Battaplébánia

Amikor Jézus a Jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért.
Jn 7,40-53

Elmélkedés

Miután János evangélista bemutatta Jézus önmagáról, küldetéséről és az Atyával való kapcsolatáról szóló kinyilatkoztatását, amiről az előző napok evangéliumaiban olvastunk, rátér a hallgatóság reakciójára, válaszára. Jézus beszéde különféle hatást vált ki az emberekből. Szavai alapján egyesek felismerik személyében az Isten által küldött prófétát, mások pedig kijelentik róla, hogy ő a Messiás. E pozitív reakciók mellett megjelenik azonban az ellenvélemény is. Jézus személyét és származását illetően a nép körében nincs egységes vélemény, megjelennek a kételkedők is. A főtanács tagjai sem képviselnek egységes álláspontot, de itt már mások az arányok. A leírásból úgy tűnik, hogy a tanács tagjainak többsége Jézus ellen van. Egyedül Nikodémus az, aki mintegy védelmébe veszi Jézust azzal, hogy felhívja a figyelmet a törvény előírására, miszerint senkit sem szabad elítélni az illető meghallgatása nélkül.

Minden bizonnyal Nikodémus tekintélyének volt köszönhető, hogy a főtanácsban a felfokozott hangulat alábbhagy, az indulatok legalább egy időre elcsitulnak, és mindenki hazatér. Ez azonban nem jelenti Jézus elfogadását a főtanács tagjai részéről, hanem inkább azt, hogy állásfoglalásukat, döntésüket, ítélkezésüket későbbre halasztják.

Ma határozott leszek döntéseimben és nem halasztom azokat későbbre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége.

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája.
Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Az előző napok evangéliumaiban olyan részleteket olvastunk, amelyekben Jézus a mennyei Atya Fiának és küldöttének nevezte magát. Ezt a sorozatot folytatja a mai szövegrészlet, amelyben újra kijelenti, hogy ő az igaz Isten küldötte. Mostani szavainak az ad különös jelentőséget, hogy mindezt a jeruzsálemi templomban, a mennyei Atya házában teszi. A templom nagy jelentőséggel bírt a zsidó emberek vallási életében. Isten lakóhelye ez, az istentisztelet és az áldozatok helye. Az igaz Isten imádásának helye az emberek számára. Jézust itt mutatták be Istennek a születése utáni negyvenedik napon. Ő is ide zarándokolt fel évente legalább egy alkalommal, miként erről tanúskodik az az esemény, amikor 12 éves korában itt találja meg őt édesanyja, Mária és nevelőapja, Szent József egy zarándoklat után néhány nappal. Ezt a templomot tisztítja meg Jézus a méltatlan cselekedetektől, kiűzve a kereskedőket. Jézus számára a templom a tanítás helye, s neki joga van Atyja házában tanítani. Számára ez a hely olyan, ahol kijelentheti a vallási vezetők és az egész nép előtt azt, hogy ő annak az Istennek a Fia, akié ez az épület. Nem titokban beszél, hanem a nagy nyilvánosság előtt.

Ma örömmel megyek a templomba, az Isten házába és szívesen időzöm Isten jelenlétében.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközéül gyarló embereket választasz, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
Jn 5,31-47

Elmélkedés

Az előzményekben Jézus azt állította magáról, hogy ő a mennyei Atya küldötte és mindent az Atyával való teljes egyetértésben tesz. Azt szeretné, hogy az emberek higgyenek benne. Mi a bizonyíték Jézus állításainak igazságára? Mi alapján fognak hinni az emberek? A mi Urunk azt állítja, hogy a mennyei Atya tanúskodik mellette, mégpedig nem szavakkal, hanem cselekedetekkel. Mindaz, amit tesz, az Atyától való megbízás alapján teszi. Itt az ő csodáira, mint jelekre kell gondolnunk. Jézus tehát azt állítja, hogy a csodák és csodás gyógyulások az Atyától származnak és ezek igazolják a Fiú származását és istenségét. Bár kétségtelen tény, hogy Jézus csodáinak van a legnagyobb bizonyító ereje isteni származására vonatkozóan, mégis helyesebb azt mondanunk, hogy az ő egész földi élete, tevékenysége, halála és feltámadása jel az emberek számára.

Ilyen kijelentéseket csak az tesz, akinek rendkívül erős a küldetéstudata. Jézus azért tesz ilyen állításokat, mert meg van győződve arról, hogy az Atya küldötteként szolgálja az emberek megváltását és üdvösségét. Ő mindvégig engedelmes Fiúként cselekszik, aki az Atya jóságát, irgalmát és szeretetét sugározza. Ha az Atya Jézus személyében tárja fel magát és szeretetét számunkra, akkor mi Jézusban való hit által ismerhetjük meg az Atyát és juthatunk el hozzá.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

Első olvasásra úgy tűnik, hogy Jézusnak a mai evangéliumban olvasott beszéde csupán magyarázat arra, hogy miért gyógyít szombaton. A mózesi törvényeket szigorúan betartó zsidó vallási csoportok nehezményezték ugyanis, hogy a nyugalom napján is gyógyít, dolgozik. A mi Urunk nem csak igazolni akarja előttük cselekedeteit, hanem csodálatos kinyilatkoztatást ad a mennyei Atyával való kapcsolatáról és saját küldetéséről, és egyértelműen kijelenti, hogy ő a Fiú, azaz a mennyei Atya Fia.

Jézus egységben, szoros kapcsolatban van az Atyával, és mindent együtt cselekszenek. Jézus cselekedeteiben az Atya tevékenysége nyilvánul meg. Amikor az Úr gyógyít, akkor az Atya irgalma gyógyítja meg a beteg embert, márpedig ezt az isteni irgalmasságot nem lehet időbeli korlátok közé szorítani, senki ember nem tilthatja meg Istennek, hogy szombaton gyógyítson. A beszéd megvilágítja Jézus küldetéstudatát. Ő nem önmagától, nem egyedül cselekszik, hanem az Atya küldötte, aki végrehajtja mindazt, amit az Atya kíván tőle. E feltétlen engedelmesség előrevetíti azt, hogy az ő tökéletes engedelmessége a szenvedés és a halál vállalásában nyilvánul meg. A végső ítélet és az új életre való feltámasztás szintén kettejük tevékenysége.

Ma hálát adok Istennek, mert mindent neki köszönhetek: az életemet és reményem szerint üdvösségemet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te kicsinnyé lettél, amikor Isten létedre emberi testet vettél fel és közöttünk éltél. Egész életeddel példát adtál nekünk a kicsik alázatos szolgálatára. Taníts minket arra, hogy felismerjünk téged minden emberben, a kicsinyekben is és téged szolgáljunk mindenkiben!

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

A csodaelbeszélésekben János evangélista előszeretettel használ tényszerű elemeket, amelyekkel az eset megtörténtét igazolja. A Beteszda fürdőben történt gyógyítás alkalmával ilyen elem a harmincnyolc év említése. Egy ember, akit harmincnyolc éven át senki sem vett észre, most hirtelen a figyelem középpontjába kerül. Korábban senki nem törődött azzal, hogy beteg, senki nem segítette őt, hogy legalább esélye legyen a gyógyulásra, most viszont feltűnést kelt a jelenléte. Igaz, most nem azért veszik észre, mert meggyógyult, hanem mert szombati napon vitte az ágyát. A jelenlévőknek nem az tűnt fel, hogy harmincnyolc év betegség után ez az ember gyógyultan járt köztük, hanem az, hogy vitte az ágyát. Nem érdekli őket, hogy ki és miként gyógyította meg őt, hanem azzal foglalkoznak, hogy ki parancsolhatta neki azt, hogy szombaton vigye az ágyát, amikor ez munkának számít és a nyugalom napján nem szabad ilyet tenni. A történet lezárásaként az evangélista még megemlíti, hogy szombaton, a nyugalom napján végzett gyógyításaiért a zsidók üldözték Jézust.

Ez az emberi kicsinyesség megmutatja, hogy a törvények betű szerinti tisztelete teljesen eltorzítja a vallásosságot és a legjelentéktelenebb dolgokra tereli az ember figyelmét. Mindeközben Isten figyelme a fontosra, a betegre irányul. Isten irgalma megérinti és meggyógyítja a beteget.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, aki haláloddal és föltámadásoddal kinyilatkoztatod az Atya szeretetét, hiszünk benned és bizalommal mondjuk neked ma is: „Jézusom, bízom benned, irgalmazz nekünk és az egész világnak!”

Szent II. János Pál pápa

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

Huszonhat kilométert az ember nem tesz meg akármiért gyalogosan. Az evangéliumban szereplő királyi tisztviselő Kafarnaumból indult Kána városába, hogy találkozhasson az ott tartózkodó Jézussal. A két város közti távolság 26 kilométer. Az út során állandóan beteg, már halálán lévő fiára gondolt. Talán illő lett volna, hogy ebben a helyzetben haldokló gyermeke mellett marad, de ő mégis úgy döntött, hogy útnak indul és felkeresi a gyógyító Jézust. Elindult, mert más segítségben nem bízott. De nem csak az aggódás, hanem a remény is kísérte őt útján. Remélte, hogy megtalálja Jézust. Remélte, hogy a Mester nem fogja visszautasítani kérését. Remélte, hogy Jézus még időben odaér fiához.

És hitte, hogy Jézus képes meggyógyítani a fiát. A gyógyítással kapcsolatban már helyesebb hitről és nem reményről beszélni. János evangélista kifejezetten a hit bemutatását tartja szem előtt az eset leírásakor. A tisztviselő először még azt akarta, hogy Jézus jöjjön el Kafarnaumba, a házába, de amikor az Úr megnyugtatja szavaival, akkor már nem ragaszkodik ehhez. Gondolatainak fordulatát így írja le az evangélista: „Hitt az ember Jézus szavának, és elment.” Amikor megérkeznek a szolgák azzal a jó hírrel, hogy fia jobban van és megtudja, hogy akkor múlt el a fiú láza, amikor ő Jézussal beszélt, akkor ismét a hitét emeli ki az evangélista.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Vigasztalónk! Téged küldött el a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy miután ő elmegy tőlünk, te légy velünk életünk minden pillanatában, te erősíts minket és vezess az igazságra, te irányítsd lépteinket, hogy le ne térjünk arról a keskeny útról, amelyet ő jelölt ki nekünk. Szentlélek Úristen! Szent adományaidból kérünk, bőségesen juttass nekünk, hogy azokat felhasználva minél buzgóbban munkálkodhassunk Isten országának építésén. Te légy velünk, amikor imádkozunk, te légy köztünk, amikor az Úrnak énekelünk, és akkor is, amikor az ő szent nevét dicsőítjük! Kérünk, segíts minket terjeszteni az evangéliumot! Segítsd szélesre tárnunk szívünk kapuját, hogy amikor az örömhír boldogságáról beszélünk másoknak, ők is megérezhessék az Isten végtelen szeretetét! Szentlélek Istenünk! Jöjj el szívünkbe, áradj szét lelkünkben!

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

A legdrágább ruha

A tékozló fiú evangéliumi példabeszéde rengeteg művészt megihletett. Egyesek a bűnös állapotot, a disznókra vigyázó fiút ábrázolták, mások a hazatalálás pillanatát, a visszafogadás örömét jelenítették meg. Ez utóbbiak közé tartozik Rembrandt munkásságának egyik legjelentősebb műve, A tékozló fiú hazatérése címet viselő olajfestmény, amely bizonyára sokak számára ismert. Rembrandt egy másik alkotásán, egy rézkarcon is megörökítette a hazatalálás jelenetét, ezen egy kissé másként. A két főalak itt az apa és a lába elé boruló fiú. A háttérben az atyai ház, az otthon, ahonnan elindult és ahová visszatért a fiú. Egy szolga éppen kinyitja az ablakot, egy másik pedig az ajtón át hozza az új cipőt és az új ruhát. Érdemes elgondolkoznunk a két mellékszereplőn, cselekedetükön.

Egy szolga kinyitja a ház ablakát. Azt az ablakot, amelyet talán évekkel korábban az apa parancsára csuktak be, amikor fia elhagyta a házat és családját. Azóta sötétség borult a házra. Az apát megdöbbentette fiának távozása, hűtlensége és hálátlansága. Bántotta a dolog, mert mindent megtett, hogy fia otthon érezze magát az atyai házban, érezze e ház biztonságát és mindazok szeretetét, akik itt élnek. Az apa érzéseit jól ismerjük. Amikor valakit elveszítünk, nem szívesen megyünk az utcára és kerüljük az embereket. Visszahúzódunk a világtól, bezárkózunk otthonunkba, becsukjuk az ablakokat, lehúzzuk a redőnyöket. Magunkba zárkózunk, gondolatainkba süllyedünk, bánt a fény, mert az örömteli régi időkre emlékeztet. Múlnak a szürke hétköznapok, nincsenek ünnepek. E házban nincs helye a vigasságnak, talán ezért nem engedte soha az apa, hogy a másik fiú a barátaival mulasson. Az apa állandóan otthon van, mert azt reméli, hogy fia egyszer hazatér. Ő nem jár ki a mezőre dolgozni, a munkát a másik fiú végzi, aki becsülettel dolgozik az örökség reményében. Az apa otthon várja a fiát, mert neki otthon kell lennie akkor, amikor a fiú hazatér. Az apa várja a fiát minden nap, ezért pillantja meg már a távolból és siet elé – ahogyan Jézus elmondja a történetet. A találkozás pillanatában a szolga kinyitja az ablakot, beengedi a friss levegőt és a napfényt a házba, hogy a világosság és öröm betöltse azt.

A másik szolga pedig az apa parancsára hozza az új ruhát, pontosabban a „legdrágább ruhát” – miként Lukács evangélista írja. Nem kell rá sokáig várni, a ruha már jó ideje el van készítve, a fiú távozásától fogva arra vár, hogy valaki magára öltse. E ruha nem egyszerűen csak új, hanem ez a legdrágább. A fiúnak járó ruha. Az apa ajándéka a hazatérőnek, akit mindig is fiának tekintett, akkor is, ha egy időre megszakadt kapcsolatuk. A fiának tekintette, mert az ő szeretete nem szűnt meg fia iránt.

Ezek az apró jelenetek, Rembrandt művészi elgondolásai hűen tükrözik azt, amit Jézus el akart mondani a tékozló fiú példázatával. Istent bántja az ember bűne. Bántja, ha hálátlanul elhagyom és megszakítom vele a szeretetkapcsolatot. Nem esik depresszióba, de állandóan várja a bűnös megtérését, hazatalálását, visszatérését. Isten kész megbocsátani, leveszi rólam a bűnös élet rongyait és a kegyelem „legdrágább ruháját” adja rám. Isten örül annak, ha visszatalálok hozzá, elhagyom a bűnös életet. Örül annak, ha újra az ő fiának, gyermekének tartom magam.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Jézus példabeszédet mond a mai evangéliumban két emberről, egy farizeusról és egy vámosról, akik a templomban imádkoznak. Vallási ismereteink alapján nem tartjuk szimpatikusnak a farizeusokat, ennek oka éppen az, hogy Jézus sok esetben beszél hozzájuk nagyon keményen a képmutatásuk, a látszat-vallásosságuk miatt. Ezzel szemben az evangéliumok alapján a vámosok inkább rokonszenvesek számunkra, mert Jézus szívesen betért házukba és apostolai közé is meghívott egyet, akit Máténak neveztek. Jézus korában viszont mindez éppen ellentétesen igaz. Az emberek a farizeusokat becsülték nagyra, mert híresek voltak a törvény iránti tiszteletükről és annak megtartásáról. A vámosokat viszont megvetették, mert tevékenységükkel kiszolgálták az elnyomó rómaiakat, illetve a maguk hasznára dolgoztak.

A példabeszéddel Jézus arra hívja fel hallgatói figyelmét, hogy a vallási cselekedetek megítélésében Isten más szempontokat néz, mint az emberek. Az ember sok esetben megelégszik a külső benyomásokkal, Isten viszont jól ismeri az emberi szív szándékait. Isten számára értéktelen az önmagasztalás, amit a farizeus képvisel, de értékes az alázat, amellyel a vámos imádkozik.

Ma arra törekszem, hogy embertársaimmal szemben alázatos leszek. Elvégzek egy olyan munkát, amelyet máskor a gőg miatt nem tettem meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, fölajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában az írástudók gyakran vitatkoztak egymással a törvények helyes megtartásának módjáról és a parancsok sorrendiségéről. Előfordulhatott, hogy a különféle tanító iskolákhoz tartozók más véleményen voltak e kérdésben. Az evangéliumi jelenetből nem az érződik, hogy Jézust is egy ilyen beszélgetésbe, vitába akarják bevonni. Az őt kérdező írástudó csak egyszerűen kíváncsi a véleményére. A kérdezés ténye elárulja, hogy az írástudó ad Jézus szavára, elismeri, hogy ismeri a törvényeket és ért azok értelmezéséhez.

Melyik a legfőbb parancsolat? – hangzik a kérdés. A válasz szerint az Isten iránti szeretetnél nincs fontosabb s ehhez kapcsolódik a felebaráti szeretet. A kettő összekapcsolását Jézus következő szavaiból érthetjük meg: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” (Mt 25,40). Az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük imáinkkal, áldozatainkkal, imádásunkkal. De ugyanilyen biztos út, ha felebarátainkat szeretjük, mert ha bennük észrevesszük Isten arcát, akkor az ő személyükön keresztül szintén Isten felé irányul szeretetünk. Ennek megvalósításában Jézus a legfőbb példaképünk. A szenvedés és a halál vállalásával kifejezte tökéletes szeretetét és engedelmességét a mennyei Atya felé, és kimutatta végtelen szeretetét az emberek iránt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában az írástudók gyakran vitatkoztak egymással a törvények helyes megtartásának módjáról és a parancsok sorrendiségéről. Előfordulhatott, hogy a különféle tanító iskolákhoz tartozók más véleményen voltak e kérdésben. Az evangéliumi jelenetből nem az érződik, hogy Jézust is egy ilyen beszélgetésbe, vitába akarják bevonni. Az őt kérdező írástudó csak egyszerűen kíváncsi a véleményére. A kérdezés ténye elárulja, hogy az írástudó ad Jézus szavára, elismeri, hogy ismeri a törvényeket és ért azok értelmezéséhez.

Melyik a legfőbb parancsolat? – hangzik a kérdés. A válasz szerint az Isten iránti szeretetnél nincs fontosabb s ehhez kapcsolódik a felebaráti szeretet. A kettő összekapcsolását Jézus következő szavaiból érthetjük meg: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” (Mt 25,40). Az Isten iránti szeretetünket kifejezhetjük imáinkkal, áldozatainkkal, imádásunkkal. De ugyanilyen biztos út, ha felebarátainkat szeretjük, mert ha bennük észrevesszük Isten arcát, akkor az ő személyükön keresztül szintén Isten felé irányul szeretetünk. Ennek megvalósításában Jézus a legfőbb példaképünk. A szenvedés és a halál vállalásával kifejezte tökéletes szeretetét és engedelmességét a mennyei Atya felé, és kimutatta végtelen szeretetét az emberek iránt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz. Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké.