Battaplébánia

Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jn 13,16-20

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumai azt a témát járták körül, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte. Nyilvános működése évei során azt tanította, amit az Atya bízott rá, tudniillik az örök üdvösségre vezető tanítást. A nép körében végzett cselekedetei és csodái tulajdonképpen az Atya cselekedetei, aki a Fiú tetteiben nyilvánította ki irgalmát az emberek felé. Jézus mindenben azt teszi, amit az Atya kér tőle, küldetéséhez mindhalálig, a kereszthalálig ragaszkodik, amely esemény végső megerősítése annak, hogy valóban ő az Isten által megígért és küldött Megváltó. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy egyesek hittel elfogadták Jézust, az Isten Fiát, míg mások elutasították.

A mai részlet továbbviszi a küldetés témáját. Most Jézus a küldő, és az általa megbízottak a küldöttek. Ezt mondja: „aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be.” E kijelentésével azonosítja magát küldötteivel, azaz teljes egységben van azokkal, akiknek küldetést ad. Ennek mintája természetesen az ő egysége az Atyával, aki őt elküldte a világba. És miként ő mindvégig engedelmeskedik küldőjének, ugyanígy azt várja küldötteitől, hogy szolgálatukat vele teljes egységben végezzék. Ha az Úr Jézus követőjeként hűséggel végzem szolgálatomat, számíthatok arra, hogy a mennyei Atya befogad a mennyországba.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztuséi vagyunk. Nem máshoz, hanem hozzá tartozunk. Egységünk alapja: a keresztségben Krisztus bennünket magáénak fogadott és önmagával egyesített. Az egység, melyet Krisztusban egymással megosztunk, nagyobb a múltbeli és jelenlegi különbségeinknél, melyek egyházainkat ma is elválasztják. Szerető Istenünk! Köszönjük neked, hogy Krisztusban eggyé tettél bennünket. Adj nekünk felismerést és bátorságot, hogy Egyházadat egységben és szeretetben építhessük! Add, hogy életünkkel és egyházaink szolgálatával a te szeretetedről tegyünk tanúbizonyságot!

Abban az időben Jézus hangos szóval hirdette: Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem én ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van bírája annak, aki megvet, és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, hagyta meg nekem, hogy mit mondjak és mit hirdessek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem.
Jn 12,44-50

Elmélkedés

A mai evangélium nem követi időrendben az előző napi részleteket, de gondolatában azok folytatása, mert itt is Jézus küldetéséről, a Fiú és az Atya egységéről van szó. A helyes értelmezéshez jó tudnunk, hogy János evangéliuma az I. század vége felé keletkezett. Az apostoli időkben komoly problémát okozott a zsidók hitetlensége, Jézus elutasítása. Az első keresztény közösségeket, amelyek tagjai között egyaránt voltak a zsidóságból és a pogányságból megtértek, mélyen foglalkoztatta az a kérdés, hogy miért nem fogadta el az egész választott nép Jézus személyét? Miért utasították el őt a vallási vezetők? Miért nem hitték el, hogy valóban ő a Messiás?

A kérdés titkát csak fokozta az a jelenség, hogy egyre többen lettek keresztényekké a pogányok közül, s az évszázad végére már nagyobb számban voltak, mint a zsidó vallásból megtértek. Szent János evangélista e helyen egy olyan beszédet közöl Jézustól, amelyikben utalás szerepel arra vonatkozóan, hogy küldetése nem csupán az ószövetségi választott néphez, hanem az egész emberiséghez szól. Isten Fiának világossága minden ember felé kiárad, mert az Atya mindenkit hív az üdvösségre, az örök életre. Az üdvösség feltétele, hogy az emberek hittel elfogadják az ő küldöttét, Jézust. Ez természetesen napjaink nemzedékére is érvényes.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30

Elmélkedés

Jézus nem csupán hasonlatokban, hanem olykor egészen nyíltan is beszélt saját küldetéséről és az Atyával való kapcsolatáról, egységéről. Erre példa a mai evangéliumban olvasható részlet. A beszéd egyrészt válasz az egykori kérdezők számára, másrészt az előzményekben elhangzottak, azaz a jó pásztorról szóló tanítás kiegészítése.

A példabeszédek lehetséges buktatója abban van, hogy valaki nem akarja önmagát felismerni a beszédben felvázolt képben. A jelen helyzetben kérdezők minden bizonnyal ilyen személyek. Azt követelik, hogy Jézus tegyen egyértelmű kijelentést önmagáról: ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan! A későbbiekben már a kijelentések, a szavak sem
lesznek elegendőek számukra, hanem olyan égi jelet fognak kérni Jézustól, amivel messiási mivoltát kétségtelenül tudja igazolni. A válaszban Jézus elsősorban nem önmaga szavaira, hanem cselekedeteire hivatkozik, amelyeket az Atya megbízásából tesz. Ő az a pásztor, aki az Atyától hatalmat kapott a juhok, az emberek vezetésére. Boldogok azok, akik hallgatnak szavára és követik őt. A kérdezők viszont nem tartoznak közéjük, mert kérdésükkel éppen saját hitetlenségüket árulják el.

Az Úr Jézus tanításában felismerhetem azt az igazságot, amely az üdvözítő Istenhez vezet. Követem-e az üdvösséget hirdető Jézust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: Jézus, a te Fiad megígérte nekünk az Igazság Lelkét. Add, hogy örökre velünk maradjon a Vigasztaló! Add, hogy parancsaid által megismerhessük az élet útját! Kérünk, add, hogy legyen mindig erőnk befogadni az igazságot. Add, hogy ellenállhassunk a hazugság minden csábításának! Add, hogy teljesítve a te parancsaidat szeretetedben éljünk, és velünk legyen mindig az Igazság Lelke!

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Amikor mondanivalójának megvilágítására Jézus képeket és hasonlatokat használ, akkor a prófétai hagyományt, stílust követi. A képes beszéd az ószövetségi próféták jellegzetessége volt, akik nemcsak beszédjükben igyekeztek könnyen érthetően fogalmazni, hanem életmódjuk is felismerhető jel volt az embereknek. Jézus példázataiban felismerhetők az utalások a prófétai üzenetekre és az üdvtörténeti eseményekre. E beszédstílus arra hívja a hallgatóságot, hogy önmagára és saját vallási életére vonatkoztassa a tanítást.

A pásztorról és a nyájról szóló beszéd egy ilyen példázat. A korabeli emberek a nyájra vigyázó pásztorról hallván azonnal Isten és az ő választott népe kapcsolatára gondoltak, mert a prófétai szövegekben és a zsoltárokban többször megjelenik ez a kép, s a zsinagógai istentiszteletek alkalmával rendszeresen hallották ezeket. Isten jó pásztorként vigyáz azokra, akiket kiválasztott, az ő népére.

Jézus beszédében új elem az, hogy önmaga küldetéséről is tanítást, kinyilatkoztatást ad, azaz a hasonlatokat önmagára alkalmazza. Ily módon úgy mutatja be Isten üdvözítő szándékát, mint ami az ő személyében valósul meg. Ő a mennyei Atya küldötte, ő maga a jó pásztor, aki Isten megbízása alapján összegyűjti és vezeti a nyájat. Ő minden embert az Atyához akar vezetni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, te vagy az ember egyetlen Megváltója! Testvéreinkért imádkozunk hozzád, akik igent mondtak neked a papságra, a megszentelt életre, vagy a misszióra szóló hívásodra. Add, hogy életük napról napra megújuljon, és élő evangéliummá váljanak!

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,27-30

Elmélkedés

Hallgatni a pásztor szavára

Egy lelkigyakorlat alkalmával egy idős atya mesélt gyermekkori élményéről. Még 12 éves sem volt, amikor rábízták, hogy a család nyáját egyedül legeltesse. Korábban többször volt már nagyobb testvéreivel egész nap kint a mezőn, jól tudta, hogy mi a feladata, mire kell figyelnie. Nem izgult különösebben, tudta, hogy könnyen megbirkózik a feladattal és a gyakorlott kutyákra is számíthatott. Este büszkén terelte haza a nyájat, de a számoláskor kiderült, hogy egy bárány hiányzik, mégpedig egy egészen fiatal, néhány hetes állat. Nagyon elkeseredett, még a könnyei is kijöttek. Nem gondolta volna, hogy ilyen történik vele az első nap, amikor egyedül vigyáz a nyájra. Egész nap nagyon figyelt, délután nem is szundikált, ezért nem értette, hogyan veszhetett el a kisbárány. Éjszaka nyugtalanul aludt, s hajnalban az elveszett bárány keresésére indult. Jó messzire el kellett mennie, egészen a szomszéd falu legelőjéig, ahol egy másik nyáj bárányai között örömmel fedezte fel az elveszett bárányukat, ami igencsak messzire tévedt. A másik pásztor is látta, hogy a kis bárány rögtön felismerte igazi gazdája hangját és azonnal hozzá szaladt, ezért természetesen nem akadályozta meg, hogy haza vigye. Papként sokszor elmeséli ezt az esetet a gyerekeknek a hittanórán és prédikációkban is többször feleleveníti élményét. Jól tudja, hogy a bibliai történetek és Jézus szava mennyire igaz. A bárányok viselkedése évezredek alatt sem változott: felismerik pásztoruk hangját és követik őt.

Ma papi és szerzetesi hivatások világnapja van. A pap olyan személy, aki meghallotta Krisztus hívását és követi a Jó Pásztort. Emellett megbízást kap Istentől arra, hogy ő is pásztorként vezesse Isten népét, s e feladatának akkor tud megfelelni, ha a rábízottak megismerik hangját, pontosabban szavában, igehirdetésében felismerik az Úr szavát és életében felismerik Jézus odaadását és szeretetét. Egyedül Jézus önátadása, amellyel Istennek és az Egyháznak adja önmagát, lehet a mintája annak, ahogy a pap Istennek szenteli egész életét és részt vállal az Egyház küldetésében. Ez az Isten felé megmutatkozó önátadás és önfelajánlás alapozza meg a pásztori szolgálatot, amely minden pap hivatásának része. A pap pásztori szolgálata másodsorban megköveteli, hogy személyes kapcsolatot tartson egyházi elöljáróival és kifejezze készségét, hogy szolgálatát mindig az Egyház nevében és annak irányítását elfogadva végzi, azaz a pap önfelajánlása az egyházi közösség felé is megnyilvánul. Az önfelajánlás harmadik területe az, hogy a pap egészen a rá bízott híveknek adja magát, azaz Krisztus szeretetét sugározza feléjük.

A pap soha nem feledkezhet meg arról, hogy pásztori és vezetői feladatát mindig szolgálatnak kell tekintenie és alázattal kell gyakorolnia. Tudja, hogy Krisztusnak, a Jó Pásztornak a szolgája és örömmel ébred annak tudatára, hogy egészen különleges kegyelemben részesült azáltal, hogy az Úr kiválasztotta és meghívta őt. Minél inkább tudatosítja magában azt, hogy a papi hivatás Isten ingyenes ajándéka, annál nagyobb lelkesedéssel végzi szolgálatát az emberek javára, azaz ajándékozza önmagát az embereknek. Nem puszta kötelességteljesítésről van itt szó, hanem örömteljes szolgálatról. A hivatás örömét és jutalmát Krisztus adja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Segítsd a papokat, hogy mindenkor a mennyei Atya szeretetét sugározzák a gyermekek és a fiatalok felé! Segítsd a papokat, hogy hirdessék az életet, és arra bátorítsák a családi életre készülőket és a családokat, hogy mindig számíthatnak Isten segítségére! Segítsd őket, hogy Isten jóságát és erősítő kegyelmét közvetítsék a betegeknek és a haldoklóknak! Élj minden pap szívében, hogy az irgalomban gazdag Istent képviseljék, amikor gyóntatják a bűnbánókat és a megtérőket! Segítsd őket, hogy hivatásukat szolgálatnak tekintsék!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Jn 6,60-69

Elmélkedés

Jézus beszédének fogadtatását írja le a mai evangélium. A beszédben azt az igényt támasztotta hallgatóival szemben, hogy ismerjék el a mennyei Atyától való származását, fogadják el, hogy egyedül ő az örök élet közvetítője és higgyenek abban, hogy az általa adott élő kenyérben valóságosan jelen van. Egyesek számára mindez túl sok újdonságot tartalmazott, és itt most nem azokról a vallási vezetőkről van szó, akik sok esetben vitába szálltak Jézussal, hanem az ő tanítványairól. A tanítványoknak e kételkedő, bizonytalankodó, értetlenkedő csoportjától elkülönül a tizenkét apostol, akik már ekkor kitartanak Mesterük mellett, pedig bizonyára ők sem értették meg teljesen a beszédet. Ők továbbra is Jézus mellett maradnak, bár látják, hogy egyesek ettől kezdve már nem követik őt.

Jézust nem rendíti meg a kételkedők távozása, de megerősítést, hitvallást kér legközvetlenebb tanítványaitól, apostolaitól. Péter a maga és társai nevében jelenti ki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak.” E hitvallás egyrészt azt jelenti, hogy Jézus az örök életre vezető igazság birtokosa, másrészt annak elismerése, hogy valóban ő az örök élet tápláléka.

A Krisztusban való hit a mi legnagyobb kincsünk. Ha vezetésével eljutunk az örök életre, az a legnagyobb boldogság.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, taníts meg engem igaz nagylelkűségre! Taníts meg, hogy úgy szolgáljak neked, ahogy azt megérdemled, hogy számolgatás nélkül adjak, sebeket észre sem véve harcoljak, pihenés nélkül munkálkodjak, s feláldozzam magam minden jutalom reménye nélkül, csak azért, hogy akaratodat teljesítsem!

Szalézi Szent Ferenc

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

Áldozni, Krisztus testét magunkhoz venni azt jelenti, hogy közösségre lépünk Jézussal. A szentáldozásban nem egy kis darab testet veszünk magunkhoz, hanem az Úr személyét. Az átváltoztatott kenyérben ő maga, a Feltámadott van jelen, mégpedig nem jelképesen, hanem valóságosan. Ha csupán egy jelkép volna, és nem valóság, nem jöhetne létre vele a közösség. A szentáldozás egy személyes cselekedet a részünkről, a hit cselekedete, és nem egy közösségi cselekedet. Ugyanakkor a szentáldozás közösséget teremt azok között, akik az egy kenyérből táplálkoznak. Figyeljük csak meg, hogy a szentmisében egészen a szentáldozásig a közösség tagjaként veszünk részt és a közösség tagjaival együtt imádkozunk. Többes szám első személyben mondjuk együtt a Miatyánkot, a békerítus is így történik, majd közvetlenül a szentáldozás előtt egyes szám elő személyre változik az imádság: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem.”

A szentáldozásban Jézus engem vár. Az én hitemet kéri. Az én szeretetemre vágyakozik. Velem akar találkozni. Engem akar éltetni. Velem akar közösségre lépni. Bennem akar élni. Nekem akarja adni önmagát, hogy elvezessen az örök életre. Személyesen nekem szóló szeretetére személyesen kell válaszolnom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött! Add, hogy életünkön változtatni tudjunk! Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége!

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,44-51

Elmélkedés

Beszédének végéhez közeledvén Jézus kimondja a lényeget, az igazi újdonságot: „A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.” Ezzel kifejezetten az Oltáriszentségre utal. Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként adta apostolainak, s ez az esemény ismétlődik meg a szentmisében, újra és újra nekünk adja önmagát az átváltoztatott kenyérben. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy az egykori hallgatóság nem érti, mit akar mondani azzal, hogy a kenyérben saját testét adja eledelül, mert az emberi értelem nem látja át az Oltáriszentség titkát. Ami ugyanis az utolsó vacsorán történt, s ami minden szentmisében történik, az Isten világából és a feltámadás világából való, mi viszont földi életünkben még a feltámadásnak ezen az oldalán élünk.

Ha Jézus földi, emberi teste halála után elporladt, teljesen megsemmisült volna, akkor hogyan lehetne jelen a kenyérben? Ha Jézus nem kapott volna a feltámadásban új testet, akkor milyen test lehetne jelen a kenyérben? A feltámadásban Jézus olyan új, megdicsőült testet kapott az Atyától, amelynek nincsenek határai, képes megjelenni egy kicsiny kenyérben és képes önmagát szétosztani az embereknek. Jézus feltámadása nélkül nem létezhetne az Oltáriszentség. Az Oltáriszentség vétele nélkül pedig számunkra nem volna örök élet a feltámadás után.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, neked szentelem szívemet, zárd a tiédbe. Szívedben akarok lakni, szíveddel akarok szeretni, szívedben akarok élni. Szívedből akarom meríteni az igazi szeretetet, mely felemészti szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Jézusom, szívem a te szíved szeretetének oltára legyen, oltár, amelyen magamat neked áldozom. Szemem mindenkor szent sebeidre tekintsen, elmém mindig irgalmadra gondoljon.

Vianney Szent János

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”
Jn 6,35-40

Elmélkedés

Az élet kenyeréről szóló beszéd folytatásában Jézus említést tesz a feltámadásról, de csak később fejti ki, hogy milyen kapcsolat van az általa adott kenyér és az örök élet között. Kijelentése szerint a feltámadás az „utolsó napon” fog bekövetkezni. A Szentírásban több helyen előfordul a „végső idők,” a „világ vége” kifejezés, de az „utolsó nap” szófordulatot egyedül János evangélista használja, mégpedig ezen a helyen, valamint akkor, amikor Márta vallja meg Jézusnak hitét azzal kapcsolatban, hogy testvére, Lázár, fel fog támadni majd az „utolsó napon.”

Hitünk szerint Isten irányítja a történelmet és vezeti az emberiséget egy végső cél felé. Már a teremtéskor terve volt a világgal és az emberrel, s az évszázadok során, amit hívő emberként üdvtörténetnek nevezünk, újra és újra emlékeztet bennünket arra, hogy milyen irányba érdemes haladnunk, s Jézus feltámasztásában reményt ad mindenkinek, hogy eljuthatunk az örök boldogságra. Bár Jézus szava szerint senki ember nem tudhatja előre, hogy mikor jön el ez a bizonyos „utolsó nap,” biztosak lehetünk abban, hogy egyszer be fog következni. Krisztus második eljövetele lesz ez, a végső ítélet napja az ember számára, és a feltámadás napja. Akik hisznek Jézusban, reménnyel várhatják e napot, mert az örök életre juthatnak. E nap várása meghatározza jelen életünket és magatartásunkat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te összegyűjtöd és őrzöd nyájadat, az Egyházat, és fáradhatatlanul indulsz az eltévedt bárányok után, hogy visszavezesd őket a közösségbe. Ismered és nevén szólítod mindazokat, akik nyájadhoz tartoznak. Te vagy a Jó Pásztor, aki a kereszten életedet adtad juhaidért, az emberekért. Hívj fiatalokat a papságra, hogy téged követve egész életükkel megmutassák a világnak és nekünk szereteted! Segíts minket, hogy a papjaid által hirdetett evangéliumhoz méltóan éljünk!

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
Jn 6,30-35

Elmélkedés

Jézus Kafarnaumban tartott beszédének folytatását olvassuk a mai napon, amelyben az Úr kijelenti: „Én vagyok az élet kenyere.” Ez a kijelentés hasonlít a következőkhöz: „én vagyok a jó pásztor” (Jn 10,11), „én vagyok az út” (Jn 14,6), „én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), „én vagyok a feltámadás” (Jn 11,25). E sajátos kijelentésekkel Jézus az ő személyének és küldetésének titkát fedi fel. Amikor az élet kenyerének nevezi magát, akkor túlmutat evilági küldetésén. A kenyérben ugyanis minden időkre szólóan önmagát adja nekünk. Akkor is jelen lesz a kenyérben, amikor már felment a mennybe, visszatért az Atyához. A mi Urunk éppen azért adja nekünk az élet kenyerében önmagát, hogy örökre velünk maradhasson, jelenléte szüntelen legyen ebben a világban.

Valóban ő az élet kenyere számunkra. Kenyér, amelyben élet van. Kenyér, amelyben az Úr valóságosan jelen van. Kenyér, amely nekünk az életet ajándékozza és tartalmazza. Kenyér, amely az örök életünket biztosítja. Legalábbis akkor, ha hisszük jelenlétét az Oltáriszentségben és élünk a lehetőséggel, hogy a szentáldozásban egyesüljünk ővele. Az éhség és a szomjúság csak ezen a földön léteznek, mint hiányosságok. Az örök életben már nem érzünk ilyet, mert Istennel együtt élünk, s teljes boldogságunkhoz nem fog hiányozni semmi.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.