Battaplébánia

Amikor egyszer Jézus egyedül imádkozott, és csak tanítványai voltak vele, megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások szerint viszont a régi próféták közül támadt fel valaki.”
Ő tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Péter válaszolt: „Az Isten Fölkentjének.” Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. Majd hozzáfűzte: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A vének, főpapok és írástudók elvetik őt, megölik, de harmadnapra feltámad.”
Lk 9,18-22

Elmélkedés

Jézus a kíváncsiaknak nem fedi fel kilétét. A betegek egy gyógyítót látnak benne. A tanításra, az igazságra szomjazók egy tanítót. A tanítványok a követendő Mestert látják személyében. Az írástudók és a nép vallási vezetői egy lázítót, aki nem tartja meg a törvényeket. A főpapok ellenségnek tekintik, és az alkalmat keresik, hogy halálra ítélhessék.

A pozitív vélemények közül kiemelkedik Péter apostol vallomása, aki az „Isten Fölkentjének” nevezi őt. Nem magánvélemény ez, hiszen hitvallása a többi apostol véleményét, hitét is tükrözi. Ekkor még ők maguk sincsenek tisztában azzal, hogy mit foglal magába e kijelentés. Semmiképpen sem dicsőségesen és hatalommal érkező uralkodót jelent, azaz Jézus nem egy dicsőséggel uralomra lépő Messiás-király. Azt, hogy Jézus az Atya által küldött Megváltó és az Isten által fölkent Üdvözítő, csak a kereszt szemszögéből értik meg. Talán éppen ezért beszél Jézus a rá váró szenvedésről és halálról Péter hitvallása kapcsán. Az apostolok ebből érthetik meg, hogy a szenvedésben és a kereszthalálban válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus a Fölkent, a Messiás, az Isten Fia. A hallgatási parancsot is itt értjük meg. Addig ne essen szó minderről, amíg annak mélysége és jelentése meg nem mutatkozik a kereszten, illetve a feltámadásban.

Ha a megismerés őszinte szándékával közeledem felé, Jézus felfedi előttem kilétét, és felismerem benne az Isten Fiát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: Jézus, a Te Fiad megígérte nekünk az Igazság Lelkét. Add, hogy örökre velünk maradjon a Vigasztaló! Add, hogy parancsaid által megismerhessük az élet útját. Kérünk, add, hogy legyen mindig erőnk, befogadni az Igazságot. Add, hogy ellenállhassunk a hazugság minden csábításának. Add, hogy teljesítve a Te parancsaidat szeretetedben éljünk, és velünk legyen mindig az Igazság Lelke.

Heródes, a negyedes fejedelem mindenről értesült, amit Jézus tett és hirdetett. Nyugtalanság fogta el, mert egyesek azt mondták: „János támadt fel a halálból.” Mások szerint: „Illés jelent meg újra.” Voltak, akik azt állították: „A régi próféták közül kelt életre valamelyik.” Heródes így töprengett: „Jánost lefejeztettem… Ki lehet hát az, akiről ilyeneket hallok?” És kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust.
Lk 9,7-9

Elmélkedés

Amikor Jézus megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, a válaszok sokféleségéből kiderült, hogy az emberek teljes bizonytalanságban vannak Jézus személyét illetően (vö. Mk 8,27-28). Tanításának újszerűsége és a rendkívüli erővel véghezvitt csodák lenyűgözően hatnak az emberekre, de egyúttal zavart is keltenek. A mai evangéliumban is azt látjuk, hogy milyen nagy a bizonytalanság az egykori uralkodói házban és a nép körében. Ki lehet Jézus? Talán tényleg Keresztelő János támadt fel benne? Ki lehet ő? Talán egy próféta? Minden aggodalma ellenére Heródes fejedelem személyesen akarja látni Jézust, mert úgy gondolja, hogy egy találkozás alkalmával fény derül Jézus kilétére. Később, amikor Pilátus hozzá küldi Jézust, valóban találkoznak, de ekkor sem tud meg Heródes semmit. Heródes csak kíváncsiságból és félelemből akar Jézussal találkozni. Kíváncsi arra, hogy ki lehet az az ember, aki csodatévő erővel rendelkezik, mert attól fél, hogy egy népszerű és hatalommal rendelkező személy elveheti uralmát.

Ebből a kíváncsiságból és félelemből sosem lesz megtérést eredményező személyes kapcsolat Jézussal, sem Heródes esetében, sem másoknál. Vajon miért? Mert alázat helyett gőg uralkodik benne. Mert kérdéseire önmaga akar válaszolni és nem Jézustól vár feleletet. Mert fejedelemként nem képes beismerni Isten előtti kicsinységét és ragaszkodik a hatalomhoz. Mert nincs meg szívében a hit és a szeretet utáni vágy.

Ha csak a kíváncsiság vezet bennünket, csalódni fogunk. Ha az Istennel való személyes találkozásra vágyakozunk, Jézus felfedi személyét, és megmutatja nekünk igazi arcát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, áraszd ki ránk a Vigasztaló Lelket, aki elvezet minket a teljes igazságra. Jézus boldognak mondta azokat, akik békességet teremtenek. Kérünk, add, hogy részünk legyen Krisztus békéjében, amely más, mint amit a világ adhat. Add, hogy mindig figyelhessünk Jézusra, és Őhozzá igazítva életünket békességben élhessünk. Kérünk, Urunk, adj nekünk békét!

Jézus összehívta a tizenkét apostolt. Erőt és hatalmat adott neki az ördögök felett és a betegségek gyógyítására. Aztán szétküldte őket, hogy hirdessék Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Meghagyta nekik: „Semmit se vigyetek az útra: se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt! Két ruhátok se legyen! Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem utaztok! De ha nem fogadnak be, hagyjátok el a várost, és a port is rázzátok le lábatokról vádképpen ellenük!” Azok útra keltek, bejárták a falvakat. Hirdették mindenütt az evangéliumot, és meggyógyították a betegeket.
Lk 9,1-6

Elmélkedés

Az apostolok missziós útra küldéséről olvasunk a mai napon. Amikor Jézus megbízza őket, hogy Isten országának örömhírét hirdessék, eszköztelenül küldi őket. Nem visznek sem eledelt magukkal, sem pénzt, amire emberileg nézve szükségük lehetne, ha több hétre mennek, de akkor is, ha csak néhány napra. Semmi mást nem vihetnek magukkal, mint Isten üzenetét és küldetésüket Mesterük nevében végezhetik. Az apostolok tehát nem bízhatnak sem a maguk képességeiben, sem más emberek segítségében, hanem csak egyedül Jézusban, aki átadja nekik hatalmát, hogy munkájukat hatékonyan és eredményesen tudják végezni. A feladat mindaddig valóban gyümölcsöző is, amíg azt az ő nevében végzik.

Olyan rendkívüli erőt és hatalmat kapnak Jézustól, amelynek más nincs a birtokában és amely már sok beteget meggyógyított. Korábban az apostolok is láthatták ennek az erőnek a működését a csodák és gyógyítások alkalmával. És most ők is megkapják ugyanezt az erőt, hogy Mesterük nevében jót tegyenek. Ugyanakkor Jézus rájuk bízza tanítását is, amely már oly sok embernek adott lelki erőt vagy indított megtérésre. Az apostolok elindulnak, nem visznek semmit, ami az övék, de magukkal viszik Jézus erejét, hatalmát és tanítását. Ennél többre egyetlen igehirdetőnek, egyetlen küldöttnek sincs szüksége. Legyünk Jézus küldöttei, hogy a hit igazsága minél több emberhez eljusson!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, annyi okunk volna a csüggedésre, a szorongásra, magunkba zárkózásra, annyi okunk volna a félelemre. De Jézus minket is megszólít: ne féljetek! Adj nekünk, Istenünk, nyitott szívet, készséges, hívő értelmet, befogadni kész, tiszta emberséget. Add, hogy félrevezető emberi szándékok ne zavarhassanak meg minket. Add, hogy e világ zűrzavarában Téged hirdethessünk az aggódóknak, Téged, aki ma is megszólítasz minket: Ne féljetek!

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Mondom nektek: ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: Te esztelen!, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: Te istentelen!, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak aztán térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.”
Mt 5,20-26

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban Jézus általános kijelentéseit olvastuk a régi és az új törvényről, s ennek kapcsán azt a tanulságot fogalmaztuk meg, hogy a krisztusi törvényben a szeretet a legfontosabb, s ez mindannyiunk szívébe íródott. A mai naptól kezdve hat részletesen kifejtett példa következik a haragról, a házasságtörésről, a válásról, az esküről, a bosszúról és az ellenségszeretetről.

Elsőként a harag kerül sorra, ami ugyan kis bűn lehet, de ha valaki engedi, hogy szívében növekedjék, akkor könnyen gyűlöletté fajulhat. A „Ne ölj!” parancs megszegése azt jelentette az ószövetségi időkben, hogy valaki a másik ember elleni gyűlöletét egy végletes tettben fejezi ki annak élete kioltásával. Ezt szigorítja Jézus, aki szerint nem csupán az követ el bűnt, aki embert öl, hanem már az is bűnös, aki haragot vagy gyűlöletet táplál szívében embertársa iránt. A bűn egy olyan út, amelyen az ember folyamatosan eltávolodik Istentől. Ezen az úton jobb minél előbb megállni, mert az ellenszenv, ami kezdetben csak egy kis érzés a szívben, hamar súlyos cselekedetekben ölthet testet. A békülékeny lelkület, a békesség szeretete és a megbocsátás készsége nem a gyengeség jele részünkről, hanem a Jézus által ajándékozott boldogság egyetlen útja. A rendszeres és őszinte lelkiismeretvizsgálat sokat segít abban, hogy a jó úton haladjunk. Mindig gondoljunk szándékaink lehetséges távolabbi hatásaira! Éljünk a szeretet törvénye szerint!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Jól tudom, hogy te minden ember szívében elültetted a szeretetet, az én szívembe is. Taníts engem a helyes szeretetre, az önfeláldozó szeretetre, az önzetlen szeretetre. A szeretet hassa át életem és minden cselekedetem! A szeretet mindennapi gyakorlásában találjam meg életem értelmét! A szeretet törvénye érintsen meg engem isteni kegyelemként!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

A mai evangélium két találkozást ír le. Elsőként azokról az asszonyokról olvasunk, akik azzal a szándékkal mennek hajnalban Jézus sírjához, hogy a temetés napján elmaradt balzsamozást elvégezzék. A sírt üresen találják, illetve angyalt látnak, aki Jézus feltámadásáról ad hírt és azt kéri tőlük, hogy az apostoloknak vigyék meg ezt a hírt. Örömmel és félelemmel a szívükben indulnak el. A Feltámadottal útközben találkoznak, aki azonnal bátorítja őket, eloszlatja félelmüket. E találkozást követően, amikor megérkeznek az apostolokhoz, már nem csupán azt mondják el, amit megtudtak az angyaltól, hanem személyes találkozásukról, élményükről is beszámolnak.

Az ő esetükhöz hasonlóan mi is bizonytalanok vagyunk mindaddig, amíg nem találkozunk a feltámadt Krisztussal. Ez a találkozás a hit forrása. Ez szünteti meg félelmeinket. E találkozás kelti és növeli bennünk az örömöt. Ez indít el minket is, hogy hirdessük, továbbadjuk a feltámadás örömhírét. Vigyük el a bizonytalanoknak, a kételkedőknek, a hitetlenséggel küzdőknek a feltámadás örömhírét!

Az evangéliumi szakasz második részében a sírt őrző katonák találkoznak a főtanács tagjaival, és közlik velük, hogy Jézus teste nincs a sírban, de ennek okát nem tudják. A tanács tagjai azt kérik tőlük, hogy mondják azt, hogy elaludtak és eközben lopták el tanítványai Jézus holttestét a sírból. Ezzel az epizóddal Szent Máté evangélista egy másik lehetőséget, magyarázatot ad arra, hogy üres Jézus sírja. A történet ezzel le is zárul, s ezzel mintegy ránk bízza, hogy melyik magyarázatot hisszük, fogadjuk el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy Téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Hitünk alapját keressük

Évekkel ezelőtt történt, hogy a templomi Szent Sírt cserkészek őrizték nagypéntektől húsvét hajnalig. Jobban várták e faladatot a gyerekek, mint a nyári táborozást. A legizgalmasabb az volt, amikor Jézus feltámadását jelképezve a halott Jézus szobrát a segédkezőkkel kivettem a sírból. Eközben a Jézus sírját őrző egykori katonákhoz hasonlóan az őröknek, a gyerekeknek el kellett aludniuk vagy legalábbis úgy kellett tenniük, mintha aludnának. De ki akar ilyenkor aludni? Így történt, hogy amikor kivettük a szobrot a sírból, a gyerekek fél szemmel leskelődtek, hogy mi is történik körülöttük. A történetet azért elevenítem fel, mert mindannyian tudni szeretnénk, hogy miként is történhetett Jézus Krisztus feltámadása. Szeretnénk bepillantani abba a titokzatos sírba. Szeretnénk bepillantani a halál és az élet határterületének titkaiba. Mégpedig nem csupán gyermeki kíváncsiság vezet minket, hanem az a vágy, hogy megtaláljuk hitünk, a feltámadásba vetett hit alapját.

A húsvéti vigília szertartásához kapcsolódó evangélium és elmélkedés az asszonyok húsvéti élménye kapcsán talán felkeltette bennünk a vágyat, hogy találkozzunk a feltámadt Jézussal. Húsvét napján lélekben az ő keresésére indulunk. Még életében, amikor a városokat és falvakat járta, az emberek oly sokszor keresték, hogy meggyógyítsa a betegeket és hallgassák tanítását. Oly sokan keresték életében, és sokan keresték halálát követően is, amikor teste eltűnt a sziklasírból. De hiába keresték a sír őrzésével megbízott katonák, és hiába keresték azok, akik megöléséről döntést hoztak. Pedig mit meg nem tettek volna azért, ha keresésük eredménnyel jár és megtalálják a halott Jézus testét, s ezzel megcáfolhatták volna a feltámadás hirdetőinek szavát! Ők nem találkozhattak a Feltámadottal.

De mások is keresik Jézust. Mindenekelőtt az asszonyok, valamint az apostolok és a tanítványok. Ők is tudni szeretnék, hová tűnt a Mester holtteste. Tanúi voltak szenvedésének, egyesek egészen a Golgotáig, keresztre feszítésének helyéig kísérték, láthatták halálát, és ott voltak, amikor testét levették a keresztről és sírba helyezték. Mi történhetett? Erre a kérdésre keresik a választ, amikor Jézust keresik.

A húsvéti evangélium azzal kezdődik, hogy senki sem találja Jézust. Keresi őt Mária Magdolna, majd amikor hírül viszi az apostoloknak, hogy üres a sír, azonnal keresésére indul Péter és János. Ők is csupán egy üres sírt találnak és a sírt lezáró hatalmas követ látják elhengerítve a bejárattól. A halotti lepleket kívül mást nem látnak a sírban.

Nem elég jeleket keresni, a feltámadt Krisztust kell keresnem! Az ő megtalálása, a vele való találkozás annak köszönhető, hogy ő is keres engem. S ha rám talál, ha találkozok vele, vajon felismerem-e őt? Ehhez a felismeréshez elengedhetetlen a hit. A hit segítségével ismerhetem fel őt. Ebben az értelemben a hit érdekes, új látásmód, amelynek elsajátítása nem egyszerű. Mária Magdolna először csak egy kertészt lát, de amikor nevén szólítja őt az Úr, megnyílik szeme, megszületik hite és az előtte álló emberben felismeri Jézust. Jézus engem is nevemen szólít, személyesen szól hozzám, hogy felismerhessem őt. Vagy nézzük az emmauszi tanítványokat, akik a melléjük szegődő Jézust idegennek gondolják, s csak a kenyértörés pillanatában hull le a homály szemükről és ismerik fel útitársukban Krisztust. Az Úr számomra is megtöri a kenyeret, megtöri testét, hogy magamhoz vegyem, s ez a táplálék hitet ébresszen bennem. További példaként ott vannak az apostolok, akik szintén a találkozás, a megjelenés alkalmával ismerik fel, hogy Mesterük mutatkozik meg számukra élőként. Krisztus velem is találkozni szeretne, engem is keres.

A felsorolt példák mind azt mutatják, hogy senki sem a maga erejéből jut el a hitre. Valaki egyszer így fogalmazta meg Isten-élményét: Azt nem merem mondani, hogy megtaláltam Istent, de azt igen, hogy megtalált engem az Isten. A hit új látásmódját, a felismerés képességét, a megtapasztalás örömét mindenki Istentől kapja. A bizonytalanságot, a kételkedést, a félelmet, a csalódottságot egyedül Isten képes eloszlatni. Ő adja nekünk a bizonyosságot. Neki köszönhetjük a kételkedés és félelem nélküli hitet. Adja meg nekem is a húsvéti hit világosságát!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te húsvéti jelenéseid során megnyitottad az apostolok értelmét, hogy megértsék az Írásokat és küldetést adtál nekik, hogy hirdessék a bűnbocsánatot és legyenek a feltámadás tanúi. E megvilágosodás, valamint a tanúi küldetés volt számunkra az a jel, amely bizonyítja, hogy valóban veled, feltámadt Mesterükkel találkoztak. Nekünk is az a küldetésünk, hogy a feltámadásod hirdetői legyünk a világban. Segíts minket, hogy higgyük és hirdessük: Krisztus legyőzte a halált! Krisztus él! Krisztus feltámadt! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

A hét első napján kora hajnalban az asszonyok kimentek Jézus sírjához, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A kő el volt hengerítve a sírtól. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták.
Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, amikor két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegezték tekintetüket. De azok így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnapra feltámad.” Erre eszükbe jutottak ezek a szavak.
A sírtól visszatérve mindezt hírül adták a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária s néhány más, velük lévő asszony hozta a hírt az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Péter azonban menten a sírhoz futott. Benézett a sírba, de csak a lepleket látta ott. Igen elcsodálkozott a történteken, és hazament.
Lk 24,1-12

Elmélkedés

Húsvéti jelek

Nikolausz Kopernikusz, a híres lengyel csillagász a következő feliratot vésette sírkövére: „Nem kérek Páléhoz hasonló kegyelmet, sem azt, ami Péternek adatott. Csak a keresztfán a jobb latornak adott irgalomért fohászkodom”. Ehhez hasonló alázattal imádkozunk a mai estén mindannyian Istenhez: Irgalmazzon nekünk és a feltámadás által adja meg nekünk az örök életet! Hirdesse ez az éjszaka az irgalom győzelmét a bűn felett, az élet győzelmét a halál felett!

A világosság elmúltával és a sötétség beálltával kezdődik a húsvéti vigília szertartása, amely a tűzszenteléssel, valamint a húsvéti gyertya meggyújtásával és annak templomba hozatalával kezdődik. Ezután következik a húsvéti örömének, amely összefoglalja a megváltás történetét. Az igeliturgia során felidézzük azokat az ószövetségi eseményeket, amelyekkel az üdvtörténet során Isten előkészítette a Megváltó érkezését. A keresztség szentségének kiszolgáltatása, illetve ahol nincsenek keresztelendők a keresztségi fogadalom megújítása után a szokásos módon folytatódik a szentmisében az eucharisztia liturgiája, amelyet a feltámadási körmenet követ. (Ez utóbbit vasárnap hajnalban vagy délelőtt is szokták tartani.)

A szertartás elemei a feltámadásba vetett hitet kívánják felébreszteni és erősíteni. Hogyan született meg egykor a húsvéti hit Jézus apostolaiban, tanítványaiban és az asszonyokban? Hogyan születik meg a feltámadás húsvéti hite bennünk, bennem? A mai evangélium az első húsvéti élményt írja le. Vasárnap hajnalban asszonyok mennek Jézus sírjához, hogy a pénteken elmaradt balzsamozást elvégezzék. Az ehhez szükséges illatszereket viszik magukkal. A sziklasírt, amelyben elhelyezték Jézus testét, most üresen találják, az Úr teste nincs a sírbarlangban. Isten küldötteitől, angyaloktól tudják meg a test eltűnésének okát: Krisztus feltámadt, ahogyan erről még életében beszélt. Az asszonyok visszaemlékeznek Jézus szavaira, de az evangélista nem mondja azt, hogy ebben a pillanatban már eljutottak az Úr feltámadásába vetett hitre. Mindenesetre elindulnak az apostolokhoz, és elmondják nekik, amit a sírnál találtak, és amit az Isten küldöttei mondtak nekik. Még ekkor sem állítják azt, hogy ők már hisznek abban, hogy az Úr feltámadt. Az apostolok nem hisznek nekik, asszonyi fecsegésnek tartják mindezt, Péter mégis a sírhoz siet, de ott ő sem tud meg többet a történtekről, legfeljebb annyit, hogy az asszonyok igazat beszéltek.

Ez a húsvéti beszámoló azt tanúsítja, hogy külső jelek alapján még nem születik meg a hit sem az asszonyokban, sem az apostolokban. Vannak jelek. Ott van az üres sír, ami megmagyarázhatatlan. A sírban láthatók az otthagyott leplek. Ott vannak a fehér ruhába öltözött isteni küldöttek, elhangzik részükről egy üzenet a feltámadásról, de ezt még nem érti meg senki. Mindezen külső jelek még nem elegendőek a hit megszületéséhez. Csupán értetlenséget, csodálkozást, félelmet keltenek és kérdéseket támasztanak. A hit csak valamivel később, a feltámadt Krisztussal való találkozáskor születik meg. Így van ez az asszonyok és az apostolok esetében. E találkozásokról szólnak a húsvéti időszak evangéliumi történetei.

Most elégedjünk meg azzal, hogy elgondolkozunk azon, hogy valami mégiscsak történhetett, ami változást eredményezett az apostolokban. Valami történhetett, ami eloszlatta félelmüket és Krisztus feltámadásának hirdetőivé tette őket, s ezért az igazságért még az életüket is készek voltak feláldozni. Értelmemmel és szívemmel egyaránt keresem a magyarázatot a történtekre. Látom a jeleket, olvasom az üzenetet, az örömhírt, és várom a találkozást a Feltámadottal, hogy bennem is megszülessen a hit.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy eljuthatunk a mennyországba és a feltámadásra. A mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadjunk benned!

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1–19,42

Elmélkedés

A szeretet végtelen

Nagyböjti lelkigyakorlatot tartottam és a gyóntatásban segédkeztem a minap egy közeli plébánián. A szentmise után beszélgettem egy kicsit a hívekkel. Mivel alig egy éve érkezett hozzájuk fiatal plébánosuk, kérdeztem tőlük, hogy vannak megelégedve az új atyával. Egy kisgyermekes anyuka lelkesen válaszolt: „Örülünk neki. Csak úgy sugárzik belőle a szeretet!” Közben rápillantottam az atyára, aki valamivel arrébb, a templom hatalmas keresztje alatt állt gyerekekkel körülvéve. Elgondolkoztam egy pillanatra a jeleneten: a keresztből, Krisztus keresztjéből sugárzik a szeretet. Ha a kereszt titkát hirdeti szavával, ha cselekedeteiben jelen van a krisztusi szeretet, ha életében helye van a keresztnek, akkor a hívek jogosan érzik, hogy sugárzik papjukból a szeretet. Nagypénteken imádkozzunk papjainkért, hogy hűségesek maradjanak a kereszthez!

Ma, nagypénteken azzal a bizonyossággal emlékezünk Jézus kereszthalálára, hogy a világra boruló sötétség nem fog győzni a világosság felett. Azzal a bizonyossággal idézzük fel az Úr megváltó áldozatát, hogy a végsőkig elmenő emberi gonoszság nem erősebb a végsőkig elmenő isteni szeretetnél. Azzal a bizonyossággal állunk lélekben a kereszt alá, hogy a halál nem győzedelmeskedhet az élet felett. Azzal a bizonyossággal és hittel szemléljük a kereszt titkát, hogy ami emberi szemmel oktalanságnak és érthetetlennek tűnik, az valójában Isten terve szerint a megváltást jelenti számunkra és Isten bölcsességéről tanúskodik.

A nagypénteki szertartás során (nem szentmise, mert ezen a napon szerte a világon nincs szentmise) Szent János evangéliumából olvassuk Jézus szenvedéstörténetét. Az evangélista úgy mutatja be Jézus kereszthalálát, mint az ő megdicsőülését, s amely cselekedet egyúttal a mennyei Atyát is megdicsőíti. A negyedik evangéliumban Jézus tevékenysége során több alkalommal is találkozunk ezzel a megdicsőüléssel, illetve megdicsőítéssel. A kánai menyegzőről szóló elbeszélés, amelyen első csodájaként Jézus a vizet borrá változtatta, így fejeződik be: „Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Lázár feltámasztását megelőzően is találkozunk a megdicsőítés gondolatával. Amikor meghozzák a hírt Jézus számára, hogy barátja Lázár beteg, ő nem indul azonnal, hogy meggyógyítsa őt, hanem így szól: „Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4).

Miért fontos erről a megdicsőülésről beszélnünk? A kánai csoda esetében az evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy a csodát látva tanítványai hittek Jézusban, mint ahogy ezt az imént említettük. Lázár feltámasztásánál is előkerül a hit. Az esetet követően határozzák el a zsidó főpapok Jézus megölését, mégpedig nem a halottfeltámasztás miatt, hanem azért, mert azt látva sokan hittek Jézusban (vö. Jn 11,45-53). Mindkét esetnél azzal találkozunk tehát, hogy Jézus isteni dicsőségének megtapasztalása hitet vált ki az emberekből.

Itt van a kulcsa annak, hogy miért hangsúlyozza János evangélista Krisztus megdicsőülését a szenvedés és a kereszthalál leírásakor. Egyértelműen az a szándéka, hogy hitet ébresszen az olvasóban, hitet ébresszen bennünk.

A nagypénteki szertartás megható része a szent kereszt előtti hódolat. Milyen gondolatok, érzések vannak fejemben és szívemben, amikor letérdelve feltekintek a keresztre? Csak egy megalázott, megszégyenített, meggyötört embert látok? Vagy látom az Atyát megdicsőítő Istenfiút? Jézus valóságos ember, aki emberként tapasztalta meg a szenvedéseket és élte át a halált, pontosan úgy, ahogy minden ember. Ugyanakkor valóságos Isten is, aki legyőzi a halált.

A nem hívők értetlenül állnak Jézus keresztje előtt. Nem értik szenvedését, áldozatát feleslegesnek tartják, tehetetlen Istent emlegetnek, aki nem tudott ellenállni a gyilkos emberi erőszaknak. A hívő ember nem tartja hiábavalónak az Úr szenvedését, hanem önfeláldozásában és az Atyának való engedelmességében meglátja a megváltás egyetlen módját.

A nagypénteki esemény két titokra világít rá: az emberi bűn nagyságára és az isteni szeretet végtelenségére. Bűnöm nagyságára és az azt eltörlő szeretet, megbocsátás végtelenségére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

A nagycsütörtök esti szentmisében Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk. Az eseményt Szent János másként beszéli el, mint a másik három evangélista. Ő csupán a lábmosás szertartását írja le, amelyet Jézus búcsúbeszéde, illetve főpapi imája követ.

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus a vacsora során megmosta az apostolok lábát. Az egykori keleti szokás szerint a vendéglátás része volt, hogy a (rab)szolgák lemosták az út porát a megérkező vendégek lábáról. A házigazda kitüntető tiszteletének jele volt ez vendége iránt. A szolgák parancsra, kényszerből végezték ezt a feladatot, de Jézusnak nem parancsolja ezt senki. Az ő részéről szokatlan, váratlan ez a cselekedet, maguk az apostolok is elcsodálkoznak tettén. Ezzel magyarázható Péter apostol tiltakozása is. Jézus önként teszi ezt, szeretetét akarja megmutatni azzal, hogy a szolgák munkáját végzi. A szolgálatkészség és az alázat lelkületét akarja felébreszteni apostolaiban, miként ez szavaiból világosan kiderül. Ő nem uralkodni, hanem szolgálni, üdvösségünket szolgálni jött a világba. Tanítványainak is ezt kell tenniük.

Jézus mindent maga tesz egyedül, nincs segítségére senki. Leveszi felsőruháját, kendőt köt maga elé, ő önt vizet a tálba, ő megy minden apostolához, hogy megmossa lábukat, és ő törli meg. Nem segít neki senki, miként keresztáldozatának véghezvitelében se lehet segítségére egyetlen ember sem. A lábmosás az ő szolgálata, a kereszthalál az ő áldozata. Kész vagyok-e folytatni az ő szolgálatát és áldozatát? Kész vagyok-e Jézust szolgálni minden emberben? Kész vagyok-e életemet mások szolgálatára szentelni, feláldozni?

János írásában ugyan nem esik szó az Eucharisztia, az Oltáriszentség alapításáról, de Máté, Márk és Lukács evangéliumában lényegi része ez az utolsó vacsorának. Érdemes ma felidéznünk. Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként, a bort saját véreként adta apostolainak, hogy egyenek és igyanak abból, majd pedig megparancsolta nekik, hogy az ő emlékezetére tegyék majd ők is ugyanezt. Az apostoloknak mondott szavakat teljesítve az Egyház újra és újra megeleveníti az utolsó vacsorát. Minden szentmisében ezt az étkezést jelenítjük meg, és jelenvalóvá tesszük az Úr szeretetből vállalt áldozatát.

A szentmise a nagycsütörtöki kenyértörés eseményének felidézése mellett Jézus nagypénteki kereszthalálának, az ő megváltó áldozatának is megjelenítése. Ennek megfelelően a szentmisében hálát adunk Jézus szeretetéért, aki az élő kenyérben önmagát adja nekünk, és hálát adunk azért, hogy megváltásunkért meghalt a kereszten.

A szentmise a legszentebb imádságunk. A hívő ember legszentebb imája. A Jézusban hívő ember imája, aki hittel vallja, hogy az Úr valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben és borban. A hívő imája, aki hittel veszi magához a szentáldozásban az Úr Jézus Testét. A hívő imája, aki Krisztus áldozata mellé az oltárra helyezi saját áldozatát.

Hogyan lesz a búzából készült kenyérből Krisztus Teste? Hogyan lesz a szőlőből készült borból Krisztus Vére? Hogyan ismétlődik meg Krisztus áldozata a szentmisében? Hogyan van jelen Krisztus az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben? Korunk embere kérdez, talán kételkedik, máskor bizonyosságot keres. Adja Isten, hogy kérdései, kételkedései, keresései után eljusson a hitre! Jézus Krisztus keresztáldozata és az Oltáriszentség a hit forrása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Miközben Jézus már arra gondol, hogy a szenvedése előtti utolsó vacsorán szeretetének nagy jelét mutatja majd tanítványainak, egyikük, Júdás már az alkalmat keresi, hogy elárulja Mesterét. Ez a szándék és persze a kapzsiság vezeti őt a főpapokhoz. Az alku hamar megszületik. A vérdíj harminc ezüstpénz. Mária a háromszáz dénárba kerülő drága olajat sem sajnálta az Úrtól, Júdás megelégszik ezzel a harminc ezüst dénárral az árulásért.

Az árulás ténye nem csak Jézus számára volt megrázó, hanem számunkra is. Miért árulta el Júdás Jézust? – tesszük fel a kérdést. A szentírástudósok szerint több oka is lehetett ennek. Az egyik magyarázat az lehet, hogy Júdásnak más elképzelése volt a Messiás által létrehozott országról mint, amit Jézus akart, s csalódottság motiválta. Más vélemények szerint egyszerűen csak a kapzsiság, a pénzsóvárság vezette Júdást. Az árulás okát pontosan nem tudjuk, a gonoszság titka marad.

Mindenesetre a jelenettel világosan kiderül, hogy ki kivel van. A történet szereplőit, szándékaikat és feladatukat ismerjük. Az előkészületek megtörténtek, hamarosan kezdődik a drámai történet. A történet, amely sokak számára csupán egy ember tragédiájának tűnik, de amely valójában Isten terve szerint zajlik. Elkezdődik a történet, amely a mi megváltásunkról és üdvösségünkről szól, s amelynek főszereplője Jézus, az Isten Fia.

Elkezdődik Jézus szenvedésének története, amelynek nem szemlélője vagy kíváncsi nézője vagyok, hanem én is szerepet kapok. Helyem van az utolsó vacsora termében. Ott vagyok a keresztúton a kísérők között és oda kell állnom a kereszt alá. Ha együtt vagyok Jézussal a szenvedés óráiban, megértem majd, hogy miről tanúskodik, mit üzen, mit hirdet az ő üres sírja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol Jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan Jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek Téged? Szent kegyelmeddel elhatározom, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek Téged mindenekfelett!