Battaplébánia

Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt. „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Történt, hogy egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra, ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
Lk 10,25-37

Elmélkedés

Egy írástudó kérdésére válaszolva Jézus tanítást ad arról, hogy a törvények továbbra is érvényben vannak és azok megtartása szükséges az üdvösséghez. A legfőbb törvény az Isten és az embertársak iránti szeretet. A történet ugyanakkor választ ad arra is, hogy minden embert a felebarátunknak kell tekintenünk és szükség esetén a segítségére kell sietnünk. E két dolog találkozása – törvény megtartása és az irgalmasság gyakorlása – kelti az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd feszültségét. A pap és a levita szigorúan betartja ugyan a törvényt, amely szerint tisztátalanná válnának, ha érintkeznének a félholtra vert és halottnak látszó emberrel, de emiatt elmulasztják a segítségnyújtást. A szamaritánus viszont nem foglalkozik a törvényekkel, hanem irgalmasságot gyakorol, segít a bajba került emberen. A szeretet törvénye és annak gyakorlása tehát felette áll minden más törvénynek és ez biztosítja mindenki számára az üdvösségre jutást.

Jézus beszédeinek kedvelt témája az irgalmasság. Szent Lukács művében találjuk a legtöbb ehhez kapcsolódó beszédet, ezek közé tartozik az irgalmas szamaritánus példázata. A történettel Jézus azt akarja a szívünkbe vésni, hogy az Atya irgalmasságát utánozva mi is legyünk irgalmasok. A bűnös ember mindig Istenhez menekül, mert csak tőle várhat megbocsátást. A bajbajutott ember is mindig az irgalmassághoz menekül, rászorul az irgalmas ember segítségére. Az irgalmasság gyakorlásában megtalálhatjuk a boldogságot, mert Jézus ígérete szerint „boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). Ismerjük fel a szenvedőkben és a bajbajutottakban Krisztus arcát, hogy neki jót téve elnyerhessük az üdvösséget!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, mennynek és földnek Teremtője, Jézus Atyja és a mi Atyánk! Áldott légy Urunk, Atyánk, ki a mennyekben vagy, mert végtelen jóságodban lehajoltál emberi nyomorúságunkra és nekünk adtad Fiadat, Jézust, aki asszonytól született, aki üdvözítőnk és barátunk, testvérünk és megváltónk.

Abban az időben: Az apostolok kérték az Urat: Növeld bennünk a hitet. Az Úr így válaszolt: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz. Nem ezt mondja-e inkább: Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is! S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.
Lk 17,5-10

Elmélkedés

Egy asztalhoz ülni a hitetlenekkel

Lisieux-i Szent Teréz életrajzában a számomra legmegdöbbentőbb a következő vallomás volt: „Jézus megéreztette velem, hogy valóban vannak lelkek, akiknek nincs hitük. Ó, Jézus, ha szükséges, hogy az asztalt, amelyet ők beszennyeztek, megtisztítsa egy lélek, aki téged szeret, nem akarok ott egyebet enni, csak a megpróbáltatás kenyerét.” Valójában nem azon döbbenek meg, hogy vannak hitetlen emberek, élnek hit nélkül emberek, hanem Szent Teréz csodálatos hozzáállásán. Azon csodálkozok el, hogy „egy asztalhoz ül” a hitetlenekkel, tenni akar valamit értük, engesztelést vállal magára mások hitetlensége miatt. Az evangéliumban szereplő apostolokhoz hasonlóan mi is saját hitünk növekedését kérjük Istentől imáinkban. De van még egy feladatunk: Ha Szent Terézéhez hasonló hősies engesztelést nem is tudunk vállalni, legalább imádkozzunk azért, hogy Isten ébresszen hitet a nem hívőkben!

A különféle tudományok a dolgok és események hátterét, okait, összefüggéseit kutatják. A tudománynak vannak korlátai, nem sikerül mindent megfejteni, megmagyarázni. Ha nem tudjuk tudományos módszerekkel igazolni valaminek a kialakulását, létrejöttének módját vagy éppen kapcsolatát környezetével, akkor nemes egyszerűséggel véletlenről szokás beszélni: „Nem tudjuk, hogy miért éppen így alakult, a véletlen műve.” Ha az emberrel történik valamilyen megmagyarázhatatlan, érthetetlen, felfoghatatlan esemény, amire előzmények hiányában nem számított senki, a sorsot, a sorsszerűséget szokták emlegetni: „Nem tudjuk, miért történt. Így hozta a sors.” Ha pedig a lelki, szellemi dolgok területén lépünk át az ismeretlenbe, az értelmünkkel nem megmagyarázható világba, akkor titokról beszélünk. Valami rejtve marad előlünk, és hiába is próbálkozunk a mélyére hatolni, nem jutunk előbbre. Hitünk kérdéseivel és Istennel is így vagyunk. Emberi értelmünk végessége nem képes felfogni a végtelen Istent. Titkokkal, Isten titkaival, hitünk titkaival találkozunk, amelyek továbbra is titkok maradnak. Nem Isten titkolózik, hanem emberi értelmünk nem képes mindent felfogni belőle. Amit pedig tudunk vagy szilárdan hiszünk, annak alapja az, hogy Isten feltárja számunkra, közli velünk önmagát, ezt nevezzük kinyilatkoztatásnak. A keresztény ember persze nem hisz sem a véletlenben, sem a sorsban, hanem mindennek a hátterében az Isteni Gondviselést látja. Hisz viszont a titkokban és elfogadja, hogy földi élete során nem ismerhet meg mindent, hanem majd az örök életben tárul fel számára Isten titka, mindaz, amire evilágban homály borul.

A mai evangéliumban az apostolok így fordulnak Jézushoz: „Növeld bennünk a hitet. Az Úr így válaszolt: Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek” (Lk 17,5-6). Máté írásában így szerepel a megjegyzés: „Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek, menj innen oda, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek” (Mt 17,20). Idézzük még fel annak az embernek a hitvallását, aki fiának gyógyítása érdekében fordult Jézushoz, és így vallotta meg hitét: „Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24). E szentírási helyek ihlették a Hit évének jelmondatát: Hiszek Uram, erősítsd bennünk a hitet! Szépen összefoglalja ez a mondat a hit egyéni és közösségi szintjét, valamint a hit megvallásának és a hit kérésének fontosságát. Ugyanakkor benne van az is, hogy a hit egyrészt döntés, választás az ember részéről, másrészt Isten ajándéka.

Amikor a Hit évében naponta imádkozunk hitünk erősödéséért, akkor ezt a legnagyobb alázattal tesszük. A kérésben elismerjük, hogy hitünk nem tökéletes. Bármikor meginoghatunk a hitben. Egy próbatétel, egy váratlan betegség vagy egy hozzánk közel álló személy hirtelen elvesztése megrendítheti a hitünket és Istenbe vetett bizalmunkat. Amikor olyan eseményekkel szembesülünk, amelyeknek nem látjuk az értelmét, azaz titkokkal, számunkra felfoghatatlan dolgokkal találkozunk, különösen is szükségünk van a hitre, a hitben való megerősödésre. Legyünk nyitottak Isten ajándékára, hogy feltárulhasson számunkra a hit világa!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Add nekünk a hit csodálatos ajándékát! Add, hogy minden kételkedés, hitetlenség, kicsinyhitűség ellenére is felfedezzük magunkban a mustármagnyi hitet! A hit nem élettelen magként hever a lelkünk mélyén, hanem növekedni akar. Ezért most azt kérjük tőled, amit egykor az apostolok: Növeld bennünk a hitet! A te szemeddel akarom nézni a világot, a te szíved szeretetével akarom szeretni embertársaimat. Segíts, hogy hitemből jótettek fakadjanak! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

A hetvenkét tanítvány, akiket Jézus az evangélium hirdetésére küldött, nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták Jézusnak –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”
Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mivel elrejtetted ezeket a bölcsek és az okosak elől, és feltártad az egyszerűeknek, így van ez, Atyám, mert így tetszett neked. Az Atya mindent átadott nekem. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Jézus azután tanítványaihoz fordult, és így szólt: „Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek: Sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta; szerette volna hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”
Lk 10,17-24

Elmélkedés

Az evangéliumokban szó van arról, hogy Jézus missziós útra küldi 12 apostolát. E küldés mellett Lukács evangélista beszámol egy másik alkalomról is, amikor 72 tanítványát küldi az Úr, hogy tanítsanak és gyógyítsanak. E második út során a tanítványok örömmel tapasztalják, hogy számos csodát tudtak tenni. Elismerik, hogy nem saját erejüknek vagy különleges emberi képességüknek köszönhető mindez, hanem annak, hogy Jézus nevében cselekedtek. Megértették, hogy amikor Jézus elküldte őket, akkor nem azt kérte tőlük, hogy önmagukról beszéljenek, hanem mindarról, amit tőle tanultak. Megtapasztalják, hogy milyen ereje van a szónak és tanításnak, amelyet Mesterük rájuk bízott, s amelyet ők hűségesen hirdettek. Beszámolnak arról, milyen pozitív hatást váltott ki a hirdetett szó. A szónak még a gonosz lelkek felett is hatalma volt.

Lelkesedésüket Jézus abba az irányba tereli, hogy az evangélium hirdetője inkább annak örüljön, hogy igehirdető munkájáért a mennyországban fog jutalmat kapni. Mert a hirdetett szónak ugyan valóban csodálatos hatása van itt a földön az emberek között, de még csodálatosabb, hogy a mennybe juthat, aki hűségesen hirdeti azt. Nem az a nagy cselekedet tehát, amit az ember tesz, hanem amit Isten tesz az emberrel, tudniillik, hogy az üdvösségre vezet minket, valamint az, amit Isten tesz az emberek által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra; hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét! Lelked zabolázza meg féktelen érzékeinket! Vezess el és adj erőt ahhoz, ami igaz javunk: hogy megtartsuk törvényeidet, és minden tevékenységünkben folyton örvendjünk a te csodálatos és felüdítő jelenlétednek!

Jézus egy alkalommal így szólt tanítványai előtt: „Jaj, neked, Korozain! Jaj, neked, Betszaida! Ha a pogány Tiruszban és Szidonban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, már rég szőrzsákban és hamuban tartottak volna bűnbánatot. Ezért Tirusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítéleten, mint nektek. És te Kafarnaum? Vajon az égig emelkedel? Egészen az alvilágig fogsz süllyedni.” Majd így folytatta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat; és aki titeket megvet, engem vet meg. Aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki küldött engem.”
Lk 10,13-16

Elmélkedés

Az evangéliumok hitelesen mutatják be Jézus tanító útjának sikereit és eredményeit, de nem hallgatnak a kudarcokról sem, arról, hogy egyes helyeken visszautasítással találkozik. A tegnapi evangéliumban Szent Lukács az igehirdetés pozitív oldalát részletezi, a maiban pedig ezt a másik oldalt mutatja be. Nem mindenki fogadja jó szívvel a krisztusi örömhírt. Miként maga Jézus többször találkozott elutasítással, ugyanígy a tanítványainak is át kell ugyanezt élniük. A név szerint megnevezett városok, Korozain, Betszaida vagy Kafarnaum lakói hiába látták a csodákat, mégsem hittek.

Jézus kijelentései arra figyelmeztetnek, hogy a tanítás megszívlelése abban mutatkozik meg először, hogy az emberek bűnbánatot tartanak. Ha ez nem történik meg, akkor a pillanatnyi dicsőség ellenére is pusztulás vár rájuk. Minden megújulás kezdete a megtérés, a lelki újjászületés. A mondatok arra ösztönöznek minket, hogy pozitív választ adjunk. Az igehirdetés nem a küldöttek emberi szavaira épül, hanem az isteni tanításra. A hallgatóságnak tudatában kell lennie annak, hogy az igehirdetőket hallgatva magát Krisztust hallgatják, ha viszont nem hallgatják, akkor Krisztust utasítják el. Azt a lelki lépést, hogy nem egy embert, hanem az ő személyében Krisztust hallgatom, csak akkor tudja megtenni a hallgató, ha az igehirdető is megtette azt a lelki lépést, hogy nem ő akar beszélni, hanem engedi, hogy Krisztus szóljon általa. Így válik valóra Jézus szava: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Felfedezem-e a küldöttek szavában Isten szavát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: hálát adunk az egész teremtett világért, amelyet atyai jóságodból miránk bíztál, hogy otthonunk legyen benne. Hálát adunk, mert minket, esendő embereket a Te Fiad által felemelsz, mert úgy szeretted a világot, hogy Egyszülöttedet küldted közénk, hogy a hit által életünk legyen.

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: „Elérkezett hozzátok az Isten országa!” De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: „Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa!” Bizony, mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.”
Lk 10,1-12

Elmélkedés

Szent Lukács úgy írja le evangéliumában a tanítványok misszióba küldését, hogy nem fordít figyelmet a tényleges munka leírására, hanem csak arra a cselekedetre, ahogyan Jézus elküldi őket. A küldésből derül ki a misszió természete és tartalma, és ebből tudunk arra következtetni, hogy miként történhetett az evangélium hirdetése egykoron.

Az evangélium hirdetésével a béke új korszaka jön el a földre, egy olyan idő, amelyben Isten igazsága alapozza meg az emberi kapcsolatokat. Az evangéliumot hirdető személyek bárányként indulnak el a világba, azaz védtelenek az ellenséges érzületű emberekkel szemben, de mindenkor számíthatnak annak segítségére, aki küldte őket. Jézus nevében munkálkodnak és Isten országát hirdetik, amelynek megvalósulása Mesterük által kezdődött el. Jézusnak az a szándéka, hogy küldöttei előkészítsék a városokban és a falvakban az ő érkezését, s egyúttal felkészüljenek arra a későbbi küldésre, amikor halála és feltámadása után azt a parancsot kapják tőle, hogy feltámadásának hirdetői legyenek. A missziónak mindig az a célja, hogy Isten országának jelenléte megtapasztalható legyen mindenki számára. Ezt a célt szolgálja az evangélium üzenetének a hirdetése és a betegek gyógyítása is. Jézus felszólítása nekünk is szól, akik megismertük őt. Kész vagyok-e továbbadni másoknak szeretetét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, nagy öröm él szívemben, mert beszálltál életem hajójába és ezzel részt vállaltál emberi életemből. Azért teszed ezt, hogy velem együtt indulj a világ nagy tengere felé. A magam ereje sokszor kevésnek bizonyul. Kudarc és sikertelenség ér nap mint nap, de a veled való találkozás óta újra erőt érzek magamban, és lelkesedést, hogy ismét érted fáradozzak. Taníts engem, hogy mindig engedelmeskedjek szavadnak és emberhalász legyek, aki bátran indulok az emberekhez, hogy hirdessem a te Evangéliumodat.

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy tanítványaival Jeruzsálembe megy. Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”
Lk 9,57-62

Elmélkedés

Jézus elindul Jeruzsálembe tanítványaival. Itt most már nem az évente szokásos zarándoklatról van szó. Úgy tűnik, egyedül ő tudja, milyen szenvedés és dicsőség vár majd rá ebben a városban. Egyedül ő tudja, hová vezet az út, amelyen most elindul. Mindjárt az út elején olyanokkal találkozik, akik nem fogadják be – róluk olvastunk tegnap. Nem feltétlenül az ő személyének szól a visszautasítás, hiszen a szamaritánusok rossz viszonyban voltak a zsidókkal és a Jeruzsálembe tartó zarándokokat emiatt nem látták vendégül.

A mai evangéliumban olyan személyekről olvasunk, akik szívesen csatlakoznának Jézushoz. Aligha tudják hová indul, és aligha lehetnek tisztában azzal, hogy mit jelent majd számukra a követés, amire most oly lelkesen vállalkoznának. Mindhárom jelölt buzgósága dicséretes. Az első mégis megtorpan, amikor Jézus szavaiból megérti, hogy nem kényelmes élet vár rá. A második szívesebben teljesítené evilági kötelességeit. A harmadik számára a családjától való elszakadás jelent nehézséget. Az evangélista nem írja le döntésüket, de úgy sejtjük, hogy ők megállnak az úton, miközben Jézus tovább megy. Vajon én meddig megyek vele? Felérek-e a Golgotára, ahol meghalt értem és minden ember üdvösségéért a kereszten? S ott leszek-e az üres sírnál, hogy feltámadásának tanúja legyek? Jézus útja az én utam, akkor is, ha most még nem látom a végét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Istenünk! Őrizd meg papjainkat, szerzeteseinket szent szíved oltalmában. Add, hogy minél több híved segítse őket nehéz munkájuk végzésében a Te nagyobb dicsőségedre. Add, hogy növekedjék Hozzád való hűségük és szeretetük. Áldd meg gazdag terméssel munkájukat, hogy minden teremtett lélek megismerje az erkölcsös élet útját és kövesse tanításaidat.

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket? De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse. Ezután másik faluba mentek.
Lk 9,51-56

Elmélkedés

Kis mosollyal az arcunkon olvassuk a mai evangéliumban Jakab és János esetét, akik az égi villámok pusztító erejét akarják lehívni a szamaritánusokra, mivel nem fogadták be útja során Jézust és tanítványait. Vajon komolyan gondolták, hogy szavukra villám jön az égből és elpusztítja a városlakókat? Vagy talán Jézus segítségére számítottak a rettenetes büntetés végrehajtásában? Vajon felfogták, hogy mit akarnak cselekedni és milyen lelkület van bennük?

Az apostolok gondolkodása annak ellenére, hogy már csaknem három esztendeje Jézussal tartanak, egészen más, mint Mesterüké. Talán védhetnénk őket azzal, hogy hirtelen felindulásból akarják a szamaritánusok pusztulását, de ez sem mentség a két apostol számára, akik méltó büntetésnek tartják az általuk kigondoltakat. Jézus figyelmezteti is őket arra, hogy szavaik, kérésük mögött rossz szándék húzódik meg, amely méltatlan az ő tanítványaihoz. Érdekes, hogy a máskor oly kicsinyhitű apostolok, most mennyire bátrak és mennyire bíznak abban, hogy kérésük azonnal teljesül és egy gyors fohásszal majd elintézhetik az egész falu lakosságát. Korábban Jézus számos alkalommal a lelkükre kötötte, hogy a rosszat soha ne viszonozzák rosszal. Ilyen esetekben nem szabad a végsőkig hivatkozni az igazságosságra, hanem a bosszú és megtorlás helyett a megbocsátást és a szeretetet kell gyakorolni. Törekedjünk a békességes, a megbocsátó lelkületre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, ismered szükségeinket, tudod bajainkat, látod erőtlenségeinket. Istenünk: legyen szent a Te neved az egész világon. Jöjjön el közénk a Te országod. Ne szűkölködjünk soha testi táplálékban, és legyen meg lelkünk éltető eledele is. Jézus Krisztusban békességet szereztél az egész világnak: add, hogy ez a béke a mi megbocsátásunk által is érezhető legyen az emberek között. Biztatsz minket: zörgessünk, és megnyílik az ajtó. Add, hogy azt kérjük mindig, amivel teljesíthetjük a Te akaratodat.

Egyszer az a kérdés merült fel a tanítványok között, hogy ki a legnagyobb közülük. Mivel Jézus ismerte szívük gondolatait, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és így szólt tanítványaihoz: Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb. Ekkor János vette át a szót: Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött ki a te nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt. Jézus így válaszolt: Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.
Lk 9,46-50

Elmélkedés

Lukács evangélista megrázóan mutatja be, hogy a tanítványok mennyire félreértik Jézus küldetését, illetve azt is, hogy mit jelent az ő részükről a követés. Miután szenvedéséről és haláláról beszél Jézus, amely küldetésének lesz a beteljesedése, a tanítványok egyéni hatalomvágyukkal vannak elfoglalva. Csak sokkal később fogják megérteni, hogy az ő útjuk is ugyanaz lesz, mint Jézusé.

Ekkor a gyerekesen vitatkozó apostolok elé Jézus egy gyermeket állít példaként. Természetesen nem azért, hogy tovább folytassák gyerekes magatartásukat, hanem azért, hogy ne a nagyságra törekedjenek. Isten országában ugyanis nem azok a szempontok érvényesülnek, amelyek meghatározzák ennek a világnak a rendjét. A világban sokan a hatalomra, az uralkodásra, a tekintélyre vagy a másokkal szembeni nagyságra törekszenek. Isten országában viszont az számít nagynak, aki tud alázatos lenni, képes mások szolgálatára, és aki megőrzi magában a gyermeki lelkületet. Miként a gyermeknek nincs hatalma, védtelen és mások gondoskodó szeretetére szorul, ugyanúgy mindannyian Istenre bízzuk életünket. A Krisztus-követés mindenki számára nyitott, aki gyermeki szívvel fogadja Jézus tanítását s ragaszkodik hozzá.

Keresztényként Jézustól, az emberré lett Istentől tanuljuk meg, hogyan kell emberként élnünk. Ő mutatja meg nekünk az emberi élet értelmét és célját. Érdemes rábíznunk magunkat, hogy megmutassa számunkra az Atyához vezető utat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el. Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk Téged. Add, hogy felismerhessünk Téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat. Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni Neked. Add, hogy tudjunk mindig leborulni Istenséged titka előtt.

Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.
Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.
Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.
Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Lk 16,19-31

Elmélkedés

Emberi válaszra váró isteni üzenet

Egy esztendővel ezelőtt a Szentírás vasárnapját megelőző szombaton avatták boldoggá Gabriele Allegra ferences szerzetest, aki először fordította le a teljes bibliát kínai nyelvre. Gabriele atya Szicíliában született 1907-ben. Pappá szentelése után 1930-ban Kínába került, itt kezdte tanulni a kínai nyelvet, majd a világháborút követően Hongkongba költözött, ahol élete végéig dolgozott. Élte legnagyobb részét a fordításnak és a tudományos munkának szentelte, de mellett örömmel segítette a szegényeket, a betegeket, a hadirokkantakat. Egyházunk immár hivatalosan boldogként tiszteli őt, de boldognak nevezhetjük őt a szó egyszerű értelmében is. Mert aki Isten üzenetét nap mint nap figyelmes szívvel olvassa és ahhoz igazítja életét, megtalálja a boldogságot.

Minden esztendőben szeptember utolsó vasárnapján a Szentírás kiváló ismerője és fordítója, Szent Jeromos ünnepéhez (szeptember 30.) kapcsolódóan tartjuk meg a Katolikus Egyházban a Szentírás vasárnapját. A Biblia 45 ószövetségi és 27 újszövetségi iratát jogosan tartjuk szentnek, hiszen hitelesen tesz tanúságot az isteni kinyilatkoztatásról. A Hit évében talán arra érdemes odafigyelnünk ezen a mai ünnepen, hogy a Szentírás mennyiben lehet számunkra a hit forrása és közvetítője? A hit forrása és közvetítője az ember számára természetesen maga Jézus Krisztus, az Isten Igéje, aki jelen van a Szentírásban, mint Isten igéjében, szavában.

A kérdés csak az, hogy milyen módon? Ezen a ponton kissé elválik egymástól a protestáns és a katolikus teológia. A mai protestáns felfogás szerint a Szentírás tekintélye abban gyökerezik, hogy benne Jézus Krisztussal találkozhatunk. A Szentírás olvasása alkalmat ad az embernek, hogy találkozzon Isten szavával és hittel elfogadja azt. A Szentírás azáltal válik Isten szavává, hogy az ember meghozza ezt a hitbeli döntést. A hitnek, a hitbeli elfogadásnak náluk tehát döntő jelentősége van. A katolikus felfogás másként közelít Isten igéjéhez. Nálunk is jelentősége van a hitnek, de a hitbeli elfogadás nem feltétel, attól függetlenül és azt megelőzően is jelen van hitünk szerint Isten szava a Szentírásban. Ha értő módon hallgatjuk és helyesen értelmezzük a Bibliát, akkor is lehetőségünk van az elutasításra. Azt is tegyük még ehhez hozzá, hogy a Szentírás helyes magyarázata és értelmezése feltételezi a hitet, mint az ember válaszát Isten üzenetére, mert e nélkül minden magyarázat legfeljebb vallással foglalkozó tudománynak nevezhető, de távol maradnánk a hitből fakadó keresztény élettől, amire a magyarázat ösztönöz bennünket.

Ezen tudományosnak tűnő okfejtés után evezzünk könnyedebb vizekre a Szentírással kapcsolatban! Engem mindig megrettent, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, amikor valaki bálványozza a szavakat. Azt értem ezalatt, hogy a szavak fontosabbá válnak, mint az üzenet lelki tartalma. Nem elmélyedni akar az illető a tanítás igazságában, hanem a maga igazához, igaznak vélt gondolataihoz keresi a megalapozást, a bizonyítékot a Szentírásban. A Biblia így valóban holt betűvé válik. Márpedig a betű nem fog hitet ébreszteni senkiben. A betűk képtelenek arra, hogy megújítsák bárkinek is az életét. Jézus ezt mondja: „Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63). Alázattal és türelemmel érdemes olvasnom a Szentírást, hogy felfedezhessem annak lelki gazdagságát, a benne rejlő lelki kincseket, magát Isten Lelkét, aki „elvezet a teljes igazságra” (Jn 16,13). Alázattal kell olvasnom a Szentírást, lelkem nyitottságával, hogy Isten igazsága tölthesse be lelkemet. Türelemmel kell olvasnom, várva, hogy a sötétségben megszólaljon a világosság és utat mutasson számomra. Azzal a szándékkal érdemes olvasnom a Szentírást, hogy életemet a benne felismert igazsághoz igazítom. Jézus Krisztus az igazság.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Isten! Hiszem, hogy a szentírás szavai által te szólsz az emberekhez, te szólsz hozzám. Nem elégszem meg szavad hallgatással és olvasásával, hanem arra törekszem, hogy a megismert igazságot mindennapi életemben megvalósítsam. Szeretnék nap mint nap figyelni üzenetedre. Segíts, hogy a tanítás ne maradjon bennem „holt betű”, hanem életté váljon bennem. Segíts, hogy a szavak mögött meglássalak téged, aki az üdvösség útját mutatod meg számomra. Igéd által alakítsd át gondolkodásomat, ébressz bennem hitet és ösztönözz jócselekedetekre! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Az ördögtől megszállott fiú meggyógyítása után a tanítványok csodálattal tekintettek Jézusra. Ő azonban figyelmeztette őket: Véssétek szívetekbe, amit most mondok! Eljön az idő, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják. De azok nem értették meg ezt a beszédet, és igazi értelme rejtve maradt előttük. Kérdezni azonban nem merték e szavak értelme felől.
Lk 9,43b-45

Elmélkedés

Jézus több alkalommal is beszélt tanítványainak elközelgő szenvedéséről és haláláról, előre megjövendölte azt. Ők azonban nem értették meg szavait, mert a Jézus messiási uralmáról alkotott elképzeléseikhez nem illett az, hogy a Messiásnak szenvednie kell majd az emberektől. Egy dicsőségesen uralomra jutó uralkodót vártak, aki a római fennhatóság alól felszabadítja a népet. Az emberi elképzelések egészen mások voltak, mint a mennyei Atya szándéka, aki a Szenvedő Szolga engedelmességét kérte a megváltásért.

Az apostolok nem értik Jézus szenvedésre vonatkozó szavait, amikor pedig mindez bekövetkezik, azaz elfogják és halálra ítélik, akkor elmenekülnek. Ekkor sem értik, hogy miért történhet meg ez azzal az emberrel, akit Messiásnak tartottak. Mesterük kereszthalála olyan esemény, amely megdöbbenti őket, hitük meginog, és csak a feltámadás megtapasztalása adja meg nekik az erősítést.

Naponta olvasom Jézus tanítását, amely útmutatást ad számomra. Lelkesedésem addig biztosan tántoríthatatlan, amíg valamilyen szenvedés nem ér vagy próbatétel elé nem kell állnom. Az Úr keresztjének szemlélése megérteti velem, hogy a szenvedések árán győzedelmeskedik a szeretet. Így volt ez Krisztus esetében és rám is ugyanez vonatkozik, aki követője vagyok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük Őt, Neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk.