Battaplébánia

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért.
Jn 7,40-53

Elmélkedés

A templomban való tanítás alkalmával hamar kiderül, hogy a jeruzsálemi nép teljes bizonytalanságban van Jézus személyével kapcsolatban. Szeretnék tudni, hogy ki ő valójában, de inkább csak találgatnak. A vélemények egészen ellentétesek. Egyesek prófétának és Messiásnak tartják, míg mások egyenesen istenkáromlónak nevezik. A néphez hasonlóan a vallási életet irányító és felügyelő zsidó főtanácsban is teljes a bizonytalanság. A tanács tagjai megosztottak. A kialakuló és egyre jobban fokozódó ellenséges hangulatot Nikodémus, az egyik tanácstag, mérsékelni próbálja, de ez nem jár eredménnyel, nekitámadnak azok, akik már korábban elhatározták, hogy Jézusnak meg kell halnia. A vita bármiféle állásfoglalás, döntés nélkül fejeződik be, de sejtjük, hogy az eseményeknek ezzel még nincs vége.

„Ember így még nem beszélt!” (Jn 7,46) – mondják azok a szolgák, akiket Jézus elfogására küldtek a farizeusok. A szolgák elcsodálkoznak a Jézus tanításában rejlő erőn, s nem merik őt elfogni. Ez a tanítás, ahogyan ezt korábban már láttuk, sok embert hitre indít, másokban viszont ellenérzést ébreszt. A nép bizonytalan Jézus személyével kapcsolatban, aki nagyhatású tanítóként és csodákat tevő gyógyítóként lépett fel. Valóban ő a Messiás? Ő az Isten küldötte? E kérdésekre most még senki nem ad választ. Sem az emberek, sem a főtanács. A forrongó hangulat megszűnik, az emberek hazamennek a templomból, a főtanács tagjai szintén hazatérnek. A kérdésre majd a nagypénteki és húsvéti események adják meg a választ.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, Világosságunk! Te nem azért jöttél, hogy elítéld ezt a világot, hanem hogy föltámadásod által minden embernek elhozd az üdvösséget és a kiengesztelődés örömhírét. Amikor bensőnkben felizzik a megbocsátó szeretet, szívünk minden megpróbáltatás ellenére új életre kel. Gyógyítsd, Urunk, a mi lelkünket!

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája.
Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Az elmúlt hetek során többször is olvastunk arról, hogy az írástudók és farizeusok vitába szálltak Jézussal, és lassanként megérlelődött bennük a gondolat, hogy vesztét okozzák. Tanításával, újszerű törvénymagyarázataival nem értettek egyet, és lázadásnak minősítették. Az események előrehaladtával egyre inkább keresték az alkalmat, hogy elfogják és ítéletet hozzanak ellene. Erről a szándékról a néptömegeknek is tudomása van.

A negyven esztendeig tartó pusztai tartózkodásról emlékeztek meg a zsidók a Sátoros-ünnep alkalmával, amely október elején volt. Az ünnep nyolc napig tartott. Erre az alkalomra minden jámbor, vallásos zsidó Jeruzsálembe érkezett. Jézus titokban megy az ünnepre, hiszen tudja, hogy halálra keresik. Az evangélista pontosan megjelöli annak okát, hogy miért akarják megölni. Ennek közvetlen kiváltó oka az a beszéd volt, amelyet a csodálatos kenyérszaporítást követően intézett Jézus a néphez, s amelyben mennyből alászállott élő kenyérnek nevezte magát.

Jézus nem félt, hiszen akkor nem ment volna Jeruzsálembe, és főként nem mutatkozott volna a templomban, ahol tanította az embereket. A halálos fenyegetés nem akadályozta meg őt abban, hogy nyilvánosan mutatkozzon és tanítson. Tanítása során kemény szavakat használ. Szavai szerint azok képesek hinni abban, hogy ő a Messiás, akik ismerik az Atyát, aki tehát nem hisz ebben, az nem ismeri az igaz Istent. Ezzel Jézus tulajdonképpen megkérdőjelezi a benne nem hívők vallásosságát, s ezzel ellenszenvüket váltja ki. Istent megismerni: ez a Megváltó felismerésének és a hitre jutásnak az útja minden ember számára és számomra is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ima Ferenc pápáért – Mindenható Istenünk, aki folytonos gondviseléseddel kormányozod nyájadat, végtelen irgalmadban Ferencet adtad Egyházad élére. Add, hogy Ferenc pápa legyen a hit és a kegyelmi közösség egységének látható alapja és biztosítéka. Kérünk, hogy az új pápa minket – Isten népét – szeretettel és Krisztus nevében vezessen, legyen a szent tanítás hűséges oktatója számunkra, és a szolgálat szellemében kormányozzon bennünket. Ajándékozd meg őt bölcsességgel, jósággal és hűséggel, hogy az örök élet felé vezessen minket szavával és példájával!

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
Jn 5,31-47

Elmélkedés

A mennyei Atya tanúságtétele az evangéliumokban többször előfordul. Amikor a Jordán folyónál tartózkodó Keresztelő Jánoshoz járul Jézus, hogy megkeresztelkedjék, az égből a mennyei Atya tanúskodása hangzott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 4,17). A színeváltozás hegyén a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János abban az élményben részesül, hogy az Atya tanúságot tesz Jézus istenségéről (vö. Mt 17,5). A mennyei Atya e tanúskodásai azt erősítik meg, hogy Jézus valóban Isten. Bár az igaz isteni tanúságtétel felülmúl minden emberit, Isten mégis megengedi, hogy a hamis emberi tanúskodás Jézus halálra ítéléséhez vezessen. A hamis tanúskodás időleges eredménye csak addig tarthat, amíg az Atya fel nem támasztja Fiát a halálból. Ez az Atya legmeggyőzőbb tanúságtétele arról, hogy Jézus valóban az Isten Fia.

A csodák, amelyeket Jézus az Atya nevében tesz, megerősítik mindazt, amit mond, s azt bizonyítják az emberek számára, hogy tanítása igaz. A csodákat, mint isteni jeleket azonban nem fogadják el egyesek, ahogyan korábban nem fogadták el sem Keresztelő János tanúságtételét, sem az Írások tanúbizonyságát. Jézus szava elítéli a hitetleneket és kételkedőket. Aki azonban hittel elfogadja tanítását, az örök üdvösségre jut. Az örök boldogság utáni vágy Krisztus megismerésének vágyával kezdődik. A nagyböjt kiváló alkalom arra, hogy felébresszem magamban a vágyat, hogy egyre jobban megismerjem és kövessem Jézust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom! Te alkottál, ne engedj elpusztulni. Te váltottál meg, ne ítélj el. Te teremtettél jóságodban, ne engedd, hogy műved tönkremenjen gonoszságomban. Legkegyelmesebb Uram, kérlek, ne engedd, hogy gonoszságom tönkretegye, amit mindenható jóságod teremtett! Végtelen jóság, ismerd el újra magadénak azt, ami a tied, s mosd le róla azt, ami idegen rajta! Jézus! Irgalmazz nekem, amíg idő van az irgalomra, és ne vess kárhozatra az ítélet idején!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”
Jn 5,17-30

Elmélkedés

A harmincnyolc éve béna ember meggyógyítása a Beteszda-fürdőben ellenállást váltott ki a zsidó vallási vezetők részéről. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy Jézus szombaton tette a csodát, s ezzel megsértette a szombati nyugalomra vonatkozó törvényeket, másrészt mert cselekedetét a mennyei Atya tevékenységéhez hasonlította, ahogyan erről a mai evangéliumban olvasunk.

Ezt az alkalmat használja fel Jézus arra, hogy tanítani kezdjen az Atya és a Fiú közti kapcsolatról, valamint kettőjük közös tevékenységéről. Ebből kiderül, hogy Jézus mindig az Atya akaratából cselekszik, tetteiben Isten irgalma nyilvánul meg, és ez valójában az Atya tanúságtétele a Fiúról. A hallgatóság, amely amúgy is szembenállást tanúsít, aligha értette ezeket a kijelentéseket, mint ahogyan valamivel később azt sem fogják megérteni, hogy Jézust az Atya támasztotta fel a halálból, amely a legfőbb tanúságtétel az Atya részéről.

A nagyböjti időszakban a húsvéti szent háromnapra készülünk, amely során Jézus szenvedésére, halálára és feltámadására fogunk emlékezni. Jézus életének ezen eseményeit csak akkor érthetjük meg, ha az Atya megváltó és üdvözítő szándékát meglátjuk bennük. Az Atyát a szeretet vezeti szándékában és cselekedetében. A Fiút, Jézus Krisztust szintén.

Ezen isteni szeretet elfogadása Istenhez kapcsol. E szeretet elutasítása pedig a bűnben, személyes bűneimben ölt testet. Kész vagyok-e engedelmeskedni Istennek, az Atyának, ahogyan Jézus, a Fiú is tette? Kész vagyok-e a bűnbánatra, amely feltétele annak, hogy Istenhez közeledjek, s vele szeretetközösségben éljek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ima az új pápáért – Mindenható Istenünk, aki örök pásztorként folytonos gondviseléseddel kormányozod nyájadat, végtelen irgalmadban adj olyan főpásztort Egyházad élére, aki életszentsége miatt kedves lesz előtted. Add, hogy akit Szent Péter következő utódává rendelsz, legyen a hit és a kegyelmi közösség egységének látható alapja és biztosítéka. Kérünk, hogy akit az Egyház legfőbb pásztorává rendelsz, minket – Isten népét – szeretettel és Krisztus nevében vezessen, legyen a szent tanítás hűséges oktatója számunkra, és a szolgálat szellemében kormányozzon bennünket. Ajándékozd meg a leendő pápát bölcsességgel, jósággal és hűséggel, hogy a rábízottakat az örök élet felé vezesse szavával és példájával!

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés

Harmincnyolc év hosszú idő. Harmincnyolc év betegségben rettenetesen hosszú idő. Harmincnyolc éven át várni a csodára, várni a segítségre, várni a gyógyulásra kitartást kíván. A várakozás során hamar elveszti az ember a türelmét. Ha pár percet késik a vonat, az autóbusz, már türelmetlenkedünk. Ha késik az iskolából hazatérő gyerek vagy a munkából érkező házastárs, könnyen türelmetlenné, nyugtalanná válunk. Harmincnyolc év elég ahhoz, hogy valaki megtanulja a türelmet. Az evangéliumban szereplő béna számára is elég volt ahhoz, hogy türelmes legyen.

A mozgásképtelen béna évtizedeken át hiába vár emberi segítségre. Hiába várja, hogy valaki megszánja és törődjön vele. Harmincnyolc év elég volt ahhoz is, hogy környezete megtanuljon úgy elmenni mellette, mintha észre sem vennék. A helyszín a Beteszda-fürdő, a szó jelentése: az irgalom háza. Az irgalom házában harmincnyolc éven át senkinek sem jut eszébe irgalmasságot gyakorolni a beteggel.

Jézus belép a béna életébe és szavával meggyógyítja. Irgalmat gyakorol vele az Isten, járni tud. Ahol nem segítenek az emberek, ott segít az Isten. A béna nem erre várt. Ő azt várta, hogy jöjjön végre valaki, aki leviszi a vízhez a megfelelő időben. Ettől várta gyógyulását, ebben reménykedett. Éveken át másra várt, mint ami végül történt vele. Elképzelte, hogy mi a betegségére a megoldás, ez járt éveken keresztül minden nap a fejében, de egészen más történt vele. Persze nem volt csalódott amiatt, hogy nem teljesült a kérése, hanem boldogan távozott. Harmincnyolc év után.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ima az új pápáért – Mindenható Istenünk, aki örök pásztorként folytonos gondviseléseddel kormányozod nyájadat, végtelen irgalmadban adj olyan főpásztort Egyházad élére, aki életszentsége miatt kedves lesz előtted. Add, hogy akit Szent Péter következő utódává rendelsz, legyen a hit és a kegyelmi közösség egységének látható alapja és biztosítéka. Kérünk, hogy akit az Egyház legfőbb pásztorává rendelsz, minket – Isten népét – szeretettel és Krisztus nevében vezessen, legyen a szent tanítás hűséges oktatója számunkra, és a szolgálat szellemében kormányozzon bennünket. Ajándékozd meg a leendő pápát bölcsességgel, jósággal és hűséggel, hogy a rábízottakat az örök élet felé vezesse szavával és példájával!

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés

Már Jézus nyilvános működésének kezdetén is vannak olyanok, akik kételkedve figyelik tevékenységét, hallgatják tanítását. Az egykori vallási vezetőknek számító írástudók és farizeusok az első időkben cselekedeteibe próbálnak belekötni, például abba, hogy miért a szombati nyugalom idején gyógyítja meg a betegeket. Kötekedő szándékuk másik példája, amikor Jézust azzal vádolják, hogy a „gonosz lelkek fejedelmével” szövetkezve űzi ki a megszállottakból az ördögöket. Később azzal is találkozunk, hogy szavaiban, tanításában keresnek hibát. Jézus ugyanis újszerűen értelmezi a mózesi törvényeket, és nem azok betű szerinti megtartását tartja a legfontosabbnak, hanem a törvény mögött húzódó isteni szándék szerinti életet.

Egészen más azonban a nép hozzáállása Jézus személyéhez. Ők másképpen hallgatják szavait és felismerik benne Isten igazságát. Más szemmel nézik csodáit is, amelyekben az irgalmas Isten cselekedeteit vélik felfedezni. Nyitottság és hit jellemzi őket. Ennek egyik példája a kafarnaumi tisztviselő esete, amiről a mai evangéliumban olvasunk, s amelyhez hasonló esettel Máté és Lukács evangéliumában is találkozunk, ott a zsinagóga elöljárójának kislányát támasztja fel Jézus. János evangélista nem magát a csodát, a gyógyítást írja le, hanem azt emeli ki, hogy a tisztviselő „hitt Jézus szavaiban” (Jn 4,50).

Milyen jel, esemény képes hitet ébreszteni bennünk a nagyböjti időben? Kérem-e Jézustól az élő hit ajándékát? Szolgálja a Hit éve hitünk felébredését, erősödését!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus Jézus! Veled lehetővé válik, hogy megismerjük Istent, csak engednünk kell, hogy átjárja életünket, ami már befogadtunk az evangéliumból, bármily kevés legyen is az. Ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy napról napra előrébb jussunk, hisz Te nem „megérkezett embereknek” szeretnél minket. Krisztus, a Te szegényeid maradunk egész életünkben, emberek, akik a maguk egyszerűségében igyekszünk bizalmunkat a hit titkába vetni.

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

Fiú maradt

Egyházunk iránt érzett engedelmes szeretetem talán megenged egy kis önkritikus megjegyzést. Mi papok, az egyházi törvényekre hivatkozva néha úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is a szentáldozást és a szentgyónást zártkörű rendezvénynek tekintjük, ott állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen be olyan személy, aki szerintünk nem kapott hivatalos meghívót. Nagy magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki léphet be az irgalmas Atya házába. Tévedés ne essék, nem vonom kétségbe az előírások fontosságát és nem lazítani szeretnék a szentségekhez járulás fegyelmi rendjén, csupán elgondolkozom azon, hogy Isten hogyan szemléli ténykedésemet. Nagy baj volna, ha az én túlzott papi szigorúságom miatt nem léphetne be valaki az irgalmas Atya házába, valaki, akit ő meghívott és fiának tekint.

Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet ő, az irgalmas Isten szívesen fogad. Ezt a nagyböjtben különösen is aktuális témát szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde a tékozló fiúról és az ő megbocsátó atyjáról. A fiú távozásával sok minden megszakad, visszatérésével sok dolog megváltozik, de valami mindig megmaradt köztük. A fiú mindig az atyja fia maradt, az apa pedig mindig atyja maradt fiának. A fizikai távolság vagy a lelki eltávolodás ezt a kapcsolatot nem szakíthatta szét, s ez válhatott a visszatérés és visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek.

Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak. Látszólag ez a történet kerek egész, a végén szép befejezéssel. A fiatalabbik fiú kikéri örökségét atyjától, aki nem ellenkezik, hanem teljesíti kérését. A fiú távozik az atyai házból, hamar elpazarolja örökségét és emberhez méltatlan helyzetben találja magát. Mindenét elveszíti, csak egy marad számára: van atyja, akihez visszatérhet. Apja örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem érdemel.

Ez ám a boldog befejezés! – gondolhatnánk, de nincs vége itt a történetnek. Ekkor lép színre az idősebbik fiú. Egyáltalán nem örvend testvére visszatérésének, rossz szemmel nézi atyja örömét. Nagyon sokatmondó a kifejezés, hogy „nem akart bemenni” a házba. Ne felejtsük, hogy ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, és éppen ez volt az ő nagy bűne, e házból való távozásával akarta elszakítani magát atyja szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul ugyanazon az úton, mint testvére. Ekkor jön ki hozzá atyja, és hívja be őt, kéri, hogy ne szakítsa el magát otthonától és a szeretetközösségtől. Ezen a ponton marad végül nyitva a történet, mert nem derül ki, hogy az idősebbik fiú hogyan döntött, bement-e a házba vagy távozott. Emberileg jogosnak tűnik a fiú felháborodása. De mennyire lehet jogos a harag, a sértődöttség, az irigység?

A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de itt kezdődik az én utam. A legszívesebben a távozó és visszatérő fiú helyébe képzelném magamat, s e szempontból gondolnám át életem bűneit. A végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató szerep. Egy kis bátorsággal mégis más szereplőt választok. Az idősebbik fiút. Igen, én vagyok az idősebb fiú, aki munkámból hazatérve szembesülök a váratlan tényekkel. Hogyan viselkedek egy ilyen helyzetben? Csak szemlélője vagyok az eseményeknek? Hogyan nézem mások megtérését? Irigységgel, haraggal? Mit gondolok Isten határtalan öröméről, aki minden bűnösnek megbocsát és visszafogad atyai szeretetébe? Hogyan nézem embertársaim, testvéreim, rokonaim, ismerőseim megtérését, Istenre találását? Ahogyan Isten megbocsátott, tudok-e én is megbocsátani testvéremnek? Felül tudok-e emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások öröme engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát?

Belépek-e az atyai házba?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Atyám! Nagy öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik. Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lk 18,9-14

Elmélkedés

Két személyt és az ő emberi magatartásukat állítja szembe Jézus abban a példabeszédben, amelyet ma olvasunk az evangéliumban. Abban az időben a farizeusok a vallási élet példaképei voltak, s ezt nem csupán magukról állították, hanem az emberek is úgy tekintettek rájuk, mint akik a mózesi törvények pontos megtartására törekszenek. Velük ellenkezőleg a vámosok mindenki által bűnösnek tekintett személyek voltak, akik munkájukkal egy idegen, elnyomó hatalmat szolgáltak ki, valamint a maguk hasznára dolgozva, több vámot szedve becsapták az embereket.

Egy farizeus és egy vámos megy a templomba, hogy ott imádkozzanak. A farizeus imája valójában öndicséret, vallásos cselekedeteinek felsorolása. A vámos bűnei megbánásával, szerényen áll Isten elé, alig mer közeledni. Jézus az ő magatartását tartja követendőnek, és nem a farizeusét, ahogyan ezt hallgatósága várta volna. A vámos ugyanis bűnei beismerésével kezdi imáját, a farizeus viszont nem is gondol ilyenre, mert önmagát tökéletesnek tartja.

A farizeusi lelkületet könnyen felismerjük másokban, de annál nehezebben önmagunkban. Lehet, hogy volna mire büszkének lennem a vallásgyakorlat terén, de nem érdemes büszkélkednem, mert majd Isten ítéli meg cselekedeteimet. Az önteltség és az elbizakodottság helyett bűnbánattal, alázattal érdemes Isten elé állnom. Van miért bocsánatot kérnem, nem mondhatom, hogy bűntelen vagyok. A rendszeresen elvégzett szentgyónás hatásos eszköznek bizonyul a farizeusi lelkület kialakulása ellen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában több száz törvény szabályozta a vallási életet. Az írástudói iskolák tagjai között mindennaposak lehettek a beszélgetések a törvényekről és azok értelmezéséről, s ez akár vitákat is eredményezhetett. Vajon melyik a legfontosabb törvény a sok szabály között, amelyek az istentisztelet, a társadalmi élet és az emberi kapcsolatok minden területét behálózták?

Nehéz eldönteni, hogy egy éppen zajló vitába akarják bevonni Jézust vagy egészen jószándékú az írástudó kérdése. Ezt a részt Szent Márk evangéliumában valódi viták előzik meg, amelyek Jézus hatalmáról (vö. Mk 11,27-33), az adófizetési kötelezettségről (vö. Mk 12,13-17), valamint a feltámadásról (vö. Mk 12,18-27) szólnak, s ezekben a kérdezők más állásponton vannak, mint Jézus. A törvénnyel kapcsolatos kérdésnél kissé más a helyzet, hiszen a kérdező elfogadja Jézus feleletét. Az írástudót tehát nem a vitatkozás szándéka vezetheti, hanem az a nemes szándék, hogy valóban megértse a törvények lényegét és útmutatást kapjon, hogy mire érdemes a leginkább odafigyelni. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a kérdező elismeri Jézust mint tanítót, aki hitelesen magyarázza, tanítja a mózesi törvényeket.

Jézus feleletének újdonsága abban áll, hogy összekapcsolja az Isten iránti s az emberek iránti szeretetet. Mindkettő említésével jelzi, hogy egységet alkot ez a két parancs. Isten szeretete nélkül nincs igazi emberszeretet sem, és a felebaráti szeretet is elveszíti alapját, forrását Isten felé megnyilvánuló szeretet nélkül. E kettős irányú szeretet nem törvénykönyvek lapjaira, hanem a szívünkbe van írva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A hitben való megerősödés és megújulás kegyelméért fordulunk hozzád. Elismerjük, hogy erős hitre van szükségünk ahhoz, hogy bátran teljesítsük azt a küldetést, amit te adsz nekünk. Rólad, életünk értelméről, középpontjáról és végső céljáról akarunk tanúságot tenni a világban, hiszen az embereknek szüksége van szereteted megismerésére és megtapasztalására.

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.”
Lk 11,14-23

Elmélkedés

„A néma megszólalt” (Lk 11,14) – ezzel a rövid megjegyzéssel szemlélteti az evangélista a csoda megtörténtét, azt, hogy a néma emberből Jézusnak köszönhetően távozott a gonosz lélek. A néma megszólalása bizonyíték az emberek számára. Az őt megszállva tartó gonosz megakadályozta őt abban, hogy beszéljen, kommunikáljon az emberekkel és imádkozzon, kapcsolatot tartson, beszélgessen az Istennel. A némaság bezárta őt saját világába, és most ledőltek a korlátok, megnyílhatott mások felé.

A némaság ebben az esetben többet jelent, mint a beszédre való képtelenséget. Benne van az ember gondolatainak elfordítása Istentől, cselekedeteinek és kapcsolatainak korlátozása, akaratának leszűkítése, az emberi szabadság és méltóság elvesztése. Mindettől, a gonosztól, az ember feletti hatalmától szabadít meg Isten. Visszaadja erőnket, erősíti akaratunkat, hogy egész életünket az ő szolgálatába állíthassuk.

Sokat kifejez a némaság megszűnése, a néma megszólalása. Persze kíváncsiak lennék, hogy mit mondott. Mit jelentett számára ez a szabadulás? Mit jelentett neki, hogy mostantól másként tekintenek rá az emberek és másként ismerheti meg a világot? Mit jelent egy némának a beszéd?

A nagyböjt a megszólalás időszaka számomra. Elmondhatom nyugodtan Istennek bűneimet. Elmondhatom neki ígéreteimet. Elmondhatok neki mindent. Van-e mondanivalóm Istennek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!