Battaplébánia

A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban.
Jn 8,21-30

Elmélkedés

Jézus mindvégig tisztában van származásával és küldetésével, s erről több alkalommal beszél tanítványainak és a népnek. A mai evangéliumban az írástudók támadásaira válaszolva tesz tanúságot saját küldetéséről. Ő a mennyei Atya küldötte, ezért mindig azt hirdeti és teszi, amit rábízott az Atya. Természetes, hogy az Atya tetszését találja ebben az engedelmességben, amint ezt az emberek előtt is kinyilvánította, amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordán folyó vizében.

A kereszten, a halál pillanatában úgy tűnik, hogy az Atya is elhagyta, magára hagyta Jézust, erre utal az Úr felkiáltása: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Most viszont határozottan kijelenti, hogy az Atya soha nem hagyja magára, mert ez az engedelmesség jutalma. S valóban, a kereszthalált követően az Atya közbelép, feltámasztja Jézust a halálból.
Mi akkor válhatunk a mennyei Atya kedves gyermekeivé, ha életünkre úgy tekintünk, mint amit Isten követségében, az ő szolgálatában kell leélnünk. Azt kell megmutatnunk az embereknek, hogy a Szentlélek segítségével végrehajtható az Atya terve a világban. Azt kell hirdetnünk, hogy a megváltó Krisztus minden ember számára elhozta a bűntől való szabadulás lehetőségét. Arról kell tanúságot tennünk, hogy Jézusban, az Isten Fiában mutatkozik meg leginkább az Atya minden ember felé kiáradó irgalma és szeretete.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, bocsásd meg gyermekkorom sértéseit, felnőttkorom sok rettenetes bűnét, mindazt, amit a mai napig elkövettem a jelen pillanatig. Segíts, Istenem, ítéld bennem halálra a régi gonosz, langyos, hűtlen, gyönge, határozatlan, elbágyadt embert, és „teremts bennem új szívet”! Neked szentelem életem második felének minden pillanatát. Add, hogy jövőm teljes ellentétben legyen múltammal, hogy jövőm fizessen a múltért, hogy mindig a te akaratodat tegyem, hogy minden pillanatban megdicsőítselek a te akaratod mértéke szerint.

Boldog Charles de Foucauld

Abban az időben Jézus kiment az Olajfák-hegyére. Kora reggel pedig újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Jn 8,1-11

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet azt mutatja be, hogy Jézus hogyan találkozik a bűnös emberrel, és hogyan ad számára új lehetőséget az élethez. Jelen esetben a bűnös ember, a házasságtörő asszony nem kezdeményezi ezt a találkozást, de a törvénytudók olyan helyzetbe kényszerítik őt, hogy Jézus elé kerül. Jézus sem kezdeményezte ezt a találkozást, de alkalom számára, hogy kimutassa irgalmát és tanúságot tegyen arról, hogy Isten valóban irgalmas az emberhez. Az írástudók, az asszony vádlói röviden ismertetik Jézussal a tényállást, elmondják, hogy ilyen esetekben mi a teendő a törvény szerint és várják Jézus ítéletét. Az asszony ezalatt csendben van, nem hagyják védekezni, talán nem is akar, ő is várja az ítéletet, amely a törvény szerint halál. Jézus viszont nem ítélkezik az asszony felett, hanem bölcsességével elnémítja a vádlókat.

A történetben nincs szó az asszony bűnbánatáról, mert az evangélista számára itt fontosabb az Isten részéről megmutatkozó irgalom, amely felemeli és új úton indítja el az embert.
A történet arra is figyelmeztet minket, hogy nincs jogunk ítéletet mondani embertársunk felett. Az ember cselekedeteinek, egész életének megítélése Isten joga. Ő a bűnbánatunkat várja és kimutatja irántunk irgalmát. A bűnből tehát fel lehet emelkedni. Kérjük ehhez Isten kegyelmét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Én csak szegény bűnös vagyok, Uram, de mihelyt szólítalak, kegyelmeddel és irgalmaddal egészen elárasztasz engem. Legnagyobb boldogságomról mondanék le, ha nem törekednék arra, hogy mindig csodálatos jelenlétedben éljek! Ámen.

Kolumbusz Kristóf

Abban az időben Lázár testvérei megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába!”
Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?”
Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttét engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok föl, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.
Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45

Elmélkedés

Az örök élet vágya

A japán író, Abe Kóbó leghíresebb regénye A homok asszonya. A történet szerint egy nagyvárosban élő tanár, aki szenvedélyes rovargyűjtő, tengerparti útja során egy különleges bogarat szeretne begyűjteni. Így kerül egy olyan faluba, amelynek házai egy homokkráter mélyén vannak. A falu férfi lakói fogságba ejtik őt és arra kényszerítik, hogy egy özvegyasszonnyal éljen. A felsőbb szintekről folyamatosan pereg lefelé a homok, el is temetné a házat, ha nem távolítanák el. A főszereplő hétköznapjai így a homok állandó lapátolásával telnek, a csordogáló homok állandó munkára kényszeríti őt, végül ebben a munkában találja meg élete értelmét. A küzdelem teljesen hiábavaló, ezért terveket szövöget, hogyan lehetne megállítani a homokot, amely megállíthatatlanul akarja eltemetni az embereket. Többször is hiába próbálkozik, hogy megszökjön, minden kísérlete kudarcba fullad. Egy idő után a homok lapátolása, az életben maradásért vívott küzdelem olyannyira a férfi életének részévé válik, hogy amikor végre elengednék, akkor is inkább ott marad. A regény sajátos megfogalmazása a magányos, elidegenedett, a hétköznapi küzdelembe merült embernek, aki saját élete foglyává válik.

Emberi életünket nem kell börtönnek vagy rabságnak tekintenünk, és nem is hiábavaló, felesleges küzdelem. Isten szabadnak teremtett minket és megad nekünk mindent ahhoz, hogy boldogságban, szeretetben teljenek földi életünk évei. Dolgozni kell, ez a legtöbb esetben bizony fáradsággal jár, de munkánknak van értelme, mert munkánk által a teremtő Isten munkatársaivá válunk és jobbá tudjuk tenni embertársaink életét. Azonban megtapasztaljuk emberi képességeink és vágyaink végességét, korlátozottságát, és vágyakozunk az örökké tartó boldogságra. Szeretnénk kiszabadulni az élet lehatároltságából, s ez a vágy is annak köszönhető bennünk, hogy az örökkévaló Isten a saját hasonlatosságára teremtett meg minket. Nagy hibát követünk el akkor, ha kialszik szívünkben az örökkévalóság utáni vágyakozás és megelégszünk azzal, hogy a földön néhány évtizedig élhetünk. Hiba volna beletörődnünk abba, hogy életünk értelme csak a küzdelem és a létfenntartás.

Hitünk szerint életünk igazi értelme, hogy keressük és megtaláljuk Istent. Akkor válik értelmessé és boldoggá az életünk, ha rátalálunk Istenre, megismerjük velünk kapcsolatos akaratát és engedelmesen megtesszük azt, amit kér tőlünk. Isten velünk kapcsolatos szándéka azonban ezzel nem ér véget. Ő többet akar nekünk adni: az örök életet, az örökké tartó boldogságot. Ehhez a halálon és a feltámadáson át vezet az út.

A mai evangéliumban Lázár feltámasztásáról olvasunk. A történet azt igazolja, hogy Jézusnak hatalma van életet ajándékozni. Embernek ehhez nincs hatalma, de Jézus isteni erejével képes erre. Isten az élet Ura, ő az élet ajándékozója, ő az, aki képes új életre kelteni a meghaltakat. Ezt igazolja Jézus Krisztus feltámadása, amelyet hamarosan, húsvétkor fogunk ünnepelni. Az ő feltámadása annak a reményünknek az alapja, hogy a mennyei Atya minden embert fel fog támasztani az örök életre. Bármennyire is sok küzdelmet, nehézséget, fájdalmat és szenvedést hoz számunkra az élet, higgyünk abban, hogy mindezek az örök élet felé vezetnek minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te kinyilatkoztattad, hogy aki benned hisz, örökké élni fog. Szavaidat megerősítetted azzal, hogy Lázárt visszaszólítottad az életbe. Te felébresztetted Márta szívében a hitet, és megerősítetted őt, hogy kimondja, kifejezze a feltámadásba vetett hitét. Urunk, mi is hittel valljuk, hogy te vagy az élet forrása, te vagy az élet Ura, te vagy az Üdvözítő. Nem földi életünket akarod a végtelenségig meghosszabbítani, hanem az örök élettel akarsz minket megajándékozni. Vezess minket a feltámadás által az Atyához, akinek szeretetében örökké élhetünk a mennyben.

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért.
Jn 7,40-53

Elmélkedés

Ember így még nem beszélt! – mondják a farizeusoknak a szolgák visszatérve, akiket azért küldtek, hogy elfogják Jézust. Megjegyzésüket kritikaként is minősíthették az írástudók, azaz ők nem tudnak olyan hatással beszélni a néphez, mint Jézus. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy Jézus csak a szavak embere, aki szép beszédeivel lenyűgözi az egyszerű embereket, de a tanult írástudók nem hatódnak meg szavaitól. Kétségtelen, hogy Jézus jól, néha keményen, máskor irgalommal és jóságosan beszél. Vannak, akik elfogadják tanítását, de olyanokról is olvashatunk az evangéliumokban, akik elutasítják azt. Szavainak ereje és hatása azonban nem azok szépségében, hanem a tanítás igazságában rejlik. Sőt, szavai és cselekedetei nem választhatók el egymástól, mert egységet alkotnak. A szó és a tett egysége Isten országának megvalósulásáról, az üdvösségről tanúskodik.

A mai szövegrészlet bemutatja az írástudók ellenállását. Azt gondolják magukról, hogy egyedül ők értenek a tanításhoz, a törvénymagyarázathoz. Lenézik az egyszerű népet, amely megítélésük szerint nem ismeri a törvényeket. A törvények említése jól jön Nikodémusnak, aki arra hivatkozik, hogy Jézussal szemben is törvényesen kell eljárni, de szavai még jobban felszítják az indulatokat. Aki előítéletekkel közeledik Jézushoz, abban nem hit, hanem indulat és ellenszenv ébred.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája.
Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Némelyek azt gondolják, hogy jól ismerik Jézust, pedig talán csak annyit tudnak róla, hogy hol született, melyik városban nevelkedett, esetleg van még valamilyen információjuk családjáról. Jézus pedig megérteti velük, hogy hiába ismerik földi származását, tulajdonképpen nem tudnak róla semmit. Hiszen nem ismerik az Atyát, akinek a küldötte és nem ismerik küldetésének, evilági jelenlétének célját.

Az evangéliumok szépen bemutatják, hogy az emberek fokozatosan ismerik meg Jézus természetfeletti erejét és isteni származását. Cselekedetei és tanítása lassacskán feltárják mindenkinek, hogy ki ő valójában. S végül kereszthalálában mutatkozik meg, hogy ő az Isten engedelmes Fia, és feltámadásában válik nyilvánvalóvá, hogy ő az Üdvözítő, az örök élet szerzője.

Vajon mi ismerjük Jézust? Mit tudunk róla? A hittanórákon tanult vagy a prédikációkban hallott vallási ismereteink elegendőek ahhoz, hogy ne mutatkozzunk műveletlennek, amikor egy beszélgetés során vallási téma kerül elő. Talán ismerünk jónéhány csodát Jézus életéből vagy tudjuk idézni egy-egy mondását, esetleg példabeszédét. De elég ez számunkra? Elég ez ahhoz, hogy hiteles tanúságot tegyünk az embereknek arról, hogy a követői vagyunk? Az elméleti ismeretek nem elegendőek. A mi Urunk vele való személyes kapcsolatban mutatja meg igazi arcát és ezáltal ismerjük meg őt. Jézus pedig elvezet bennünket az Atyához.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk hozzád. Elismerjük, hogy erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
Jn 5,31-47

Elmélkedés

Jézus nyilvános működésének kezdetén az első emberek Keresztelő János tanúskodására kezdenek el hinni, aki az Úr megkeresztelkedésének jelenetére utalva azt mondta, hogy látta, amint a Lélek leszáll rá. János határozottan mondja, hogy tanúskodik róla, hogy Jézus az Isten Fia. Az evangéliumokból ismerjük még többek között Péter apostol vallomását, aki isteni sugallatra Messiásnak, az Isten Fölkentjének nevezi Jézust, és Szent Tamás hitvallását, aki az Úr sebeit látva fejezi ki a feltámadt Krisztusba vetett hitét. A csodák esetében szintén többször találkozunk azzal, hogy az emberek kifejezik Jézus gyógyító hatalmába és isteni erejébe vetett hitüket, gondoljunk csak Jairusra, a zsinagóga elöljárójára, aki lányáért könyörög vagy Bartimeusra, aki a látás ajándékát kéri az Úrtól.

Ezek mind emberi vallomások, ugyanúgy, mint az egyháztörténelem sok-sok szentjének tanúságtétele. Az emberi tanúskodások mellett azonban minket legfőképpen a mennyei Atya tanúsága erősít meg, aki feltámasztotta Jézust a halálból, valamint a Szentlélek Jézusról szóló tanúságtétele. Az Atya tanúskodásáról beszél Jézus a mai evangéliumban, hiszen minden csoda, minden gyógyítás, amit Jézus véghezvisz, az Atya jóságának köszönhető. E jelekkel igazolja az Atya, hogy Jézus valóban az ő Fia, az ő küldötte.

Vajon tud-e Isten Lelke bennünk és általunk tanúságot tenni Krisztusról és az ő szeretetéről?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

A mennyei Atya szüntelen munkálkodásáról beszél Jézus a mai evangéliumban. Tanítását ahhoz kapcsolja, hogy az írástudók helytelennek minősítették, hogy a szombaton meggyógyított béna ember a nyugalom napján ágyát cipelve indult haza, illetve azt is törvényszegésnek tartották, hogy Jézus meggyógyította őt. A csodák és a gyógyítások Isten munkálkodásának a jelei. Semmiféle szabály vagy törvény nem korlátozhatja Istent, hogy jóságát bármikor megmutassa az emberek felé.

Az Atya és a Fiú együttes munkálkodása az emberek üdvösségét szolgálja, de ez nem kényszerként nehezedik ránk, azaz üdvösségünk egyrészt Isten irgalmától, másrészt saját magunktól függ. A döntést, hogy az örök életre vagy a kárhozatra akarunk kerülni, mi magunk hozzuk meg életünk tetteivel. Tehát nem arról van szó, hogy az ítéletkor halljuk majd először Isten szavát és tudatja velünk elvárásait és törvényeit. Már most, azaz földi életünk során halljuk Isten Fiának szavát, és rajtunk áll, hogy elfogadjuk azt vagy nem. Mi döntünk arról, hogy aszerint akarunk élni az örök boldogság felé haladva vagy inkább a kárhozat boldogtalanságát választjuk. Az evangélium arra szólít fel bennünket, hogy Jézus munkálkodjon bennünk és ne tegyünk semmit nélküle. Az Istennek való engedelmesség és az ő akarata szerinti élet jelenti a boldogságot.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Nincs emberem – mondja Jézusnak a béna. Az „irgalom házában” (ez a jelentése a Beteszda szónak) nincs ember, aki irgalmas lenne hozzá. És a nyomorék ember szavaiban érezzük az elkeseredettséget, mert immár évtizedek óta senki sincs segítségére. Láthatott már itt gyógyulásokat, amelyek másokkal történtek. Ő mindennap itt van és vár. Miért nem adja fel, mire vár? Mit remél azok után, hogy harmincnyolc éve nem történt vele semmi? A béna ember a csodára vár, hogy valaki segítsen rajta, amikor végre megmozdul a víz. Jézus megtehetné, hogy éppen akkor mozgásba hozza a vizet és levihetné a beteget, de ő másként tesz csodát: mozgásba hozza a beteg szívét, felindítja benne az igazi gyógyulás vágyát, lelkét mozdítja meg a bűntelen élet felé.

Az isteni nagylelkűség ezen megmutatkozása után az emberi kicsinyesség megnyilvánulása következik. A farizeusok és írástudók nehezményezik, hogy az immár meggyógyult ember viszi saját ágyát, azaz tulajdonképpen munkát végez, ezt pedig tilos szombaton, a nyugalom napján. Amikor pedig megtudják, hogy az ember azért cipeli az ágyát hazafelé, mert valaki meggyógyította őt, akkor meg akarják tudni, hogy ki végezte a gyógyítást, mert véleményük szerint ő is munkát végzett, ő is megszegte a szombati nyugalomra vonatkozó törvényeket.
Tudok-e kitartóan imádkozni? Tudok-e türelmesen várni Isten segítségére?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám, hozzád jövök; amikor hív szavad, befogadom lelkembe szavadat és igazságodat, magamba foglalom mint ajándékodat. És kérlek téged, Istennek tűzzel lángoló szeretete, amelyet Jézus Krisztus új szövetsége ajándékozott nekünk, gyújtsd lángra ezzel a szeretettel az én szegény lelkemet is, hogy új életet nyerjen, új akaratra kapjon, és megmeneküljön a haláltól.

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

„Hitt az ember Jézus szavának” – és ebben a pillanatban megtörtént a csoda. Csak annyi kellett hozzá, hogy a tisztviselő odalépjen Jézushoz és hittel elmondja kérését. Megszólította az Urat, hogy jöjjön és segítsen, mert bízott abban, hogy Jézus tud segíteni. Jézus pedig észrevette a kérés mögött ezt a bizalmat.

Hányszor előfordul velünk, hogy minden erőnket latba vetjük a jó ügy érdekében, de nem tudunk eredményt elérni. Megmozgatjuk kapcsolatainkat, mások segítségét kérjük, de nem jutunk közelebb célunkhoz. Pedig talán nekünk sem kellene egyebet tennünk, mint ahhoz fordulni, aki valóban tud segíteni. Hittel odajárulni Jézushoz, aki képes csodát tenni velünk is. Ez a bizalom, ráhagyatkozás, hit hiányzik sokszor belőlünk. Hányszor kell megkérdeznie Jézusnak tőlünk, hogy hol van a mi hitünk? Az evangélium számos csodája azt tanítja nekünk, hogy a mustármagnyi, kicsiny hit is elég ahhoz, hogy „megmozduljanak a hegyek”, azaz létrejöjjön a nagy változás az emberi szívekben. Csak oda kell lépnem az Úr elé és el kell neki mondanom, hogy hiszek az ő segítségében. Hiszek az ő mindenhatóságában. Hiszek jóságában és gondviselő szeretetében. A hit által feltétel nélkül egyesülök Isten akaratával, mert bízom abban, hogy jót akar és jót tesz nekem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk, aki szeretetedet Fiadban, Jézus Krisztusban nyilatkoztattad ki, és kiárasztottad ránk a Szentlélekben, a Vigasztalóban, fölajánljuk neked ma a világ és minden ember sorsát. Hajolj le hozzánk, bűnösökhöz, gyógyítsd meg gyöngeségünket, űzz el tőlünk minden rosszat, add, hogy a Föld minden lakója megtapasztalja irgalmasságodat, hogy benned, a Szentháromság egy Istenben megtalálják mindig a remény forrását.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott.
A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük.
Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt.
Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte.
Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38

Elmélkedés

A hit világossága

A vakon született ember meggyógyításának történetében megfigyelhetjük János evangélista azon szándékát, miszerint nem egyszerűen csak Jézusnak egy csodáját akarja bemutatni, hanem ehhez lényeges tanítást is kapcsol, s így az olvasó számára feltárul Jézus szavainak és tetteinek egysége. Ugyanez a szándék szintén megmutatkozik például a szamariai asszonnyal való találkozás történetében Jákob kútjánál, amit az elmúlt vasárnapon olvastunk vagy Lázár feltámasztásának elbeszélésében, ami a következő vasárnap evangéliuma lesz. A liturgia azért adja elénk e történeteket a nagyböjt folyamán, hogy e tanítások által vezessen minket a hit útján.

A mai csodaelbeszélés azzal kezdődik, hogy Jézus találkozik egy születése óta vak emberrel. Jézus látja meg, ő veszi észre ezt az embert és azonnal cselekszik. Más esetekben, például Bartimeus, a jerikói vak koldus esetében, a beteg ember kéri az Úr segítségét, amikor meghallja, hogy Jézus jön az úton. A mostani történetben nincs megnevezve a személy és nem is ő fejezi ki óhaját, miszerint szeretne látni, de még csak arra sincs szükség, hogy Jézus gyógyító csodákra képes isteni erejébe vetett hitét kifejezze, ez utóbbi csak a történet végén szerepel. Itt Jézus önállóan, saját elhatározásából cselekszik, s már ebből sejteni lehet, hogy cselekedetének milyen jelentősége van. Az illető születésétől fogva vak, gyógyíthatatlan beteg.

A csodát követően rögtön színre lépnek a farizeusok. Egyáltalán nem tetszik nekik, hogy valaki szombaton gyógyított, azaz munkát végzett, s ezzel törvényszegést követett el. Nemhogy örülnének tehát annak, hogy a vak megkapta a látást, hanem inkább a hibát keresik, azt, hogy mibe tudnak belekötni. Álláspontjuk azonban nem egységes. Egyesek közülük a vallási törvények megszegőjének, bűnös embernek tartják az akkor még ismeretlen gyógyítót, mások viszont elképzelhetetlennek tartják, hogy bűnös volna az, aki ilyen rendkívüli cselekedetre képes. Tanácstalanságukban a már meggyógyult személyt is megkérdezik, aki prófétának nevezi gyógyítóját, ami viszont egységes felháborodást váltott ki belőlük. Amikor pedig arról kezd nekik beszélni, hogy semmiképpen nem lehet bűnös az, aki vele ezt a csodát tette és kiemeli, hogy mióta világ a világ, még soha nem történt olyan, hogy valaki visszaadta volna a szemevilágát egy vakon született embernek, a farizeusok felháborodnak, kioktatásnak tartják a gyógyult ember véleményét, amely nem felel meg az ő elgondolásaiknak és kitaszítják őt.

A történet két rövid párbeszéddel zárul. Az első Jézus és a meggyógyult vak, a második Jézus és néhány jelenlévő farizeus között zajlik. A vak kettős ajándékot kap: testi szemeivel lát és részese lesz a lelki látásnak, eljut a hit világosságára. A farizeusok viszont megmaradnak bűneikben és nem nyerik el a hit ajándékát.

Amíg nem látjuk meg bűneinket, nem ismerjük fel és nem bánjuk meg azokat, addig nem indulhatunk el a hit útján. Segítsen minket a nagyböjti idő abban, hogy a bűn sötétségéből kilépve eljussunk a hit világosságára!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!