Battaplébánia

Jézus az utolsó vacsorán így beszélt tanítványaihoz: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti. Én is szeretni fogom őt, és kinyilatkoztatom magam neki.” Júdás – nem a karióti – itt közbeszólt: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, az nem tartja meg tanításomat. Az a tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek.”
Jn 14,21-26

Elmélkedés

Az utolsó vacsorán mondott beszédében Jézus kijelentette, hogy az szereti őt, aki ismeri és teljesíti parancsait. Láthatjuk tehát, hogy az Isten iránti szeretet nem csupán egy érzés vagy esetleg egy azt megerősítő szóbeli vallomás, hanem tettekben megnyilvánuló magatartás az ember részéről. Ha Jézus parancsai szerint élek, azaz engedelmeskedem Istennek, meg fogom érezni Isten szeretetét. Ebben a példa számomra Jézus szeretete, azaz a Fiú engedelmes szeretete a mennyei Atya iránt. Egész életének ez a mozgatója. Minden szava, de főként minden cselekedete az Atya iránti engedelmes szeretetből fakad.

Mit jelent Jézus parancsa szerint élni? Hogyan ismerhetem meg, hogy mit kíván tőlem az Úr? A válasz egyszerű: ha az evangélium igazságából és igazsága szerint élek, akkor felismerem Jézus személyében az Üdvözítőt, életem megváltóját, az igazság kinyilatkoztatóját és a szeretet forrását. Felismerem az Úr jelenlétét az életemben, amely annak igazolása, hogy ígérete valóra válik, azaz velünk van, velem van életem során, bennem él a Szentháromság. Ez az ígéret azonban Jézus szava szerint csak azoknak szól, akik valóban hisznek benne, igazi szeretetet hordoznak szívükben és abból jótettek fakadnak.

A szeretet megvallása és gyakorlása boldoggá tesz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, ha őszintén nézem magamat, talán nem is akarok kisszerűségemből kiemelkedni. A könnyebb utakat választom, pedig Te hegyekre hívsz engem. Gyorsan szeretnék előre jutni, pedig Te lépésről lépésre való előmenetelt kívánsz tőlem. Nem szeretem lekötni magamat, pedig Te hűséget kívánsz tőlem. Én a pillanat boldogságát keresem, Te pedig örök üdvösségemet tartod szem előtt! Irgalmazz nekem!

Josef Busch

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.
Jn 15,1-8

Elmélkedés

Gyümölcsöt teremni

Jézus egy példabeszédet mond a mai evangéliumban a szőlőművesről, a szőlőtőről és a szőlővesszőkről. A példázat szerint a mennyei Atya a szőlőműves, ő a gazda, a tulajdonos, aki gondját viseli ültetvényének. A szőlőtő az ő Fiát, Jézus Krisztust jelképezi, a vesszők pedig a keresztény embereket, mindazokat, akik Krisztushoz tartoznak, hozzá kapcsolódnak, belőle élnek. A szőlőműves értelemszerűen azt szeretné, hogy ültetvénye minél többet teremjen, ezért gondozza szőlőjét. Nem riad vissza attól, hogy a vadhajtásokat levágja annak érdekében, hogy a többi vessző elől ne vonják el a tápanyagot és azok még többet teremjenek. A hasonlat nem csupán az isteni tevékenységet, az Atya munkáját és szándékát világítja meg, hanem rámutat az egymásra utaltságra a szőlőtő és a szőlővesszők között. A szőlőtő önmagában nem tud termést hozni, a szőlővesszők önmagukban, azaz a szőlőtő nélkül szintén képtelenek erre. Isten azt szeretné tehát, hogy mi, keresztény emberek Krisztushoz kapcsolódva, vele együttműködve építsük Isten országát. Krisztus nagy alázattal elfogadja a mi szolgálatunkat, és nekünk is alázatra van szükségünk ahhoz, hogy ne akarjuk magunkat önállósítani vagy függetleníteni.

A helyes magatartást ezzel kapcsolatban szépen bemutatja Keresztelő János Jézusról szóló tanúságtétele (vö. Jn 3,22-30). Az ő tanúságtételének lényeges vonása az alázat. János tisztában van saját küldetésével: az ő feladata az, hogy előkészítse a Megváltó jövetelét. Nem képzeli magát nagyobbnak, nem túlozza el saját szerepét, hanem a legnagyobb alázattal beszél arról, hogy semmi irigység nincs benne, hanem őszintén örül annak, hogy nagy tömegek mennek Jézushoz. A Megváltóra vonatkozóan János kijelenti: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30). Ez nem azt jelenti, hogy kénytelen elismerni, hogy neki egyre kevesebb, Jézusnak pedig egyre több tanítványa lesz. Ha így volna, akkor miért engedné, hogy saját tanítványai Jézus nyomába szegődjenek? János kifejezetten örült annak, hogy nem hozzá, az előfutárhoz kötődnek tanítványai, hanem elindulnak a Megváltó, a Messiás után és Jézus tanítványai lesznek. A Keresztelő szavai inkább arra vonatkoznak, hogy érzi, küldetése befejeződött, hamarosan megkezdődik Jézus működése a nép körében. Van-e bennem annyi alázat, hogy küldetésem teljesítésekor megelégszem az örömmel, a hűséges szolgálat elvégzésének örömével?

Újra és újra nekem is ki kell mondanom, hogy nekem kisebbednem kell, Krisztusnak pedig növekednie kell bennem. Ki kell mondanom azt is, hogy nélküle nem tehetek semmit. Szolgálatom esztelen önkeresés volna csupán, amellyel a magam dicsőségét szolgálnám és nem Istenét. Jézus ezt mondja: „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek” (Jn 15,8). Ezek szerint nem lehet más a célom, mint Krisztus követésével, tanítványi életemmel szolgálni Istent. Jócselekedeteim gyümölcseit nem a magam számára vagy a magam hasznára hozom, hanem másokat szeretnék vele segíteni az örök élet felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Ahogyan a szőlőtő élteti a vesszőket, ugyanúgy keresztény emberként belőled élünk és tápláljuk lelkünket. Csak általad tudunk termést hozni. Ha megszakad a veled való éltető kapcsolat, terméketlenné és haszontalanná válna tanítványi életünk. Te a mi segítségünkkel és közreműködésünkkel akarsz jelen lenni a világban. Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjünk téged és életté váltsuk tanításodat, amely az örök életre vezető igazság. Segíts, hogy megőrizzük veled közösségünket, megmaradjunk szeretetedben s bőséges termést hozzunk!

Az utolsó vacsorán Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem! Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem.”
Jn 14,7-14

Elmélkedés

A mi szívünk mélyéről is feltörő vágyat fogalmazza meg Fülöp apostol a mai evangéliumban, amikor így fordul Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk” (Jn 14,8). Igen, mi is szeretnénk látni Istent, szeretnénk megtapasztalni közelségét, érezni jelenlétét, szeretnénk Isten-élményben részesülni. A láthatatlan Isten látásának vágya őszinte emberi kívánság, és ő nem is tagadja meg tőlünk önmagát. Földi életünk során azonban Isten mégsem tárja fel előttünk teljesen önmagát, inkább csak részben. Ezt fogalmazza meg Szent Pál apostol így: „most még csak tükörben, homályosan látunk” (1Kor 13,12). Az Isten-látás vágya majd a halálunk és feltámadásunk után, az örök életben fog teljesedni. Akkor majd találkozunk azzal, akinek életünket köszönhetjük. Találkozunk azzal, aki gyermekének tekint minket, szeretettel gondoskodik rólunk és bármennyire is eltávolodunk tőle bűneinkkel, ő mindig kész megbocsátani nekünk. Találkozunk azzal, akit oly sok emberben felismertünk életünk során, illetve akit oly sokakban nem ismertünk fel. Mert Isten azokban az emberekben is önmagát mutatja nekünk, akikkel nap mint nap találkozunk vagy akik segítségre szorulnak, szeretetre vágynak.

A mennyországban majd lehull a lepel, a homály a szemünkről és színről színre látjuk Istent. Ott kitisztul előttünk a kép.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Nagy és fölséges és szent vagy mindnyájunk fölött. Eléd tárunk mindent, ami gonddal tölt el: hibáinkat, tévedéseinket, lázadásunkat és keserűségünket, egész szívünket, egész életünket, melyet jobban ismersz, mint mi magunk. Hűséges kezedbe tesszük mindezt, mivel megváltó Fiad által hozzánk hajoltál. Végy úgy bennünket, amint vagyunk, de emelj magadhoz és gazdagíts a te gazdagságod által!

Karl Barth

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58

Elmélkedés

A mai napon Szent Józsefet, a munkást ünnepli Egyházunk. Az evangéliumok nagyon szűkszavúak személyével kapcsolatban, csupán Jézus gyermekségtörténetében tesznek róla említést néhányszor. József, ez az igaz, tisztaszívű férfi volt Mária jegyese, Jézus Krisztus nevelőapja. Igaz embersége és alázata mutatkozik meg abban, ahogyan megismeri és elfogadja Isten vele kapcsolatos szándékát. Álmában, látomásban kap üzenetet, hogy bátran vegye feleségül Máriát, aki ekkor már méhében hordozta a születendő Megváltót. Így ismeri meg József a megváltás titkát és lesz a Megváltó szolgája.

Milyen jó volna, ha korunkban minden férfit ilyen bölcsesség és alázat vezetne, amikor a családalapításon gondolkozik, illetve a későbbiekben gondoskodik családjáról. Milyen jó volna, ha elgondolkoznának azon a csodálatos titkon, hogy az élet továbbadásával Isten teremtő művét folytathatják a világban. Milyen jó volna, ha minden férfi Istentől kapott hivatásnak tekintené édesapai feladatát, s szüntelenül fáradozna felesége boldogságáért, valamint gyermekei testi és lelki fejlődéséért. Milyen jó volna, ha az apák a mértéktartó tekintélyre törekednének és a szeretet példaképei lennének családjukban. Milyen jó volna, ha életüket teljesen és visszavonhatatlanul odaadnák azoknak, akiket szeretnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Teremtőnk vagy, és mi a tieid vagyunk. Minden a tiéd, s nekünk egykor számadást kell adnunk mindarról, amit itt a földön ránk bíztál. Teljes odaadással és örömmel ismerem el uralmadat, mert a szeretet uralma az, melynek teljesen át akarom adni magamat. Szegény, nyugtalan, bágyadt és hányatott életemet hadd egyesítsem áldozatként Fiad és az egyház életével!

Johann Kaspar Lavater

Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jn 13,16-20

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban és elmélkedésben arról volt szó, hogy Jézus azonosítja magát az Atyával, aki őt küldte. A küldő és a küldött között fennálló szoros kapcsolat gondolatát viszi tovább, terjeszti ki a mai evangéliumban található mondás, amely az utolsó vacsorán hangzott el a mi Urunk szájából. A két szövegrészlet tehát nem időrendben követi egymást, hanem gondolatilag, tartalmilag kapcsolódik egymáshoz.

A mai szövegben Jézus kijelenti: „aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be” (Jn 13,20). Itt Jézus mindazokkal azonosítja önmagát, akik az ő küldötteiként szolgálnak. Most ő a küldő és tanítványai a küldöttek. Tanítványaiban, követőiben, minden keresztényben Krisztus él tovább. Az ő tanítása szólal meg újra szavaink által. Az ő jósága válik jelenvalóvá jócselekedeteinkben. Az ő törekvése valósul meg valahányszor a békéért fáradozunk. Az ő vigasztalását közvetítjük, amikor a reményvesztettekhez és a csüggedőkhöz fordulunk. Az ő szeretete nyilvánul meg, amikor embertársaik felé a tevékeny szeretet jegyében közeledünk. Az ő vágya teljesedik be, amikor egységre törekszünk más felekezetű keresztényekkel. Az ő személye dicsőül meg, amikor tetteinknek köszönhetően valaki rátalál Istenre.

Él-e bennem Krisztus? Él-e bennem szeretete? Őt képviselem-e, őt közvetítem-e mindenki felé?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Milyen könnyedén követem a nagyon emberi, de nagyon kalmári elvet: „ha adok valamit, Te is tartozol nekem”. Mily gyakran vétettem Ellened, mert saját képemre kívántam arcodat és szívedet alakítani. Uram, légy irgalmas hozzám, és fogadd el áldozatomat! Amen.

P. Gerhardt

Abban az időben Jézus hangos szóval hirdette: Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem én ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van bírája annak, aki megvet, és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, hagyta meg nekem, hogy mit mondjak és mit hirdessek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem.
Jn 12,44-50

Elmélkedés

Saját személyével kapcsolatban Jézus több állítást fogalmaz meg. Első kijelentésével azonosítja magát az Atyával, aki elküldte őt a világba. Aki hisz Jézusban, az tulajdonképpen az Atyában hisz. E szavak alapján jogosan mondjuk, hogy Jézus valóban a mennyei Atya képmása, őt jeleníti meg ebben a világban. Jézus által az Atya cselekszik, tehát tanításában az Atya szól hozzánk, csodái által az Atya jósága tapasztalható meg. Jézus mindenben az Atya akaratát teljesíti. Engedelmességének jutalma az lesz, hogy az Atya megdicsőíti őt a feltámadásban.

Második állításában Jézus világosságnak nevezi önmagát. A világosságban és a sötétségben élők azokat jelképezik ezek szerint, akik hisznek benne, illetve akik elutasítják őt. Örök rejtély marad számunkra, hogy az egykori kortársak, akik hallották tanítását és látták csodáit, miért reagáltak különféleképpen. Miért fogadták el és követték lelkesen őt egyesek, miközben mások szembefordultak vele. E megosztottság természetesen nem csak Jézus kortársainál jelentkezett, hanem végigkíséri az Egyház történetét. Mindenhol, ahol az Egyház igehirdetésének köszönhetően elhangzik Krisztus tanítása, megfigyelhető a megosztottság.

Jézus szava és személye egykor és minden korban döntés elé állítja a világot. Döntés elé állít engem is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Add, hogy megértsük a keresztség igazságát az életről, mely valamennyiünket egyesít; a küldetésről, mely mindannyiunkat összeköt; az áldozásról, mely mindig újból összefűz. Amen.

Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30

Elmélkedés

Jézus ismételten a pásztor és a juhok képét alkalmazza önmagára, illetve azokra, akik hisznek benne. A másik oldalon pedig azok állnak, akik nem hisznek benne, nem fogadják el, hogy ő a Messiás, nem szívlelik meg tanítását.

Az idő és a helyszín pontos megjelölése János evangélista részéről tudatos, jelképet kell benne látnunk. A jelenet télen, a jeruzsálemi templomban, Salamon oszlopcsarnokában játszódik. Mind időbelileg, mind térbelileg Jézus a határon áll. Még a régihez kapcsolódik, de már átlépni készül az újba. A tél a hitetlenség korszakát, az Istentől való elhidegülés idejét és az elutasítás megfagyott légkörét jelöli, amely után a megújulás tavasza következik. A megújulás idejét ő hozta el a világba. Helyileg, térbelileg ott áll a jeruzsálemi templomban, az ószövetségi idők legszentebb helyén, az istentisztelet helyén. Azon a helyen, ahol megkérdőjelezhetetlen a hagyományokhoz való ragaszkodás és mindennél előbbre valóbb a törvények tisztelete. Jézus már arra készül, hogy a kőfalak közé szorított vallásosságból kilépjen és felépítsen egy új, lelki templomot, létrehozzon egy új közösséget, amelynek tagjai a szeretet Istenében hisznek.

Kész vagyok-e belépni Jézus új világába, az Isten országába? Kész vagyok-e engedelmesen követni őt? Hiszem-e, hogy ő elvezet az üdvösségre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Szent Fiad megtestesülésének titka révén a hit valóságosságára vezette az embert; és mindazokat, akik szolgaságra születtek az ősbűn által, az újjászületés fürdőjében tisztára mosva, Isten gyermekeiként szívébe zárta. Ezért zengjük most és mindörökké az imádás és hála énekét. Amen.

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Jézus beszédeinek sajátossága, hogy példabeszédeket használ, azaz képekkel, hasonlatokkal világítja meg mondanivalóját. A tapasztalat szerint hallgatósága így könnyebben megérti üzenetét. Különösen is szükség van e képes beszédre, amikor önmagáról, származásáról és küldetéséről beszél. Hogyan tudja megértetni a néppel, hogy ő Isten, bár emberi valóságában áll előttük? Hogyan tudja elfogadtatni, hogy a mennyei Atya küldötte? Hogyan tudja meggyőzni az embereket, hogy ő valóban Isten Fia?

A mai evangéliumi részletben ilyen hasonlatokat foglal össze János evangélista, aki egyben azzal indokolja Jézus hasonlatokban gazdag beszédmódját, hogy az emberek nem értették meg őt. A kapun bemenő jó pásztorról és a nyájhoz más módon közeledő tolvajokról van szó, illetve arról, hogy a juhok csak a pásztor hangját követik, az idegentől elfutnak. Jézus tehát azt állítja magáról, hogy ő a jó pásztor, azaz érdemes őt követni. Saját tanítását ezzel megkülönbözteti kora más törvénymagyarázóinak tanításától, jelezvén, hogy azokat nem érdemes követni.

Napjainkban sokan fellépnek a nép vezetésének és a közvélemény alakításának igényével. Érdemes mindenkor megnéznünk, hogy kinek a megbízásából, kinek az érdekében cselekszenek. Csak a maguk dicsőségét és felemelkedését kívánják vagy valóban a népet akarják szolgálni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te megvilágosítasz minden embert, aki e földre születik. Kérünk, ragyogja be szívünket kegyelmed fénye, hogy mindig azt gondoljuk és tegyük, ami méltó Hozzád, Előtted kedves, és őszintén szeressünk Téged. Amen.

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Jn 10,11-18

Elmélkedés

Bízni Istenben
Lázadó korban lévő kamasz fiú mondta egy csoportbeszélgetés alkalmával: „Az a baj a papokkal, hogy hisznek ugyan Istenben, csak nem bíznak benne.” Megjegyzése nem illeszkedett a beszélgetés menetébe, ezért kissé meglepett, engem a papot, illetve a többi fiatal sem értette, hogy ez most hogyan jön a témához. Kérdezhettem volna tőle, hogy ő bízik-e Istenben és bízik-e a papokban, de nem tettem, mert láttam, hogy nem egészen a saját véleményét mondja. Valószínű, hogy az előző esti film egy részlete maradt meg benne, amelynek megjegyzése talán nem is papokra vonatkozott eredetileg, de ő most egy eredetinek tűnő mondást szeretett volna közölni velem. Egy másik eset: levelet kapok egy ismeretlen személytől, aki meglehetősen általánosan fogalmazva hosszasan sorolja a papok hibáit. Csak annyit válaszoltam neki, hogy jöjjön ő is papnak, álljon be a csapatba, mutasson példát, hogy milyen egy jó pap, és szívesen tanulok tőle. E válasszal „fején találtam a szöget,” mert szégyenkezve vallotta be, hogy két évig járt papnevelő intézetbe, de otthagyta a szemináriumot, és bocsánatot kért előző leveléért.

Ma, a papi és szerzetesi hivatások napján nem a „mundér becsületét szeretném védeni,” hanem mindenkit a bizalomra szeretnék buzdítani. Amikor fiatal emberként valaki meghallja Isten hívását a papi életre és úgy dönt, hogy elfogadja azt, akkor ez a döntése a bizalom jele. Rábízza magát Istenre, az ő vezetésére és szeretetére. A papságra való felkészülés során újra és újra meg kell erősíteni ezt a bizalmat, főként akkor, amikor megérti, hogy emberi képességei aligha lesznek elegendőek hivatása teljesítéséhez. Ha hiányzik a bizalom folyamatos erősödése, akkor inkább félbehagyja valaki a szemináriumot és más foglalkozást választ magának. A pappá szenteléskor szintén megmutatkozik ez a bizalom Isten felé, hiszen enélkül aligha volna bárkinek bátorsága elindulni ezen az életpályán. A bizalom ismételt felélesztése és erősítése a későbbiekben is szükséges, hiszen csak így tud hűséges maradni, kitartani papi hivatásában.

A mai vasárnap a szolgálatát hűséggel végző pásztorról olvasunk az evangéliumban. Jézusnak ez a példázata a bizalomról is szól. Valószínűleg a bizalom, mint emberi tulajdonság nem ruházható át állatokra, de a pásztort ösztönösen követő bárányok képe jól szemlélteti a személyek közti bizalmat. A pap Istenre bízza életét, Jézust, a jó pásztort követi. Ez nála nem ösztönös, mint a bárányok esetében, hanem tudatos döntés. A hívek, az Egyház tagjai bizalommal követik vezetőiket, mert felismerik azt, hogy Isten rendeléséből, Jézus hívására lettek ők a nyáj pásztorai. A hívek részéről tehát kettős irányú a bizalom, egyrészt a papok felé irányul, akiknek a vezetését elfogadják, másrészt Jézus felé, azaz bíznak abban, hogy ő, a Jó Pásztor gondoskodik számukra olyan emberekről, akik hűséggel és felelősséggel vezetik őket.

Amikor ma új papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk és azért, hogy papjaink megerősödjenek hivatásukban, tegyük ezt bizalommal: Isten papjai által gondoskodik az ő népéről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Akit te kiválasztasz a papságra, és aki igent mond a papi hivatásra, annak világosan kell látnia az emberek lelki igényét. Fel kell mérnie azokat a feladatokat, amelyeket papként végezni fog a te nevedben. El kell sajátítania a megfelelő lelkipásztori módszereket, hogy érthető és korszerű választ tudjon adni a mai embereknek. De az emberi felkészülésen túl mindenekelőtt rád kell bíznia önmagát, teljesen és visszavonhatatlanul át kell adni személyiségét neked. Adj, Urunk, a te népednek jó, szent, hivatásukat hűségesen teljesítő és Krisztust, a Jó Pásztort példaképüknek tekintő papokat!

Abban az időben: Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.
Mk 16,15-20

Elmélkedés

Az újszövetségi Szentírás sorrendje szerint a második evangélium Szent Márk írása, amely azonban időrendben a legkorábban keletkezett. Mind a négy evangélium esetében megfigyelhetünk sajátos szempontokat, amelyek a szerzőt vezették. Ma Szent Márk evangélista ünnepén foglaljuk röviden össze, milyen szándék vezette őt művének megírásakor.

Amikor Márk megírja evangéliumát, azaz mintegy 25 évvel Krisztus feltámadása után, már léteznek krisztusi közösségek. E közösségek tagjait szeretné megerősíteni a hitben. A hit két pilléren nyugszik: Jézus kereszthalálán és feltámadásán, amelyek meghozták az emberiségnek a megváltást és az üdvösséget. Az első keresztények nem csupán a hit örömét tapasztalták meg, hanem azt is, hogy hitük miatt üldözések érik őket. Márk fel akarja készíteni a keresztényeket a rájuk váró üldözésekre, meg akarja őket erősíteni hitükben, bátorít a helytállásra és a hitben való kitartásra. Az üldözések és a világ kísértései megingathatják az embereket a hitben, de ennek ellen lehet állni Isten segítségével.

Miként az első krisztusi közösség számára, ugyanúgy a mi számunkra is a hit megerősödését szolgálja az evangélium naponkénti olvasása. Benne megtalálom az öröm, a megváltás, az üdvösség, a kegyelem és a hit tiszta forrását.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Te örömmel ajándékozod meg az embereket, és azt várod, hogy örömben éljenek, mert a te világod öröm és boldogság. Űzd el lelkemből a szomorúságot. Adj gondolataimnak szárnyat, és vedd el tőlem a gondokat. Azért is könyörgök több örömért, hogy másokat is örömre hangolhassak. Amen.