Battaplébánia

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés

Egy találkozás pillanata

Az egyik hittanórán a feltámadt Krisztus megjelenéseiről tanultunk, többek között arról, amit ma olvasunk az evangéliumban, Tamás apostol esetét. Amikor a következő órán visszakérdeztem a tanultakat, az egyik fiú így kezdte a történetet: „Az apostolok bezárkózva várták, hogy Jézus megjelenjen nekik.” Többen elcsodálkoztak a megfogalmazáson, én is meglepődtem, valaki meg is kérdezte: „Várták? Biztos, hogy várták?” A fiú elgondolkozott, aztán igyekezett kijavítani: „Tényleg nem várhatták, mert akkor kinyitották volna az ajtót és nem zárják be.”

Az esetet azért említem, mert gyermekként és felnőttként is könnyen fogalmazunk pontatlanul a feltámadás körüli eseményekkel kapcsolatban. Túlzás volna azt állítani, hogy az apostolok az első pillanattól fogva hittek Jézus feltámadásában, rögtön megértették az események jelentőségét és azonnal felfogták, hogy mi lesz az ő küldetésük. Az evangéliumi leírások nem is tartalmaznak ilyen túlzásokat, az evangélisták őszintén leírják, hogy az apostolok csak lassan jutottak el a hitre. Nem azért zárkóztak be, hogy így tegyék próbára Mesterüket, hogy képes-e megjelenni nekik, hanem félelmükben, féltek, hogy akik Jézust megölték, velük is hasonlóan fognak bánni. És egyáltalán nem várták Jézust, mert még elképzelni sem tudták, hogy valaha viszontlátják. Ekkor jelenik meg nekik a feltámadt Krisztus, aki számára nem akadály a bezárt ajtó. Csodálkozásukat, meglepettségüket, kételkedésüket látva az Úr megmutatja nekik a „kezét és az oldalát”, azaz azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, s amely sebek egyértelműen tanúsítják, hogy valóban ő az. A jelenlévők csak ezek alapján, a sebhelyek láttán kezdenek el örvendezni, hinni abban, hogy van feltámadás, mert valóban a Feltámadott áll közöttük.

Nem érdemes csodálkoznunk azon, hogy a jelenéskor távollévő Tamás apostol hitetlenkedve, kételkedve hallgatja később apostoltársai beszámolóját. Ő ugyanúgy kételkedik, mint a többiek azelőtt, hogy megjelent volna nekik az Úr. Tamás csupán annyit szeretne látni, mint a többiek, nem többet, de nem is kevesebbet. Ezt a vágyát, ezt a kívánságát teljesíti Jézus, amikor a következő megjelenésekor ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!”

A találkozás pillanata, a felismerés élménye Tamás apostol lelkében óriási változást eredményez, ahogyan mindazoknál, akiknek megmutatta magát a feltámadt Úr. És ez a változás nem hosszas szemlélődés vagy gondolkodás eredménye, hanem egyik pillanatról a másikra történik. A lelkében végbemenő változást fejezi ki hitvallása: „Én Uram, én Istenem!” A többi apostolnál is megfigyelhetjük, hogy Jézus kereszthalálát követően szívükön eluralkodik a kétségbeesés, lelkükön a bizonytalanság, eltölti őket a félelem, ezért is zárkóznak be, de mindez megszűnik, amikor megjelenik a Feltámadott. Szívüket újra eltölti a lelkesedés, a bátorság, most már kezdik megérteni az eseményeket, kezdik megérteni küldetésüket, és elindulnak, hogy akár életük kockáztatásával, a vértanúság vállalásával is hirdessék: Krisztus valóban feltámadt a halálból!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

A feltámadás első hirdetői Mária Magdolna és az asszonyok voltak. Hiába mondták el az apostoloknak találkozásukat az Úrral, ők nem hittek nekik. E hitetlenség miatt kapnak szemrehányást Jézustól, amikor végre nekik is személyesen jelenik meg. Erről olvasunk a mai evangéliumi részben. Úgy tűnik, hogy az emberi tanúságtétel segíthet másokat a hit útján, de a személyes találkozás nélkülözhetetlen. Később Tamás sem hisz apostoltársainak, és saját szemével szeretné látni a Feltámadottat, meg akar győződni arról, hogy az Úr valóban él. Talán érthető számunkra ez a hitetlenség, Jézus számára mégis elfogadhatatlan. A hit azt kívánja tőlünk, hogy biztos ismeretek és tudás nélkül is bízzunk a másik félben és az ő szavának igazságában. A bizalom azt feltételezi, hogy igazmondónak tartjuk a másik személyt. Ugyanakkor még a hívő embert is megkísérti időnként a hitetlenség, a kételkedés, a bizonytalanság. Ezért kell szüntelenül kérnünk Jézust: Növeld bennünk a hitet! Ezt kérték egykor az apostolok is, kérjük mi is!

Elfogadom-e, elhiszem-e mások tanúságtételét Jézusról? Törekszem-e a rendszeres találkozásra Jézussal az imádságban és a szentáldozásban? Tanúságot teszek-e hitemről, hogy mások is eljussanak a hitre? Indulok-e hirdetni Krisztus örömhírét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés

A Jézus halála utáni napokban az apostolok azt gondolták, hogy egyetlen lehetőség marad számukra: visszatérni eredeti foglalkozásukhoz. Az Úr halálát követően ott kell folytatniuk életüket és munkájukat, ahol abbahagyták akkor, amikor Jézus meghívta őket követésére. A mai evangélium beszámolója szerint Péter és apostoltársai újra ott vannak a tavon, bárkába szállnak, halászni indulnak, valamiből meg kell élniük, dolgozniuk kell. Mintegy három évvel ezelőtt innen hívta el őket az Úr, s most talán el is akarják felejteni a szomorú eseményeket.
János evangélista részletesen leírja munkájukat. Egész éjszaka a vízen vannak, fáradozásuk mégsem hoz eredményt, egyetlen halat sem tudnak fogni. Gondolataik minden bizonnyal az Úr kereszthalála körül forognak. Ebben a sikertelen, csalódott helyzetben szólítja meg őket Jézus, de nem ismerik fel őt. Az emmauszi tanítványok esetében már találkoztunk azzal, hogy látásukban akadályozva vannak. Most az apostoloknál is erről van szó.

Jézus azt parancsolja nekik, hogy vessék ki a hálót halfogásra. Ne felejtsük, hogy ők nem tudják, hogy Jézus mondja ezt nekik. Ha felismerték volna őt, érthető volna azonnali engedelmességük. De miért fogadnak szót egy idegennek, aki parancsot ad nekik? Miért vetik ki mégis a hálót egy idegen kérésére? Mert halat akarnak fogni. Legalább ez adjon értelmet az életüknek.

Ha felismerjük, hogy Jézus velünk van, és engedelmeskedünk neki, akkor biztosan eredményes lesz szolgálatunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

A húsvéti jelenések sorozata folytatódik a mai evangéliumban. A feltámadt Krisztus korábban megjelent az üres sírhoz érkező asszonyoknak, majd pedig az Emmausz felé tartó két tanítványnak útközben, akik a kenyértöréskor ismerték fel őt. Most pedig több személynek, az apostolok közösségének mutatja meg magát. Nem lehet szó itt már egyéni képzelődésről, hiszen a megjelenésnél egy nagyobb létszámú csoport van jelen, az apostolokon kívül számos más tanítvány is. A jelenés valódiságát Lukács evangélista azzal is igyekszik bizonyítani, hogy Jézus a jelenlévők szemeláttára eszik a halból és megmutatja a keresztre feszítéskor szerzett sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak.

Az Úr cselekedetét és sebeit látva egyesek továbbra is csodálkoznak, nehezen mernek hinni, mert valóban példa nélküli esemény, hogy valaki visszatérjen a halálból az életbe. Láthatjuk, hogy a hit nem célba érkezést, hanem utat és előrehaladást jelent.

A feltámadt Krisztust nem azonnal ismerjük fel, ahogyan szenvedésének, halálának és feltámadásának értelmét is fokozatosan értjük meg. A felismerés és megértés útján fontos szerepe van a Szentléleknek. Emellett annak megértése is időt igényel, hogy küldetésünket felismerve elinduljunk a Krisztusról szóló tanúságtétel útján. Kérem-e, engedem-e, hogy a Szentlélek fokozatosan feltárja előttem a szenvedés és a feltámadás titkát és felkészítsen a tanúságtételre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te nem hagytad magára Tamás apostolt kételkedésében és nem engedted, hogy a hitetlenség eluralkodjék lelkén. Teljesítetted kérését, megengedted neki, hogy sebeidet megérintse. Nekünk is segítségünkre sietsz, amikor megrendül hitünk vagy kételkedni kezdünk. Erősítsd a mi hitünket! Vezess bennünket a hit útján! Segíts, hogy eljussunk a feltámadásba vetett hitre, s Tamással együtt valljuk meg hitünket: Én Uram, én Istenem! Hiszek feltámadásodban.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus húsvéti megjelenései közül az egyik legrészletesebben leírt eset az emmauszi tanítványokkal való találkozás, amelyet a mai evangéliumban olvasunk. Jézus kereszthalálát követően reményvesztetten és csalódottan indulnak Jeruzsálemből a közeli faluba, Emmauszba, ahol laktak. Csalódottságuk okát ők maguk mondják el a hozzájuk csatlakozó személynek: az események nem úgy alakultak a Mesterrel, ahogyan ők elképzelték. Az illetőt idegennek nézik, nem is sejtik, hogy Jézus csatlakozott hozzájuk. Útközben ugyan lángoló szívvel hallgatják az idegen szavait, amely a szenvedő messiásról szóló jövendölések magyarázata, de nem ismerik fel, hogy az Úr tanítja őket. A kenyértörés sajátos cselekedete fordulópontot hoz a történetbe. Ekkor nyílik meg szemük és ismerik fel Jézust, aki azonban eltűnik előlük. A felismerést követően késlekedés nélkül indulnak vissza az apostolokhoz Jeruzsálembe, hogy elmondják nekik élményüket. A kenyértörés hitet ébresztett bennük és a feltámadt Krisztus tanúivá tette őket.

A húsvéti ünnepek elmúltával visszatérünk a mindennapi életbe, napi teendőinkhez, munkánkhoz. Ne feledkezzünk el arról, hogy a szentmisében, a kenyértöréskor felismerhetjük az Urat. Minden szentmise során Jézus megtöri a kenyeret számunkra és azt saját testeként adja nekünk. A szentmise különleges alkalom arra, hogy az ige liturgiájában lángoló szívvel hallgassuk tanítását, majd pedig az áldozat liturgiájában részesedjünk az ő áldozatában és magunkhoz vegyük őt a szentáldozásban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazok igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók nem titkolják el az apostolok, a tanítványok és az asszonyok félelmét. Mindenki bizonytalan, kétségek között vergődik, amíg nem találkozik a feltámadt Krisztussal. Ez a találkozás a hit forrása. Ez szünteti meg a félelmeket és oszlatja el a kételkedést. A találkozás ébreszti fel és növeli az örömöt. A találkozás indít a feltámadás örömhírének továbbadására. A húsvéti történetekből azt is megtudjuk, hogy a hit születése és erősödése az apostolok, a tanítványok és az asszonyok esetében egy folyamat, fokozatosan jutnak előre a hitben. A mai evangéliumi történet szerint Mária Magdolna sem az első pillanatban ismeri meg a feltámadt Urat, hanem csak azt követően, hogy beszél vele, és nevén szólítja őt Jézus. Valami elhomályosítja látását és azt gondolja, hogy a sírkert gondozásával megbízott kertésszel beszélget. A személyes hangvétel, a személyes megszólítás nyitja fel szemét, ennek köszönhetően ismeri fel Jézust. A személyes megszólítás teszi számára lehetővé, hogy a hit által lásson.

A hit út, amelyen lépésről lépésre haladunk. Ha az üres sír láttán sem adjuk fel a keresést, akkor biztosan találkozhatunk az Úrral. A keresés és a találkozás vágya a mi hitünknek, szeretetünknek és ragaszkodásunknak a jele. Boldogok vagyunk, ha találkozhatunk a feltámadt Krisztussal, és feltámadásának hirdetői lehetünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

A húsvéti időszak evangéliumi szakaszainak témája elsősorban a feltámadt Krisztussal való találkozás. Ezen elbeszélések bemutatják, hogy milyen fordulatot eredményez valakinek az életében, ha találkozik a Feltámadottal. A mai részletben asszonyokról olvasunk, akik vasárnap hajnalban Jézus sírjához mennek. Az a szándékuk, hogy a szokások szerint bebalzsamozzák a holttestet, mert pénteken, az ünnep közeledte miatt nem volt erre idő. Nagy meglepetést okoz nekik, hogy a sír üres. Ott egy angyalt látnak, aki hírül adja nekik az Úr feltámadását és azt kéri tőlük, hogy induljanak és vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Útközben találkoznak a feltámadt Krisztussal, s ez a találkozás egészen váratlanul éri őket. Ő bátorítja az asszonyokat, eloszlatja félelmüket. E találkozásnak köszönhetően, amikor megérkeznek az apostolokhoz, már nem csak az üres sírról számolnak be és nem csak azt mondják el, amit az angyaltól hallottak, hanem személyes találkozásukról, élményükről is beszámolnak, arról, hogy láthatták a feltámadt Krisztust.

Ezzel egy időben a sír őrzésével megbízott katonák találkoznak a főtanács tagjaival, és közlik velük, hogy Jézus teste eltűnt a sírból, de ennek okát nem tudják. A tanács tagjai azt kérik tőlük, mondják azt, hogy elaludtak és eközben ellopták tanítványai Jézus holttestét. Ezzel a jelenettel az evangélista egy másik lehetséges magyarázatot ad arra, hogy miért üres a sír. A történet ezzel be is fejeződik. Számunkra marad annak megválaszolása, hogy melyik magyarázatot hisszük el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy Te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy Te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a Te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy Te vagy az állandó változásban az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van Benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Feltámadt Krisztus, reményetek!

A francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy verset, nem is verset, hanem egy hosszabb költeményt, amely reményről, pontosabban a keresztény reményről szól. A költemény szerint az emberiség története egy körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik a hitet, a reményt és a szeretetet, azaz a három isteni erényt jelképezik. A bal oldalon a legidősebb nő lépked, nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb oldalon egy középkorú nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptekkel halad előre. Középen pedig a legfiatalabb nő, egy kislány, aki kettőjük kezébe kapaszkodik. Ez a kislány szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét. Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy valójában ez a legkisebb alak halad elől, ő vezeti az egész menetet, a remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.

A húsvéti szentmise sajátos eleme a Szekvencia, amelyet az Alleluja és az Evangélium előtt éneklünk. Ebben hangzik el az üres sír első tanúja felé a kérés: „Mária Magdolna, mondd, mit láttál utadon!” És ő válaszolja: „Az élő Krisztusnak sírját, feltámadt Urunk nagy diadalmát, angyalok jelenését, Urunk halotti leplét. Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába megy előttetek.” És itt gondolkozzunk el egy kicsit ezen a kijelentésen, hitvalláson: a feltámadt Krisztus a mi reményünk. A negyven napig tartó böjti időszak elmúlta után átadjuk magunkat az örvendezésnek. Krisztus földi élete szomorúan zárult, rengeteg bántalmazást kellett elviselnie az emberek részéről, szenvednie kellett és meghalt. De ezzel nem ér véget a történet, mert a mennyei Atya közbelép, feltámasztja őt a halálból és ezzel új fejezet kezdődik az emberiség történetében. A megváltás megtörtént a kereszten, egy pillanatra mintha megállt volna az emberiség nagy menetének előrehaladása, mintha senki sem tudná, hogy most merre kellene továbbhaladni, egyáltalán érdemes-e továbbmenni bármerre is, de aztán a feltámadt Krisztus, aki a mi reményünk, a menet élére áll és továbbvezet minket az örök élet felé. Reményünknek, az örök életbe vetett reményünknek egyetlen szilárd alapja létezik: Krisztus feltámadása, ezt ünnepeljük a mai napon.

Az evangéliumban az imént említett Mária Magdolnáról olvasunk, aki János evangélista szerint elsőként ment Jézus sírjához és elsőként láthatta azt, hogy a sír üres. A többi evangélista szerint ő és más asszonyok is mentek a sírhoz hajnalban, hogy a pénteken este elmaradt balzsamozást elvégezzék. Újra és újra elcsodálkozunk azon, hogy a feltámadás első tanúi asszonyok és nem férfiak. Jézus férfiakat, tizenkét férfit választott ki, akiket apostoloknak nevezett, hogy ők legyenek egész életének tanúi. És most, az egyik leglényegesebb eseménynél nem ezek a férfiak, nem az apostolok voltak az első tanúk, hanem asszonyok, akiket a zsidó társadalomban nem tartottak egyenrangúnak a férfiakkal. Abban a korban vitás ügyekben a nők tanúskodása érvénytelen volt, meg sem hallgatták őket, és most mégis asszonyok lesznek az Úr feltámadásának tanúi, akik megviszik az örömhírt az apostoloknak. A fentiek ismeretében persze, hogy üres asszonyi fecsegésnek tartották, amit mondtak. Péter és János azonnal a sírhoz szaladnak, hogy személyesen lássák, valóban üres-e a sír, mint ahogy azt az asszonyok állítják.

Mindegy, hogy az asszonyokkal vagy az apostolokkal, de induljunk lélekben, szaladjunk mi is az Úr sírjához! Hirdessük mi is: Krisztus feltámadt a halálból, ő a mi reményünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői, és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1-10

Elmélkedés

Valóban feltámadt!

Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás és mostanában a nyugati országokban is sok helyen terjed, hogy a húsvéti időben nem Jó napot!-tal vagy hasonlóval köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A kommunista pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt a munkásoknak arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi nem igaz. A hatalmas gyárcsarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, amelynek a végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy idősebb munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan megszólalt: Krisztus feltámadt! Az összes jelenlévő azonnal ráfelelte: Valóban feltámadt! Ő pedig még az előadóhoz fordulva hozzátette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült a helyére.

Ahogyan egy nép lelkéből évtizedek alatt sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad és utána a semmi következik. Azért vágyakozunk az örök élet után, azért hiszünk a feltámadásban, az újjászületésben, a túlvilági létezésben, mert az örökkévaló Isten teremtett minket és ültette el lelkünkbe ezt a vágyakozást. Jézus Krisztus feltámadása, amelyet most, húsvétkor ünneplünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást. Gyászoló családtagok szoktak mesélni arról, hogy szerettük elvesztésekor felébred, felerősödik bennük a vágy a túlvilági élet után és kifejezik hitüket, hogy egyszer majd újra találkozhatnak azzal, akit most elveszítettek. Jézus halálára, kereszthalálára emlékezve, amelyet tegnap, nagypénteken ünnepeltünk, szintén felerősödik bennünk a vágyakozás, hogy az örökkévalóságban találkozzunk az Úrral. Legalábbis akkor biztosan felerősödik, ha mély szeretet fűz minket hozzá.

A mai evangéliumban és a húsvéti időszak evangéliumi részleteiben érdemes odafigyelnünk a találkozás motívumára. Az asszonyok, az apostolok és a tanítványok, akiket szeretet kapcsolt Jézushoz, találkozhattak a Feltámadottal, és ezek a találkozások megerősítést jelentettek számukra. A történet szerint Mária Magdolna és a másik Mária hajnalban érkeznek Jézus sírjához, de azt üresen találják. Angyal közli velük a hírt az Úr feltámadásáról és parancsolja meg nekik, hogy vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyal igazat mond, hiszen saját szemükkel láthatták, hogy a sír üres, Jézus teste nincs a sírboltban. A feltámadásba vetett hitük mégsem teljes, van bennük még bizonytalanság, kételkedés és legfőképpen félelem, mert nem értik, mi is történhetett. E félelmükre utal az angyal köszöntése: „Ne féljetek!” Majd pedig Jézus szintén ugyanezekkel a szavakkal fordul hozzájuk: „Ne féljetek!” Félve, remegve futottak el a sírtól, csak ez a találkozás, a feltámadt Krisztussal való találkozás oszlatta el félelmüket. Ez a találkozás szüntette meg kételyeiket. Ez a találkozás tette rendíthetetlenné a hitüket. Ez a találkozás alakította át szívüket.

E húsvéti ünnepen induljunk mi is lélekben az Úr sírjához, tanuljunk a jelekből és várjuk, hogy találkozhassunk a feltámadt Krisztussal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Urunk, hiszünk feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1-10

Elmélkedés

Valóban feltámadt!

Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás és mostanában a nyugati országokban is sok helyen terjed, hogy a húsvéti időben nem Jó napot!-tal vagy hasonlóval köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A kommunista pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt a munkásoknak arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi nem igaz. A hatalmas gyárcsarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, amelynek a végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy idősebb munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan megszólalt: Krisztus feltámadt! Az összes jelenlévő azonnal ráfelelte: Valóban feltámadt! Ő pedig még az előadóhoz fordulva hozzátette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült a helyére.

Ahogyan egy nép lelkéből évtizedek alatt sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad és utána a semmi következik. Azért vágyakozunk az örök élet után, azért hiszünk a feltámadásban, az újjászületésben, a túlvilági létezésben, mert az örökkévaló Isten teremtett minket és ültette el lelkünkbe ezt a vágyakozást. Jézus Krisztus feltámadása, amelyet most, húsvétkor ünneplünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást. Gyászoló családtagok szoktak mesélni arról, hogy szerettük elvesztésekor felébred, felerősödik bennük a vágy a túlvilági élet után és kifejezik hitüket, hogy egyszer majd újra találkozhatnak azzal, akit most elveszítettek. Jézus halálára, kereszthalálára emlékezve, amelyet tegnap, nagypénteken ünnepeltünk, szintén felerősödik bennünk a vágyakozás, hogy az örökkévalóságban találkozzunk az Úrral. Legalábbis akkor biztosan felerősödik, ha mély szeretet fűz minket hozzá.

A mai evangéliumban és a húsvéti időszak evangéliumi részleteiben érdemes odafigyelnünk a találkozás motívumára. Az asszonyok, az apostolok és a tanítványok, akiket szeretet kapcsolt Jézushoz, találkozhattak a Feltámadottal, és ezek a találkozások megerősítést jelentettek számukra. A történet szerint Mária Magdolna és a másik Mária hajnalban érkeznek Jézus sírjához, de azt üresen találják. Angyal közli velük a hírt az Úr feltámadásáról és parancsolja meg nekik, hogy vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyal igazat mond, hiszen saját szemükkel láthatták, hogy a sír üres, Jézus teste nincs a sírboltban. A feltámadásba vetett hitük mégsem teljes, van bennük még bizonytalanság, kételkedés és legfőképpen félelem, mert nem értik, mi is történhetett. E félelmükre utal az angyal köszöntése: „Ne féljetek!” Majd pedig Jézus szintén ugyanezekkel a szavakkal fordul hozzájuk: „Ne féljetek!” Félve, remegve futottak el a sírtól, csak ez a találkozás, a feltámadt Krisztussal való találkozás oszlatta el félelmüket. Ez a találkozás szüntette meg kételyeiket. Ez a találkozás tette rendíthetetlenné a hitüket. Ez a találkozás alakította át szívüket.

E húsvéti ünnepen induljunk mi is lélekben az Úr sírjához, tanuljunk a jelekből és várjuk, hogy találkozhassunk a feltámadt Krisztussal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Urunk, hiszünk feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.