Battaplébánia

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.
Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.
Mk 6,7-13

Elmélkedés

Az elmúlt hetek során Jézus galileai tevékenységéről olvastunk az evangéliumokban. E részeket Szent Márk evangélista nagyon pontosan szerkesztette meg, s e részeket mindig a tanítványokkal vezette be. Az első rész, a Kafarnaum városában és a Galileai-tó környékén történt események, az első tanítványok meghívásával kezdődött. A második rész, a galileai út bemutatása a tizenkét apostol kiválasztásával indult. Amikor ma ismét a tanítványokról, az ő missziós útra küldésükről olvasunk az evangéliumban, akkor már sejtjük, hogy itt egy újabb részt kezd az evangélista, amelyben már a Galilea határain kívül történtekről is szó lesz.

Jézus tanítványai eddig csupán passzív szereplők voltak, az események szem- és fültanúi. Most viszont már szerepet kapnak, Jézus elküldi őket, hatalmat ad nekik ahhoz, hogy az ő nevében tanítsanak és csodákat tegyenek. Ennek köszönhetően az Isten országának hirdetése nem csupán földrajzi értelemben szélesedik, jut el egyre több helyre, hanem immár új személyek kezdik hirdetni az örömhírt, az apostolok, akik mindezt Mesterük megbízásából teszik. Jézus utasításaiból kiderül, hogy a tőle kapott hatalmon kívül nincs szükségük semmire. Eszköztelenül, felszerelés nélkül indulnak, egyedül az Isten országáról szóló tanítást viszik magukkal. Ezt látták korábban Mesterüktől és most ők is így indulnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Te vagy a szentséges, Úristen, te vagy Isten minden istenek fölött, az egyetlen, aki csodákat művelsz.

Te vagy az erős, te vagy a nagy, te vagy a felséges.

Te vagy a mindenható, te vagy égnek és földnek szentséges atyja és királya.

Te vagy a hármas és az egy, az Úr, te vagy Isten mindenek fölött.

Te vagy a jóság, te vagy minden jóság, te vagy a legfőbb jóság, az Úr, az élő és igaz Isten.

Te vagy a szeretet, te vagy a bölcsesség, te vagy az alázatosság, te vagy a béketűrés.

Te vagy a szépség, te vagy a biztonság, te vagy a békesség, te vagy az öröm.

Te vagy reménységünk, te vagy az igazság és mértékletesség, te vagy minden gazdagságunk.

Te vagy a gyengédség, te vagy a mi védőnk, a mi oltalmazónk és védőbástyánk.

Te vagy a mi menedékünk és erősségünk.

Te vagy a mi lelkünk édessége.

Te vagy a végtelen jóság, a nagy és csodálatos Úristen, mindenható, jóságos, irgalmas és a mi megváltónk.

Assisi Szent Ferenc

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Mk 6,1-6

Elmélkedés

Jézus csodái során újra és újra előkerül a kérdés: Honnan származik ereje, amelynek különleges cselekedetei, csodái köszönhetőek? Az írástudók korábban azt feltételezték, hogy bizonyára az ördöggel szövetkezik, tőle származik hatalma, de ez a vád hamisnak bizonyult. A népben és a tanítványokban is felmerül a kérdés, de ők nem fogalmaznak meg választ, mindenesetre csodálkozásuk, álmélkodásuk azt jelzi, hogy tanácstalanok ez ügyben. A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus tanítása is hasonló csodálkozást vált ki és szintén azt a kérdést veti fel, hogy honnan származik tanításában megmutatkozó bölcsessége?

Az elmúlt hetekben nyomon követtük Jézus útját, megismertük tanítását. Isten országát hirdette és csodáival azt jelezte, hogy ez az ország már jelen van a világban. Szabadító isteni hatalma különösen a betegeken, a gonosz lélektől megszállottakon, a halálba merülteken nyilvánul meg, azaz olyan személyeken, akik már nem számíthattak emberi segítségre, hanem csak egyedül Istenben, az ő szabadításában bízhattak. Azt is láthattuk, hogy az isteni segítség, közreműködés kérésekor az emberek, a segítségre szorulók részéről megjelenik a hit és annak kifejezése. Ennek ellenpontjaként jelenik meg a mai evangéliumban a názáretiek hitetlensége, akik csodálkozva, kételkedve fogadják Jézust. Az emberi reakcióknak ez a kettőssége, azaz a hit és a hitetlenség azt mutatja, hogy Isten hatalma senkire sem nehezedik kényszerként. Mindenkinek személyes döntése, hogy hittel elfogadja vagy hitetlenül elutasítja Jézust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközéül gyarló embereket választasz, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

Abban az időben, amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele.
Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját, így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés

A szabadító csodák sorozata folytatódik a mai evangéliumban két újabb jelenettel, a vérfolyásban szenvedő asszony meggyógyításával és az elöljáró lányának feltámasztásával. A két történetnek több közös eleme van. Jézus megszólítása az egyik: A feltámasztott leányt értelemszerűen „kislánynak” szólítja, az asszonyt pedig, aki nyilvánvalóan idősebb lehetett „leányomnak.” A kislány tizenkét éves volt, az asszony pedig ugyanennyi ideje szenvedett betegségében. Mindkét esetben olyan határhelyzetről van szó, amikor Jézus úgy jelenik meg, mint aki egyedül képes segíteni. Mindezeknél azonban fontosabb a hit, az Úr segítsége tulajdonképpen a hitre adott válasz. Az elöljáró ugyanis hittel kéri Jézus segítségét, és kifejezi, hogy Jézus érintése újra életet hoz halálán lévő lányába. Az asszony pedig hisz abban, hogy ha megérinti Jézusnak akár csak a ruháját, meggyógyulhat.

Mindkét történetnél érdekes a tömeg jelenléte, amely Jézus körül gyűlt össze, és amely akár meg is akadályozhatta volna az elöljárót és az asszonyt céljuk elérésében. Ebből a tömegből kellett kiemelkednie, kiválnia a két szereplőnek, hogy közvetlenül találkozhassanak az Úrral.

Számomra sem elegendő együtt haladni a lelkes tömeggel, érdemes Jézushoz lépnem és kérnem tőle a múlt bűneitől való szabadítást, hogy új életet kezdhessek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Jézus és tanítványai áthajóztak a Genezáreti-tó keleti partjára, a gerázaiak földjére. Amint Jézus kiszállt a hajóból, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállt ember futott feléje. A sírboltokban lakott, és még láncra verve sem tudták féken tartani. Sokszor megbilincselték és láncra verték, de a láncokat eltépte, és a bilincseket összetörte. Senki sem bírt vele. Éjjel-nappal a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, folyton kiabált, és kövekkel ütötte-verte magát. Amint messziről meglátta Jézust, odafutott. A földre vetette magát előtte, és hangosan így kiáltott: „Mi bajod velem, Jézus, a magasságbéli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Jézus ráparancsolt ugyanis: „Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből!” Erre Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Azt válaszolta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Nagyon kérte Jézust, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Akkor éppen egy nagy sertéskonda legelészett ott a hegyoldalban. A tisztátalan lelkek azt kérték Jézustól: „Küldj minket a sertésekbe, hogy megszálljuk azokat!” Jézus beleegyezett. Akkor a tisztátalan lelkek kimentek az emberből, és megszállták a mintegy kétezer sertésből álló kondát. A sertések a hegyoldalból a tóba rohantak, és a vízbe fúltak. Őrzőik erre elfutottak, hírét vitték a városba meg a tanyákra. Az emberek kitódultak, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az, akit az imént még egy légió tartott megszállva, most felöltözve, ép ésszel ül előttük. Erre megdöbbentek. A szemtanúk elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy távozzék a határukból. Amikor Jézus hajóra szállt, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Ő azonban nem engedte, hanem így szólt hozzá: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és Dekápolisz környékén elhíresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Ezen mindenki elcsodálkozott.
Mk 5,1-20

Elmélkedés

Az ördögűzések sorában egészen különleges és érdekes az az eset, amit a mai evangéliumban olvasunk. Különleges, mert Márk evangélista részletesen bemutatja a körülményeket, mindazt, amit a gonosz lélek művel az általa megszállott emberrel, más esetekben csak egészen röviden tesz erről említést. Különleges abból a szempontból is, hogy a gonosz azonnal felismeri Jézust, az Isten Fiának szólítja őt, emberek erre eddig még nem voltak képesek, bár az Úr több csodájának is szemtanúi lehettek. Érdekes az is, hogy bár Jézus nem tűr semmiféle ellenállást a gonosztól és hatalma egyértelműen nagyobb a gonosz erejénél, mégis teljesíti annak kérését, azaz megszállhatja a közelben lévő állatokat. Az eset további sajátossága, hogy az a csoda már nem a zsidók által lakott területen, hanem a pogányok, a nem zsidók vidékén történt. Jézus azt mutatja ilyen módon, hogy az Isten országának örömhíre nem csupán az ószövetségi választott nép tagjaihoz szól, hanem minden néphez, Isten országa nem csak a zsidók körében valósul meg, hanem minden ember számára elérhető valóság.

A jelenet során nagyon látványos az ördög távozása a megszállott emberből, majd a sertések tóba rohanása, de ez ne vonja el figyelmünket az emberről, akinek érdekében a csoda történt és aki Jézus tettének köszönhetően megszabadult a gonosz befolyásától. Őt az Úr megajándékozta a szabadsággal és immár szabadon tehet tanúságot arról, hogy kinek köszönheti szabadulását.

Hirdetem-e, tanúságot teszek-e Isten szabadító tetteiről?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te kicsinnyé lettél, amikor Isten létedre emberi testet vettél fel és közöttünk éltél. Egész életeddel példát adtál nekünk a kicsik alázatos szolgálatára. Taníts minket arra, hogy felismerjünk téged minden emberben, a kicsinyekben is és téged szolgáljunk mindenkiben!

Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.
Mk 1,21-28

Elmélkedés

Szabadító hatalom

Az elmúlt vasárnap az első tanítványok meghívásáról olvastunk. Ezt a részt követi Jézus fellépése a kafarnaumi zsinagógában, ezt olvastuk a mai evangéliumban. A tanításából egyetlen szót sem idéz Márk evangélista, inkább figyelmét az itt történt csodának, az ördögűzésnek szenteli. Márknál ez az első csoda. János evangélista műve szerint a kánai menyegzőn történt az első csoda, amikor Jézus a vizet borrá változtatta. Ő ünnepélyesen fejezi be a csoda leírását: „Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Márk evangélistánál is hasonló az első csoda lezárása, de itt nem egy ünnepélyes hitvallást hallunk, hanem csak az emberek kérdését: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” E kérdés egyáltalán nem utal arra, hogy a jelenlévők, a csodát megtapasztalók hittek volna Jézus isteni hatalmában.

A jelenlévők hitvallása tehát elmarad, emiatt nem lehet jelentősége annak, hogy Márk éppen ezt a csodát írja le elsőként. Az evangélista szándéka inkább annak jelzése lehetett, hogy Jézus képes megtörni a gonosz emberek feletti hatalmát, képes megszabadítani az embereket a gonosz lélek ártó befolyásától. Az Úr fellépésétől kezdődően a gonosznak nincs többé hatalma az emberen, eljött az üdvösség korszaka, eljött az Isten országának és uralmának az ideje, amelyről Jézus nem csak beszél, hanem cselekedeteivel ki is nyilvánítja annak megvalósulását. A jelenet „tisztátalan léleknek” nevezi az embert megszálló gonoszt. A bibliai szóhasználat szerint az a „tisztátalan”, ami szemben áll Istennel és az ő tisztaságával, szentségével, elszakad vagy elszakít tőle. A gonosz szembefordulása nem Istent közvetlenül fenyegeti, hanem az embert veszélyezteti, aki vagy Isten uralmát engedi érvényesülni életében, vagy a gonosz befolyását. Harmadik lehetőség nincs. Ha az ember el akar indulni a hit útján Isten felé, akkor ennek felismerése az első lépések egyike. Ezt nem lehet későbbre halasztani, mindjárt az út elején dönteni kell arról, ki lesz életem Ura.

Jézus megszabadítja az embert a tisztátalan lélektől, a gonosztól. Jól láthatjuk az ellentétes irányú törekvéseket. A gonosz fogva akarja tartani az embert, mintegy rabszolgává teszi, nem engedi, hogy szabadon cselekedjen. Jézus viszont felszabadít, megajándékozza az embert a szabadsággal, hogy szabad és felelős döntést hozhasson. Ez a megváltás lényege. A megváltás minden rosszból kiemeli, megszabadítja az embert és lehetővé teszi számára, hogy Istennel élve megtalálja boldogságát. E csoda esetében és minden hasonló ördögűzésnél lényeges, hogy a gonosz nem tud ellenállni Jézus parancsoló szavának. Mert Jézus hatalma nagyobb, mint az övé. Jézus ereje képes legyőzni minden gonosz erőt. Ennek tudata nagy vigasztalást jelent számunkra a kísértések idején. Jézus segítségével van lehetőségünk arra, hogy visszautasítsuk a gonosz kísértéseit és szabadon Istennek szenteljük életünket.

A történet kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen hatást vált ki belőlünk Jézus isteni erejének megtapasztalása? Megelégszünk a csodálkozással, az ámulattal, mint az egykori emberek a kafarnaumi zsinagógában? Csupán kérdések merülnek fel bennünk? Milyen cselekvésre indít minket, amikor megérezzük Jézus szabadító hatalmát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Tanítványaid a te életmódodat akarták elsajátítani, ezért elhagyták otthonukat és családjukat, hogy állandóan veled legyenek. Ők nem váltak önálló tanítókká, hanem mindenkor téged képviseltek, a te küldetésedben részesültek, a te tanításodat adták tovább, megélve annak igazságát, hogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél.” Segíts minket, hogy a te követődként az evangéliumot olvasva és élve, hozzád kössük életünket! Segíts, hogy szavaidban felismerjük az örök élet igéit, amelyeket senki másnál nem találhatunk meg.

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41

Elmélkedés

A korábbiakban Márk evangélista Jézus olyan csodáit mutatta be, amikor betegeket gyógyított vagy gonosz lelkeket űzött ki emberekből. A mai evangéliumban olvasott jelenet, a tengeri vihar lecsendesítése az első „természeti” csoda, azaz nem közvetlenül egy emberen nyilvánul meg isteni ereje, hanem a természet erőinek legyőzésében. Cselekedete azonban itt is az emberek, a bárkában vele tartó apostolok megmentésére irányul.

Felmerül a kérdés: Miért tett Jézus csodákat? Nyilvánvalóan nem magamutogatásból és nem is a feltűnést keresve. E rendkívüli cselekedetei azt igazolták, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása, amit hirdetett. Ahol ugyanis megvalósul az Isten országa, ott megmutatkozik Isten szabadító ereje, azaz az emberek megszabadulnak a betegségektől a gyógyítások eredményeként, a megszállottak megszabadulnak az őket fogva tartó gonosztól, erre példa az ördögűzések esetei, és megszabadulnak a félelemtől, miként a vihar lecsendesítésekor az apostolok félelmét is megszünteti az Úr.

Ez a csoda abból a szempontból is különleges, hogy megjelenik a hit eleme: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” – kérdezi Jézus. A csodák hitet ébresztenek, illetve megerősítik a hitet az emberekben. A hit és a félelem ellentétben áll egymással. Az Úr közelében nincs okom félelemre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, felajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott.
Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1-9

Elmélkedés

A mai napon Szent Pál apostol két hűséges munkatársát, Szent Timóteust és Szent Tituszt ünnepeljük, akik a missziós utak során voltak segítségére. Timóteus és Titusz személyesen megtapasztalhatták, hogy Pál mennyire szívén viseli az általa alapított közösségek sorsát. Látták belső vívódásait, aggodalmait, féltő szeretetét, amikor egy-egy közösség letért a krisztusi útról vagy egyesek hatására elpártolt az igaz tanítástól. Jól ismerték Pál apostol fáradozásait, amelyek a közösségekben felmerülő békétlenségek megszüntetésére irányultak. És láthatták Pál felismerését: bár nem felesleges a válságkezelés és a közösségek sorsának irányítása, mégis fontosabb, gyümölcsözőbb az igehirdetés. E felismerés hatására még buzgóbban hirdette a Krisztus feltámadásáról szóló örömhírt, s buzgósága, lelkesedése munkatársaira is átragadt.

A három hitterjesztőnek és igehirdetőnek, Pálnak, Timóteusnak és Titusznak a példája arra ösztönöz minket, hogy felélesszük magunkban az apostoli buzgóságot. Az bizonyára nem arra hív minket, hogy országokat és földrészeket bejárva terjesszük a keresztény hitet, de arra mindannyiunkat meghív, hogy naponta legalább egy embernek elmondjuk az evangélium üzenetét. Induljunk mi is Krisztustól, akit imádunk, s akit imádságban szemlélünk! Induljunk Krisztustól és vigyük az emberekhez az ő igaz tanításának fényét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.
Mk 16,15-18

Elmélkedés

A mai napon Szent Pál apostol megtérését ünnepeljük. A keresztényeket üldöző Pált a Krisztussal való látomásszerű találkozás tette Krisztus követőjévé. Pál nem azért kezdte üldözni a keresztényeket, mert nem tudott semmit az új vallási mozgalom alapítójáról, Jézusról és az ő követőiről. És nem is azért, mert a vallást, a hitet feleslegesnek, butaságnak tartotta. Éppen ellenkezőleg! Farizeusként, azaz a legbuzgóbb zsidó vallási csoport tagjaként Pál számára a vallás, a hit megélése volt a legfontosabb. Farizeusként ő is azt gondolta, hogy a mózesi törvények pontos megtartása teszi igazzá az embert Isten előtt. Ugyanakkor úgy értelmezte, hogy Jézus a törvények és a hagyományok ellen beszél, amikor az Úr valójában azok megújítását szorgalmazta. A szadduceusok vallási csoportjával ellentétben a farizeusok hittek a halál utáni életben, a test feltámadásában. Pál is hitt a feltámadásban, de túlzás volna azt állítani, hogy hitt abban, amit az első keresztények meggyőződéssel hirdettek: a keresztre feszített Jézus feltámadt a halálból. Megtérése előtt Pál egyetlen szót sem hitt el abból, amit hallhatott Jézusról, a Messiásról és a feltámadt Üdvözítőről.

Pál vélekedése azonban gyökeresen megváltozott és élete teljes fordulatot vett a Damaszkusz felé vezető úton, amikor megjelent neki Jézus. E találkozás során meggyőződött arról, hogy a keresztre feszített Jézus valóban él. Feltámadása nem minősíthető csalásnak, a halálból való feltámadásáról szóló tanítás valóban igaz. Ez az élmény azt eredményezte, hogy Pál is Krisztus feltámadásának hirdetője lett.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, nagy tömeg gyűlt köréje. Ezért hajóba szállt, és egy kissé beljebb ment a parttól, a tömeg pedig a tó partján maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenről beszélt nekik.
Így kezdte tanítását: „Halljátok csak! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az égi madarak, és fölcsipegették. Némely mag köves helyre esett, ahol nem volt elég talaja. Itt hamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor azonban kisütött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt elég erős gyökere, elszáradt. Némely mag pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották, úgyhogy nem hozott termést. A többi mag jó földbe hullott, kikelt, felnőtt, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” Jézus így fejezte be szavait: „Akinek füle van, hallja meg!”
Amikor egyedül maradt, tanítványai és a tizenkét apostol megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme, így válaszolt nekik: „Ti megtudhatjátok Isten országának titkát, a kívülállók azonban csak példabeszédekben hallanak róla: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, és bocsánatot nyerjenek. Azután így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogyan fogjátok a többi példabeszédet megérteni? A magvető az, aki az igét hirdeti. Azok, akikben útfélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, és kitépi szívükből az elvetett igét. Azok, akiknél köves talajra hullt a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá; de nem ver bennük gyökeret, mert (állhatatlanok), csak a pillanatnak élnek. Ezért, ha szorongatás vagy üldözés éri őket az Isten igéje miatt, hamarosan meginognak. Azok pedig, akikben tövisek közé esik (az Isten igéje), meghallgatják ugyan a tanítást, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és a többi földi szenvedély rabul ejtik őket; és elfojtják az igét, úgyhogy nem hoz bennük gyümölcsöt. Végül vannak olyanok, akikben az ige jó földbe hullott. Hallják a tanítást, magukévá is teszik, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak.”
Mk 4,1-20

Elmélkedés

A korábbiakban meglehetősen gyorsan változtak az evangéliumi történetek helyszínei, az események gyors váltásokban követték egymást. Jézus bejárta a Galileai-tenger környékét, gyógyította a betegeket, csodákat tett és tanítványi közösséget gyűjtött maga köré, de tanításáról mindeddig keveset hallottunk.

Az evangélista most lelassítja az elbeszélés folyamatát, hogy rátérhessen a tanítás ismertetésére. Jézus megáll, hajóba száll és a hajóból tanítja az embereket. A magvetőről szóló példabeszéd egyrészt Isten országának terjedését szemlélteti, másrészt Jézus küldetésére világít rá. Maga Jézus a magvető, aki hirdeti az Isten országáról szóló örömhírt. A példázat bemutatja a hallgatóságot is, mindazokat, akik nyitott szívvel hallgatják az örömhírt, de nem hallgat a nehézségekről, a terjedés akadályairól sem. A hitetlenség, a türelmetlenség, a figyelmetlenség, az Istennel szembeni bizalmatlanság, a keményszívűség és a gazdagság szeretete mind-mind megakadályozzák az embereket abban, hogy a tanítást megszívleljék és ahhoz igazítsák életüket. Aki viszont felismeri a krisztusi szóban az üdvösség igazságát és kész arra, hogy megvalósítsa azt, annak életében megvalósul az Isten országa.

Van-e időm nap mint nap Jézus szavát megismerni? Kész vagyok-e a befogadott üzenet szerint élni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, te kezdettől fogva az Atyánál voltál, amikor eljöttél az emberek közé, elérhetővé tetted a hit alázatos bizalmát. És eljön a nap, amikor ezt mondhatjuk: Krisztushoz tartozom, elszakíthatatlanul az övé vagyok!

Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt. Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.” Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”
Mk 3,31-35

Elmélkedés

A tegnapi elmélkedésben már utaltunk arra, hogy a múlt szombati evangéliumi rész és a mai szöveg nem két egymástól különálló esetet ír le, hanem egyetlen eseményt, amelyet az evangélista megszakít az ördöggel való együttműködés vádjának közbeiktatásával.

Ma tehát újra Jézus rokonságáról hallunk, akik Jézust keresik, érte jöttek, hogy hazavigyék. Márk evangélista itt már közelebbről is megnevezi őket, Jézus anyjáról és rokonairól van szó. Az eredeti görög szövegben szó szerint a Jézus „anyja és testvérei” kifejezés szerepel. Mivel a bibliai szóhasználatban a „testvérek” alatt a szélesebb család, a közeli rokonság, az unokatestvérek értendők, tehát nem csupán a közös szülőktől származó vér szerinti testvérek, azért helyénvaló, hogy a magyar fordítás „rokonokként” jelöli meg a jelenlévőket.

Feltűnő, hogy nem mennek be a házba, ahol az Úr tartózkodik, hanem kint maradnak és üzennek Jézusnak. Távolságtartásuk talán bizonytalanságukra is utal, nem tudják, hogy mi lehet igaz abból a szóbeszédből, hogy Jézus „eszét vesztette”, illetve nem tudják, hogy határozottabb fellépésük milyen reakciót válthatna ki a jelenlévőkből, akik jószándékkal jöttek. Fellépésükre, jelenlétükre válaszként Jézus a vele való kapcsolat új viszonyítási alapjaként Istent jelöli meg: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”

Törekszem-e Isten akaratának teljesítésére, hogy ezzel kifejezzem Jézushoz tartozásomat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, add, hogy az időt úgy használjam fel, hogy értékes legyen földi és örök életem számára! Óvj meg mindnyájunkat ebben az újesztendőben minden bajtól, és a napok, hónapok múlásával közelebb kerüljünk Atyai szívedhez! Szűz Mária, Isten Anyja, légy pártfogóm szent Fiadnál.