Battaplébánia

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Mk 6,1-6

Elmélkedés

Az evangéliumokban a csodálkozás, az álmélkodás, a meglepődés gyakran előfordul mint az emberek reakciója. Három területen, Jézus személyével, tanításával és csodáival kapcsolatban jelentkezik főként. Pozitív reakció ez a nép részéről. Elcsodálkoznak Jézus emberfeletti hatalmán és erején, de örülnek annak, hogy találkozhatnak vele. Ámulattal hallgatják szavait, és ez tanításának elfogadását jelenti a részükről. Meglepődve szemlélik csodáit, ugyanakkor ez a meglepődés örvendezést vált ki bennük, mert ki ne örvendezne annak, ha az Úr csodáinak köszönhetően számos beteg meggyógyul.

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus Názáretbe érkezik, tehát abba a városba, ahol felnevelkedett. A szombati istentiszteleten megragadja az alkalmat, hogy beszéljen, tanítson. A jelenlévők csodálkoznak és csodálkozásukat kérdések formájában fejezik ki. Honnét vette ezt? – hangzik az első kérdés, azaz honnan származik Jézus személyiségének varázsa? A következő két kijelentés arra vonatkozik, hogy honnan van Jézus bölcsessége, amely megnyilvánul tanításában és honnan van csodatévő ereje? Amíg a nép esetében a csodálkozás elfogadást jelent, a názáretiek esetében éppen az ellenkezőjéről van szó. Az ő csodálkozásuk elutasítást, értetlenséget és hitetlenséget jelent.

Az elfogadás és az elutasítás, a hit és a hitetlenség útja áll mindazok előtt, akik Jézussal találkoznak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak helyes megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Mert a te ajándékod, hogy elfogadtál minket Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe. Akiket nekem adtál, azokat most átadom neked, mint tieidet: kormányozd őket erős jobboddal, rejtsd el szárnyaid árnyékában, hogy mindannyian dicsérjék és dicsőítsék nevedet, az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekét.

Szent Metód imája

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona”. Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram,
szavaid szerint békességben,
mert szemeim meglátták Szabadításodat,
melyet minden nemzet számára készítettél,
hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak,
és dicsőség népednek, Izraelnek.
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lk 2,22-40

Elmélkedés

Lukács evangélista csak néhány eseményt jegyez le írásában Jézus gyermekkorából, amelyek közül a legjelentősebb Jézus templomi bemutatása. Negyven nappal születése után édesanyja, Mária és nevelőapja, Szent József elvitték az újszülött Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy mint elsőszülött gyermeket megváltsák, és bemutassák a mózesi törvények által előírt áldozatot. Innen ered az ünnep hivatalos elnevezése. Az eseménynél jelent volt egy Simeon nevű férfi, aki Istent magasztaló imájában világosságnak nevezi a gyermek Jézust. Olyan világosságnak, amely nem csupán a választott nép, hanem a pogány nemzetek számára is világosság lesz. Prófétai kijelentése valóban beteljesedik Jézus személyében, aki nyilvános működése idején kijelentette magáról: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Simeon és Anna prófétaasszony, aki szintén jelen volt Jézus templomi bemutatásánál, mindazokat jelképezik, akik a megelőző évszázadokban a világ világosságának jövetelére vártak, s akik most Jézusban felismerhetik az igazi világosságot. A világ világosságával való találkozás jelképeként alakult ki ezen a napon a gyertyaszentelés szertartása, s innen származik az ünnep sajátos magyar elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony.

Úr Jézus! Hozz örömöt és világosságot az életembe és minden ember életébe!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mária, Jézus Anyja és a papok anyja, engedd, hogy így szólítsunk téged, hogy ünnepelhessük anyaságodat, s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad, Istennek szent anyja! Krisztus Anyja, aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak embertestet adtál, hogy üdvözítse a szegényeket és a megtört szívűeket; őrizd meg szívedben és Egyházadban a papokat, Megváltónknak Anyja!

Hitnek Anyja, aki elkísérted a templomba az Emberfiát, hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket; ajánld az Atyának az ő dicsőségére Fiadnak papjait, Szövetség Szent Szekrénye!

Szent II. János Pál pápa

Jézus és tanítványai áthajóztak a Genezáreti-tó keleti partjára, a gerázaiak földjére. Amint Jézus kiszállt a hajóból, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállt ember futott feléje. A sírboltokban lakott, és még láncra verve sem tudták féken tartani. Sokszor megbilincselték és láncra verték, de a láncokat eltépte, és a bilincseket összetörte. Senki sem bírt vele. Éjjel-nappal a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, folyton kiabált, és kövekkel ütötte-verte magát. Amint messziről meglátta Jézust, odafutott. A földre vetette magát előtte, és hangosan így kiáltott: „Mi bajod velem, Jézus, a magasságbéli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Jézus ráparancsolt ugyanis: „Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből!” Erre Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Azt válaszolta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Nagyon kérte Jézust, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Akkor éppen egy nagy sertéskonda legelészett ott a hegyoldalban. A tisztátalan lelkek azt kérték Jézustól: „Küldj minket a sertésekbe, hogy megszálljuk azokat!” Jézus beleegyezett. Akkor a tisztátalan lelkek kimentek az emberből, és megszállták a mintegy kétezer sertésből álló kondát. A sertések a hegyoldalból a tóba rohantak, és a vízbe fúltak. Őrzőik erre elfutottak, hírét vitték a városba meg a tanyákra. Az emberek kitódultak, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az, akit az imént még egy légió tartott megszállva, most felöltözve, ép ésszel ül előttük. Erre megdöbbentek. A szemtanúk elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy távozzék a határukból. Amikor Jézus hajóra szállt, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Ő azonban nem engedte, hanem így szólt hozzá: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és Dekápolisz környékén elhíresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Ezen mindenki elcsodálkozott.
Mk 5,1-20

Elmélkedés

A tengeri vihar lecsendesítésének történetével Márk evangélista megnyit művében egy olyan sorozatot, amelyben különféle csodákat mutat be. A halálfélelmet érző apostoloktól Jézus a hitüket kéri számon. Miért féltek? Nincs bennetek hit? – kérdezi tőlük. Számonkérése megvilágítja a következő részekben olvasható csodák szándékát. A mi Urunk azért tesz csodákat, hogy megmutassa apostolainak, tanítványainak és a népnek az ő isteni erejét, és cselekedetei láttán erősödjön bennük a hit. Ez a szándék jól látszik abból, hogy a csodaelbeszélések azonos felépítésűek. Egy szükséghelyzet bemutatásával kezdődnek, ezt követi Jézus imája és cselekedete hatására a gyógyulás, majd olyan mozzanat következik, amely megerősít abban, hogy valóban csoda történt. Az ilyen történetek végül azzal záródnak, hogy az emberek elcsodálkoznak Jézus hatalmán és erején, és elismerik, hogy emberi képességek nem elegendőek ilyen cselekedetekhez. Nem minden esetben, de többször megvallják hitüket Jézus iránt.

A meglepődés mellett a csodák másik hatása az öröm. Az emberek örvendeznek, hogy Isten a csoda által megmutatta irgalmát. Az előttem álló héten odafigyelek mindenre, ami örömet okoz, észreveszem a hétköznapi események nyújtotta örömet, és igyekszem apró dolgokkal másoknak örömet szerezni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Imádkozzunk, hogy a Szentlélek lépjen be életünkbe, bárhol legyünk is, és tanítson bennünket, hogy Jézushoz hasonlóvá válva lefelé lépkedjünk a létrán, s fölfedezzük a Megváltót a szegények szívében, hogy megkaphassák méltó helyüket a társadalomban és az Egyházban.

Jean Vanier

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,21-30

Elmélkedés

Az üdvösség közvetítője

Az elmúlt vasárnap elmélkedésében már említést tettünk arról, hogy Jézus Názáretben tartott beszédében meghirdeti az üdvösség új korszakát. A mai evangéliumban láthatjuk, hogy éppen az Istentől jövő üdvösség, kegyelem témája indítja el a názáretiek ellenállását. A hagyományos zsidó elgondolás szerint Isten egyedül az ő választott népe, a zsidóság felé nyilvánítja ki üdvözítő jóságát, ezért az egykori hallgatóság számára hallatlan volt az a gondolat, hogy más népek is részesülhetnek az isteni kegyelemben, ahogyan azt Jézus állítja. A mi Urunk két konkrét esetet hoz fel az ószövetségi időkből, Illés és Elizeus próféták példáját, akiknek személyét, élettörténetét jól ismerték a vallásos zsidók. Jézus kijelentése szerint mindkettőjük esetében egy-egy pogány származású ember felé nyilvánult meg Isten jósága. A kiválasztottság tudata sok szempontból erősíti valakiben a vallásos tudatot, az Istenhez való tartozás érzését, ugyanakkor kettős veszélyt hordoz magában. Egyrészt hamis önbizalommal ruházza fel a választott néphez tartozó egyéneket, akik arra gondolhatnak, hogy kiválasztottságuk elegendő az üdvösséghez. Másrészt a kiválasztottság a kizárás, mások kizárásának gondolatát ébresztheti fel. Jézus jól látja ezeket a veszélyeket, de ez nem téríti el attól, hogy újszerűen mutassa meg Istent, aki minden nemzet és minden ember felé kinyilvánítja szeretetét.

Mindannyian látjuk a világ állandó változását, s ez nem csupán történelmi ismereteket jelent, hanem a jelen kor tapasztalatát is. Emberek milliói kénytelenek menekülni a háborúk elől vagy kényszerülnek elhagyni lakhelyüket, mert az emberi beavatkozások miatt élhetetlenné válik környezetük. A világ forrong és változik, a világban élő ember pedig a biztonságos helyet, a biztos támpontokat keresi.

Amikor az Egyház az üdvösségről, mint az emberi élet végső céljáról beszél, akkor nem azt akarja állítani, hogy Isten az evilági boldogtalanságért cserébe majd a túlvilágon kárpótlást ad mindenkinek. És azt sem állítjuk, hogy az evilági boldogság érdekében nem érdemes fáradozni, dolgozni. Talán az a legpontosabb megfogalmazás, hogy úgy kell élnünk, úgy kell építenünk a földi hazát, hogy közben szem előtt tartjuk személyes üdvösségünket.

A változó világban az üdvösség reménye biztos pont lehet az igazságot keresők számára. Jézus azt hirdeti, hogy az Isten országa itt a földön már elkezdett megvalósulni. E tanítás fényében válik érthetővé számunkra magatartása. Nem zárkózik el a bűnösöktől, hanem betér házukba, elfogadja meghívásukat, hogy aztán elmondhassa nekik az isteni irgalomról szóló örömhírt. Barátkozik a vámosokkal, akiket kortársai megvetettek amiatt, hogy kiszolgálták az elnyomó római hatalmat, mert úgy gondolja, hogy az Isten szeretetéről szóló tanítás őket is érinti, őket is megérintheti. Azt állítja, hogy az üdvösségre feltétel nélkül minden ember meghívást kap Istentől, és mindenki elnyerheti azt, aki megtér, azaz elhagyja a bűn útját és hisz Jézusban, az Isten küldöttében és az üdvösség közvetítőjében. Ez az újszerű tanítás, látásmód a kezdetektől fogva csodálkozást vált ki az emberekből, amely az idő előrehaladtával egyesekben lelkesedéssé, másokban elutasítássá formálódik, ahogyan azt a sikertelen názáreti fellépés esete is mutatja.

Egy alkalommal ezt a kérdést tették fel Jézusnak: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Ezt a kérdést azóta is felteszik azok, akik az üdvösségre vágyakoznak. Felismerem-e Jézusban az üdvösség közvetítőjét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk arra, hogy téged követve megvalósítsuk mindazt, amit kérsz tőlünk. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Te az irgalmasság gyakorlását várod tőlünk. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk az irgalmasság útján, s tudjuk, hogy neked segítünk minden emberben. Taníts minket alázatra, hogy az irgalmasság gyakorlását mindig szolgálatnak tekintsük!

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41

Elmélkedés

A tengeri vihar lecsendesítésének történetében feltűnő a különbség Jézus és az apostolok magatartása között. A történet azzal kezdődik, hogy aznapi tanítását befejezvén Jézus azt kéri apostolaitól, hogy evezzenek át a Genezáreti-tó túlsó partjára. Ő is tudja, hogy már este van és éjszaka nem ajánlatos a nyílt vízen tartózkodni, valószínűleg a közeledő vihart is látja, mindezek miatt mégsem aggódik, hanem nyugodtan és határozottan rendelkezik. Az apostolok meglehetősen sietősen cselekszenek, gyorsan elbocsátják a népet, aztán azonnal el is indulnak a bárkával. Sietségük arra utal, hogy még a vihar kezdete előtt szeretnének célba érni és egyáltalán nem örülnek az éjszakai evezésnek. A vihar kitörése tovább fokozza nyugtalanságukat és félelmüket. Aggódva nézik, hogy a hatalmas hullámok a bárkába csapnak, halálfélelem keríti őket hatalmába. Azt gondolják, hogy hajójuk mindjárt elsüllyed és mindannyian a vízbe vesznek. Ezzel szemben Jézus nyugodtan alszik, amikor pedig felébresztik, nem kezd el aggódni, hanem azonnal cselekszik, isteni erejével elcsendesíti a háborgó tengert.

Életünk legnehezebb helyzeteiben érdemes arra gondolnunk, hogy Isten velünk van, velünk utazik. Lehet, hogy úgy tűnik számunkra, hogy nem törődik gondjainkkal, de velünk van és bármikor kérhetjük segítségét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Méltatlan vagyok Uram, hogy megjelenj nekem. De mégis azt kérem, kegyelmeddel erősíts meg ha félek, és mondd: „Ne félj!” Találjalak meg, ha kereslek. Jöjj szembe velem, mikor feléd megyek. Küldj úgy, mint az apostolokat. Adj békességet, amikor zaklatott vagyok. Segíts, hogy Péterrel szívből kimondjam: „Szeretlek téged!”

Gyűrű Géza

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek:
„Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.”
Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.”
Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.
Mk 4,26-34

Elmélkedés

Az elvetett és termést hozó magról, valamint a hatalmas növénnyé terebélyesedő kicsiny mustármagról szóló két példabeszéd Isten országa növekedését szemlélteti. A hasonlat középpontjában nem a magot elvető földműves és nem is a talaj minősége áll, hanem figyelmünk magára a történésre, a növekedésre irányul, amelyben már nincs szerepe az emberi tevékenységnek. Az ember már elvégezte munkáját és most várnia kell türelmesen az aratásig. Közben a mag titokzatos módon növekedésnek indul és kifejlődik a növény.

Jézus példázatai alapján Isten országának különböző arculatait fedezhetjük fel. Egyrészt az ország már megvalósult, másrészt eljövendő. Jézus fellépésével már elkezdődött, de még nem teljesedett be. Megtapasztalható a jelenben, de még várni is kell rá. Az ország jellemzője továbbá, hogy egyrészt személyes, bensőséges, az egyénre vonatkozik, másrészt külső megnyilvánulásai is vannak. Aki magába fogadja Isten országát, az ettől kezdve azon is munkálkodik, hogy mások is ugyanezt tegyék. További szempont, hogy az ország elsősorban Isten kegyelmének köszönhetően növekszik, ugyanakkor az emberi közreműködésnek is szerepe van terjedésében, sőt, Isten ezt adja feladatként nekünk. Ahol megvalósul az Isten országa, ott az embereket nem a hatalomvágy vezeti, hanem elfogadják életükben Isten uralmát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Aki benned bízik, Uram, és őszinte szívvel téged keres, az nem könnyen botlik el. Ha pedig mégis bajba jut, ha mégannyira belékeveredik is, te egykettőre kimented, megvigasztalod, mert te nem hagyod el véglegesen a benned bizakodót. Ritka a hű barát, aki barátja mellett minden rosszban kitart. Te, Uram, csak te vagy a fogyhatatlanul hű mindenben, kívüled senki más.

Kempis Tamás

Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”
Mk 4,21-25

Elmélkedés

Jézus korában a palesztin lakóházak egyszerű építmények voltak, tulajdonképpen egyetlen helyiségből álltak. Egyetlen olajlámpás elég volt tehát ahhoz, hogy a helyiséget, azaz az egész házat bevilágítsa. Értelmetlen lett volna meggyújtani egy lámpást, ha annak fényét azonnal el akarták volna rejteni. Jézus mondása a lámpatartóra helyezendő és az egész házat megvilágító lámpásról azt szemlélteti, hogy az Isten országa fényként, világosságként terjed. Értelmetlen volna eltitkolni vagy elrejteni Isten országának fényét, mert éppen azért valósul meg a világban, hogy minden embert megvilágítson az igazság tanítása.

Jézus örömhírének fénye elárasztja a világot, hogy többé már senki ne botorkáljon a sötétségben, ne keresgélje tovább a helyes utat a homályban, hanem mindenki előtt napvilágra kerüljön az üdvösség útja. Ha valami most még rejtve is van vagy titokban történik, a megfelelő időben nyilvánosságra fog kerülni. Eljön majd az idő, amikor lehull a fátyol a most még rejtett dolgokról és mindenki felismerheti az Isten országát. A fény forrása, az igazi világosság Jézus Krisztus, akinek személyében felismerhetjük utunkat és vezetőnket a mennyei Atya felé. Aki vele járja az élet útját, az nem jár már a bűnök sötétségében, hanem az üdvösség fényét követi.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram! Te mondtad: én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők. Ne engedd, hogy a megváltás meddő maradjon bennem és embertársaimban! Ne engedd, hogy valaha is elszakadjak az igazi szőlőtőtől! Hadd éljek szent életközösségben, s hadd járja át kegyelmed ereje minden tettemet!

Fernand Lelotte jezsuita

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, nagy tömeg gyűlt köréje. Ezért hajóba szállt, és egy kissé beljebb ment a parttól, a tömeg pedig a tó partján maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenről beszélt nekik.
Így kezdte tanítását: „Halljátok csak! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az égi madarak, és fölcsipegették. Némely mag köves helyre esett, ahol nem volt elég talaja. Itt hamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor azonban kisütött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt elég erős gyökere, elszáradt. Némely mag pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották, úgyhogy nem hozott termést. A többi mag jó földbe hullott, kikelt, felnőtt, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” Jézus így fejezte be szavait: „Akinek füle van, hallja meg!”
Amikor egyedül maradt, tanítványai és a tizenkét apostol megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme, így válaszolt nekik: „Ti megtudhatjátok Isten országának titkát, a kívülállók azonban csak példabeszédekben hallanak róla: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, és bocsánatot nyerjenek. Azután így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogyan fogjátok a többi példabeszédet megérteni? A magvető az, aki az igét hirdeti. Azok, akikben útfélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, és kitépi szívükből az elvetett igét. Azok, akiknél köves talajra hullt a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá; de nem ver bennük gyökeret, mert (állhatatlanok), csak a pillanatnak élnek. Ezért, ha szorongatás vagy üldözés éri őket az Isten igéje miatt, hamarosan meginognak. Azok pedig, akikben tövisek közé esik (az Isten igéje), meghallgatják ugyan a tanítást, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és a többi földi szenvedély rabul ejtik őket; és elfojtják az igét, úgyhogy nem hoz bennük gyümölcsöt. Végül vannak olyanok, akikben az ige jó földbe hullott. Hallják a tanítást, magukévá is teszik, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak.”
Mk 4,1-20

Elmélkedés

Jézus példabeszédet mond a magvetőről, majd pedig részletesen meg is magyarázza azt. A hasonlat szerint a magvető az igehirdetőket jelképezi, akik az isteni tanítás terjesztésén fáradoznak, a különböző talajok, a más-más lelkű embereket, akik vagy magukba fogadják a tanítást vagy elutasítják azt.

Hogyan indult az igehirdetés a kezdeti időkben? Jézus kereszthalála elbizonytalanítja az apostolokat. Bezárkóznak és hallgatnak. Legfeljebb egymással beszélik meg csalódottságukat. A Mester halála romba döntötte hitüket. Valóban ő lett volna a Megváltó? Valóban ő lett volna az Isten Fia? A kételkedés hallgataggá, némává teszi őket. Aztán harmadnap váratlanul megjelenik nekik a feltámadt Krisztus, majd a következő napokban újra találkozhatnak vele. Ennek hatására minden átértékelődik bennük, megértik a korábbi tanítások lényegét, megértik a csodák jelentőségét, és legfőképpen megértik Isten akaratát az Úr szenvedése, halála és feltámadása hátterében. Megértik Jézus parancsát is a misszióra és az igehirdetésre vonatkozóan. Néhány nap múlva eltölti őket a Szentlélek, s ettől kezdve beszélni kezdenek, elkezdik hirdetni Krisztus halált és feltámadását. Oly sokan hallják meg az örömhírt és térnek meg a krisztusi hitre, hogy a százszoros termés hamar megmutatkozik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szűz Mária, Jézus Anyja, őrizd meg szívemet, hogy gyermeki, tiszta és átlátszó legyen, mint a forrás! Adj nekem egyszerű szívet, amelynek nincs kedvére a komor töprengés! Szívet, amely nagylelkűen odaajándékozza magát, és bensőségesen osztozik a fájdalomban. Hű, és nemesen érző szívet, amely semmi jót nem feled, és semmi rosszért nem neheztel. Hűséges és nemes szívet, ami semmi jót nem felejt, és semmi rosszat nem tesz. Tedd, hogy szívem szelíd és alázatos legyen, szeressen a viszontszeretés igénye nélkül, boldog legyen, ha más szívekben háttérbe szorul az isteni szív mögött. Adj nekem nagy, győzhetetlen szívet, amelyet semmi hálátlanság be nem zár, semmi közömbösség ki nem fáraszt. Szívet, amely Jézus Krisztus dicsőségéért felemészti magát, és szeretetétől olyan sebet hord, amely csak a mennyben gyógyul be.

Léonce de Grandmaison jezsuita

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott.
Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1-9

Elmélkedés

Tegnap Szent Pált, a pogány népek apostolát, ma pedig az ő két lelkes munkatársát, Szent Timóteust és Szent Tituszt ünnepeljük. Timóteus elkíséri missziós útján Pál apostolt Tesszalonikibe, Korintusba és feltehetően Filippibe is. Még akkor is kapcsolatban marad Pállal, amikor efezusi tartózkodása idején rabságot szenved. Ő lesz ennek a városnak első püspöke. Titusz pogány származású volt, megtérését követően kíséri el Pált Jeruzsálembe, az apostoli zsinatra, majd Pál küldötteként érkezik Korintusba, ahol gyűjtést szervez a jeruzsálemi közösség javára. Később krétai püspök lett.

Timóteus és Titusz is részt vettek tehát abban a nagyszerű munkában, amelyet a Szentlélek ösztönzött, s amelynek gyümölcseként sorra alakultak a helyi keresztény közösségek. Érdekes, hogy Szent Pál apostol már ekkor egyházaknak nevezi ezeket a közösségeket, és leveleit elsősorban nem egyéneknek, hanem ezeknek a közösségeknek küldi. Timóteus és Titusz is bekapcsolódik az apostoli tevékenységbe, amely nem csupán az igehirdetést jelentette, hanem ezeknek a közösségeknek az összehívását, egybegyűjtését és vezetését. Mindketten a keresztény közösség elöljárói, püspökei, pásztorai, akik alázattal és buzgósággal végzik szolgálatukat, és nagy gonddal ügyelnek arra, hogy a krisztusi tanítást védelmezzék.

Mai ünnepük emlékeztessen minket arra, hogy a krisztusi hit őrzése és továbbadása minden keresztény ember feladata.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Isten! Hallgasd meg minden órai imámat! Töltsd el szívemet angyali tiszta szeretettel embertársaim, hazám és honfitársaim iránt! Világosíts fel engem egy kerub lángszellemével, erős eszével! Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetnem a jónak magvát a gonoszak magvától! Add tudtomra, mit tegyek és miként kezdjem, hogy neked egykor arról a tőkéről, melyet reám bíztál, beszámolhassak! Gondolkodni akarok és dolgozni éjjel és nappal egész életemen át. Segítsd sikerre bennem azt, ami jó; tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne! Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban! Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon, s úgy fogjak hozzá bármihez!

Széchenyi István gróf

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.
Mk 16,15-18

Elmélkedés

A ma ünnepelt Szent Pál nem volt tagja a Jézus által választott, tizenkét személyből álló testületnek, akiket apostoloknak nevezünk. Feltételezhetjük, hogy élete során soha nem találkozott személyesen Jézussal, bár talán hallhatott tevékenységéről. Ő először azokat ismeri meg, akik Krisztus követői voltak, s mint buzgó zsidó ember, a keresztényeket a hagyományos vallásosság felforgatóinak tartotta, ezért az általuk képviselt új hitet elutasította. A születő Egyház ellen forduló és a keresztényeket üldöző Pál esetében akkor történik nagy változás, amikor a damaszkuszi úton találkozik az új hit elindítójával, Jézussal. Látomásban jelenik meg neki az Úr és ez a találkozás alapvetően új irányba állítja Pál életét. Ettől kezdve nem csak Krisztus követője lesz, hanem a krisztusi hit terjesztője is, főként a nem zsidó, pogány népek körében. Emiatt nevezhetjük őt is joggal apostolnak, az Úr küldöttének.

Pál megtérése ünnepén arról olvasunk az evangéliumban, hogy a feltámadt Jézus mennybemenetele előtt a következő parancsot adja apostolainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Szent Pál ugyan nincs jelen ennél az eseménynél, de megtérése után ő is azt érzi küldetésének, hogy az evangélium hirdetője legyen. Leveleiben, amelyeket az általa alapított közösségeknek írt, a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló tanítást nevezi evangéliumnak, azaz örömhírnek, és nem a négy evangélista írását, amelyek részben később keletkeztek. Egyik legfontosabb kijelentését a korintusiakhoz írt levelében olvashatjuk: „Az evangélium által elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek” (1Kor 15,2). Minden keresztény ember számára életreszóló feladatot jelöl ki ez a kijelentés: hallgatni, megtartani és hirdetni az evangéliumot, ez vezet az üdvösségre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos, szent Atyám, kegyességed szerint ajándékozz nekem: téged megértő értelmet, téged megérző érzéket, neked tetsző érzelmet, téged kereső buzgalmat, rád találó bölcsességet, téged felismerő szellemet, téged szerető bensőt, rád figyelő szívet, téged dicsőítő tetteket, téged hallgató figyelmet, rád tekintő szemet, téged dicsőítő nyelvet, neked tetsző életet, rád várakozó türelmet, téged váró hűséget, tökéletes jó véget, szent jelenlétedet, boldog feltámadást és az örök életet.

Szent Benedek