűnömnek, szükségét érzem megbocsátó szeretetednek. Te nem azért vagy jó velem, mert nincs más választásod, hanem végtelen szeretetből. Arra tanítasz, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Kérlek, taníts meg megbocsátani, taníts meg irgalmasnak lenni, hogy tovább tudjam adni szeretetedet embertársaimnak!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangélista művének végén összefoglalja a feltámadt Krisztus jelenéseit, de ez a sor nem teljes. Mindössze három jelenést említ: Mária Magdolna és a két emmauszi tanítvány esetét, valamint az apostolok előtti megjelenést. Az esetek felsorolásakor hangsúlyos a hitetlenség, majd pedig Jézus ajkáról ugyanez fogalmazódik meg vádként. A hitetlenség gyakori emlegetése után merész fordulatnak tűnik, hogy ezek az emberek a következő küldetést kapják: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Az Úr parancsa mögött az húzódik meg, hogy az érintettek időközben eljutottak a hitre. Lassú volt ez a folyamat, de most már úgy látja, hogy küldetést bízhat rájuk.

A hit azt jelenti, hogy biztos és igazolható ismeretek, valamint megalapozott tudás alapján bízunk a másik személy kijelentéseiben, szavában. E bizalom alapja, hogy a másik személyt igazmondónak tartjuk, elfogadjuk tanúságtételét.

A hit útján a hívő embernek is meg kell küzdeni azzal, hogy hite meggyengül, megkísérti őt a hitetlenség. Érdemes kérnünk az Urat, hogy ő növelje, ő erősítse meg hitünket. Elfogadom-e a Krisztusról szóló tanúságtételt? Hiszek-e feltámadásában? Akarok-e én is tanúja lenni? Segítek-e másokat abban, hogy megismerjék Krisztust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Örömmel halljuk az apostolok tanúságtételét a veled való személyes találkozásról. Ők egykor láthattak téged megdicsőült testedben, s meggyőződhettek arról, hogy újra élsz. E tapasztalatok hitet ébresztettek bennük és elindították őket a tanúságtétel útján. Szólíts engem is nevemen! Engedd, hogy megérintselek! Add nekem is a hit ajándékát! Feltámadásodba vetett hitemet és irántad való szeretetemet azzal szeretném megmutatni, hogy az apostolokhoz hasonlóan én is bátran hirdetem feltámadásodat, amely az új élet, az örök élet forrása minden ember számára.

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak
Jn 21,1-14

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumi szakaszai azt bizonyították, hogy mindenki lépésről lépésre halad a hit útján. Nincs itt nagy rohanás vagy sietség, mindenki végigjárja a maga útját annak felismeréséig, hogy mi lesz a küldetése mostantól. A mai evangéliumi jelenet is ebbe a vonalba tartozik.

Péter és társai halászni indulnak. Nem volna ebben semmi különös, hiszen halászok voltak, ez volt a mesterségük. De mégis különös ez a viselkedés, hiszen három évvel korábban Jézus azt kérte tőlük, hogy hagyják abba a halászatot és legyenek a tanítványai. Ők akkor szó nélkül engedelmeskedtek neki, azonnal elhagytak mindent. Az elmúlt három évben legfeljebb azért ültek hajóba, hogy átkeljenek a Genezáreti-tengeren, de halászhálót biztosan nem vettek a kezükbe. Most azt gondolják, hogy Krisztus meghalt, tehát az ő feladatuk is véget ért. Mesterük meghalt, ők tehát már nem tanítványok, nincs más választásuk, mint hogy visszatérjenek ahhoz a munkához, mivel meghívásuk előtt keresték kenyerüket.

Jézus megjelenése és a csodálatos halfogás ráébreszti őket új hivatásukra, új küldetésükre. Először nem ismerik fel, hogy Jézus az, de a csoda felnyitja szemüket, felébreszti bennük a hitet. Nem a halászat az ő feladatuk, hanem az, hogy tanúságot tegyenek Krisztus haláláról és feltámadásáról.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

Újabb jelenésről olvasunk az evangéliumban, most az apostolok közösségének jelenik meg a feltámadt Krisztus. Talán egy kicsit elcsodálkozunk azon, miért nem nekik jelent meg elsőként Jézus? Ők voltak hozzá a legközelebb, őket személyesen Jézus választotta ki, hogy tanúi legyenek, miért nem nekik jelent meg legelőször? A sírhoz siető asszonyok már találkozhattak vele, az emmauszi két tanítvány is felismerhette őt, amikor megtörte számukra a kenyeret, de az apostoloknak csak e jelenések után jelenik meg az Úr. Ennek okát aligha fogjuk megismerni. Mindenesetre az biztos, hogy a feltámadt Krisztus akkor jelenik meg, amikor akar, és annak jelenik meg, akinek ő meg akarja mutatni magát. Jelenéseiben nem korlátozhatja senki ember, és nem korlátozhatják őt fizikai akadályok. Nem akadály tehát az sem számára, hogy olyan helyiségben jelenjen meg, amelynek zárva van az ajtaja.

Az a tény, hogy ebben az esetben egy nagyobb létszámú csoport van jelen, azt igazolja, hogy nem egyes személyek képzelődéséről van szó. Ezt további két dolog erősíti meg: egyrészt az Úr megmutatja kezén és lábán azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, másrészt eszik, ételt vesz magához, amit a jelenlévők láthatnak.

E jelek segítségével az apostolok eljutnak a hitre, de az ő esetükben sem beszélhetünk gyorsaságról, ők is csak lassan, fokozatosan jutnak el annak felismerésére, hogy valóban a Feltámadott mutatja meg nekik önmagát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok esetében is megfigyelhetjük, hogy nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a felismerésre és a hitre. Órákon át együtt vannak Jézussal, aki melléjük szegődik az Emmausz felé vezető úton. Órákon keresztül hallgatják őt, amint magyarázza a szenvedő messiásról szóló jövendöléseket, mégsem ismerik fel, hogy az Úr az útitársuk. Később ők maguk mondják, hogy lángolt a szívük miközben hallgatták őt, időközben megszűnik már csalódottságuk és reménytelenségük, mégis mindvégig idegennek tartják azt, aki velük halad.

Aztán amikor hívásukra az „idegen” betér otthonukba és asztalhoz ül velük, akkor történik a fordulat. Jézus úgy veszi a kezébe és úgy töri meg a kenyeret, ahogyan arra senki más nem képes. Egy „idegen” nem tudja így megtörni a kenyeret. A mozdulat olyannyira sajátos, hogy ennek hatására felnyílik a szemük és felismerik a Feltámadottat.

A két tanítvány esetét olvasva végigizgulom a történetet és szüntelenül csak arra gondolok, hogy mikor fogják már végre felismerni Jézust? De hiába siettetném az eseményeket, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Nekem is. A két emmauszi tanítvány nem találja egyik pillanatról a másikra magát otthonában, az asztalnál, hanem végig kell járniuk a saját útjukat. Nekem is végig kell járnom a saját utamat, hogy eljussak a hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók nagyon őszintén írják le a szereplők érzéseit és gondolatait, s ebből kiderül, hogy ők is csak lassan jutnak el a feltámadásba vetett hitre. A mai evangéliumi rész szereplője Mária Magdolna, aki Jézus sírjához megy húsvét hajnalán. A sír üres, a halott Krisztust nem találja ott, ezért sírni kezd. A két angyal kérdésére válaszolva nagyon őszintén elmondja, hogy mit gondol a történtekről, mi a lehetséges magyarázat arra, hogy az Úr holtteste nincs ott, ahová elhelyezték a temetés napján. Ezt mondja: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették”, aztán csak sír tovább.

Ekkor jelenik meg Jézus, akit azonban nem ismer fel. Ő is azt kérdezi, hogy miért sír. Mária Magdolna azt hiszi, hogy a sírkert gondozásával megbízott kertész áll előtte, ezért nyomban azt feltételezi, hogy bizonyára ő vihette el Jézus testét, vagy ha nem ő, akkor talán tudja, talán elárulja, hogy ki lehetett. Milyen őszintén elmondja gondolatait! Ezek a gondolatok és feltételezések azonban nem vezetik őt a megoldáshoz, mert gondolatai mindvégig a halott Krisztus körül forognak. Krisztus holttestét keresi, azt akarja tudni, hogy hol lehet a halott Jézus.

A megoldást, a fordulatot az jelenti számára, amikor az Úr nevén szólítja őt, akkor nyílik fel szeme és ismeri fel a vele beszélgető személyben a feltámadt Krisztust. A hit útján, a felismerés útján én sem szaladhatok, hanem csak lépésről lépésre, lassan haladhatok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

A mai evangélium első és második része élesen elhatárolódik egymástól. Először azokról az asszonyokról olvasunk, akik húsvét hajnalán Jézus sírjához mennek, de ott csak az üres sírt találják. Azonnal visszaindulnak, szeretnék mielőbb közölni a hírt az apostolokkal. Útközben a feltámadt Krisztus jelenik meg nekik. Örömteli találkozás ez számukra, amely megerősíti hitüket. Lám, személyesen is meggyőződhettek arról, hogy az Úr valóban él, feltámadt a halálból. Amikor megérkeznek az apostolokhoz, bizonyára nem csak az üres sírról beszélnek nekik, hanem élményükről, találkozásukról is.

Jézus sírjánál mások is vannak, immár harmadik napja őrzik azt a katonák. Ők is látják az üres sírt, de nem tudják annak okát. Ők azért vannak itt, mert megbízták őket, munkájukért fizetséget kapnak. Különösebben nem is érdekli őket, hogy mi történhetett, de furcsának tartják az esetet. Úgy érzik, hogy mielőbb megbízóikhoz kell sietniük és értesíteniük kell őket a holttest eltűnéséről. A főtanács tagjait meglepi a katonák beszámolója, ők is tanácstalanok. A történtek magyarázataként azt találják ki, hogy a katonák mondják azt, hogy a tanítványok éjnek idején elvitték Jézus holttestét a sírból.

Mi pedig a két történetet hallva elgondolkodhatunk azon, hogy melyiket tartjuk hitelesnek és hihetőnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

A mai evangélium első és második része élesen elhatárolódik egymástól. Először azokról az asszonyokról olvasunk, akik húsvét hajnalán Jézus sírjához mennek, de ott csak az üres sírt találják. Azonnal visszaindulnak, szeretnék mielőbb közölni a hírt az apostolokkal. Útközben a feltámadt Krisztus jelenik meg nekik. Örömteli találkozás ez számukra, amely megerősíti hitüket. Lám, személyesen is meggyőződhettek arról, hogy az Úr valóban él, feltámadt a halálból. Amikor megérkeznek az apostolokhoz, bizonyára nem csak az üres sírról beszélnek nekik, hanem élményükről, találkozásukról is.

Jézus sírjánál mások is vannak, immár harmadik napja őrzik azt a katonák. Ők is látják az üres sírt, de nem tudják annak okát. Ők azért vannak itt, mert megbízták őket, munkájukért fizetséget kapnak. Különösebben nem is érdekli őket, hogy mi történhetett, de furcsának tartják az esetet. Úgy érzik, hogy mielőbb megbízóikhoz kell sietniük és értesíteniük kell őket a holttest eltűnéséről. A főtanács tagjait meglepi a katonák beszámolója, ők is tanácstalanok. A történtek magyarázataként azt találják ki, hogy a katonák mondják azt, hogy a tanítványok éjnek idején elvitték Jézus holttestét a sírból.

Mi pedig a két történetet hallva elgondolkodhatunk azon, hogy melyiket tartjuk hitelesnek és hihetőnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

A találkozás reményében

A nagyböjt negyven napig tartó időszaka befejeződött, megérkeztünk húsvét ünnepéhez, amely nap a feltámadás ünnepe. Tekintetünk két irányba is néz ezen az ünnepen, a múlt és a jövő felé. Egyrészt visszatekintünk a múltbeli eseményre, az Úr Jézus halálból való feltámadására, másrészt reménnyel tekintünk a jövő felé, amikor mi is feltámadunk majd a halálból a mindenható Isten hatalmának köszönhetően. Magától értetődő, hogy az ünnep örömmel tölti el szívünket, mert Krisztus halálon aratott győzelme azt is jelenti, hogy mi sem fogunk örökké a halál országában maradni, hanem Isten feltámasztja testünket és újra egyesíti azt halhatatlan lelkünkkel. Amikor ez megtörténik, akkor vele élhetünk majd az örök boldogságban, amelyet mennyországnak nevezünk.

Húsvéti örömünk nem egyetlen napig tart, hanem ötven napon át, egészen pünkösd ünnepéig, a Szentlélek eljövetele napjáig, sőt még tovább is, hiszen minden vasárnap a szentmisében ünnepélyes formában elevenítjük fel az Úr húsvéti titkát, azaz megváltó halálának és üdvözítő feltámadásának eseményét. Szándékosan nem többes számban beszélek, azaz nem húsvéti eseményekről, hiszen Jézus halála és feltámadása elválaszthatatlan egymástól, a megváltás műve egyetlen eseményének kell neveznünk.

A mai ünnep és a következő hetek arra hívnak minket, hogy mi is keressük az Urat, találkozhassunk vele, a Feltámadottal, és várjuk azt, hogy nekünk is élőként mutassa meg magát. A húsvéti időszak evangéliumi részletei visszavezetnek minket az Úr húsvétja utáni napokba, amikor sorra megjelent az asszonyoknak, a tanítványoknak és az apostoloknak. E találkozások megerősítették őket abban, hogy mindaz igaz, amit Jézus korábban állított magáról. Igaz, hogy ő az Isten Fia, aki megváltásunkért jött el emberi világunkba. Lassan megértik, hogy az ő keresztáldozata nem kudarc, hanem Isten üdvözítő tervében szereplő cselekedet. A találkozások során megértik saját küldetésüket is: el kell indulniuk, hogy tanúságot tegyenek mindarról, amit Mesterük mellett három éven át megéltek és legfőképpen tanúságot tegyenek a legnagyobb csodáról, az ember számára felfoghatatlan titokról, a feltámadásról.

Bizonyára az egykor tanúságtételre induló apostolok is megtapasztalták azt a nehézséget, amit az Egyház évszázadai során szintén átéltek az igehirdetők: nem könnyű, nem egyszerű erről a húsvéti titokról beszélni, hiszen csak az képes erre, aki maga is találkozott a Feltámadottal. Enélkül nem volna hiteles a tanúságtétel. És az is igaz, hogy azok számára, akik elsőként hallották az apostolok bátor szavait az Úr feltámadásáról, nem volt könnyű elfogadniuk, elhinniük a hallottakat, miként minden kor emberének meg kell küzdenie ezzel a nehézséggel. Ugyanis arról van szó, hogy semmi nem helyettesítheti az Úrral való találkozást, amely személyes hitélmény, s amely a hit útjának kezdete mindenki számára.

Az a vágy él tehát bennünk, hogy találkozzunk a Feltámadottal. Hol és hogyan találkozhatunk vele? Helyes az az első gondolat, hogy induljunk a keresésére, miként egykor az asszonyok is ezt tették húsvét hajnalán, s keresésüknek az lett a jutalma, hogy az Úr megjelent nekik. Az is helyes, ha az apostolokhoz hasonlóan összegyűlünk a közös imádságra, lehet ez például a szentmise, és így várjuk, hogy az Úr eljöjjön közénk. Mert a szentmisében az Úr valóságosan jelenvalóvá válik köztünk az átváltoztatott kenyérben és borban, tehát a szentmisén való részvételünk is biztos lehetőség arra, hogy találkozzunk Jézussal. Harmadszor pedig az is jó kiindulópont, hogy újra és újra átgondoljuk a húsvéti eseményt, megpróbáljuk megérteni ennek üzenetét, miként ezt az Emmausz felé tartó két tanítvány is tette. Lényeges, hogy hozzájuk hasonlóan mi is hívjuk otthonunkba Jézust, aki nekünk is élőként, feltámadottként mutatja meg magát. A húsvéti találkozások néhány lehetősége ez, amelyekkel élhetünk, ha valóban él bennünk a feltámadt Krisztussal való találkozás vágya. A találkozás reményében induljunk húsvéti utunkon!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Mi lelkileg vak, sötétben botorkáló emberek vagyunk nélküled. Add meg nekünk a hitet, hogy feltámadásod részesei és tanúi legyünk! Ahogy egykor a tanítványok, mi is keresünk az üres sírban, szürke hétköznapjainkban, monoton munkánkban, kiüresedett kapcsolatainkban, meg nem valósult céljainkban. De hamar be kell látnunk, hogy hit nélkül nem találunk rád. Erősítsd bennünk a hitet, hogy megértsük kereszthalálod és feltámadásod üzenetét, erősítsd bennünk a hitet, hogy fel tudjunk ismerni téged a mindennapokban!