Battaplébánia

Abban az időben Jézus hangos szóval hirdette: Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem én ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van bírája annak, aki megvet, és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, hagyta meg nekem, hogy mit mondjak és mit hirdessek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem.
Jn 12,44-50

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakaszban Jézus saját küldetéséről ad tanítást, amelyben kijelenti, hogy ő a mennyei Atya küldötte. Aki tehát visszautasítja Jézust és nem hallgat szavára, az tulajdonképpen a mennyei Atyát utasítja el. Az ószövetségi próféták sorsa folytatódik Jézus életében, hiszen az ő esetükben ugyanez volt a helyzet. Aki elutasította a prófétáknak, mint Isten küldötteinek szavát, az magát Istent utasította el. Jézus szintén Isten követségében jár, s az Atya nevében tanít. Világosan látja, hogy a nép vezetői részéről éppen amiatt éri a legtöbb támadás, mert tanúságot tesz az Atyával való egységéről és kapcsolatáról. Ezt az egységet nem tagadja meg még akkor sem, amikor látja, hogy az életébe fog kerülni az Atyától kapott küldetésének a teljesítése.

A szentmisében minden nap felcsendül számunkra Isten szava. Az ige liturgiájában elhangzó olvasmányok és a szent szövegeket magyarázó prédikációk, a mindennapi szentírásolvasás és az arról való elmélkedés abban segítenek minket, hogy folyamatosan figyeljünk Isten üzenetére. A tanítás nem maradhat bennünk „holt betű”, hanem meg kell elevenednie, aktív keresztény magatartássá és Krisztusban való életté kell válnia. Hordozzuk elménkben és szívünkben az „örök élet igéit”, és éljük az evangéliumot! Isten igéjének rendszeres hallgatása ösztönözzön minket Krisztus követésére: hallgassuk és tartsuk meg tanítását!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Én Istenem! Felajánlom magamat égő áldozatul irgalmas szeretetednek, hogy életem a tökéletes szeretet egyetlen hősi tette legyen. Könyörgök hozzád, hogy a benned rejlő végtelen szeretetnek árját öntsd át lelkembe, hogy az engem felemésszen, és a te szeretetednek vértanújává tegyen. Igen, így akarok elkészülni rá, hogy előtted megjelenhessek: a szeretet mártírhalálával akarok meghalni, s így egyenest a te irgalmas szereteted karjaiba repülni.

Lisieux-i Szent Teréz

Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30

Elmélkedés

A tegnapi elmélkedésben már megemlítettük, hogy Isten közösségre, szeretetközösségre akar lépni velünk. E közösség mintája nem más, mint az Atya és a Fiú kapcsolata, egysége. Jézus a mai evangéliumban kimondja a mennyei Atyával való kapcsolatának lényegét: „Én és az Atya egy vagyunk.” Az egykori hallgatóság aligha értette meg ezt az egységet, és a mi számunkra is titok. Az önmagát kinyilatkoztató Istennek adott válaszunk a hit, a hit engedelmessége. A hit nem csupán annyit jelent, hogy elhisszük mindazt, amit Isten állít, azaz nem vonjuk kétségbe szavainak igazságát, hanem értelmünk és akaratunk hódolatát, Isten előtti meghajlását jelenti. A hit válasz Isten kinyilatkoztatására és szeretetére. A kinyilatkoztatás Isten részéről leereszkedés, s ez leginkább a Fiúisten megtestesülésében, emberré válásában mutatkozik meg. Nem kiérdemeljük Isten leereszkedését, hanem ingyenes ajándékként kapjuk. Ajándékként, amit akár vissza is utasíthatunk. Isten természetesen azt szeretné, ha hittel elfogadnánk őt és engedelmeskednénk neki, azaz szeretetkapcsolatban élnénk vele.

Jézus szavai alapján megvilágosodik számunkra az üdvösség útja: Hallgassunk az Úr szavára! Kövessük őt engedelmes lélekkel! Higgyünk abban, hogy ő az üdvösség közvetítője! Fogadjuk el tőle az örök élet ajándékát!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, feltámadásod az élet győzelmét hirdeti. Egykor élőként mutattad meg magadat a sírodhoz siető asszonyoknak, az apostoloknak és a tanítványoknak. Mutasd meg magadat nekünk is! Jelenj meg nekünk is és erősítsd bennünk az örök élet reményét!

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Jn 10,11-18

Elmélkedés

Istent nem úgy ismerjük meg, ahogyan a világ dolgait. A világot elsősorban érzékszerveink segítségével vagy technikai eszközökkel fedezzük fel, Istent pedig a hit által, illetve annak köszönhetően, amit önmagáról kinyilatkoztat, tanít, felfed számunkra. E megismerésünk azonban a földi élet során korlátozott, sosem teljes. Isten nem akar előlünk örökre elzárkózni, hiszen akkor nem léphetnénk vele szeretetközösségre. Meghagyhatna minket az örök keresés állapotában, de ehelyett jóságában feltárja magát előttünk. Isten az ő Fiában, a második isteni személyben, Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki önmagát számunkra a legteljesebb formában. Ha az isteni kinyilatkoztatást úgy fogjuk fel, mint puszta ismeretközlést, akkor téves úton járunk. Valójában Isten azért tárja fel előttünk önmagát, azért közeledik hozzánk, hogy közösségben éljen velünk.

Mindezek fényében könnyen megérhetjük Jézus „én vagyok” kezdetű mondásainak valódi jelentőségét. A mai evangéliumban ezt a kinyilatkoztatást teszi önmagáról: „Én vagyok a jó pásztor.” Mintha csak ezt mondaná: Ember! Ismerd fel, hogy én vagyok a te jó pásztorod, aki életemet adtam érted! Én vezetlek téged az Atya felé. Engem követve juthatsz el az örök életre. Kövess engem, és én megmutatom neked, hogy hol találod meg lelked számára az élő vizet! Hallgass az én hangomra, hogy eljuss az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg minket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Indulj el utadon!

A mai napon, húsvét 4. vasárnapján Papi és Szerzetesi Hivatások Világnapját ünnepli Egyházunk. Jó Pásztor vasárnapnak is nevezzük ezt az ünnepet, egyrészt azért, mert az evangélium Jézust, mint Jó Pásztort állítja elénk, másrészt azért, mert minden pap és szerzetes arra kap meghívást, hogy jó pásztorként gondoskodjon a rábízottakról, Isten népéről.

Nem minden ember foglalkozik azzal, hogy mi a hivatása, van-e egyáltalán neki valamilyen sajátos hivatása, feladata az életben. Sokan sem fiatalkorukban, sem később nem teszik fel maguknak azt a kérdést, hogy van-e életüknek különösebb célja, vár-e tőlük valamit Isten? Nem nyugtalanítja őket, hogy megfelelnek-e a teremtő Isten elvárásainak.
Mások viszont észreveszik, hogy milyen belső erők mozgatják őket döntéseikben és cselekedeteikben, felfedezik sajátos képességüket, amelyeket az evangéliumok nyelvén talentumoknak nevezünk. Elindulnak, hogy fejlesszék képességeiket, mert megértik, hogy Istentől kapták azokat és kötelességük azok fejlesztése, használata mások javára.

A papi hivatás lényegét, titkát nehéz megragadni. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy valaki meghoz egy határozott döntést és személyesen elkötelezi magát egy feladat végzésére, hanem arról, hogy Istentől megszólítást, meghívottságot érez és önzetlenül átadja önmagát annak a feladatnak a szolgálatára, amelynek teljesítésére Isten hívja. Belső indíttatás, elköteleződés és hivatástudat nem csak a papoknál és a szerzeteseknél létezik. Nagyon sokan hivatásuknak érzik szülői feladataikat, gyermekeik nevelését. Orvosok, pedagógusok esetében is joggal beszélhetünk arról, hogy mások gyógyítását vagy tanítását hivatásként élik meg. Sokan csatlakoznak önkéntesként karitatív szervezetekhez, mert munkájuk mellett hivatásuknak érzik azt, hogy másokon segítsenek önzetlenül és szeretettel végzett szolgálatuk által. Amikor valakit a hivatásával kapcsolatban kérdeznek és azt próbálják megtudni tőle, hogy miért választotta éppen azt, amelyet gyakorol, akkor sokféle motivációt lehet felsorolni, amelyek a döntésben befolyásolták és a megvalósítás irányába terelték, de mindig marad egy homályos folt, egy megmagyarázhatatlan elem. A papi hivatás esetében azért van ez így, mert Isten csendes munkáját, amely hatással van egy fiatal lelkére, nehéz tetten érni.

A pályaválasztás időszakában sok fiatal teszi fel önmagának a következő kérdéseket: Mi a hivatásom? Honnan tudhatom meg, hogy van-e hivatásom? E kérdések mögött jól kitapinthatóan ott húzódik a bizonytalanság. Vannak fiatalok, akiket a legnagyobb jószándék vezet, szeretnének Istenért és az emberekért valami szépet tenni, nem ragaszkodnak tehát önző elképzeléseikhez és nem álmodoznak fényes karrierről, mégis éveken keresztül csak gondolkoznak, őrlődnek, tétováznak, nem képesek egész életre szóló döntést hozni. Természetesen megfontoltan kell dönteni, de a megfontoltság mellé érdemes odatenni a bátorságot és a bizalmat, hogy majd Isten segíteni fog a hivatás teljesítésében. Amíg valaki csak azon töpreng, vajon mi a hivatása, addig nincs semmilyen hivatása. De ha elindul egy úton, mégpedig azzal a bátorsággal és bizalommal, hogy Isten segít majd neki, hogy végighaladjon ezen az úton, annak már van hivatása és megtalálta azt.

A bizonytalankodó fiataloknak szól az üzenet: Ne tétovázz és ne várakozz sokáig! Indulj el saját utadon és Isten majd vezetni fog!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, mindenható Istenünk, a te titkaidat és csodáidat szemléljük. Titok és csoda az, amikor a te gyermekeddé válik az a gyermek vagy felnőtt, akit megkeresztel egy pap. Titok és csoda, amikor megszabadul bűneitől az a személy, akit a pap által közvetített feloldozás révén megérint a te isteni irgalmad a szentgyónásban. A legnagyobb titok és csoda az, amikor a pap imádsága által a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik a szentmisében. Istenünk, küldj papokat, akik Krisztust, a Jó Pásztort követve szolgálják az emberek üdvösségét és jelenvalóvá teszik számukra a te csodálatos titkaidat és csodáidat! Küldj papokat, akik jelenlétedről, irgalmadról és szeretetedről tanúskodnak a világban!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Jn 6,60-69

Elmélkedés

Az elmúlt napok során Jézus eucharisztikus beszédét olvastuk az evangéliumban, amely beszédben kijelentette, hogy saját testét élő kenyérként adja az embereknek, s ez az örök életet biztosítja azoknak, akik hisznek benne és táplálkoznak belőle. A beszéd több eleme újdonságként hatott a hallgatóság számára. Ezen újdonságok megértésének előfeltétele az, hogy az ember elfogadja Jézust a mennyei Atya küldöttének és az üdvösség egyedüli közvetítőjének. A beszéd e szempontból döntés elé állította a hallgatóságot, sokan nem is akarják azt tovább hallgatni, ezért eltávoznak. Érdekes, hogy nem azoknak a távozásáról van szó, akik Jézus ellenfeleiként tűntek fel korábban, hanem az Úr tanítványairól. János evangélista nem a tizenkét apostolra gondol, hanem a tanítványok egy szélesebb körére, akik közül többen eltávoznak.

Távozásukon Jézus nem lepődik meg és nem vált ki belőle semmiféle csalódást. János evangéliumának Jézus-képéhez hozzátartozik, hogy az Úr jól ismeri az embereket, belelát lelkük mélyébe, rögtön felismeri szívük szándékát. Nem várja azt, hogy mindenki megértse szavait és azt sem, hogy mindenki elfogadja azokat.
Az egykori tanítványokhoz hasonlóan mi is döntéshelyzetbe kerülünk. Ha nem is értjük meg rögtön mindazt, amit az Úr tanít, azért tartsunk ki mellette! Erősítsen ebben minket Péter apostol hitvallása, miszerint Jézus valóban az örök élet igéit hirdeti nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem. Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

Az oltáriszentség egyesíti az eget és a földet, Istent és az embert. Az Oltáriszentség magába foglalja az egész teremtést és az ember újjáteremtésének a forrása. Jézus Krisztus, az Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa a teremtés eredeti rendjét, és lehetőséget adjon az embernek a lelki újjászületésre, hogy olyan emberré váljunk, amilyennek bennünket a teremtő Isten elképzelt. Isten Fia azért válik újra és újra jelenvalóvá az Oltáriszentségben, hogy nekünk adja önmagát, mint a megújulás, az újjászületés forrását.

Az eucharisztikus beszéd egykori hallgatói még semmit sem érthettek ebből, mert még nem történt meg az Úr utolsó vacsorája, szenvedése, kereszthalála és feltámadása. Ezért kérdezik, hitetlenkedve és csodálkozva: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Nem ismerik még az Oltáriszentség titkát. Nem tudhatják még, hogy az Úr által adott élő kenyér az Egyház közösségének és a Krisztusban hívőknek a legdrágább kincse.

Az utolsó vacsorán Krisztus önmagát adta az apostoloknak. De rendelkezésének megfelelően nem egy múltbeli esemény ez, hanem szüntelenül megismétlődő áldozat. Az Oltáriszentség által oly módon részesedhetünk Krisztus áldozatából, mintha mi magunk is ott lettünk volna az apostolokkal az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. Minden szentmisében, amikor megáldozunk, gondoljunk erre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, mivel te a lelkünkben laksz, a te imád a miénk is, én pedig szeretnék abban szüntelenül részt venni; ezért lelkem kis edényként az élet e forrása alá tartom, és hogy ezt tovább tudjam adni a lelkeknek, hagyom, hogy végtelen szereteted hullámai elborítsanak.

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,44-51

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítás után, tehát azt követően, hogy az emberek jóllaktak a Jézus által adott földi kenyérrel, az Úr az élet kenyeréről tanít. Mondanivalójának megértéséhez a kenyérszaporítással kapcsolatban nem a csodára kell összpontosítanunk, azaz nem arra a mozzanatra, hogy miként válik a kevés táplálékból annyira sok, hogy több ezer ember jóllakhat belőle, hanem arra a tényre, hogy Jézus ad kenyeret az éhező embereknek. A mai evangéliumban ugyanis a beszédnek ahhoz a részéhez érünk, amikor a mi Urunk világosan kimondja, hogy az általa adott kenyér az ő teste. Ezzel az Eucharisztia titkára akarja előkészíteni tanítványait és az embereket. Arra a titokra, amit az utolsó vacsorán tesz, amikor a kenyeret és bort saját testévé és vérévé változtatva adja oda az apostoloknak. Ez a csoda ismétlődik meg minden szentmisében. A kenyér Krisztus testévé, a bor az ő vérévé változik át, majd a pap rámutat, és ezt mondja: „Íme hitünk szent titka.” Ennek a titoknak válunk részeseivé, amikor a szentáldozáskor Krisztus szent testét, az Eucharisztiát magunkhoz vesszük.

Elfogadom-e hittel, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában? Élek-e a szentáldozás lehetőségével, hogy az Úr Jézus bennem éljen? A kenyér, amelyet ad, az ő teste a világ életéért és értem. Uram, add nekem magadat az örök élet kenyerében!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Hiszen a te ajándékod, hogy elfogadtál Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe.

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”
Jn 6,35-40

Elmélkedés

A keresztény élet Istennel egyesült élet. Ha nem erre, azaz az Istennel való egyesülésre törekednénk vallási cselekedeteinkkel és nem ez a vágy vezetne bennünket, akkor alapvetően félreértenénk a vallásosság lényegét. Az Istennel való élet a keresztséggel kezdődik, és folyamatosan megújul az Oltáriszentségben való részesedés által. Ennek fényében érdemes olvasnunk és értelmeznünk Jézus kijelentését a mai evangéliumban: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Azért állíthatjuk, hogy az Oltáriszentség által állandóan megújul és erősödik a kapcsolatunk Krisztussal, mert nem egyoldalú közeledésről, hanem kölcsönös önátadásról van szó. Egyrészt mi vesszük magunkhoz Krisztust, az ő testét az átváltoztatott kenyérben, másrészt ő is magához vesz, önmagához kapcsol minket.

Itt értjük meg az Egyház küldetését, azt, hogy miért bízta az Oltáriszentséget Krisztus közösségére, az Egyházra. Az evangelizációnak és a szentségek kiszolgáltatásának az a célja, hogy az emberek egyesüljenek Krisztussal. Mindannyian személyes, kegyelmi ajándékként kapjuk Krisztus testét, ugyanakkor ez az ajándék egyesít minket egymással és az Egyház közösségével is. Jó nekünk az Úrnál lennünk, keblére hajolnunk és vele időznünk egy szentséglátogatás vagy szentségimádás alkalmával, de lelkünk számára még gyümölcsözőbb a vele való egyesülés a szentáldozásban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Eljöttem hozzád, Jézus, hogy érintésedet fogadjam, mielőtt megkezdem a napot. Pihentesd meg tekinteted tekintetemben, segíts, hogy munkámat barátságod biztonságának tudatában végezhessem. Töltsd be gondolataimat, hogy kitartsak a lárma sivatagában is, engedd, hogy áldott sugaraid beragyogják elmém rejtett zugait, és adj nekem erőt azokért, akiknek szükségük van rám.

Boldog Kalkuttai Teréz

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”
Jn 6,35-40

Elmélkedés

A keresztény élet Istennel egyesült élet. Ha nem erre, azaz az Istennel való egyesülésre törekednénk vallási cselekedeteinkkel és nem ez a vágy vezetne bennünket, akkor alapvetően félreértenénk a vallásosság lényegét. Az Istennel való élet a keresztséggel kezdődik, és folyamatosan megújul az Oltáriszentségben való részesedés által. Ennek fényében érdemes olvasnunk és értelmeznünk Jézus kijelentését a mai evangéliumban: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Azért állíthatjuk, hogy az Oltáriszentség által állandóan megújul és erősödik a kapcsolatunk Krisztussal, mert nem egyoldalú közeledésről, hanem kölcsönös önátadásról van szó. Egyrészt mi vesszük magunkhoz Krisztust, az ő testét az átváltoztatott kenyérben, másrészt ő is magához vesz, önmagához kapcsol minket.

Itt értjük meg az Egyház küldetését, azt, hogy miért bízta az Oltáriszentséget Krisztus közösségére, az Egyházra. Az evangelizációnak és a szentségek kiszolgáltatásának az a célja, hogy az emberek egyesüljenek Krisztussal. Mindannyian személyes, kegyelmi ajándékként kapjuk Krisztus testét, ugyanakkor ez az ajándék egyesít minket egymással és az Egyház közösségével is. Jó nekünk az Úrnál lennünk, keblére hajolnunk és vele időznünk egy szentséglátogatás vagy szentségimádás alkalmával, de lelkünk számára még gyümölcsözőbb a vele való egyesülés a szentáldozásban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Eljöttem hozzád, Jézus, hogy érintésedet fogadjam, mielőtt megkezdem a napot. Pihentesd meg tekinteted tekintetemben, segíts, hogy munkámat barátságod biztonságának tudatában végezhessem. Töltsd be gondolataimat, hogy kitartsak a lárma sivatagában is, engedd, hogy áldott sugaraid beragyogják elmém rejtett zugait, és adj nekem erőt azokért, akiknek szükségük van rám.

Boldog Kalkuttai Teréz

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
Jn 6,30-35

Elmélkedés

Én vagyok az élet kenyere – tanítja Jézus. Az Oltáriszentség nem csupán Krisztus halálának misztériumát, titkát jeleníti meg, hanem feltámadásának titkát is. A feltámadt Krisztus az élet kenyere, az élő Krisztus az örök élet kenyere. De ez nem csak általánosságban igaz. Keresztény életünkben előrehaladván és a lelki fejlődés útján el kell jutnunk arra a szintre, amikor ugyanezt személyes formában is megvalljuk: Krisztus a mi életünk kenyere, ő az én örök életem. Akarok-e Krisztusból élni? Szeretném-e, hogy szüntelenül bennem éljen? Az Úr aligha adhatott volna nagyobb ajándékot önmagánál.

Az önmegvalósítás fontosságát hirdető korunkban az Eucharisztia, a benne jelenlévő Krisztus arra figyelmeztet minket, hogy személyiségem kibontakoztatásának van egy magasabb szintje, tudniillik az, amikor meghalok önmagam számára és Krisztusnak élek. Alázat és önátadás nélkül ez nem lehetséges. Szent Pál apostol így foglalja ezt össze: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Jézus, az örök élet kenyere, mindenekelőtt az Oltáriszentség által szeretne bennem élni! Ezért válik jelenvalóvá a szentmisében, ezért történik meg az átváltozás csodája, azaz változik át a kenyér az ő testévé, a bor az ő vérévé. Minden nap önmagát adja nekem, hogy Isten után vágyakozó és a vele egyesülni vágyó lelkem szomjúságát oltsa.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentlélek Isten! Te akkor is bennem és velem voltál, amikor nem is tudtam rólad. Te akkor is mellettem álltál, amikor azt hittem, mindenki elhagyott. Te akkor is bennem imádkoztál, amikor nem tudtam szólásra nyitni ajkamat. Jöjj, töltsd el szomjazó lelkem a te igazságod teljességével, és így vezess el a teljes szabadságra, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.