Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus éles kritikát fogalmaz meg az írástudók és a farizeusok vallásosságával kapcsolatban. Nem a tanításukkal volt gondja, hanem a magatartásukkal. Abban az időben írástudóknak nevezték azokat, akik a törvények értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. A zsidó emberek életét a mózesi törvény szabályozta, amely a vallási és a társadalmi, az egyéni és a közösségi életre egyaránt vonatkozott. Az évszázadok során a Mózesnek adott eredeti isteni törvényekhez sok más emberi szabály és előírás kapcsolódott. Az írástudók arra törekedtek, hogy az emberi parancsokat is visszavezessék a mózesi törvényekre, mintegy isteni eredetet, alapot adva nekik, bár ez nem mindig sikerült.

Az írástudók tanításával, törvényértelmezésével tehát nincs Jézusnak nagyobb problémája, azzal viszont igen, hogy éppen ők nem tartják meg ezeket a törvényeket, illetve inkább csak a látszatra törekszenek. Ezt nevezzük képmutatásnak, farizeusi lelkületnek, amely nem igazi vallásosságot jelent, hanem csak annak látszatát. Ez a vallásosság nem Isten iránti szeretetből fakad, hanem az emberi elismerést keresi. Jézus ezt a magatartást nem tartja követendőnek.

A magamutogatás és az öndicséret helyett Jézus az alázatosságot ajánlja követőinek. Az alázatos ember minden jót Istennek tulajdonít.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyánk! Itt vagyok szolgálatodra, a te gyermeked, hogy rajtam keresztül folytasd szereteted munkáját a világban azáltal, hogy Jézust adod nekem, rajtam keresztül másoknak és az egész világnak. Imádkozzunk egymásért, hogy Jézus szerethessen bennünk és általunk azzal a szeretettel, mellyel az Atya szereti őt.

Boldog Kalkuttai Teréz

Abban az időben amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”
Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mk 16,13-19

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet azt igazolja, hogy jogosan tartjuk Péter apostolt az első pápának, az Egyház első vezetőjének, hiszen maga Jézus Krisztus adta neki ezt a különleges feladatot és hatalmat. Mivel Szent Péter apostol Rómába került, ott vezette az egyházi közösséget és e helyen szenvedett vértanúhalált, ezért halálát követően a keresztények azt tartották, hogy azok a személyek, akik Péter utódai a római püspöki székben, egyben az egész Egyház vezetését is folytatják. Az a Krisztustól kapott sajátos küldetés, amit Péter kapott, folytatódik mindazokban, akik Róma püspökei. Már az első keresztény időkben megjelenik az a gondolat, hogy azok tartoznak az Egyházhoz, akik közösségben, egységben vannak Péter utódával, a római püspökkel. Ez mind a püspökökre, mind a hívekre vonatkozik világszerte. Ahogyan Szent Péter apostol és a többi apostol egyetlen testületet, közösséget alkotott, ugyanúgy a pápa, Róma püspökeként és Péter utódaként egy testületet alkot a világegyház többi püspökével, az apostolok utódaival.

Szenteljük ezt a hetet arra, hogy naponta imádkozunk a jelenlegi Szentatyáért, Ferenc pápáért, hogy Krisztus akaratának megfelelően és a Szentlélek sugallatait követve vezesse az Egyházat, és teljesítse azt a feladatát, hogy megerősítse az embereket a hitben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: igen, Uram, tudod, hogy szeretlek! Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt.
Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Megmutatta dicsőségét

Jézus színeváltozásának eseményét Máté, Márk és Lukács evangélista egyaránt lejegyzi, az utóbbiét olvassuk az idei évben. A három leírás nagyon hasonlít egymáshoz, de egyedül Lukács említi meg, hogy Jézus azért megy fel a három kiválasztott apostollal a hegyre, hogy ott imádkozzon. Nem az apostolokkal együtt akart imádkozni, hanem az Atyával akart együtt lenni a bensőséges imádság által. Lukács evangélista aztán újra megerősíti, hogy imádkozása közben történt Jézussal a színeváltozás, azaz „miközben imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.” A rövid leírásból az is kiderül, hogy Jézus valóban egyedül imádkozik, az apostolok pedig közben elalszanak. Alvásuk nem érdektelenséget vagy közömbösséget jelent, hanem csupán annyit, hogy éjszaka volt. Imája idejéül az Úr gyakran választja ugyanis az éjszakát, a tizenkettő apostol kiválasztása előtt például „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12).

Bár az evangélista egyetlen szót sem jegyzett le abból, amit Jézus imádkozott, mégis megpróbálhatjuk kitalálni. Nem légbőlkapott találgatásra gondolok, hanem arra, hogy az előzményekből és a színeváltozás eseményekor történtekből ki tudjuk következtetni, hogy mi lehetett az Úr Jézus imájának tartalma, milyen szándékkal fohászkodott az Atyához.

A színeváltozás előzményeként Jézus megjövendöli tanítványainak szenvedését és halálát, ami Jeruzsálemben fog majd bekövetkezni (vö. Lk 9,18-22). Övéi teljes értetlenséggel fogadják szavait, mert elképzeléseikbe a messiási uralom megvalósulásáról nem fér bele semmiféle szenvedés. Jézus jól tudja, hogy szenvedésének és halálának látványa megrendíti majd apostolai és tanítványai hitét. Kudarcként fogják majd megélni azt, hogy Mesterük küldetése ilyen módon ér véget. A színeváltozással, azaz dicsőségének megmutatásával Jézus olyan élményt ad a három kiválasztott apostolnak, amelyre hitük nagy próbatételekor visszaemlékezhetnek majd. Pétert, Jánost és Jakabot a színeváltozáskor a mennyei Atya szózata erősíti meg: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Lehet, hogy nem világos számukra mindaz, amit Mesterük a szenvedésről mond, és nem értik most még szavainak igazi értelmét, de mégis érdemes hallgatniuk rá. Majd eljön az idő, amikor az Úr kijelentéseit és cselekedeteit megérteti velük a Szentlélek.

Mindezek ismeretében bátran állíthatjuk, hogy Jézus apostolaiért imádkozott dicsősége megmutatását megelőzően. Azért imádkozott, hogy apostolai megváltó küldetésének részeként el tudják fogadni a szenvedést és a halált. Azért fohászkodott, hogy apostolai szenvedésének láttán ne veszítsék el hitüket és reményüket.

Jézus ugyanakkor mindazokért is imádkozott, akik nehezen tudják elfogadni a szenvedést saját életükben és értelmetlennek tartják azt. Fogadjátok el a szenvedést és ajánljátok fel azt másokért! Ne meneküljetek el a betegség vagy a szenvedés keresztje elől, hanem hordozzátok azt bátran! Vegyétek észre, hogy a kereszthordozásban nem vagytok egyedül! Ne elviselhetetlen teherként tekintsetek a keresztre, hanem mint a vigasztalás és lelki erősség forrására!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Hallottátok a (régi) parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket! Imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!”
Mt 5,43-48

Elmélkedés

Jézus tanításának egyik központi kérdéséről, az ellenségszeretetről olvasunk a mai evangéliumban, amelyet sok keresztény ember kissé értetlenkedve fogad. Aki embertársai részéről rendszeresen részesül megvetésben, gyűlöletben vagy ellenségeskedésben, az megdöbbenve hallgatja Jézus erre vonatkozó kérését. Egy darabig törekszik arra, hogy jóindulattal közeledjen a másikhoz és legyőzze magában a bosszú vágyát, de egy idő után könnyen azt mondja, hogy eljutott a türelem végső határáig. Miért kellene szeretnünk még az ellenségeinket is és azokat, akik gyűlölnek, bántalmaznak bennünket? Az ilyen vélekedés mutatja, hogy a szeretet komoly próbatételéről van szó, amelynek megvalósítására nem mindenki képes. Hogyan tudunk mégis elindulni ebbe az irányba?

Érdemes Isten nagylelkűségéből kiindulnunk, amelyet Jézus érthető képpel mutat be: „fölkelti napját jókra és gonoszakra.” Isten nem tesz különbséget ember és ember között. Ő nem sorolja különböző kategóriákba az embereket, hogy aztán ennek megfelelően segítse őket jobban vagy kevésbé. Bármennyire is nehéznek vagy lehetetlennek tűnik ellenségeink szeretete, követnünk kell az Úr tanácsát. Ő a kereszten is tudott imádkozni ellenségeiért, bántalmazóiért. Ha az ő lelkülete él bennünk, akkor sikerülni fog.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlem, szeressem ellenségemet. Könnyű szeretni azokat, akik engem szeretnek. De te azt tanítod, hogy a szeretet több, mint érzés. Te szétosztod magad a világnak. Szétosztod magadat jóknak és gonoszaknak egyaránt, a kereszten gyilkosaidért könyörögsz. Ha az én Uram ennyire szeret engem, örömmel vállalom a napi keresztet, mert ha a rosszra jóval felelek, ellenségemben legyőzöm a gonoszt. Jézusom, mindenekelőtt segíts legyőznöm saját megrögzött rossz szokásaimat, kihúzni saját szememből a gerendát. Úr Jézus, te azt kéred, legyünk tökéletesek. Ha ennyire bízol bennem, Uram, köszönöm, hogy nyomodban járhatok, köszönöm, hogy nap mint nap tanítasz az alázatra!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: „Ne ölj!” Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak azután térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat! Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.
Mt 5,20-26

Elmélkedés

A kiengesztelődés fontosságára mutat rá a mai evangéliumi részlet. Jézus azt tanácsolja, hogy az Istennek bemutatandó áldozatunk előtt béküljünk ki, engesztelődjünk ki embertársainkkal. Hogyan is állhatnánk Isten elé felajánlásainkkal vagy bűneinkre az ő bocsánatát várva, ha közben haragot, ellenszenvet, gyűlöletet táplálunk valamelyik embertársunk iránt? Számíthatunk-e az ő megbocsátására, ha közben mi nem vagyunk hajlandóak megbocsátani felebarátunknak? Hogyan is tölthetne el minket Isten békessége, ha közben az embertársunk iránti ellenszenv nyugtalansággal és békétlenséggel tölti el szívünket?

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy bátran fordulhatunk Istenhez kéréseinkkel, mert maga Jézus tanácsolja ezt nekünk. Mit kérjünk imádságainkban? Először is bűneink bocsánatát. Másodszor pedig a megbocsátás képességét. Az elsőt nem tudjuk Jézustól megtanulni, mert az ő személyes imájában nincs nyoma a bűntudatnak vagy a bűnbánatnak. Nem is lehet, mert szent volt, aki mindenben teljesítette az Atya akaratát. Neki egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy bocsánatot kérjen az Atyától, mert soha nem követett el bűnt. A másodikat, a megbocsátás képességét viszont már érdemes tőle tanulnunk, hiszen még a halála előtti utolsó pillanatokban is tudott azok számára Isten bocsánatáért imádkozni, akik szenvedését és halálát okozták.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Kérjetek, és adnak nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap; aki keres, az talál; aki zörget, annak ajtót nyitnak. Kicsoda az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad kígyót neki? Ha tehát ti – bár rosszak vagytok – tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább jót ad a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik őt. Amit tehát akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez ugyanis a mózesi törvény és a próféták tanítása.”
Mt 7,7-12

Elmélkedés

Az imádkozás hozzátartozik mindennapi életünkhöz. Tartalma szerint megkülönböztetünk hálaadó, dicsőítő, engesztelő és kérő imákat. Jó, ha az első három imafajtáról sem feledkezünk meg, de a legtöbb keresztény számára az imádkozás általában az Istenhez intézett kéréseket jelenti. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, mert a kéréssel elismerjük Isten hatalmát és a magunk kicsinységét. A kérő ima ugyanakkor feltételezi az alázatot, Istentől várjuk, hogy adjon meg számunkra valamilyen jót. Azért sincs okunk szégyenkezni amiatt, hogy imádságainkban sok a kérés, mert maga Jézus bátorít minket arra, hogy kéréseinkkel forduljunk Istenhez, az Atyához.

Az evangéliumok szóhasználatában van egy árnyalatnyi különbség Jézus imája és a tanítványok imája között, amely az eredeti görög nyelvben kiderül. Mindkettő imádkozást, kérést jelent, de Jézusé inkább az imádkozáshoz, a tanítványoké, inkább a kéréshez áll közelebb. Indokolt is ez a különbségtétel, hiszen Jézus minden imája az Atyával való egységéből fakad, a tanítványok imája pedig az Atyára való utaltságból. Krisztus követőjeként a mi imádságunk is inkább kérés az Atya felé, a bizalom kifejezése, a ráhagyatkozás kinyilvánítása, az engedelmesség érzékeltetése. Imádkozni azt jelenti, hogy Istenhez könyörgünk, hozzá fordulunk, mert hisszük, hogy teljesíti kéréseinket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, világosságunk! Te nem azért jöttél, hogy elítéld ezt a világot, hanem hogy föltámadásod által minden embernek elhozd az üdvösséget és a kiengesztelődés örömhírét. Amikor bensőnkben felizzik a megbocsátó szeretet, szívünk minden megpróbáltatás ellenére új életre kel. Gyógyítsd, Urunk, a mi lelkünket!

Egyszer Jézus köré sereglett a csodaváró tömeg, de ő így szólt hozzájuk: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Csodajelet követel, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz az Emberfia is jel ennek a nemzedéknek. Az ítéleten majd ezzel a nemzedékkel együtt megjelenik Dél királynője is, és helyeselni fogja elítélésüket, hiszen ő a föld végéről is eljött, hogy hallgathassa Salamon bölcsességét; itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon. Ninive lakói is ott lesznek az ítéleten ezzel a nemzedékkel együtt, és helyeselni fogják a megbüntetését, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; itt pedig nagyobb valaki van, mint Jónás.”
Lk 11,29-32

Elmélkedés

Jónás próféta történetének felidézése a nagyböjti időszakban a bűnbánat fontosságára emlékeztet bennünket. Jónás azt a feladatot kapta Istentől, hogy a bűnös város, Ninive lakóinak hirdesse a közelgő isteni ítéletet. A város lakói felfigyeltek a prófétai szóra, bűnbánatot tartottak és így elkerülték az őket fenyegető isteni büntetést. A niniveiek példája jól mutatja, hogy mindenféle változást az embernek önmagán kell elkezdenie.

Az igazságtalanság, a szegénység, az egyenlőtlenség számos formája megtapasztalható napjaink társadalmában. Aki azt ígéri, hogy a politikai hatalom megváltozásával megszűnnek majd az igazságtalanságok és mindenkinek az élete jobbra fog fordulni, az hamis ígéreteket tesz. Aki azt várja, hogy egyik vagy másik politikai erő megoldja majd a problémákat, felszámolja a szegénységet és minden tekintetben érvényre juttatja az igazságosságot, az hamis reményeket táplál önmagában. Aki a külső körülményektől várja a felemelkedést, az csalódni fog.

Ha azt szeretnénk, hogy jobbra forduljon a világ, akkor a változást magunkon kell elkezdenünk. Mindenkinek önmagán. A vallásos ember ezt bűnbánatnak nevezi, amelyhez kapcsolódnak a jó elhatározások és cselekedetek. A változást azonban legfeljebb önmagunk esetében sürgessük. Másokkal legyünk türelmesek! Ma különösen is odafigyelek erre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Isten, ki hatalmas vagy, s kinek szolgája lettem, kérlek téged, és mindig is állhatatosan kérni foglak, hogy kiérdemelhesselek téged. Nem valamiféle földi jókra akarok szert tenni; azt kérem, amit érdemes kérnem: tenmagadat egyedül!

Kölni Szent Brúnó

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok! Azt hiszik ugyanis, hogy akkor nyernek meghallgatást, ha sokat beszélnek. Ne utánozzátok őket! Hiszen mennyei Atyátok tudja, mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek őt. Ti tehát így imádkozzatok:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
Mert ha ti megbocsátjátok az embereknek, hogy (ellenetek) vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsátja bűneiteket. De ha ti nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.”
Mt 6,7-15

Elmélkedés

Böjt, imádság és jócselekedetek – e három dolog segít minket a nagyböjt folyamán a lelki megújulásban. A mai evangélium az imádságot állítja a középpontba. Jézus imádkozni tanítja apostolait, elmond egy egyszerű imát, amelyet azóta is a legtökéletesebb imának tartunk, hiszen maga az Úr tanította nekünk.

A Jézus által tanított ima igazi újdonsága, hogy Istent Atyámnak szólíthatom. A szentírástudósok egyhangúan állítják, hogy a Jézust megelőző időkben soha nem fordult elő az, hogy valaki Istent az ő Atyjának szólítsa imájában. Az ószövetségben ugyan szerepel az a kifejezés, hogy Isten Izrael népének Atyja, de az sehol, hogy e nép bármelyik tagja olyan személyesen szólítsa meg Istent, hogy Atyjának nevezi őt. Jézus, aki a mennyei Atya Fia, jogosan nevezi Istent Atyának, az ő Atyjának, de ennél is továbbmegy, amikor nekünk is ezt ajánlja. Bátorít minket, hogy úgy tekintsünk Istenre, mint jóságos Atyánkra, aki odafigyel életünkre és meghallgatja kéréseinket.

Jézus egész élete odafordulás az Atyához, az Atyának való engedelmesség és az Atyával való együttlét. Mi ugyan más értelemben nevezhetjük Istent Atyánknak, mint ahogy Jézus tette, de az ő bátorítására megtehetjük ezt. Ha életünkkel Isten felé fordulunk és az ő akaratát teljesítjük, akkor valóban az Atya gyermekei vagyunk.

Ma hálát adok Istennek, hogy az ő gyermeke vagyok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, neked nincs szemed, vedd az enyémet, hogy meglássam a bajt és igazságtalanságot! Uram, neked nincs kezed, vedd hát az enyémet, hogy vele sok jót tehessek! Neked nincsen lábad, vedd hát az enyémet, hogy a szegényekhez, a szomorkodókhoz menjek vele! Uram, neked nincs szád, vedd hát az enyémet, hogy hirdessem a szabadságot, amit te hoztál nekünk! Mi vagyunk az egyetlen biblia, melyet mindenki olvashat, engedd, hogy jó hír legyek mindazok számára, akik az élet útján találkoznak velem!

Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!”
Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
Mt 25,31-46

Elmélkedés

Böjt, imádság és jócselekedetek – e három dolog vezet minket nagyböjti utunkon. A mai evangélium a jócselekedetek végzésére bátorít minket. Jézus azonosítja önmagát a szegényekkel, a rászorulókkal, a szükséget szenvedőkkel, az éhezőkkel, a szomjazókkal, a menekültekkel, a betegekkel, tehát ha valakivel jót teszünk, akkor azt Jézusnak tesszük. Ha ellenben elmulasztjuk a segítségnyújtást, akkor magától Jézustól tagadtuk meg a szeretetet. A jócselekedeteknek tehát különös értéket ad, hogy a felebarátainknak adott segítséget a mi Urunk úgy tekinti, mintha neki tettük volna.

Ugyanakkor egy másik szempont is előkerül: Jézus szavai szerint a jócselekedetben buzgólkodók az örök üdvösségre jutnak, akik viszont nem jeleskedtek a jótettekben, a kárhozatra. Vajon ez a szempont, azaz az örök élet elnyerésének vagy elvesztésének lehetősége, ösztönzi-e a mai embereket arra, hogy önzetlenül jót tegyenek másokkal? Ha igaz az a sok teológus által hangoztatott vélemény, amely szerint napjainkban sok emberből kiveszett az aggódás a túlvilági üdvösségért, akkor aligha fognak ők jót tenni ennek érdekében. Az Egyház és minden hívő ember feladata, hogy megmutassuk az embereknek azt az Istent, aki az örök életre hív mindenkit.

Ma úgy teszek jót valakivel, hogy személyem titokban maradjon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Körülöttem a romlás, a pusztulás sokféle jelét látom. Önmagukat pusztító embereket és saját világukat pusztító, élhetetlenné tevő embereket. És te engem nevezel a föld sójának, a világ sójának és a romlást megállító sónak. Tudom, hogy ebben a világban kell élnem, de hozzád tartozva, hogy a te örömhíred, a te tanításod, a te igazságod jó ízét adhassam a világnak. Éljen bennem a krisztusi íz: az öröm és a jóakarat.

Abban az időben: Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.
Lk 4,1-13

Elmélkedés

Az üdvösség útját választom

Nagyböjt 1. vasárnapjának evangéliuma minden esztendőben Krisztus megkísértéséről szól, idén Szent Lukács írásából olvassuk ennek elbeszélését. A kísértés helyszíne a puszta, ahová Jézus azért megy, hogy felkészüljön nyilvános fellépésére a nép körében. Együtt akar lenni az Atyával, akinek a küldötteként fog fellépni. A kísértő szándéka mindhárom esetben az, hogy eltérítse az Urat küldetésétől. Teológiai szempontból az esemény Jézus emberségét igazolja. Mint valóságos Isten lehetetlen lett volna bűnt elkövetnie, azaz beleegyeznie a kísértésekbe, mert Isten nem szolgálhatja a sátánt. Azonban mint valóságos ember képes lett volna bűnt elkövetni, azaz a sátánt szolgálni. Az a tény, hogy Jézus is megkísérthető, azt igazolja, hogy valóságos ember. Az a tény pedig, hogy visszautasította a kísértő valamennyi próbálkozását, azt mutatja, hogy a kísértések az ember részéről, tehát a mi részünkről is visszautasíthatóak.

A kísértések nem érnek véget Jézus határozott visszautasításával, hanem újra és újra visszatérnek nyilvános működése ideje alatt. A mostani kísértések mintegy elővételezik azokat, amelyek a későbbiekben fogják őt érni. Most közvetlenül a sátán kísérti meg őt, a későbbiekben pedig emberi vélemények, kijelentések, cselekedetek és szándékok mögött húzódik meg a kísértés, de Jézus mindannyiszor felismeri ezeket. Gondoljunk csak például arra az esetre, amikor a csodálatos kenyérszaporítás után az emberek, akik látták ezt a rendkívüli csodát, s abban messiási cselekedetet ismertek fel, Jézushoz mennek, hogy királlyá tegyék. Mi ez, ha nem kísértés? Ő természetesen nem engedi ezt, hanem visszavonul (vö. Jn 6,15), mert nem evilági uralomra, királyságra törekszik, hanem Isten országa megvalósítására. Egy másik alkalommal égi jelet kérnek tőle, amellyel igazolhatja a nép előtt, hogy valóban ő a Messiás (vö. Mt 16,1, Mk 8,11 és Lk 11,16). A Lukács szerinti változat egyébként kifejezetten említi is a kérdező írástudók és farizeusok kísértő szándékát. Mi ez, ha nem az emberi kérések mögött rejtőző sátáni kísértés? Jézus természetesen felismeri ezt és nem teljesíti a kérést, nem ad semmiféle különleges jelet. És ott van Péter apostol esete, aki Jézus szenvedéséről hallván tiltakozik, és azt állítja, hogy Mesterével soha nem fordulhat elő az, hogy szenvedni fog. Mi ez, ha nem az emberi elképzelésben megnyilvánuló ördögi kísértés? Nem véletlenül olyan határozott és kemény ebben az esetben Jézus szava: „Távozz tőlem, sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,33). És még egy esetet idézzünk fel: amikor Jézus a kereszten függ, az emberek így szólnak hozzá: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Mi ez, ha nem az emberi akaratban megnyilvánuló kísértés? A mai, megkísértésről szóló evangéliumban két esetben is ezzel kezdi a sátán a mondandóját: „Ha Isten Fia vagy.” A kereszt előtt álló értetlenkedők ugyanezt mondják. Jézus ekkor is felismeri a kísértést, nem száll le a keresztről, hanem vállalja a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért.

A kísértés Jézus esetében és a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.

Ma átgondolom: felismerem-e a kísértéseket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, ne engedd, hogy szívemet a vagyonhoz kössem. Őrizz meg attól, hogy szívem behájasodjon és megátalkodottá legyen. Tedd fülemet hallóvá és szívemet értővé! Add, hogy felismerjelek, amikor a nyomor botrányába öltözve felém közeledsz! Add, hogy a gazdagok jóléte láttán szívemben ne szülessen irigység, hanem végső sorsukra tekintsek! Jó nekem a te sátradban vigasztalódnom, legyen hát elég nekem a te kegyelmed!