Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

Az evangéliumok Jézus működésének kezdetétől fogva bemutatják azokat, akik kételkedve figyelik tevékenységét. A vallási élet irányítói, a farizeusok és az írástudók az első pillanattól kezdve gyanakvással hallgatják tanítását, amely valóban újszerűen tárja fel Isten országának titkát. Még nagyobb figyelemmel és gyanakvással hallgatják azokat a tanításait, amelyek a törvények helyes értelmezésével és megtartásával kapcsolatosak. Nehezményezik például azt, hogy szombaton is gyógyít, azaz munkát végez és ezzel megszegi a nyugalomra vonatkozó előírásokat. Rosszindulatuk jele az a vád is, miszerint a gonosz lelkek fejedelmének segítségével képes kiűzni a megszállottakból az ördögöket. Később pedig kérdéseket tesznek fel neki az adófizetéssel, a házassággal vagy a parancsokkal kapcsolatban. Ezekben a helyzetekben bölcs feleleteivel Jézus tanúságot tesz arról, hogy jól ismeri a mózesi törvényt, de azok szószerinti értelmezése helyett azt ajánlja, hogy az eredeti isteni szándékot kell feltárni és figyelembe venni.

A farizeusok és írástudók kötekedő megnyilvánulásaival szemben a nép lelkesen hallgatja őt, szavaiban, tanításában felismerik Isten igazságát, azt az igazságot, amely felszabadító örömhír mindenki számára: Isten irgalmas és irgalmát mindenki megtapasztalhatja.

A kérdés az, hogy ki hisz Jézusban? A királyi tisztviselő kérése azért teljesül, mert „hitt az úr szavában.” Én hiszek-e Jézus szavában? Hiszem-e, hogy egyedül az ő tanítása vezet az üdvösségre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
Jn 3,14-21

Elmélkedés

Isten irgalmas

Az emberi bűn mélységes titkára mutat rá Jézus kijelentése, amelyet ma, nagyböjt 4. vasárnapján olvasunk az evangéliumban: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” A bűn azt jelenti, hogy Isten világossága helyett a bűn sötétségét választjuk. Ebből persze könnyen felismerhetjük azt is, hogy a bűntől való szabadulás pedig azt jelenti, hogy Isten kivezet minket bűneink sötétségéből és újra ránk sugározza irgalmának és szeretetének fényét.

A bűnbánattal és annak gyakorlati megnyilvánulásával, a szentgyónással kapcsolatban érdemes tisztáznunk, hogy mi történik valójában. Abból kell kiindulnunk, hogy a szentgyónás arra szolgál, hogy Istentől bocsánatot kérjünk. Elismerjük, hogy ő a szent Isten, mi pedig a bűnös emberek. Elismerjük, hogy az ő teremtményei vagyunk, tehát nem vagyunk függetlenek tőle. Elismerjük továbbá, hogy azt kéri tőlünk, hogy parancsai szerint éljünk, de amikor megszegjük törvényeit, akkor szembefordulunk jóságával, megtagadjuk szeretetét, mintha nem volna arra többé szükségünk. Ha csak ennyi volna bocsánatkérésünk hátterében, akkor túlzottan leszűkítenénk annak hatását, hiszen minden fakadhatna egyszerűen csupán abból a félelmünkből, hogy bűneink miatt büntetésre számíthatunk az igazságos Istentől, de éppen ezt szeretnénk elkerülni bocsánatkérésünkkel. Mindehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy bűneink megbánásával és megvallásával együtt kifejezzük hálánkat azért, hogy Isten végtelenül irgalmas, kész megbocsátani minden eltévelyedésünket. Bármilyen távolra is kerülünk tehát tőle, ő mindig utánunk siet, mert emlékeztetni akar minket szeretetére és irgalmára. Amikor felébred bennünk a bánat érzése, akkor eszünkbe jut az irgalmas Isten, belátjuk, hogy megsértettük őt és annak reményében indulunk vissza hozzá, hogy ő nem fog minket elutasítani, nem fog minket megbüntetni, hanem visszafogad a vele való szeretetközösségbe.

A szentgyónással és a bűnbocsánattal kapcsolatban helytelennek tartom azt a szóhasználatot, hogy Isten eddig bűnösként tekintett ránk, de mostantól ismét úgy tekint ránk, mint szeretett gyermekeire. Valójában ő akkor is szeretett gyermekének tartott minket, amikor mi a bűneink miatt éppen távol voltunk tőle és nem láttuk az Atya arcát. Az ő véleménye tehát nem változott meg, bűneink ellenére sem feledkezik meg rólunk. A fordulatot nem az ő véleményének, rólunk alkotott képének megváltozásában kell látnunk, hiszen erről nincs is szó, hanem abban, hogy a mi véleményünk változik meg róla. Eddig elfordultunk tőle, mert nem vettük észre felénk sugárzó szeretetét, de mostantól ismét felismerjük azt és belátjuk, hogy szeretete nélkül nem élhetünk, nem találjuk meg a boldogságot.

Ahhoz, hogy valakit helyes szándék indítson bűneinek megbánására, azaz ne csupán félelemből, hanem Isten iránti szeretetből tegye ezt, feltétlenül szükséges, hogy helyes képünk legyen Istenről. Ha egy kegyetlenül büntető bírót vagy egy bosszúálló személyt látunk benne, akkor nagyon helytelen az elképzelésünk róla. Ki merne egy ilyen Isten elé állni bűneivel? Szerencsére Isten nem ilyen. Ő nem a bosszút és vétkeink könyörtelen megtorlását forgatja a fejében, hanem irgalmas szívvel közeledik hozzánk. A nagyböjti időszak lehetőség számunkra, hogy csendesen szemléljük az irgalmas Isten arcát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, tisztíts meg bűneimtől, amivel elcsúfítottam istengyermeki arcomat! Segíts felismerni és őszintén megbánni bűneimet, hogy a szentgyónás által újra tiszta arccal, szívvel és lélekkel tudjak eléd állni! Hiszem, hogy te vagy a világ Ura, akinek hatalma van ítélkezni mindenki felett. Hiszem, hogy te vagy lelkem gyógyítója. Kérlek, légy irgalmas hozzám, és add meg a bűnbocsánat tiszta örömét!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Jézus példázata két személy magatartását állítja egymás mellé. Mindketten azzal a szándékkal lépnek a templomba, hogy imádkozzanak, de mégis van valami különbség a szándékukban. A történet folytatása éppen ezt a láthatatlan különbséget világítja meg. Külső cselekedetük csak abban hasonlít, hogy ugyanazt a helyet választják imájuk elmondására, az Isten lakóhelyét, a templomot. De már itt is különbség van, hiszen a farizeus magabiztosan áll Isten elé, miközben a vámos hátrébb áll meg, alig mer Isten elé járulni. Szavaik, gondolataik, Istenhez intézett fohászuk még nagyobb különbségről árulkodik, arról, ami a szívükben él. A farizeus szavai inkább dicsekvésnek tűnnek, felsorolja Istennek vallási érdemeit, illetve amit saját érdemének tart. A vámos alázatosan beismeri bűnösségét és Isten bocsánatáért könyörög.

Az öndicséret aligha tetszik Istennek, bűneink megvallása viszont igen. Aki tökéletesnek és bűntelennek tartja magát, azzal Isten nem tud mit kezdeni. Aki alázattal fordul felé, annak meg tudja adni az újjászületés kegyelmét. A farizeusi lelkületet ne másokban keressük, hanem elsősorban saját magunkban. Van miért bocsánatot kérnem Istentől. A nagyböjti idő erre ad lehetőséget. A szentgyónásban nem vallási érdemeimet kell felsorolnom, hanem a bűneimet. Tegyem ezt szerényen és alázattal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: igen, Uram, tudod, hogy szeretlek! Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában több száz törvény szabályozta a vallási és társadalmi életet, az emberek Istennel és egymással való kapcsolatát. A törvények szövevényes rendszerében való kiigazodás nem volt egyszerű feladat még egy tanult írástudó számára sem. A különféle tanító iskolák között mindennaposak lehettek a beszélgetések és olykor viták arról, hogy az egyes törvényeknek mi a helyes értelme, hogyan kell azokat megtartani. Talán egy ilyen beszélgetésbe akarják Jézust bevonni vagy csak egyszerűen az ő véleményére kíváncsiak, amikor megkérdezik tőle: „Melyik az első a parancsok közül?”

A válaszban az Úr nem egyet, hanem két törvényt említ, az Isten iránti szeretetet és az embertárs iránti szeretet parancsát, amely kettő véleménye szerint szorosan összetartozik, és ebben az összekapcsolásban rejlik a felelet újdonsága. Isten szeretete nélkül nem tudja senki önzetlenül szeretni felebarátját sem. A felebaráti szeretet pedig elveszíti alapját, ha annak forrása nem az Isten iránti szeretet. E törvényt, a szeretet parancsát Isten minden ember szívébe beleírta. Ahogyan Isten minden tevékenységét a szeretet vezérli, beleértve a teremtést, a megváltást és az emberek megszentelését, ugyanígy az embernek is mindent szeretetből kell tennie, azaz teremtményi mivoltának elismerése, a megváltás elfogadása és az életszentségre való törekvése is egyedül Isten iránti szeretetből fakad.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, segíts, hogy helyesen tudjam beosztani az időmet! Add, hogy biztosan érezzem, mely ügyem nem tűr halasztást! Segíts, hogy mindig időt találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is! Kérlek, segíts, hogy minden esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra! Add meg, Uram, a kegyelmet, hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki segíteni, mintha téged hallgatnálak és neked segítenék!

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.”
Lk 11,14-23

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézusnak arról a csodájáról olvasunk, amikor egy néma emberből kiűzte a gonoszt, az ördögöt. A némaság ebben az esetben a gonosztól való megszállottságnak a jele. Az ördög megakadályozza, hogy az ember beszéljen, megértesse magát másokkal. Ezért a csoda eredményét az evangélista így foglalja össze: „a néma megszólalt.” A megszólalás tehát annak a jele, annak a bizonyítéka, hogy a gonosz távozott az emberből, aki immár érthetően tud beszélni. Némasága korábban bezárta őt saját világába, korlátozta kapcsolattartási lehetőségeit, de ezeket az akadályokat az Úr csodája megszüntette.

A sikeres gyógyítás elgondolkodtatja az embereket, akikben felmerül a kérdés, hogy milyen hatalom birtokában képes Jézus ilyen tettekre? Egyesek azt gondolják, azzal vádolják meg őt, hogy a gonosz lelkek fejedelmével szövetkezve cselekszik. A vád ellentmondásos, hiszen miért segítené a gonosz Jézust abban, hogy az ő hatalmát megtörje, befolyását csökkentse? A gonosz uralkodni akar az emberen, ártani akar neki, meg akarja őt téveszteni. Ezzel szemben Isten az ember javát, boldogságát és üdvösségét akarja.

A bűn és a gonosz elleni küzdelmünk nem hiábavaló. Isten a segítségünkre siet és kegyelmével megtöri felettünk a gonosz hatalmát, hogy őt tekinthessük életünk Urának és egyedül neki engedelmeskedjünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet, hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.”
Mt 5,17-19

Elmélkedés

Jézus szavaiból két tanulságot is leszűrhetünk. Először is azt, hogy tartsuk meg Isten parancsait. De miért tartsuk meg? – kérdezik azok, akik személyes szabadságukat mindennél fontosabbnak tartják, és mindenféle törvényben annak korlátozását látják.

Isten parancsait azért érdemes megtartanunk, mert ezek megtartásával juthatunk el Isten országába, az üdvösségre. Az ószövetségi időkben Isten Mózes által törvényt adott a választott népnek. Aki megtartotta a törvényt, az a zsidó néphez tartozott, Isten népéhez, és remélhette azt, hogy a törvények megtartásának útján eljuthat az üdvösségre. Világos, hogy Jézus azért nem akarja eltörölni a régi törvényt, mert Istentől származik, a törvény jó, valóban az emberek javát szolgálja. Az is igaz, hogy nem mond le arról, hogy ezt a régi törvényt tökéletessé tegye, azaz megtisztítsa az évszázadok során hozzátapadó téves emberi magyarázatoktól.

Amikor megtartom a törvényeket, akkor ezzel azt fejezem ki, hogy elfogadom Isten akaratát. Belátom, hogy Isten nem korlátozni akarja az életemet, hanem parancsai által vezet engem és megóv azoktól a veszélyektől, amelyek eltéríthetnek az üdvösség útjától. Isten nem kényszerít parancsainak megtartására, hanem azt szeretné, ha azokat iránta való szeretetből teljesíteném.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, nyisd fel szememet az imára és taníts engem imádkozni! Nyisd fel szememet, hogy a szenvedésben ne elviselhetetlen rosszat lássak, hanem lehetőséget az Istenhez való közeledésre. Vezess engem az ima és a szenvedés által a megtérés útján!

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte.
A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik.
Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Mt 18,21-35

Elmélkedés

Péter apostol kérdése és ezt követően Jézus példázata a megbocsátás természetére irányítja figyelmünket. „Hányszor kell megbocsátanom embertársamnak?” A kérdésből úgy tűnik, mintha bizonyos számú megbocsátás után már nem kellene megbocsátani, azaz ha valaki sorozatosan megbánt minket, akkor egy idő után már nem kötelességünk megbocsátani neki. Előfordul velünk, hogy ezt mondjuk: „Ez volt az utolsó eset. Ezt még megbocsátom, de ha még egyszer előfordul, akkor már nem lesz bocsánat.”

E gondolkodásmóddal szemben áll Isten végtelen irgalma. Ő soha nem mondja, hogy „ez volt az utolsó eset.” Valahányszor megsértjük őt bűneinkkel, majd pedig kifejezzük felé őszinte bűnbánatunkat, ő kész megbocsátani nekünk, elfelejti a bűnt és tiszta lappal kezdhetünk.

A megbocsátás határtalanságával kapcsolatban Jézus elmond egy történetet, amelyben az úr mérhetetlenül nagy adósságot enged el egyik szolgájának. Ugyanez a szolga viszont könyörtelenül bánik azzal a társával, aki neki egy csekély összeggel tartozik és erőszakkal követeli annak megfizetését. A példázat az emberi kicsinyességet és az isteni nagylelkűséget szemlélteti. Az előbbit félre kell tennünk, hogy a másikat megtanulhassuk. Az irgalmasság gyakorlásában Istent kell utánoznunk, akinek irgalma végtelen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos teherként nehezedik ránk a tudat, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és bűneinkért vállalnunk kell a következményeket. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas és kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb az én bűneimnél. Irgalmazz nekem, Istenem!

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,24-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai nap evangéliumában. A hallgatóság azt gondolja, hogy jól ismeri Jézust, aki az ő körükben nevelkedett fel. Jézus is azt gondolja, hogy ismeri a názáretieket, akik között ifjúkorának éveit töltötte. A csalódás kölcsönös, hiszen a názáretiek mást vártak Jézustól, mint amit zsinagógai fellépése alkalmával tapasztaltak és Jézus is mást várt tőlük, azt, hogy ők is ugyanúgy elfogadják, mint más települések lakói, ahová tanító útja során eljutott.

Jézus ezzel kezdi beszédét: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Prófétának nevezi magát, s mindjárt azzal nyit, hogy nem számít semmi jóra, hiszen a korábbi idők prófétái mind üldözést szenvedtek. Utólagos okoskodással persze mondhatnánk, hogy másként kellett volna kezdeni ezt a beszédet. És azt is felróhatnánk hibájául, hogy a választott nép tagjai előtt olyan példákat említ, amikor Isten a pogányok számára mutatja meg jóindulatát. Tudhatta volna, hogy bár igaz ez a gondolat, várhatóan felbosszantja a hallgatóságot.

Ez azonban nem térítette el Jézust annak kinyilatkoztatásától, hogy az üdvösség nem csak a zsidó népnek, hanem minden nemzetnek szól. Felismerem-e Jézus személyében a mennyei Atya küldöttét, aki nekem is a megtérést és a bűnbocsánatot hirdeti?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Abban az időben, mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.
Jn 2,13-25

Elmélkedés

Isten hajléka

Nagyböjt 3. vasárnapjának evangéliuma a templom megtisztításának mozgalmas jelenetét állítja elénk. Egészen pontosan a templom előudvaráról van szó, amelyet a pogányok udvarának is neveztek, ahová még az idegenek, a pogányok is beléphettek, de a templom területére már csak a zsidó vallásúak. Az ünnep előtt megmozdult az élet a templom környékén. A húsvéti ünnepre a távolabbi országrészekből is érkeztek zsidók, akiknek itt volt lehetősége arra, hogy pénzt váltsanak, a templomadót ugyanis csak a helyi pénzben lehetett megfizetni. Ez magyarázza a pénzváltók jelenlétét a templom előcsarnokában. Ezen kívül itt lehetett megvásárolni azokat az állatokat, amelyek az áldozatbemutatáshoz kellettek. Érthető, hogy a távoli helyekről nem hoztak magukkal áldozati állatokat az emberek, hiszen azokat itt is meg tudták vásárolni.

Jézus fellépése nem tűr ellenkezést vagy ellentmondást. Isten házából, a jeruzsálemi templomból a legnagyobb határozottsággal távolít el mindent, ami nem része az istentiszteletnek, ami méltatlan ehhez a helyhez. A kiűzött kereskedők nem tiltakoznak, hanem szó nélkül távoznak, s ezzel elismerik, hogy tényleg semmi keresnivalójuk nem volna itt. Jézus a próféták tekintélyével és határozottságával lép fel, mint akinek joga van e helyen rendet tenni, hiszen ő Isten küldötteként cselekszik. Ugyanakkor még ennél is többről van szó, hiszen Jézus az Isten Fiaként birtokba veszi Atyjának házát, azaz cselekedetével, a templom megtisztításával rejtett módon arra utal, hogy ő az Isten Fia, azé az Istené, akinek lakóhelye a jeruzsálemi templom. Az épületet Jézus visszaadja eredeti rendeltetésének, az istentiszteleti szertartásoknak.

Miközben a kereskedők távoznak, megjelennek azok, akik kérdőre vonják az Urat cselekedete miatt. Minden bizonnyal a templomőrség tagjai ők, akiknek az a feladatuk, hogy biztosítsák a rendet, a szertartások zavartalanságát. Ezt kérdezik Jézustól: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Tulajdonképpen ők sem Jézus tettét kifogásolták, hanem jelet kértek tőle annak igazolására, hogy joga van beleszólni a vallási életbe, a templom rendjébe.
Kérdésükre Jézus prófétai választ ad, amelyben saját halálát jövendöli meg: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” Ettől kezdve élesen szétválik a kérdezők és Jézus gondolkodása. A kérdezők ugyanis a templom épületére gondolnak, a kőből készült építményre, amit lehetetlenség három nap alatt felépíteni, fel is idézik, hogy negyvenhat évnyi munkával épült fel a templom. Jézus viszont saját testéről beszél, amit lerombol a halál, az emberi gonoszság, de újjáépül. Újjászületik a feltámadás által a kereszthalál utáni harmadik napon. Az Úr jelképes mondásának értelmét nem értik, nem érthetik még a kérdezők. A keresztény közösség már a kezdeti időkben is úgy emlékezik vissza Jézusnak erre a mondására, mint utalásra az ő feltámadására.

Jézus egy másik templomot is szeretne felépíteni, a mi lelkünk templomát és abból az Egyház közösségét. Mi vagyunk azok az „élő kövek”, akiből felépül a krisztusi közösség. Ahogyan egykor megtisztította a templomot, ugyanúgy minket is megtisztít bűneinktől, hogy lelkünk méltó hajléka, méltó otthona legyen Istennek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Rombold le bennünk a bűn ingatag építményét, amelyet mi oly szorgosan építünk, valahányszor megszegjük Isten parancsait! Rombold le bennünk azt a falat, amelyet mi emelünk azért, hogy elszigeteljük magunkat Isten szeretetétől! Rombold le lelkünkben azokat az akadályokat, amelyek meggátolják Isten szeretetének felismerését! Építsd fel lelkünk templomát, amely egészen tiszta és méltó hajlék lehet Isten számára! Építsd fel belőlünk az Egyház közösségét, amely otthona lehet mindazoknak, akik Istent keresik.

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

Lukács evangélista művében több olyan példabeszédet is olvashatunk, amelyek a bűnös ember felé forduló irgalmas Istenről szólnak, ezek közé tartozik a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apáról szóló is.

A történet a fiú elégedetlenségével és távozásával kezdődik, amely mindjárt kérdéseket vet fel bennünk. Miért nem volt neki jó az atyai házban? Miért lázad fel az ellen, akinek életét, megélhetését köszönheti? Miért enged neki az apja? Miért nem igazítja helyre? Miért nem akadályozza meg fia távozását? A bűn titkáról van itt szó, amely annak köszönhető, hogy az ember szabad, Isten ajándékozta meg szabadságával. Ezzel a szabadsággal vissza is lehet élni, tehát az ember akár szembe is fordulhat azzal, akinek életét és szabadságát köszönheti. És Isten nem veszi el szabadságunkat, hanem azt feltételezi, hogy a szabadsággal együtt vállaljuk a felelősséget is minden cselekedetünkért. Az ember lázadása azonban olyan zsákutcába vezet, amelyből egyszer vissza kell fordulni. Ha belátom tévedésem, akkor van lehetőségem arra, hogy új életet kezdjek, mégpedig Istennel, aki visszafogad szeretetébe. Emberi méltóságomat ő adja vissza, felemel a bűn mélységéből.

A nagyböjt alkalom számomra, hogy beismerjem bűneimet és az irgalmas Isten felé induljak. A közelében újra átélhetem a megváltott ember örömét, a bűntől való szabadulás örömét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. Életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgotán álló kereszten. Társaid szeretnénk lenni utadon, amely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!