Battaplébánia

Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Jn 6,24-35

Elmélkedés

Az élő kenyér

Egy mesterségét szerető, a kenyeret modern gépek helyett inkább kézzel dagasztó pék mondta: „Az igazi kenyérnek lelke van, az igazi kenyér élő.” Mit akart ezzel kifejezni? Ha a lisztet és a vizet egymás mellé letesszük, akkor akármeddig állhatnak, semmi nem változik, nem lesz belőlük kenyér. Ha viszont a lisztet és a vizet összekeverjük, élesztőt adunk hozzá, akkor élet lesz belőle. Ezzel az élettel fogyaszthatóvá tesszük az ember számára emészthetetlen gabonát. Nemcsak életet teremtünk, de enni is adunk az embereknek. A kenyér készítéséhez nélkülözhetetlen az ember munkája.

Istennel való találkozásainkkal kapcsolatban is elmondható valami hasonló. Az ember bemegy a templomba, ahol jelen van Jézus Krisztus az Oltáriszentségben. Olyan ez, mint amikor letesszük egymás mellé a lisztet és a vizet. Egy helyen, egy térben van jelen Isten és az ember, egymás közelében, de ettől még nem történik semmi. És akkor most logikusan az következne, hogy az embernek tennie kell valamit, hogy elinduljon az élet, élővé váljon a kapcsolat, valóban létrejöjjön a találkozás, de lehet, hogy mégsem történik semmi. Az ember imádkozik, előterjeszti kéréseit vagy éppen hálát ad, de lehet, hogy megragad csupán a szavak szintjén, ennél több nem történik. Ebben a helyzetben valójában akkor kezd el élővé válni a kapcsolat, ha Isten kezd el tevékenykedni és az ember meghallja az ő szólítását, és ekkor következik az ember tevékenysége, munkája. Tulajdonképpen még a szentmisén is ez zajlik le. Van ember, aki bemegy a templomba, részt vesz a misén, az Úr Jézus is jelenválóvá válik, de mégsem történik kettőjük között semmi, mert az embert nem érinti meg az Úr jelenléte.

Azért van ez így, mert van valami titokzatos a szentmisében. Az egyházi szóhasználat szerint misztériumról, titokról beszélünk. A szentmise elején a miséző pap lelkiismeretvizsgálatra és bűneink megbánására hív minket, hogy „méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.” Az átváltoztatás után a pap az átváltoztatott kenyérre és borra, Krisztus testére és vérére vonatkozóan mondja: „Íme hitünk szent titka.” Az ember számára megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan titokról, de mégis igazságról van itt szó. Olyan dologról, amit nem értünk meg a teljes valóságában. Feltárul számunkra valami a titokból, megsejthetünk belőle sok mindent, de mégis rejtve marad annak teljes mélysége. A szentmisére vonatkozóan azért rendkívül pontos a misztérium kifejezés, mert egy valóságos esemény, amelyben Isten a kezdeményező, mégpedig olyan esemény, amely találkozást biztosít az ember számára Istennel. A szentmise eseményében megünnepeljük továbbá Krisztus húsvéti misztériumát, az ő megváltó halálát és feltámadását, amelynek köszönhetően válik lehetőség számunkra az Istennel való kiengesztelődésre és találkozásra. E találkozás a szentáldozásban valósul meg.

Az evangéliumban arról olvastunk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus az élő kenyérről kezd el tanítani, a kenyérről, amelyet ő ad. Az emberek megsejtenek valamit abból a titokból, amiről az Úr beszél, ezért így fordulnak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jó volna, ha mi is minden alkalommal azzal a vággyal indulnánk a szentmisére, hogy az Úr adjon nekünk élő kenyeret, adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Hisszük, hogy ha a te szent testeddel táplálkozunk, eljuthatunk az örök életre.

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki.
Mt 14,1-12

Elmélkedés

Az események menetét Máté evangélista megszakítja, mégpedig azért, hogy ismertesse Keresztelő János halálának körülményeit. Erre az ad alkalmat, hogy a helyi uralkodó, Heródes tudomást szerez Jézus jelenlétéről és különleges tetteiről, és azt gondolja, hogy az általa kivégeztetett Keresztelő János támadt fel a halálból. Heródes furcsa vélekedése ugyanarról árulkodik, mint a názáretiek botránkozása: nincsenek tisztában azzal, hogy ki Jézus.

Keresztelő János helytelenítette Heródes törvénytelen házasságát, ami az uralkodónak nem tetszett, ezért börtönbe vetette, majd később kivégeztette. A történet elismerően szól Jánosról, akit a nép prófétának tartott. János az igazság kimondója, a tiszta erkölcsiség képviselője, aki a hatalmi erőszak áldozata lett. János kivégeztetésével úgy tűnik, hogy a gonoszságtól sem visszariadó hatalmi önkény győzedelmeskedett az igazság képviselője felett. És úgy tűnik, hogy az igazságot kimondó embert el lehet hallgattatni. A gonosz győzelme azonban nem végleges, és ezt majd Jézus feltámadása fogja végérvényesen bizonyítani.

Az evangélista arról is beszámol, hogy amikor Keresztelő János haláláról hírt visznek Jézusnak, ő jobbnak látja más vidékre menni. Természetesen ez nem a félelem jele a részéről, hiszen még nem jött el az ő órája.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Tisztán látjuk, hogy korunkban milyen nagy szükség van evangéliumod jó magjára, amely termést hozhat az emberi szívekben. Támogass és lelkesíts bennünket, hogy ne féljünk tanúságot tenni a te tanításodról és a te személyedről, hiszen benned mindenki felismerheti az Igazságot. Segítsd munkánkat és szolgálatunkat, hiszen minden növekedés egyedül neked köszönhető!

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek, amelyeket az elmúlt napokban olvastunk, a Genezáreti-tó környékén hangzottak el. A mai evangéliumi résztől kezdődően megváltozik az események helyszíne, visszatér abba a városba, ahol nevelkedett, Názáretbe. Minden bizonnyal ekkorra már elismert tanítónak számított, amelyet az a tény bizonyít, hogy engedik a zsinagógában tanítani, senkinek sincs ez ellen kifogása. Beszédét, írásmagyarázatát Máté evangélista nem írja le, de Lukács evangéliumából tudjuk, hogy arról tanít, hogy az ő személyében teljesedtek be a messiásról szóló prófétai jövendölések. Máté megelégszik azzal, hogy tanításának hatását rögzíti: a hallgatóság elcsodálkozott Jézus bölcsességén. Ez a csodálkozás azonban nem feltétlenül jelenti bölcsességének vagy isteni erejének elismerését, hanem inkább értetlenség a názáretiek részéről. Nem értik, hogy az a Jézus, aki az ő körükben nőtt fel, s akinek jól ismerik családját, hogyan képes ilyen újszerű módon tanítani. Csodálkozásuk végül botránkozásba fordul. Az ő elképzeléseikbe éppen Jézusról és családjáról való korábbi ismereteik miatt nem fér bele az, hogy ő a Messiás.

Az evangélista keserűen jegyzi meg, hogy hitetlenségük miatt Jézus nem tudott körükben csodákat tenni. A csoda minden esetben Isten irgalmának megnyilvánulása az ember életében, de aki hitetlenül elutasítja Isten küldöttét, annak a javára nem történik csoda.

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.