Battaplébánia

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.
Jn 15,1-8

Elmélkedés

Krisztushoz tartozunk

Magyarországon is egyre több helyen terjed az a szokás, hogy az elsőáldozók fényképeit az ünnep előtt és után kihelyezik a templomban. Ne ballagási tablóra gondoljunk, hanem sokszor még annál is látványosabb formára. Például a Krisztust jelképező Oltáriszentség rajza van középen, amelyet körbevesznek a gyerekek. Egy másik forma, hogy az Egyház nagy hajójában vannak a gyerekek. Az is szép megoldás, hogy egy teremben egy hatalmas asztal körül ülnek a gyerekek, középen Jézussal, éppen úgy, mintha az elsőáldozók lennének ott az utolsó vacsorán, amelyen az Úr először ajándékozta az Oltáriszentséget. Az egyik plébánián pedig olyat készítettek, ahol egy igazi szőlőtőre papírból tettek színes szőlőfürtöket, amelyeken az elsőáldozó gyerekek arcképe volt. A megoldások közül ez utóbbi jól szemlélteti, hogy egy gyermeknek, aki első szentáldozására készül, hogyan kell Jézushoz kapcsolódnia: úgy, ahogyan a szőlőtőhöz kapcsolódnak a szőlővesszők és a szőlőfürtök.

Ez a kép nem csak a gyermekekre, hanem a felnőttekre és minden keresztény emberre is vonatkozik. A mai vasárnap evangéliumában éppen erről tanít Jézus. Ezt mondja: „Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz.”

A szőlő olyan növény, amelynek bőséges termése több dologtól is függ. Természetesen függ az időjárástól, hiszen nem mindegy, hogy mennyi napfényt és esőt kap, s az sem, hogy ezek az égi áldások mikor érik. A termés másik feltétele az emberi munka, az odafigyelés. Ha a gazda nem törődik a szőlőjével, akkor az könnyen elburjánzik. A szőlősgazda annak tudatában dolgozik, hogy munkáját a zord időjárás, a fagy, egy jégeső vagy heves vihar könnyen tönkreteheti.

Jézus kortársai ismerték a szőlővel kapcsolatos munkákat. A példabeszédet hallva azonban nem csak a növénnyel kapcsolatos munkák jutottak eszükbe, hanem más is. Az ószövetségi iratokban többször szerepel ugyanis az a kép, hogy a választott nép Isten szőlőskertje. A nép lelkileg terméketlen marad, ha nem tartja meg Isten parancsait. Ezt a gondolatot azonban Jézus tanítása alapján továbbvihetjük. Az Egyház, a krisztusi közösség Isten új szőlőskertje. A hívők, az Egyház tagjai szoros kapcsolatban vannak a szőlőtővel, Krisztussal, illetve rajta keresztül egymással. Két lényeges elem rejlik e képben. Egyrészt Krisztusból merítjük az életet, tehát, ha leválunk róla, akkor megszűnik az éltető forrás, elszáradunk és többé soha nem fogunk termést hozni. Másrészt Krisztusnak köszönhetjük azt is, hogy közösséget alkotunk, tehát ha tőle elszakadunk, akkor kiszakadunk a közösségből is.

Honnan tudhatjuk, hogy valóban Krisztushoz tartozunk? A Krisztusban való élet azt jelenti, hogy törekszünk az életszentségre, keressük Isten akaratát és készek vagyunk engedelmeskedni neki. Az élő hitű ember jellemzője továbbá, hogy hitét megvallja mások előtt, megvallja, hogy Jézus életének az Ura. Egy következő jellemző az, hogy a közösség többi tagjával is szeretetben él, azaz feléjük a szeretet érzésével és jócselekedeteivel fordul.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, megváltó Jézusom, te azt kérted az utolsó vacsorán tanítványaidtól, amikor megtörted a kenyeret, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Azt kéred tőlünk, hogy mindaddig, amíg el nem jössz újra a földre, ismételjük meg újra és újra a kenyértörést és együnk a megtört kenyérből. Köszönjük neked, Uram, hogy megalapítottad az Eucharisztiát, és lehetőséget adtál számunkra arra, hogy veled, az élő kenyérrel egyesülhessünk, újra és újra beköltözhess a szívünkbe!

Az utolsó vacsorán Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem! Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem.”
Jn 14,7-14

Elmélkedés

A mai evangélium az Atya és a Fiú közti kapcsolat mélyebb tartalmára világít rá. A háttérben ez a kérdés rejlik: miért Jézus az egyetlen közvetítő az emberek és az Isten között? Jézus tanításából megtudjuk, hogy ő teljes közösségben van az Atyával és ebbe a közösségbe hívja tanítványait is. Az Atyával való tökéletes egységét jelzi, hogy szavaival az Atya mondanivalóját közli és cselekedeteivel az Atya szándékait hajtja végre.

Ennek az Istenben lévő tökéletes egységnek a megértése természetesen nem könnyű számunkra, ahogyan az apostolok sem értették meg pontosan Mesterük szavait. Valami konkrétabbat, megtapasztalhatóbbat szeretnének. Ezért kéri Fülöp, hogy Jézus mutassa meg az Atyát. Jézus válasza továbbra is rejtélyes egy kissé: „Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem!” (Jn 14,10).

Jézus azt állítja továbbá, hogy Isten nem csak az ő Atyja, hanem minden emberé. Arra bátorít, hogy imádságainkban Atyánknak szólítsuk őt, s gyermeki bizalommal forduljunk hozzá kéréseinkkel. A tékozló fiúról és irgalmas atyjáról szóló példabeszédben pedig csodálatos képet tár elénk arról, hogy Isten minden bűnünk ellenére kész megbocsátani nekünk. Isten számtalan jelét adja, hogy atyai szeretettel, gondoskodással fordul felénk. Engedjük, hogy Jézus a mennyei Atyához vezessen minket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített és föltámadt Urunk! Taníts meg minket arra, hogyan küzdjük meg a mindennapi élet harcait, és így teljesebbé váljon életünk. Te türelmesen és alázatosan viseled az emberi élet terheit, miként kereszthalálod és szenvedésed kínjait. Segíts, hogy napi fájdalmainkat és konfliktusainkat, mint növekedésre kapott lehetőségeket fogadjuk, és így egyre hasonlóbbá váljunk hozzád. Add, hogy türelmesen és bátran viseljük a szenvedéseket, bízva abban, hogy te támogatsz.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: „Elmegyek, és helyet készítek nektek?” Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahová én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hová mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”
Jn 14,1-6

Elmélkedés

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) – olvassuk Jézus szavait a mai evangéliumban. Az Egyház a kezdetek óta hittel vallja, hogy egyedül Jézus az út, aki elvezet minden embert az Atyához, ő az igazság, aki szabaddá tesz minket és ő az élet, aki örömre gyújtja szívünket.

Az evangéliumokban szereplő személyek különféle utakon járnak. Egyszer a lelkes hit útján, máskor a hitetlenség útján. Egyszer a hegyekre (lelki magaslatokra), máskor a kietlen pusztaságba (lelki szárazság) vezető utakon. Néha az Úr egyenes útjain, máskor messze eltávolodva attól. Az életre vezető keskeny ösvényt csak kevesen választják, mert a többség a pusztulás széles útján jár. Az emberek bejárják a városok kövezett utcáit és a falvakba vezető poros utakat.

Eközben Jézus is nagy utat járt be. Ő mindig a maga útját járta. Az emberekhez vezető utat, amely egyúttal az Atyához is vezetett. Járta a keresztutat, amely a dicsőséges feltámadás felé vezető út volt számára. És Jézus, aki azt mondta magáról, hogy ő az út, újra és újra útnak indul napjainkban, hogy meghívjon minket: legyünk útitársai az Atya felé vezető úton! Elindulok-e Jézussal? Engedem-e, hogy a hit útján vezessen? Szeretném-e, hogy az Atyához vezessen?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig az Atya megdicsőítésére törekedtél. Engedelmességeddel, amely a szenvedések és a halál vállalásában mutatkozott meg, az Atyának szereztél dicsőséget. Ő a halálból való feltámasztással magasztalt fel téged. Urunk, azért küldted el a Szentlelket, hogy a te küldetésedet befejezze, beteljesítse a világban azáltal, hogy a benned hívőket elvezeti a teljes igazságra és az üdvösségre. Segíts minket, hogy földi életünk során a Szentháromságban és Isten szeretetében éljünk! Segíts, hogy földi életünk után eljussunk Isten örökké tartó szeretetébe!

Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jn 13,16-20

Elmélkedés

A utolsó vacsorán az apostolok lábát megmosó Jézus tanúságot tett arról, hogy az embereket akarja szolgálni, majd másnap, nagypénteken, amikor vállalja a kereszthalált, a mennyei Atya szolgájának bizonyul. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy szolgáljuk embertársainkat és állítsuk életünket Isten szolgálatába. Nem két, egymástól különböző dologról van itt szó, hanem arról, hogy az embereket szolgálva Istennek szolgálunk. Így volt ez Jézus megváltó halálakor, és ez történik akkor is, amikor Jézus szolgálatát folytatom.

Gondoljunk most arra, hogy mi ülünk ott az asztalnál, Jézus éppen hozzám lép, letérdel elém és az én lábamat mossa, majd megtörli. Nem kérdezi, ki vagyok. Számára az a fontos, hogy az ő követője legyek és azt akarja, hogy tiszta legyen a szívem. Nem vagyok nagyobb nála, mégis ő térdel le előttem, ő szolgál nekem, sőt irántam való szeretetből még ennél is többet tesz, feláldozza életét, üdvösségem szolgája lesz.

Elismerem-e Jézust életem Urának? Akarok-e neki szolgálni? Akarok-e a példáját követve az embereknek szolgálni? Akarom-e az emberekben, főként a legkisebbekben és a legszegényebbekben őt szolgálni? Tudok-e alázatos lenni annyira, hogy nem viszolygok és húzódozok semmiféle „megalázó” feladattól?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség lelkületét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem! Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nélküled semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. De egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

Abban az időben: Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.
Mk 16,15-20

Elmélkedés

Egyházunk a mai napon a második evangélium szerzőjét, Szent Márkot ünnepli, aki nem tartozott a tizenkét apostol közé, de írása hitelesnek tekinthető, hiszen Szent Péter apostol kísérője volt és egy ideig Szent Pállal tartott missziós útja során. A szentírástudósok szerint személyesen is ismerhette Jézust. Az ő szüleié lehetett az a ház, ahol az utolsó vacsora zajlott, illetve a Getszemáni-kert is az Olajfák hegyén, ahol Jézust elfogták. Márk lehetett az a fiú, aki ez utóbbi eseménynél elszaladt (vö. Mk 14,51-52).

Mire törekszik Márk evangélista művének írásakor? Egyrészt lejegyezni mindazt, amit személyesen is hallhatott Jézustól, illetve ami később az apostoli igehirdetés része volt. A négy evangélium közül időrendben az ő írása keletkezett a legkorábban, s csak évekkel később írja meg Máté és Lukács az evangéliumot, valamint az I. század vége felé Szent János. Az apostoli igehirdetéssel és annak írásos rögzítésével indult meg egykor az evangélium terjedése. A tizenkettő és később az Egyház így teljesíti Krisztus evangelizációs parancsát.

A mai evangéliumban Márk írásának befejező szakaszát olvassuk. Mennybemenetele előtt Jézus ezt mondta apostolainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Márk azért ír le minden szót és mondatot, hogy megismertesse az olvasókkal Krisztust, az Isten Fiát. Írásával egyértelműen a hit útján vezet minket, s az a szándéka, hogy személyes vallomást tegyünk arról, hogy hiszünk Krisztusban, az Isten Fiában.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Légy kegyes gyermekeidhez, isteni Nevelőnk! Add, hogy parancsaid hűséges követői legyünk, a Te képmásodra hasonlítsunk, és amennyire rajtunk áll, Téged mint jóságos Istent, és ne mint kérlelhetetlen bírót ismerjünk meg. Hadd éljünk a Te békédben, és jussunk el a Te Városodba! A kimondhatatlan bölcsességben akarunk élni nappal és éjjel, az utolsó ítélet napjáig dicsérettel Neked hálát adni. Minden jóért, szépért, bölcsért, igazért Neked legyen tisztelet örökké. Ámen.

Alexandriai Szent Kelemen

Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30

Elmélkedés

A templomszentelés ünnepén részt vevő zsidók azt kérik Jézustól, hogy mondja meg nyíltan és egyértelműen, ha ő a Messiás, és bizonyítsa is ezt be valamilyen jellel. Ő azt válaszolja nekik, hogy korábban már többször is tanúságot tett erről, valamint cselekedetei is ezt bizonyítják, de sem korábban, sem most nem hisznek neki a vallási vezetők. Miért teszik fel ismételten ezt a kérdést neki? Kétségtelen, hogy Jézus korában igen erős volt a messiás-várás. Az eljövendő messiásról szóló elképzelések azonban eltérőek voltak. A farizeusok olyan király vagy uralkodó fellépését várták a messiási időkben, aki katonai és politikai hatalommal rendelkezik, és felszabadítja a zsidóságot a római fennhatóság alól.

Ettől lényegesen eltér az a messiás-kép, amiről Jézus beszél, s amely nem illett bele a farizeusok elképzelésébe. A nép körében sokan hisznek Jézusban és megértik, hogy az Isten országának örömhíre és a megtérés megszabadítja az embert a bűntől. Ezt az örömhírt és szabadulást a Messiás hozza el mindenkinek. Jézus a lelki szabadulást hirdeti, cselekedetei szintén erről tanúskodnak. Azért jött a világba, hogy üdvözítsen minden embert. A zsidók újabb bizonyítékokat és csodákat akarnak, de az Úr nem teljesíti kérésüket. Mindazok a jelek, amelyeket véghezvisz, elegendőek bárki számára, hogy eljusson a hitre. Ne követeljünk újabb bizonyítékokat, hanem engedelmeskedjünk hittel az Úrnak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Ha előítéletekkel vagy hitetlenséggel közelednénk feléd, félreismernénk téged. Te közülünk való valóságos ember és közénk jött valóságos Isten vagy. Emberként élted földi életed, emberként viselted el a szenvedéseket és a halált, megmutatva számunkra, hogy miként kell emberként élnünk. Jöjj, taníts bennünket az igazságra és vezess minket az örök életre! Taníts minket a hitre, hogy hitetlenségünk ne akadályozza, hogy közöttünk is csodát tegyél! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Jézus tanításának egyik jellegzetessége, hogy példabeszédeket használ, hasonlatokkal világítja meg mondanivalóját. A tapasztalat szerint hallgatósága így könnyebben megérti üzenetét. Különösen szükség van e képes beszédre, amikor önmagáról, származásáról és küldetéséről beszél. Hogyan tudja megértetni a néppel, hogy ő Isten, bár emberi valóságában látják őt? Hogyan tudja elfogadtatni, hogy a mennyei Atya küldötte? Hogyan tudja meggyőzni őket, hogy ő valóban Isten Fia?

A mai evangéliumi részletben néhány hasonlatot foglal össze János evangélista, aki egyben azzal indokolja Jézus hasonlatokban gazdag beszédmódját, hogy az emberek különben nem értették volna meg őt. A beszédben a kapun bemenő pásztorról és a nyájhoz más módon közeledő tolvajról van szó, illetve arról, hogy a juhok csak a pásztor hangját követik, az idegentől elfutnak. Jézus azt állítja magáról, hogy ő a jó pásztor, őt érdemes követni. Saját tanítását ilyen módon megkülönbözteti az írástudók tanításától, jelezvén, hogy ez utóbbiakat nem érdemes követni.

Jézus hangját akkor ismerem, ha rendszeresen hallgatom őt, olvasom tanítását. Hangját akkor követem, ha megtartom tanítását és a tőle megismert igazság szerint élek. Van-e bennem hit, hogy őrá bízzam életemet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Jn 10,11-18

Elmélkedés

Az apostolok módján

Egyházunk minden esztendőben húsvét 4. vasárnapján a Papi és szerzetesi hivatások világnapját tartja. Ezen a napon minden pap hálát ad Istennek azért, hogy megkapta a papi hivatás ajándékát, és helyénvaló az is, ha a hívek hálát adnak Istennek azért, hogy a papok személyében jó pásztorokat küld az ő vezetésükre. A papság lényegét így is megfogalmazhatjuk: Krisztust követni az apostolok módján. Nincs ugyan személyes fizikai kapcsolat az Úrral, de van lelki kapcsolat. A pap azt vállalja, hogy a maga korában Krisztust követi, mégpedig úgy, ahogyan egykor az apostolok tették.

Ez a megfogalmazás azért helyes, mert benne rejlik, hogy minden ifjút Krisztus hív meg az ő követésére és szolgálatára. Hogyan is történt egykor ez a meghívás, kiválasztás? Ezt olvassuk Márk evangéliumában: „Jézus fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá, tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az evangéliumot” (Mk 3,13-15). Nem személyes ambícióból vagy buzgóságból született meg egykor az apostoli testület, azaz nem a leendő apostolok jelentkeztek egy új feladatra, mert úgy érezték, hogy többre is képesek, minthogy éveken keresztül vándoroljanak mesterükkel. És arról sincs szó, hogy Jézus egy toborzó beszédet tartott volna sok-sok tanítványának ismertetve, hogy milyen új küldetést gondolt ki, aztán bárki szabadon jelentkezhetett, aki erőt érzett magában. Jézus személyes kezdeményezése a meghívás és ebben senki nem befolyásolhatja őt. Napjainkban is ugyanígy történik a meghívás.

Abban az időben azért választotta ki az apostolokat, hogy „társai legyenek.” Az apostoli és a papi hivatás lényeges elemével találkozunk itt. Jézus sok időt fordított arra, hogy a kiválasztottak megismerjék személyét és elsajátítsák életmódját. Az volt a szándéka, hogy ő és az általa kiválasztottak között közösség és barátság alakuljon ki. Soha nem tekintett úgy tanítványaira, mintha szolgák lettek volna, nem várta azt, hogy kiszolgálják. Barátainak tekintette őket, akikkel megosztotta életét. Amikor valaki felismeri és elfogadja a papi hivatást, akkor elkezdi tanulmányait a papnevelő intézetben. Ezek az évek olyanok számára, mint az a három esztendő, amíg az apostolok együtt voltak Jézussal. A papságra való felkészülés ezt jelenti: még jobban megismerni és még jobban megszeretni Jézust.

A papságra készülő személynek az évek során egyre jobban magára kell ölteni Krisztust, egész személyiségét át kell adnia az Úrnak. Tudatosítani kell magában, hogy mindazok a szent cselekmények, amelyeket végezni fog, azt Krisztus nevében teszi, aki meghívta őt, hogy munkatársa legyen a kegyelem közvetítésében. Szolgálata csak akkor lesz eredményes és lelkiekben gyümölcsöző, ha benne meglátják, megtapasztalják a hívek az Úr jelenlétét.

Még egy dolgot meg kell említenünk, amit a papságra készülő fiatalnak el kell sajátítania: Krisztust kell keresnie és látnia az emberekben. A pap nap mint nap találkozik az emberekkel, a rábízott hívekkel, akikben fel kell ismernie Krisztust. Szolgálatát akkor fogja igazi alázattal és buzgósággal végezni, ha meglátja az emberekben az Urat és szeretettel fordul feléjük.

Jézus egykor ezekre a dolgokra tanította apostolait, és ezeket kéri azoktól is, akiket napjainkban hív a papi szolgálatra. Kérjük őt, hogy hívjon és küldjön olyan fiatalokat, akik nagylelkűen ajánlják fel neki önmagukat és életüket. Az apostolok meghívása jól bevált, hiszen általuk és utódaik által él és növekszik immár kétezer esztendeje az Egyház. Kérjük Jézust, hogy ma is hívjon olyanokat, akik az apostolok módján követik őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat mindazok, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz. A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”

Jn 6,60-69

Elmélkedés

Az elmúlt napok folyamán Jézusnak az élő kenyérről mondott beszédét olvastuk az evangéliumban. Beszédében saját testéről és véréről, mint táplálékról beszélt, amely az örök élet feltétele. Ennek folytatásaként a mai részlet a tanítványok reakcióját írja le. Vannak, akik nem értik Jézus szavait. Mások megbotránkoznak a hallottakon. Nem a Jézussal vitázó farizeusok és írástudók ők, akik igyekeznek belekötni tanításába, hanem Jézus tanítványai. Az Úr tanítványai között is vannak, akik botrányosnak tartják kijelentéseit, nem értik azokat.

Jézus szavainak megértése ugyanis hitet kíván. Jól tudja, hogy bár sokan kíváncsiak csodáira és szívesen hallgatják őt, nem mindenki hisz benne, nem mindenki hiszi, hogy ő az Isten küldötte. Amikor Jézus nyíltan beszél arról, hogy egyesek nem hisznek benne és lesz, aki el fogja őt árulni, akkor többen elhagyják őt, nem maradnak tanítványai. Ők „kemény beszédnek” tartják az elhangzottakat, ezért visszahúzódnak és távoznak.

Távozásukat követően Jézus az apostolokhoz fordul, és szándékukról kérdezi őket: vajon ők is el akarnak menni vagy kitartanak mellette? Péter apostol a többiek nevében is megvallja, hogy Jézussal maradnak: „Kihez mennénk Uram? Az örök élet igéi tenálad vannak” (Jn 6,68). János evangélista bizonyára az Egyház közösségében hűségesen megmaradók vigasztalására és erősítésére írja le ezt a vallomást. Erősítsen minket is Péter hitvallása, és ösztönözzön személyes hitvallásra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

Jézus eucharisztikus beszéde folytatódik a mai evangéliumban, amelyet a csodálatos kenyérszaporítás után mondott. A tanítás legfontosabb, legtitokzatosabb kijelentése az, hogy a kenyér, amelyet ad, az ő valóságos teste. A hallgatóság nem érti Jézus szavait, mert még sohasem hallottak olyanról, hogy egy ember teste a másik ember számára étel legyen. A törvényt jól ismerő írástudók e tanítást hallva kérdezik meg Jézustól, „hogyan adhatja saját testét eledelül?” Válaszában Jézus megerősíti, hogy az ő teste valóban étel és az ő vére valóban ital. Kijelentését azok értik, akik hisznek istenségében, s nem csupán egy embert látnak benne.

Félreérthetetlen, amit Jézus mond: az Oltáriszentségben jelenlévő testét ennünk kell és vérét innunk kell. Az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatban sok szép vallási hagyományunk van. Gondolhatunk a körmenetekre, amelyeket úrnapján vagy húsvétkor tartunk, de a szentségimádásra is az Oltáriszentség előtt. Bár Jézus nem parancsolta meg, hogy ilyeneket tartsunk, mégis helyes, ha ragaszkodunk ezekhez a hitünket erősítő szertartásokhoz. Azt viszont kifejezetten kérte, megparancsolta, hogy „vegyétek és egyétek” és „vegyétek és igyátok.” Az Istennel való egyesülés teljessége az, amikor szent testét magunkhoz vesszük. Éljünk a szentáldozás lehetőségével! Az Eucharisztia titok számunkra, amelyet talán akkor érthetünk meg, ha nem csupán hisszük Jézus jelenlétét, hanem valóban vele táplálkozunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által! Mindenekelőtt azért adunk hálát néked, mert hatalmas vagy! Dicsőség néked mindörökké!