Battaplébánia

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: „Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.” Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.”
Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől.
Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”
Mt 13,24-43

Elmélkedés

Krisztus lesz a bíránk

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben a magvetőről szóló példázattal kapcsolatban szó volt a példabeszédek felszólító, cselekvésre ösztönző jellegéről. Miután befogadtuk az Úr tanítását, érdemes egy másik szintre lépnünk, érdemes az ige hirdetőivé válnunk. Az ilyen jellegű megközelítés a mai evangéliummal kapcsolatban is helyesebbnek tűnik.

Amikor a világban jelenlévő jóról és rosszról, továbbá e kettő állandó feszültségéről és küzdelméről, valamint az emberben jelenlévő jó és rossz kívánságokról és cselekedetekről beszélünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lelkiismeretet és az igazságosság utáni vágyat. Lelkiismeretünk szava időről időre megszólal, olykor előzetesen, máskor utólag figyelmeztet minket, hogy jót vagy rosszat tettünk, erkölcsileg helyesnek vagy helytelennek, azaz bűnnek minősül-e szándékunk, gondolatunk vagy cselekedetünk. Érezzük, hogy cselekedeteinkért felelősek vagyunk, ezért igyekszünk megkülönböztetni a jót és a rosszat, szeretnénk követni lelkiismeretünk szavát, amely a jóra ösztönöz és a rossztól távol tart minket. Emellett bennünk él az igazságosság utáni vágy, miszerint jogosan várjuk, hogy a jó megkapja végérvényes jutalmát, a rossz viszont büntetését. Ez utóbbit természetesen csak akkor követelhetjük mások számára Istentől, ha önmagunkat is alávetjük az isteni igazságosságnak. A kinyilatkoztatás, a Biblia és az üdvösségtörténet úgy beszél az emberről, mint aki egész létében függ teremtőjétől, ezért egész életünket végigkíséri a bűn, mint szembefordulás Istennel, lázadás ellene, valamint az irgalmasság, a kegyelem, amely Istentől árad felénk, s amely helyreállítja kapcsolatunkat vele. Tapasztaljuk, hogy a földi életben nem mindig jut érvényre a maga teljességében az igazságosság elve. Isten azonban a jövőnek is Ura és ő lesz a bíránk a végső ítéletkor. Ő engedi meg a jelenben, hogy a jó és a rossz egyaránt jelen legyen a világban, egyaránt hatással legyen ránk, ahogyan ezt a mai evangéliumi példabeszéd szemlélteti. A jó búza magja mellett a gyomnövény, a konkoly is növekedni kezd, s hiába akarnánk már most, a jelenben kiirtani a rosszat, hogy az ne legyen ránk ártó befolyással, ez nem lehetséges. Megmarad számunkra a döntési szabadság, hogy a jót vagy a rosszat választjuk, melyik erőt engedjük uralkodni szívünkön.

A példázatban szereplő szolgák gondolkodása érthető. Azért akarják kigyomlálni a konkolyt a jó búza közül, hogy ne akadályozzák a búza fejlődését, növekedését. Sietségük azonban Isten számára nem indokolt, mégpedig azért nem, mert ezzel az ember ragadhatná magához az ítélkezést és az igazságszolgáltatást, amivel nem is volna gond, ha az ember is ugyanolyan igazságos tudna lenni, mint Isten. Az ítélkezés feladatát azonban Isten nem bízza az emberre. Életünk végső bírája, megítélője maga Krisztus lesz. Ő tanította: „Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át” (Jn 5,22). A mennyei Atya rajta keresztül mutatta ki szeretetét és irgalmát, az ő személyében adott számunkra kísérőt az üdvösség útján, és Krisztus személyén keresztül gyakorolja igazságosságát is. Az ítéletkor mindannyian látni fogjuk, hogy életünkben hogyan győzedelmeskedett a jó és a rossz, lehull a lepel mindannak értékéről, amit jó vagy rossz szándékkal cselekedtünk, s ennek megfelelően eldől, hogy büntetésben, az örök kárhozatban részesülünk, vagy megérdemeljük az örök üdvösséget, mint jutalmat. Bízzunk abban, hogy Krisztus nem csak igazságos, hanem irgalmas bíránk is lesz!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.

A hét első napján, (Húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,1-2.11-18

Elmélkedés

A keresztény hagyomány és az evangéliumok beszámolói szerint Mária Magdolna volt az, aki húsvétvasárnap hajnalban először ment Jézus sírjához és ő találkozhatott elsőként a Feltámadottal. Szent Mária Magdolna mai ünnepén ezt a jelenetet, ezt a találkozást idézi fel az evangélium. A történetből, Mária Magdolna példájából megérthetjük, hogy aki ott időzik még a halott Jézus mellett is, és aki nem hagy fel a kereséssel, az megláthatja az Urat. Ha türelmesen várok az Úr érkezésére, megjelenésére, akkor biztosan találkozhatok vele.

A sorok között olvasva észre kell vennünk a történet más üzeneteit is. Többek között azt, hogy Jézus visszatérése a halálból nem a tanítványaihoz való visszatérését jelenti elsősorban, hanem visszatérését a mennyei Atyához, akitől a világba jött. Nem azért támad fel, hogy néhány alkalommal megmutassa magát az embereknek, hanem, hogy visszatérjen az Atyához, megmutatva az utat, amelyen mi is a mennybe juthatunk. Elindulunk-e ezen az úton Krisztussal?

Vegyük észre azt is, hogy Jézus testvéreinek nevezi mindazokat, akik számára Mária Magdolna elviszi a feltámadás hírét. Ez az örömhír az apostoloknak, a tanítványoknak és mindenkinek szól, aki hisz őbenne. Mária Magdolna nekünk is elhozza a hírt, mi is Krisztus barátai, követői, tanítványai, sőt testvérei vagyunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A világmindenség királyaként és életünk királyaként tisztelünk téged. Te arra hívsz minket, hogy Isten országa megvalósuljon bennünk. Felszólítasz bennünket a megtérésre és arra, hogy elfogadjuk Isten uralmát, akaratát személyes életünkben. Te nem szabadságunkat akarod csorbítani, hanem azt szeretnéd, hogy felismerjük a mennyei Atya üdvözítő szándékát és elinduljunk felé. Vezess minket igazságod által az örök életre!

Húsvét táján az egyik szombaton Jézus vetések között járt tanítványaival együtt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat, és eszegették. Ennek láttára a farizeusok megjegyezték: „Nézd, tanítványaid olyant tesznek, amit szombaton tilos cselekedni!” Jézus erre megkérdezte: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor társaival együtt megéhezett? Hogyan ment be Isten házába, és hogyan ette meg a kitett kenyereket, amelyeket sem neki, sem a kíséretének nem lett volna szabad megennie, csak a papoknak? Vagy nem olvastátok-e a törvényben, hogy a papok szombatonként a templomban megszegik a szombati nyugalmat, anélkül hogy vétkeznének? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha pedig értenétek, mit jelent a mondás: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot!”, akkor sohasem ítéltétek volna el az ártatlanokat. Mert az Emberfia ura a szombatnak is.”
Mt 12,1-8

Elmélkedés

A farizeusok a szombatra vonatkozó törvények megszegésével vádolják Jézust a mai és a holnapi evangéliumban. Az ellenkezést először a kalászok leszedése, majd pedig egy gyógyítás váltja ki. Máté evangélista arra törekszik írásában, hogy a vádaskodás alapjának hamisságát igazolja. Nem Jézus, hanem a tanítványai szedik le a kalászokat, bár magatartásuk részben jogosan kérhető számon Mesterüktől. Ennél azonban fontosabb, hogy Jézus nem az eredeti mózesi törvény ellen van, hanem csak azon szabály érvényét kérdőjelezi meg, amelyekkel a farizeusok kiegészítették a törvényt.

A farizeusok vélekedését annak ismeretében érthetjük meg, hogy az ószövetségi gondolkodás szerint egyedül a törvény üdvözítheti az embert. Ezt a törvényt maga Isten adta Mózes által, ezért annak tekintélyét senki nem kérdőjelezheti meg. Ez a törvény jelöli ki az ember számára azt az utat, amelyen eljuthat Istenhez, mégpedig az egyedüli utat. A törvény megtartásánál tehát nem létezhet fontosabb az ember számára. És ha a törvény ennyire fontos az ember üdvössége szempontjából, akkor azt minden erővel védeni kell – szól a farizeusok vélekedése.

Jézus sérelmezi, hogy olyanok kérik rajta számon a parancsok megtartását, akik a törvény igazi lényegét, az irgalmasságot semmibe veszik. A gyógyításokkal Jézus éppen ezt a törvény szerinti irgalmasságot gyakorolja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Apostolod mondotta, Urunk: „Élek ugyan, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. A szentáldozás után én is azt szeretném, ha bennem élnél, Uram, ha velem küzdenél szenvedélyeim ellen, ha velem tűrnél, mikor igazságtalanságot kell szenvednem, ha velem dolgoznál, mikor kötelességet kell teljesítenem, ha gyakorolnád bennem szeretetedet, mikor ápolnom, gondoznom, nevelnem kell valakit. A te akaratod valósuljon bennem, amikor kedvem ellenére is engedelmeskedem. A te jóságod buzgólkodjon, amikor másokat boldogítok. Így maradjak én benned, te pedig énbennem, Uram.

Jézus egy alkalommal így fejezte be tanítását: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.
Mt 11,28-30

Elmélkedés

„Tanuljatok tőlem!” – olvassuk Jézus kijelentését, felszólítását a mai evangéliumban. Mire vonatkozik kijelentése? Mit érdemes tőle megtanulnunk? Az Úr kortársai gyorsan észrevették, hogy a falvakat és városokat járó Jézus nagyhatású tanító volt, akire odafigyeltek az emberek. Tanításában különleges hatalom rejlett, amely isteni származását jelezte. Szavainak olyan ereje volt, amely felülmúlt minden emberi bölcsességet, s amelynek nem tudtak ellentmondani. Jogosan állítják róla az evangélisták, hogy másként tanított, mint a hivatalos tanítók és törvénytudók. Jézus ugyanis nem elvont igazságokat közölt az emberekkel, hanem a mennyei Atya szeretetének titkát igyekezett feltárni. Tanítványai és az egyszerű nép egyaránt csodálattal hallgatják és szavaiból felismerik egy új élet lehetőségét.

Nem csupán tanítására és annak mondanivalójára érdemes odafigyelnünk, hanem egész életmódját érdemes megtanulnunk. Az emberekkel való magatartása, türelme, szelídsége, alázata, engedelmessége, állandó Istenre, azaz a mennyei Atyára figyelése, megbocsátó irgalma mind-mind tananyag számunkra. Olyan tananyag, amelyet életünk végéig tanulhatunk. A Krisztusról szóló ismeretek megtanulásánál is fontosabb a krisztusi életforma megtanulása, elsajátítása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, taníts megismerni a szenvedés értelmét és értékét. Te tudod, hogy félek tőle, s minden ember így van vele. Jó órákban, mikor közelségedet érzem, mindenre kész vagyok, erősnek érzem magam, és igent tudok mondani a kereszthordozásra. Néha az is eszembe jut: kérnem kell téged, hogy küldj szenvedéseket, hogy hozzád hasonló lehessek. Érzem lelkem mélyén, hogy a szenvedés drága ajándék, a te szereteted felbecsülhetetlen kincse.