Battaplébánia

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy a feltámadt Jézus megjelenik Péternek és apostoltársainak. Ebben az esetben nem a szokásos megjelenés elbeszélésről van szó, bár itt is megfigyelhető, hogy kezdetben nem ismerik fel az Urat és csak később egy jel hatására jutnak el a felismerésre. Nem is egy csoda bemutatása a fő cél. Az evangélista a csodálatos halfogás eseményét és a Jézussal való találkozás élményét elsősorban azzal a szándékkal írja le, hogy Péter apostol elsőségét hangsúlyozza. Ezt a következők igazolják: Péter a kezdeményező, aki halászni indul és őt követi hat társa, köztük maga János evangélista is. Péterhez fordul a „szeretett tanítvány,” amikor felismeri az Urat. Péter előbb akar találkozni Jézussal, mint a többiek, ezért a vízbe ugrik, hogy a partra ússzon, majd pedig egyedül vonja partra a halakkal teli hálót.

A történet ugyanakkor rávilágít az Egyház életére és az Egyház kapcsolatára Jézussal. Az apostolok az Úr távollétében nem fognak egyetlen halat sem, munkájuk teljesen eredménytelen. Fáradozásuk csak az Úr jelenlétében hoz eredményt. Ugyanígy az Egyház bármiféle szolgálata csak akkor lesz eredményes és gyümölcsöző, ha őrzi a Krisztussal való egységet. A Krisztushoz való hűség teszi hitelessé tanúságtételünket a Feltámadottról.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

A beteg testvérek tapasztalataiban való tevékeny részvétel útján kísérjen bennünket a boldogságos Szűz Mária, aki a kereszt tövében részt vett Fia szenvedéseiben, és „szakértő” a fájdalomban. Ő kísérje állandóan és szeretetteljesen mindazokat, akik testükön, lelkükben és szellemükben az emberi lét korlátait és sebeit tapasztalják.

Reá, a betegek gyógyítójára és a béke királynéjára bízom a betegeket és a hozzájuk közelállókat: anyai közbenjárásával segítse őket, hogy a szeretet civilizációjának terjesztői legyenek.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenetben jól megfigyelhetők a feltámadt Krisztussal való találkozások sajátosságai, elemei. Az apostolokat kezdeti félelmük és bizonytalanságuk megakadályozza abban, hogy rögtön felismerjék a Feltámadottat. János evangélista félelemről beszél. Jézus halálát követően attól félnek, hogy azok, akik Jézus halálát okozták, nem elégednek meg az eredménnyel, hanem tanítványai ellen fordulnak. Félnek, hogy felkutatják őket és hasonló sorsra jutnak, mint Mesterük, ezért bezárkóznak és nem mennek az emberek közé. Félelmüket fokozza a megjelenés módja, Jézus úgy jelenik meg közöttük, hogy az ajtó zárva van, ahogyan ezt több leírás is említi.

Annak érdekében, hogy félelmüket eloszlassa, Jézus igazolja magát. Megnézhetik a sebhelyeket a kezén és a lábán, amelyeket a keresztrefeszítéskor szerzett, s amelyek egyértelműen tanúsítják, hogy valóban ő az. Különleges jelként a szemük láttára eszik, amit mi kissé furcsának tartunk annak ismeretében, hogy a feltámadt, megdicsőült test egészen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a földi, emberi test, tehát nincs szüksége táplálékra. Jézus ezzel akarja bizonyítani, hogy nem egy szellem jelent meg nekik.

A jelenet záró elemeként az apostolok küldetést kapnak: „Ti tanúi vagytok ezeknek.” A tanúságtétel Jézus egész életére vonatkozik, beleértve tanítását, cselekedeteit, szenvedését, halálát és feltámadását. Az Úr engem is arra hív, hogy az ő tanúja legyek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönjük, Urunk, hogy meghívtál bennünket lakomádra. Köszönjük ajándékodat, hogy kiválasztottál bennünket, bár tudatában vagyunk méltatlanságunknak. Meghívottaid között talán sokkal méltóbbak is vannak nálunk, mégis elfogadjuk meghívásodat. Köszönjük, hogy mindig megtisztítod ruhánkat, – ha mi kérjük – hogy méltóak legyünk a találkozásra veled. Küldd el Szentlelkedet, hogy felismerjük ennek ajándékát, és ne félelemmel, hanem örömmel öltöztessük ünnepi díszbe lelkünket, szívünket, mielőtt megvendégelsz bennünket, hogy veled örvendezhessünk mindörökké a te országodban!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók egyik érdekessége, hogy a feltámadt Krisztust senki sem ismeri fel azonnal. Amikor megjelenik az asszonyoknak, Mária Magdolnának, az apostoloknak vagy másoknak, először ismeretlennek, idegennek nézik, s csak egy idő után jutnak el a felismerésre, mégpedig valamilyen egyedi jel alapján. Valamennyien a szomorúság, a reménytelenség, a bizonytalanság állapotából indulnak és eljutnak a hitre.

Az emmauszi tanítványokra, akikről a mai evangéliumban olvashatunk, szintén igaz mindez. Amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, „ők nem ismerték meg őt.” Ezt követően csalódottságuknak adnak hangot. Voltak elképzeléseik arról, hogy Jézus messiási uralma miként fog megvalósulni, de az Úr halálával mindez szertefoszlott. Megjelenésével az Úr éppen az ő csalódottságukat és reményvesztettségüket akarja megszüntetni. Mária Magdolna számára az volt a felismeréshez vezető különleges jel, hogy Jézus nevén szólította őt. A kételkedő Tamás apostolt a sebhelyek látványa és érintése vezette el a felismeréshez és a hitvalláshoz. A két emmauszi tanítvány számára pedig a kenyértörés volt az az egyedi jel, amely felnyitotta szemüket és felismerték a Feltámadottat. Miként mások, ugyanúgy ők is azonnal megérzik, hogy az a feladatuk, hogy tanúságot tegyenek a többiek előtt találkozásukról, ezért késedelem nélkül indulnak vissza Jeruzsálembe, hogy az apostoloknak beszámoljanak élményükről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok értelmét, hogy megértsék az Írásokat és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot és legyenek a feltámadás tanúi. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számukra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is az a küldetésünk, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A feltámadt Jézus és Mária Magdolna találkozását olvassuk a mai evangéliumban. Bár a liturgikus használatra készült szöveg azzal kezdődik, hogy az esemény „húsvétvasárnap reggel” történt, az eredeti szövegben János evangélista az időre vonatkozóan nem ír semmit. Az sem derül ki, hogy Mária Magdolna milyen szándékkal ment a sírhoz, mert az evangélistát ebben az esetben sem a körülmények érdeklik, hanem az esemény mélyebb üzenete. Mária Magdolna nem első pillanatra ismeri fel a feltámadt Krisztust és nem azonnal jut el a feltámadásban való hitre. Fokról fokra, lépésről lépésre halad, pontosabban Jézus vezeti őt a hit útján. Először nem ismeri fel a vele beszélni kezdő Jézust, csak amikor nevén szólítja őt. A felismerést követően szóbeli hitvallást tesz arról, hogy valóban azt a Jézust látja maga előtt élőként, akit korábban is ismert és Mesternek tartott. A következő lépés pedig az, hogy engedelmeskedik az Úr kérésének, miszerint legyen a feltámadás tanúja és hirdetője.

E lépések alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy Mária Magdolna a születő Egyházat jelképezi. A krisztusi közösség tagjai a szomorúságból és a bizonytalanságból lassan jutnak el a hitre. Fokozatosan jutnak el a feltámadásba vetett hitük megvallására és annak megértésére, hogy az Úr feltámadásáról kell tanúságot tenniük a világban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Asztalodhoz hívsz bennünket, Urunk. Önmagadat osztod meg velünk. Köszönjük, hogy gondoskodsz rólunk, hogy fontos neked a lélek mellett a test is, hogy egész emberségünkben szeretsz és elfogadsz minket, hogy Szent Fiad kiüresítve magát, közösséget vállalt velünk. Köszönjük, hogy csodáid által növeled bennünk a hitet, a testvériséget, a bizalmat. Hálát adunk, hogy újra és újra a mindennapi kenyérben felismerteted velünk nagyságodat és irántunk való nagy szeretetedet. Add, hogy példádat látva mi is megosszuk utolsó falatunkat, és a nélkülözőkben, a hiányt szenvedőkben, a betegekben, az elhagyatottakban szenvedő arcodat lássuk meg. Úgy akarunk adni, ahogy tanítottál bennünket: mindent, magunkat, egészen!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

Az evangéliumi beszámolók szerint húsvét napján mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hová tűnt Jézus holtteste a sírból? Az asszonyokat a jószándék vezette Jézus sírjához, hogy a temetés napján idő hiányában elmaradt balzsamozást utólag elvégezzék. Az üres sír látványán elcsodálkoznak, majd sietve elindulnak, hogy elmondják a hírt az apostoloknak. Nem Jézus feltámadásáról akarnak hírt vinni, hanem csupán arról, hogy az Úr teste nincs a sírhelyen. Útközben találkoznak a feltámadt Krisztussal, aki megmutatja magát előttük. Jelenlétét többféle módon érzékelik: látják őt, hallják szavát, amikor köszönti őket, és megérinthetik őt, amikor lábához borulnak. Szó sem lehet valamiféle érzéki csalódásról vagy képzelődésről. S bár bizonyos szempontból a feltámadt Jézus megdicsőült teste hasonlít a halála előtti testéhez, mégis vannak különbségek, amelyek a későbbi találkozások során megmutatkoznak. A megdicsőült testre ugyanis már nem érvényesek az evilági fizikai törvények, képes megjelenni bárhol.

A főpapok is magyarázatot keresnek az üres sírra, amikor a katonák beszámolóját meghallgatják. Ők inkább kitalálnak egy hazugságot, mert ez könnyebb számukra, mint hittel elfogadni az igazságot Krisztus feltámadásáról.

Elindulok-e a húsvéti hit útján?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldott vagy, szentháromságos Istenem, akire halandó szem nem tekinthet, aki leírhatatlan dicsőségben rejtőzöl, s aki mégis megvilágosítod szívünk szemét bölcsességed ajándékával, és lelkünk belső szobájában feltárod magadat nekünk. Áldalak téged, aki mindeneket fenntartasz! Hálát adok neked, hogy nem hízott bikák égő áldozatában leled tetszésed, hanem a szív töredelmében és az igazság cselekedeteiben.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Másként látni

Az első húsvéti beszámoló még nem a feltámadt Krisztusról, nem a vele való találkozásról, nem az ő látásáról vagy felismeréséről, hanem csak az üres sírról szól. Mária Magdolna, Péter apostol és a „szeretett tanítványként” megnevezett János apostol érkeznek a sírhoz és látják, hogy a sír, ahová az Urat temették, üres. Mindhárom szereplő cselekedetét és viszonyukat az üres sírhoz, a „látta” ige írja le, ez a szó fordul elő legtöbbször a rövid részletben. Mária Magdolna „látta, hogy a követ elmozdították a sírtól.” A sírhoz előbb érkező János „látta az otthagyott gyolcsleplet.” Aztán megérkezik Péter, aki szintén „látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta.” Az esemény leírását János apostol visszaemlékezése és hitvallása zárja: „Látta mindezt és hitt.”

Bár mindhárman látnak és ugyanazt látják, mégis különbözik látásuk és látásmódjuk, ez egyértelműen kiderül az evangéliumból. Mária Magdolna látása kissé felületes. Megelégszik a külső tények látványával. Éppen hogy csak egy gyors pillantást vet az elmozdított kőre és az üres sírra, és azonnal elsiet onnan, indul Péterhez és a többi apostolhoz, hogy megvigye a hírt. Sok mindenről nem tud beszámolni, mert nem nézett alaposabban körül, ezért csak annyit mond, amit a néhány pillanat alatt látott. Benne inkább kérdéseket ébresztett mindaz, amit látott.

Péter apostol már többet látott. Ő már bemegy a sírbarlangba és jobban körülnéz. Ő nem siet, hanem elidőzik a helyen. Szemügyre veszi a tárgyakat. Látja a leplet, amibe Jézus holttestét takarták és azt a másik kendőt, ami a fejét fedte. Megállapítja, hogy ez utóbbi külön volt a másik lepeltől és össze volt hajtva. Ezekből az apró dolgokból egyértelműen kitűnik, hogy gondosan körülnézett. Péter látása szemlélődő, a látványra megoldást kereső. Ő eltűnődik, elgondolkodik a látottakon.

János látásmódja különbözik Mária Magdolnáétól és Péterétől. Amikor évtizedekkel később leírja evangéliumát és visszaemlékezik a húsvéti eseményekre, akkor már nem a tárgyak, nem a külső körülmények a lényegesek számára, és nem a látható dolgokat idézi fel részletesen, hanem azt a hit-élményt, amit egykor kiváltott benne az üres sír látása. Ezt foglalja így össze: „Látta mindezt és hitt.” Ez a hit látásmódja. A külső jelenségek mögé néző látásmód. A jeleket felismerő látás. Az isteni szándékot felismerő látás. A titokra, a feltámadás titkára következtető látás.

E háromféle látásmód a hit útján való előrehaladást is szemlélteti. Mária Magdolna, a többi asszony, az apostolok és Jézus más tanítványai mind ezt az utat járják. Fokozatosan jutnak előre a hit útján. Idővel kezdik megérteni, hogy miként értelmezzék a jeleket, lassan összeáll fejükben a teljes kép. Idővel megtanulják a hit látásmódját, melynek segítségével képesek felismerni a Feltámadottat. A későbbi húsvéti beszámolókból kiderül, milyen nagy az örömük, amikor találkoznak Jézussal és látják, felismerik őt. Mi is a hit útján járunk, tanuljuk a hit látásmódját. Nem csak Jánostól, hanem Mária Magdolnától és Pétertől is tanulni szeretnénk. És tanulunk az emmauszi tanítványoktól is, akiknek a kenyértörés nyitotta fel a szemét. Tanuljunk meg másként, új módon látni!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok lelki szemét, hogy megértsék az Írásokat, és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számukra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is azt a küldetést adod, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Krisztus az irgalmas Atyához vezet minket!

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”
Mk 16,1-7

Elmélkedés

Isten érintése

A világ és az ember teremtése minden korban foglalkoztatta az embereket és számos művészt megihletett az évszázadok során. Az élet értelmét kereső emberek és az élet eredetét kutató tudósok, hívők és nem hívők egyaránt elgondolkoznak a teremtés titkán. Nem csak az évmilliókban számolható időbeli távolság miatt titok a teremtés, hanem az emberi megismerés korlátai miatt is. Emberi értelmünkkel nehéz felfognunk Isten cselekedeteit és szándékait. A teremtés, az élet keletkezésének és a világ létrejöttének gondolata megmozgatja elménket. A középkor egyik leghíresebb művésze, Michelangelo Buonarroti 1508-ban kapott felkérést II. Gyula pápától a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestésére. A munka mintegy négy évig tartott. A csodálatos freskók az üdvtörténet eseményeit örökítik meg, a teremtéstől kezdve. Az egyik legismertebb kép az első ember, Ádám teremtését ábrázolja. A földön fekvő Ádám ujja majdnem összeér a mennyből felé nyúló Isten kezének ujjával. A korábbi idők művészeti alkotásain nincs hasonló ábrázolásmód, Michelangelo sajátos elképzelésének köszönhető az ember teremtésének ilyen bemutatása.

Vajon hogyan ábrázolná Michelangelo a feltámadást? Ha Krisztus feltámadását a halálból újjáteremtésnek gondoljuk, akkor bizonyára úgy, hogy a sírban fekvő halott Jézust a mennyei Atya megérinti az ujjával. Ez természetesen csak az én képzeletem szüleménye, de ez a gondolat talán segít minket közelebb jutni a feltámadás titkához. Mert a feltámadás, Krisztus feltámasztása legalább akkora titok számunkra, mint a teremtés. A teremtéskor Isten adott életet az embernek és húsvétkor Isten adott új életet a Fiúistennek Jézus Krisztusnak. A feltámadás a test újjáteremtése Isten részéről és ezen újjáalkotott test újbóli egyesülése a halhatatlan lélekkel. Igaz ez Jézus feltámasztására és a mi feltámadásunkra is, amely szintén Isten cselekedete lesz, s amelyet hittel vallunk.

A húsvéti vigília szertartása több elemében is az újjáteremtésre, az újjászületésre utal. A sötétséget megszüntető világosság, a húsvéti gyertya alámerítése a vízbe, majd kiemelése, a keresztségi fogadalom megújítása vagy egyes helyeken a keresztség kiszolgáltatása mind az újjászületést jelzik. A szertartás evangéliumában azokról az asszonyokról olvasunk, akik húsvét hajnalán Jézus sírjához igyekeztek. Az elmúlt napok eseményei talán csalódottá tették őket. De mintha már beletörődtek volna a megváltoztathatatlanba, Jézus halálába. Egy gondolat foglalkoztatja őket: ki fogja a sírbarlangot elzáró követ elhengeríteni? Nem is gondolnak arra, hogy időközben az események új fordulatot vettek. Nem sejtették, hogy Isten közbeavatkozása egészen új helyzetet teremtett. Az elhengerített kő csodálkozást, az üres sír megdöbbenést, a fehér ruhás ifjú (angyal) látványa félelmet ébresztett bennük. Ámulva hallgatják a híradást, hogy hiába keresik a halott Jézust, mert ő feltámadt a halálból. Szinte értetlenül hallgatják, hogy milyen feladatra, tanúságtételre szólítja fel őket az isteni küldött. Az öröm és a hit, a feltámadás öröme és hite csak lassan járja át szívüket, értelmüket. Ők elindulnak a hit útján, mert Isten megérintette őket.

Vajon én észreveszem-e Isten érintését? Elindulok-e a lelki újjászületés útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1 – 19,42

Elmélkedés

Krisztus megváltó áldozata

Áldozat, áldozathozatal, felajánlás – minden vallásban megtalálható lényeges elem. Az ember feláldozza a természetfeletti létezőnek azt, amije van. A kezdetek idején az ember azt gondolta, hogy akkor tetszik Istennek a felajánlás, ha az igazán értékeset és nem a silányat adja neki. Az áldozati adományok elégetése annak teljes és visszavonhatatlan felajánlását jelentette. Káin elutasított és Ábel elfogadott áldozata még erről a szemléletről tanúskodik. A kezdetekben az ember úgy vélte, hogy a túlvilági létezőnek a számára legértékesebbet, gyermekét is fel lehet áldozni, de az igaz Isten hamar értésére adta az emberiségnek, hogy nem kíván ilyen áldozatokat. Az ember idővel megértette, hogy a világon minden Isten ajándéka és minden neki köszönhető. Ebben az értelemben csak azt ajánlhatjuk fel Istennek, amit tőle kaptunk, tehát minden bizonnyal nem a felajánlott adományok mennyisége vagy minősége számít, hanem a szívünk szándéka. Idővel az ember azt is megtanulta, hogy az áldozatbemutatás az Isten iránti tiszteletének a kifejezése, ezért bálványisteneknek nem szabad áldozatokat bemutatnia.

A bibliai áldozatok és áldozatbemutatások sorából kiemelkedik Ábrahám áldozata. Isten azzal tette próbára őt, hogy egyszülött fia, Izsák feláldozását kérte tőle. Ábrahám késznek mutatkozott, de Isten az utolsó pillanatban megakadályozta a fiú halálát. A keresztény igehirdetés évszázadok óta párhuzamba állítja Ábrahám áldozatát a keresztáldozattal és Izsákot Krisztus előképének tekinti. Ma nagypénteken, az Úr halálának napján, hasonlítsuk össze e két áldozatot, de ne ragadjunk le annál az egyszerű képnél, hogy miként Izsák a hátán vitte az áldozati tűzhöz szükséges fát, ugyanúgy vitte Krisztus a hátán a keresztfát.

A bibliai áldozatok esetében – gondoljunk csak Káin, Ábel, Melkizedek, Dávid király áldozatára – az ember azt ajánlja fel, amije van, amit birtokol. Ábrahám áldozata Izsák esetében kissé más: ő kész feláldozni a jövőjét. Feláldozni azt, ami lehetett volna. Jézus áldozata még ennél is több, ő önmagát áldozza fel, ez a tökéletes áldozat. Már Ábrahám áldozatában is megfigyelhető az engedelmesség. Bár nem érti Isten akaratát, mégis kész arra, hogy megtegye azt, amit Isten kíván tőle. Jézus szintén engedelmességből áldozta fel magát.

Mi az áldozathozatal indítéka? Talán arról van szó, hogy Ábrahám beletörődött abba, hogy Isten elveszi gyermekét? Talán kényszerűen elfogadta azt, hogy Isten nem teljesíti az ígéretét, hogy tudniillik Izsáktól fognak majd utódai születni? Talán az emberi tehetetlenség húzódik meg Ábrahám cselekedete mögött, mert az ember nem képes ellenállni Isten végtelen erejének? Nem erről van szó, hanem Ábrahám mély hitéről. Isten rendkívüli dolgot kért tőle azzal, hogy áldozza fel egyetlen fiát, de ennek ellenére ő hitt abban, hogy Isten valahogyan mégis teljesíti ígéretét. Ez a hit, szeretet és engedelmesség fejeződik ki abban, amikor a kereszten az Atyának ajánlja lelkét. Izsák elszenvedi, hogy ő az áldozati adomány. Megkötözött, kiszolgáltatott helyzetben van. Gyermekként nem képes ellenállni apja erejének. Jézus önként vállalja a kiszolgáltatottságot. Nem akar ellenállni az őt kényszerítő erőknek, az emberi erőszakosságnak. Az áldozatot kérő Isten szándéka kifürkészhetetlen, az ember számára felfoghatatlan. Ábrahám áldozatánál az utolsó pillanatban jön a történet fordulata, Isten megakadályozza Izsák halálát. A haláltól való szabadulás pillanata ez Izsák számára, Ábrahámnak pedig a hit jutalmának pillanata. Jézus halálát nem akadályozza meg Isten, hanem elfogadja azt, a harmadik napon a feltámadás hozza meg a váratlan fordulatot. A halálból való visszatérés pillanata ez. Mindkét esetben egy atya áldozatáról van szó. Ábrahámtól ezt kéri Isten: „Vedd egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz.” A mennyei Atya az ő egyetlen és egyszülött Fiát, Jézust áldozza fel, akit szeret.

Ábrahám esetében az isteni titokzatosság végül részben feloldódik, kiderül Isten igazi szándéka. Jézus esetében a titokzatosság megmarad. Egy keveset megértünk abból, hogy üdvösségünkért, megváltásunkért áldozta fel magát a kereszten, de kérdések százai maradnak megválaszolatlanul és megválaszolhatatlanul, és tulajdonképpen szinte teljesen értetlenül szemléljük az Úr kereszthalálát. Ez a titokzatosság csak tovább nő a feltámadás után. A feltámadásunkig várnunk kell, hogy e titokra fény derüljön.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

Példát adtam nektek

Jézus szívesen tanította az embereket példabeszédekben. E képes és jelképes beszédeket a hallgatóság hamar maga elé tudta képzelni, könnyen beleélték magukat az elhangzott élethelyzetbe, így könnyebben meg is értették azok mondanivalóját, illetve meg tudták jegyezni a tanítást. A példabeszédek magukért beszélnek, nincs szükség arra, hogy megjelenítsük azokat. A példabeszédeket elég hallani, nem szükséges képi látvány hozzájuk. Jézus kortársaival ellentétben a mai ember sokkal inkább vizuális beállítottságú, a látvány jobban megragadja, mint a szóbeli üzenet. Jézus egykor nem mutatta be, nem jelenítette meg példázatait, hanem egyszerűen csak elmondta azokat. Amikor a magvetőről beszélt, nem egy szántóföldön állt, kezével magot hintve a földbe. Amikor az eltévedt bárányt kereső és megtaláló pásztorról tanított, nem vett egy igazi bárányt a vállára. Amikor az Isten országát jelképező halászhálóról tanított, akkor nem egy bárkában volt a tengeren és nem hálót vetve a vízbe. Tulajdonképpen egy alkalom van, amikor bemutatja, előadja azt, amiről mindig is beszélt, és ez a lábmosás. Nem látványos színészi előadás ez, hanem annak bemutatása, hogy nem a szavak embere, hanem a cselekedeteké. Mert vannak dolgok, amelyekről nem beszélni kell elsősorban, hanem meg kell tenni. És vannak élethelyzetek, amikor bármiféle beszédnél többet ér a tett.

Ma, nagycsütörtök este Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk. Az utolsó vacsora legjelentősebb eseménye az, amikor az Úr a kenyeret az ő testeként, a bort az ő véreként adta apostolainak. E tettének köszönhetően mennybemenetele után is valóságosan jelen van köztünk, a szentmisében jelenvalóvá válik az átváltoztatott kenyérben és borban. Azt kívánta, hogy cselekedetét követői ismételjék meg: adjunk hálát az Istentől kapott adományokért, ajánljuk fel velük együtt önmagunkat Istennek, fogadjuk magunkba az ő szent testét.

E szeretetből fakadó cselekedet mellett az utolsó vacsora emlékezetes és fájdalmas pillanata Júdás távozása, aki arra készül, hogy elárulja Mesterét. Távozása a Krisztussal való kapcsolat megszakítását és a testvéri közösségtől való elszakadást jelenti. Júdást nem a szeretet, hanem a gonoszság indítja az árulásra.

Nem feledkezhetünk meg az utolsó vacsora legmegindítóbb jelenetéről sem. Jézus azzal mutatja meg alázatát, szolgálatkészségét és szeretetét, hogy megmosta tanítványai lábát. Apostolai megdöbbentek cselekedetén. Ha Péter apostol nem tiltakozik, akkor talán egyetlen szó nélkül mosta volna meg sorban mindenki lábát. A lábmosás után ezt mondja: „Ha én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Talán még erre a szóbeli magyarázatra sem lett volna szükség, mert a lábmosás cselekedete önmagáért beszélő tett. Mert vannak cselekedetek, amelyek nem szorulnak magyarázatra. Vannak cselekedetek, amikor az ember elcsendesedik vagy szinte megnémul. Vannak cselekedetek, amelyek az igazi szeretetről tanúskodnak. Gondoljunk majd erre holnap, az Úr szenvedése és halála láttán!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának! Te példát adtál nekünk az alázatosságra és a szolgálatra. Adj nekünk buzgóságot, hogy embertestvéreinkben felismerjünk téged és neked szolgáljunk!

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Júdás árulásának esetét tegnap Szent János, ma Szent Máté evangéliumából olvassuk. A két leírás lényegében megegyezik, de Máté röviden említést tesz a főpapok és Júdás megbeszéléséről és megállapodásukról, miszerint 30 ezüstpénz az árulás jutalma. Sokan megpróbálták már feltárni Júdás indítékát. Mi vezette őt Mesterének elárulásához? Talán csalódott volt és egészen más Messiást várt, mint amilyen Jézus akart lenni? Talán elveszítette tekintélyét az apostoli testületben? Vagy talán csak a kapzsiság és a pénzsóvárság vezette őt? A kevés evangéliumi adat alapján nehéz egyértelműen válaszolnunk ezekre a kérdésekre. Azt nem érdemes állítanunk, hogy Isten akarta, hogy áruló legyen és az isteni gondviselés tette Júdást a megváltás eszközévé, mert akkor elvennénk az ember személyes szabadságát és felelősségét, és felmentenénk Júdást a bűne alól.

A bűn mindig titok. És titok marad az is, miért engedi valaki, hogy a gonosz hatalmába kerítse őt. Titok, hogy miért lép valaki a bűn útjára. Titok, hogy miért áll valaki a sátán szolgálatába. Titok, hogy miért gondolja valaki azt, hogy ember létére szembeszállhat az Istennel. Titok, hogy miért utasítja el valaki az Istentől felé áradó szeretetet. Titok, hogy miért nem tér le a bűn útjáról. Minden ember szabadon választhatja a bűn útját vagy az Istennek való engedelmesség útját.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked, hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.