Battaplébánia

Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.”
Jn 3,31-36

Elmélkedés

A mai evangéliumi szövegünk gondolatilag kapcsolódik az előző napok üzenetéhez. Valójában nem a Nikodémussal való beszélgetés folytatása, hanem Keresztelő János tanúságtételét követi Szent János evangéliumában. A részletben Jézus saját küldetéséről és az embereknek hozzá való viszonyáról beszél. Kijelenti önmagáról, hogy a mennyből jött, a mennyei Atyáról, valamint az ő szeretetéről tesz tanúságot az emberek előtt. Az Atya küldötteként a Szentlélek erejével tanít, valamint megemlíti az isteni személyek közötti szeretet-egységet. Az emberek különféleképpen fogadják a Fiút, s ennek megfelelően más-más sorsra számíthatnak. Akik hisznek benne, az örök életre jutnak, akik viszont nem hisznek, Isten büntetésére számíthatnak.

Érdekes a szövegben a következő rész: az Atya „mindent az ő (a Fiú) kezébe helyezett” (Jn 3,35). Ez azt jelenti, hogy a Fiú minden hatalmat megkapott az Atyától. Minden hatalmat, tudást, erőt és képességet megkapott ahhoz, hogy az embereknek hirdesse az örök életre vezető igazságot és elvezesse őket az üdvösségre. Mit ad nekünk Jézus? Nem földi jólétet vagy gazdagságot, hanem ennél lényegesen többet: önmagát adja nekünk, hogy az örök életre juthassunk. Érdemes hinnünk benne és a nehéz élethelyzetekben is kitartanunk mellette, mert mindhalálig hűséges ígéretéhez és szeretetéhez.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szeretni akarom felebarátomat, Istenem, mennyei Atyám. hiszen Te is szereted őt. Fivéreket és nővéreket adtál nekem, és azt akarod. hogy úgy szeressem őket, mint Te. Amen.

Szalézi Szent Ferenc

Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.”
Jn 3,16-21

Elmélkedés

Bár János evangélista írásában közvetlenül a Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetés után következik a mai evangéliumi szakasz, mégsem tűnik úgy, hogy Jézus kifejezetten neki beszélne. Megszűnik ugyanis a párbeszédes jelleg, s Jézus inkább egy beszédet mond, amely gondolatilag ugyan kapcsolódik a Nikodémussal való beszélgetés témájához, mégis inkább annak részletesebb kifejtése, magyarázata. A szövegben arról van szó, hogy Isten az emberek iránti szeretetből elküldi Fiát a világba. A Fiúban való hit az emberek számára az örök életet jelenti. Akik hisznek a Fiúban, azaz Jézus Krisztusban, mint Megváltóban, azok a világosságra jutnak. Akik viszont gonosz módon elutasítják és nem hisznek benne, a sötétségre jutnak. A világosság és a sötétség ebben az esetben az üdvösséget és a kárhozatot jelenti.

Az evangélista a kereszt és a megváltás titkára irányítja figyelmünket az Úr szavaival: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az üdvtörténet kiindulópontja az Atya végtelen szeretete. A bűnnel az ember elfordul Istentől, magára vonja haragját, s az igazságosság elve szerint büntetésre számíthat. Isten azonban mégsem büntetni akar, hanem szeretetből megkönyörül az emberen, megbocsát a bűnös embernek. Az isteni irgalmasság ezen bőséges kiáradása annak köszönhető, hogy a Fiú a végsőkig engedelmeskedett az Atyának, feláldozta életét üdvösségünkért.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, Te életemnek túlvilági célt szántál. Mégis hatalmas bennem az ösztön, hogy a földi életben maradjak és arról önként le ne mondjak. Bár sejtem az én jelen életem és a
nekem szánt túlvilági élet közti összefüggést, nehezen győzöm le a belém oltott ösztönöket. Húsvét szent ünnepe adja számomra is a győzelmet! Amen.

P. Eller

Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
Jn 3,7-15

Elmélkedés

A Nikodémussal folytatott párbeszéd második részét olvassuk a mai evangéliumban, amelyben a lelki újjászületés módjáról érdeklődik Jézus beszélgetőtársa. Ekkor Jézus egy megdöbbentő kijelentést, illetve kérdést tesz fel Nikodémusnak: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket?” (Jn 3,10). Nem megsérteni akarja őt, hiszen elismeri tanítói tehetségét, hanem szembesíteni önmagával. Az önmagunkkal való kritikus és őszinte szembenézés nélkül nincs lelki újjászületés. Ennek során be kell látnunk, hogy a széleskörű vallási ismeretek még nem jelentenek igaz hitet és nem feltétlenül ösztönöznek jócselekedetekre. A vallási kérdésekben való jártasság vagy a hitigazságok ismerete nem elegendő. Nikodémus számára sem volt elég és számomra sem elegendő.

Nekem is szükségem van az újjászületésre, a kegyelemben való megújulásra, a Szentlélekben való újjászületésre. Isten újra és újra lehetőséget ad erre, mégpedig a bűnbocsánat szentsége által. A keresztség és a bérmálás szintén a lelki újjászületés szentségei, de ezekben csak egyetlen alkalommal részesedhetünk. A bűnbocsánat kapuja viszont ismételten nyitva áll előttünk, amely által szembenézhetünk múltunkkal, bűneinkkel és találkozhatunk az irgalmas Istennel, aki a lelki megújulás ajándékozója. Elfogadom-e Isten kegyelmét, amely által újjászülethetek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, miután leszálltál az alvilágra is, fölmentél az égbe. Úgy betöltötted az egész Világmindenséget. minden irányban, hogy ezentúl – boldogságunkra – lehetetlen már kilépnünk Belőled. Amen.

Teilhard De Chardin

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.”
Jn 3,1-8

Elmélkedés

Jézus és Nikodémus beszélgetését olvassuk a mai evangéliumi részletben. Nikodémus nagy tekintélyű személy, a főtanács tagja, vallási kérdésekben jártas ember, akinek adtak a véleményére, mind a főtanácsban, mind a nép körében. A zsidó vallási vezetők között valószínűleg egyedül maradhatott Jézusról alkotott pozitív véleményével, amelyet titkolhatott előlük, hiszen nincs elég bátorsága ahhoz, hogy nappal menjen Jézushoz. Inkább éjszaka érkezik, hogy ne tudjanak róla mások. Látogatása és érdeklődése teljesen jószándékú, ahogyan erről a beszélgetés tanúskodik. Ismerte a farizeusok korábbi próbálkozásait, amivel Jézust akarták kelepcébe csalni, tudott az írástudók által kezdeményezett vitákról, amelyekkel tanításába akartak belekötni, s bőven lehetett információja a Jézus által véghezvitt csodákról is. Tudni szeretné, hogy ki lehet az, aki csodatévő erővel rendelkezik és ki az, akinek tanítására oly sokan lelkesednek, de nem csupán a kíváncsiság vezeti.

Az udvariassági bevezető meghallgatása után Jézus rögtön az újjászületésre tereli a témát. Az Úr szavaiból mindvégig kiérezzük, hogy elismeri Nikodémus vallási tudását, ugyanakkor megérzi, hogy mire van szüksége ennek az embernek, mire vágyakozik, tudniillik a lelki újjászületésre.

Keresem-e Jézust lelki újjászületésem reményében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, töltsd be lelkünket istenséged örökkévaló élvezetével, melyet drága testednek és vérednek mostani vétele már előre jelez. Amen.

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés

Krisztus húsvéti ajándéka
Az a tény, hogy Szent II. János Pál pápának köszönhetően az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük a húsvét utáni vasárnapon, arra ösztönöz minket, hogy a „hitetlen” Tamás történetében odafigyeljünk a megbocsátás mozzanatára.

Valójában nem elsősorban Jézus Tamással szemben gyakorolt megbocsátó cselekedete miatt került e napra az Isteni Irgalmasság ünnepe, hanem a bűnbocsátó hatalom átadása miatt, amiről az evangélium első része szól. Megjelenése alkalmával a mi Urunk ezt mondta apostolainak: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20,23). Mondhatjuk, hogy a bűnbocsánat a feltámadt Krisztus egyik húsvéti ajándéka. Miként a mi Urunk feltámadt a halálból, új életre kelt, ugyanúgy a bűnbocsánat a lelki újjászületést eredményezi az ember számára. Szintén közös vonásként kell megemlítenünk a mennyei Atya cselekedetét: az Atya támasztja fel Fiát, Jézust, és a mennyei Atya ajándékozza nekünk az új élet lehetőségét, amikor irgalmasan megbocsát nekünk.

Az anglikán vallásról a katolikus hitre tért hittudós és későbbi bíboros, John Henry Newman – akit XVI. Benedek pápa avatott boldoggá 2010-ben – mondta egyik szentbeszédében a következőket: „Ha létezik magasztos eszme a Katolikus Egyházban, még ha csak mint eszmét tekintjük is, akkor az Eucharisztia szentsége mellett a szentgyónás az. Micsoda mindent átható, szívet békével eltöltő kegy, amikor örömkönnyeket vált ki, lényegileg és érezhetően árad a lélekre az öröm olaja, amikor a bűnbánó végre föltámad, amikor Isten kiengeszteli őt önmagával, bűneit örökre elhengerítve!” E gondolat szépen megvilágítja a fentebb említetteket, a bűnbocsánat és a húsvét kapcsolatát.

Milyen hatása van a bűnbocsánat szentségének az ember számára? A halálos bűnnel az ember elveszíti a kegyelmi állapotot, eltávolodik Istentől és szeretetétől. A bűnbocsánat szentsége visszaadja a kegyelmet, újból Isten szeretetében élhetünk. A bűnbocsánat szentségében való rendszeres részesedés érzékennyé tesz bennünket a bűnökkel szemben. Nem az a cél, hogy az embernek állandó lelkiismeret furdalása legyen és emiatt szüntelenül féljen Istentől és a büntetésétől, hanem az, hogy a lelkiismeretünk lehetőleg még a bűn elkövetése előtt figyelmeztessen minket. Aki rendszeresen elvégzi szentgyónását és arra komoly lelkiismeret-vizsgálattal készül, az éberebben észreveszi a bűnalkalmakat.

A szentgyónásra mindig bizalommal készüljünk. Elsősorban ne a büntetéstől való félelem vezessen minket Istenhez, hanem az iránta való szeretet. Az igazi bűnbánat ugyanis mindig Isten iránti szeretetből fakad. Megérzem, hogy Isten szeret, kész nekem megbocsátani, s erre szeretetből fakadó bűnbánattal válaszolok. Nincs olyan súlyos bűn, amit Isten ne tudna és ne akarna megbocsátani. Ha valaki azonban vakmerő módon bizakodik a megbocsátásban és azt feltételezi, hogy Isten úgyis meg fog neki bocsátani, és emiatt nem tartja szükségesnek a gyónást, az teljesen félreértelmezi a megbocsátást.

A szentgyónásra mindig azzal a tudattal készüljünk, hogy az irgalomban gazdag mennyei Atyával találkozhatunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlünk, hogy a szeretet gyakorlásában ne álljunk meg jóakaratú felebarátainknál, hanem még az ellenfeleinket, a rosszakaróinkat is szeressük, mindazokat, akik ellenségesen viselkednek velünk vagy bántalmaznak minket. Ez annak a jele, hogy az emberi könyörtelenség helyett az Atyától tanult irgalmasság győzhessen bennünk. Egyedül a szeretetből fakadó megbocsátás következetes gyakorlása képes legyőzni a rosszindulatot. Taníts minket, Urunk, az őszinte, szívből jövő megbocsátásra!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegynek, amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

Rövid, tényszerű felsorolást olvasunk a mai evangéliumban arról, hogy kiknek jelent meg feltámadását követően Jézus. Elsőként Mária Magdolnát említi, aki húsvét hajnalban találkozott a Feltámadottal és elmondta ezt az apostoloknak, akik kételkedve fogadták mindezt. Ezután a két tanítvány következik, akikkel útközben találkozott Jézus. Ők minden bizonnyal azok, akikhez az Emmausz felé vezető úton csatlakozott, s akik a kenyértörésben ismerték fel őt. A felsorolást a tizenegy apostol zárja, akik együtt voltak, amikor megjelent nekik az Úr.

E tényszerű felsorolás lejegyzésénél Márk evangélistát elsősorban az a szándék vezethette, hogy a feltámadás tényét igazolja. Ennyi ember már nem képzelődhet, ennyien már nem állíthatják egymástól függetlenül ugyanazt, hogy élőként látták a néhány nappal korábban kereszten meghaló Jézust.

Az evangélista másik indítéka az lehetett, hogy bátorítsa az olvasót, minket, akik néha kételkedünk. A felsorolt példák, főként az apostoloké azt igazolja, hogy az egykori tanúk is kételkedtek kezdetben és lassan léptek a hit útjára.

A harmadik lényeges mozzanat a feltámadt Krisztustól kapott új küldetés bemutatása. Elmenni a világba és mindenhol hirdetni Krisztus evangéliumát, örömhírét. Ez volt az egykori tanúk feladata és ez az én küldetésem is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, egyszülött Fiad magára vette természetünket, ember-testben jelent meg közöttünk: segíts, kérünk, hogy akit magunkhoz hasonlónak ismerünk meg a test külső formája szerint, annak erejéből belsőleg újjászülessünk. Amen.

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés

Péter apostol, aki egyszer már otthagyta a halászatot Jézus hívására, most újra halászni indul. A jelenet Jézus halála és feltámadása után játszódik, még az Úr mennybemenetele előtt. Péter úgy érzi, hogy a három évig tartó tanítványi élet a Mester halálával véget ért, és az a legjobb, ha visszatér eredeti foglalkozásához, a halászathoz. Apostoltársai szintén ezt gondolják vagy legalábbis viselkedésükben követik Pétert. Halászni indulnak, de munkájuk teljesen eredménytelen. Talán elfelejtették a három év alatt foglalkozásukat? Talán elfelejtették a mesterfogásokat?

Péter és a többiek számára a halászat most létkérdés. Dolgozni akarnak, hogy megéljenek, eltartsák a családjukat. A sikertelen halászat után egy gondolat járhatott a fejükben: mit fogunk most enni? Bármennyire is egyszerűnek tűnik ez a kérdés, de biztosan ez foglalkoztatta őket, amikor az üres hálót megpillantották és elindultak a part felé. Nem gondoltak ők ebben a pillanatban arra, hogy mi mindent éltek át Jézus mellett az elmúlt három év során, nem járt az eszük a jeruzsálemi eseményeken, hanem az a gond nyomasztotta őket, hogy mit fognak most enni. Mert a háló üres. Egyetlen hal sincs benne.

Jézus fejében is ez a gondolat járt. Mit fognak most enni az apostolok? Ezért várja őket frissen sült hallal és kenyérrel a parton. És ezért gondoskodik csodával a halfogásról.

Ha éhes vagy, vagy ha éppen azon gondolkozol, hogy mitévő legyél, nézz fel, mert hátha valaki vár a parton! Ő majd megmondja, mit kell tenned.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te Krisztus áldozatával folytonosan megtisztítod és megszenteled egyházadat. Add, hogy a te néped a Fővel, Krisztussal együtt önmagát is fölajánlja Neked és tisztult akarattal tetszésedhez igazodjék. Amen.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok története után ma újabb megjelenésről olvasunk az evangéliumban. A feltámadt Krisztus megmutatja magát az apostoloknak. Az elbeszélés első lényeges eleme, hogy Jézus testi valóságában mutatkozik meg, beszél az apostolokhoz és a szemük láttára eszik. Ugyanakkor ebből a szempontból a legfontosabb jelek a sebhelyek, amelyeket megmutat nekik. A sebek, amelyeket bántalmazása, kereszthordozása és kereszthalála során szerzett bizonyítékul szolgálnak a jelenlévők számára, hogy valóban az Úr áll előttük testi valóságában, és nem egy szellemet vagy kísértetet látnak. Félelmük, rémületük érthető, mert erre a fordulatra, tudniillik a feltámadásra nem számítottak.

Lukács leírásának másik fontos eleme az, hogy az ószövetségi prófétai jövendölések teljesedtek be Jézus sorsában, szenvedésében és halálában. Jézus kifejti számukra e jövendölések értelmét, amelyek egyértelműen igazolják, hogy az események nem véletlenszerűen történtek, nem csupán az emberi gonoszság irányította azokat, hanem minden Isten terve szerint történt, aki ilyen módon látta jónak megvalósítani a megváltást.

A harmadik lényeges eleme a leírásnak a Krisztustól kapott küldetés: mindazok, akik találkoztak a Feltámadottal, azt a küldetést kapják, hogy legyenek a feltámadás tanúi és hirdetői. Én is ezt a küldetést kapom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te ebben a csodálatos szentségben kínszenvedésed emlékezetét hagytad ránk. Add, kérünk, tested és véred szent titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelenül élvezzük. Amen.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

Gondolatban évről évre végigjárjuk az emmauszi utat. A két tanítvánnyal együtt elindulunk Jeruzsálemből Emmausz felé. Csalódottság, keserűség, tehetetlenség, értetlenség van szívünkben. Nagy reményeket fűztünk Jézushoz, de minden remény szertefoszlott. A kudarcot nem az emberi képességeink gyengesége vagy a körülmények hirtelen megváltozása okozta, hanem a halál. Erőnket tudtuk volna növelni, megtaláltuk volna az új irányt, de a halálon nem tudunk változtatni. Az eseményeket már nem mi befolyásoljuk, hanem az embernél nagyobb erő irányít mindent.

Lélekben újra és újra átéljük az emmauszi utat. A lelki sötétség, a magány, a csüggedés, a reménytelenség útját. Azt hisszük, hogy Isten nincs velünk, elhagyott minket, s csak az ajtóban, a nagy megérkezés pillanatában döbbenünk rá, hogy mindvégig velünk volt. És akkor majd visszaemlékezünk életünk útjaira és tévútjaira, a fontosnak vélt állomásokra és a kitérőkre, a felesleges keresésekre és a szükséges útbaigazító tanácsokra. Megvilágosodott értelemmel látjuk, hogy mikor ismertük fel őt és mikor nem. Látjuk, hogy mikor utasítottuk ki életünkből és mikor mondtuk neki: „Maradj velünk, Urunk!” Lélekben újra átéljük az emmauszi utat, a hit útját, az Istenhez vezető utat. És akkor majd Isten szól hozzám: „Maradj velem, gyermekem, mert lenyugodott már a nap!”

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, szenteltessék meg a te neved! Nemcsak szavakkal kell imádnunk Téged, hanem méltókká kell lennünk Hozzád, közelebb kell jutnunk Hozzád erősebb szeretettel. Mert Te nem vagy immár a bosszúálló, a csaták ura, hanem az Atya, aki a béke ölén a boldogságra tanít. Amen.

G. Papini

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A gyász és a fájdalom, a Jézus iránti szeretet és ragaszkodás vezeti Mária Magdolnát a sírhoz, akiről a mai evangéliumban olvasunk. Természetes érzés és viselkedés ez. Nehéz feldolgozni valakinek az elvesztését, halálát. Különösen az első napok nehezek. A házastárs, a szülő vagy a gyermek elvesztése felfoghatatlan az ember számára. Napokig el sem hiszi, fel sem fogja, hogy már nem él, akit szeret. Hányszor látni embereket, akik szerettük halála után napokig, hetekig ilyen gondolatokkal járnak a temetőbe.

Mária Magdolna viselkedése érthető. Fájdalmát tovább fokozza, hogy Jézus teste nincs a sírban és semmit nem tud annak holléte felől, nem érti, hová tűnhetett Jézus, akit ide temettek. Jelenléte a sírnál a gyász és a fájdalom kifejezése. Ugyanakkor ez a valóban emberi és valóban érthető érzés elhomályosítja látását, leszűkíti értelmét, megbénítja cselekvését. Eluralkodik rajta a tehetetlenség érzése, nem ismeri fel az angyalokat, s fel sem merül benne a kérdés, hogy kik lehetnek ezek az ismeretlenek a sírnál. Sőt még Jézust, a Feltámadottat sem ismeri fel, őt is idegennek, a kertésznek nézi.

Fájdalmából és gyászából az mozdítja ki, hogy az Úr a nevén szólítja. E személyes találkozás és megszólítás teszi őt tanúvá, tanúságtevővé. Ennek hatására alakul át fájdalma örömmé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Tartsd meg, Urunk, húsvéti szent örömben hívő népedet!
Legyen velünk, édes hazánkkal és az egész világgal a te békéd! Szítsd fel a keresztség kegyelmét mindnyájunkban, akik a keresztvízen meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk az új életre! Föltámadásod győzelme bátorítsa a betegeket, öregeket és szenvedőket! A halálon aratott diadalod juttassa el megholt testvéreinket a föltámadás dicsőségére! Amen.