Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12

Elmélkedés

Jézus úgy beszél a farizeusokról és az írástudókról, mint akik helytelen magatartásukkal akadályozzák az embereket a vallási törvények helyes megtartásában. Buzdítanak ugyan másokat, hogy pontosan tartsák meg a mózesi törvényeket, ők maguk azonban e parancsokat sokszor kijátszották és semmibe vették azok mélyebb szándékát. Az volna a feladatuk, hogy példát mutassanak, de felszínes vallásosságuk az Úr megítélése szerint egyáltalán nem követendő.

Ennek kapcsán megkérdezhetjük magunktól, vajon mennyire akadályozzuk vagy segítjük mások üdvösségét? Nem egyedül törekszem a mennyország felé, s nem egyedül leszek ott, mert akkor az már nem is az üdvösség volna. Isten nem akarja senkinek a vesztét, hanem minden embert üdvözíteni akar, ezért minden kereszténynek azt a feladatot adja, hogy segítsük egymást az örök üdvösség felé vezető úton. Az üdvösség kulcsa Krisztus kezében van. Vele járjunk az úton! Az ő szavaiból és cselekedeteiből egyaránt Isten szeretete sugárzik és az Atyának való engedelmességből fakadnak. Ugyanezt a lelkületet kéri tőlünk, követőitől is. Ne csupán szavainkkal tegyünk tanúságot az irgalmas Isten jelenlétéről a világban, hanem cselekedeteink is legyenek követésre méltóak és példamutatóak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel elhatározom, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenekfelett!

A bűn nem azért rossz, mert az Egyház annak mondja. Hanem mert valóban elszakít Istentől. Hatására csökken, majd eltűnik a lelkismereti béke és derű. Alattomosan pusztítja és rabjává teszi a lelket. Ezért int az Egyház, hogy rossz a bűn.
Jó hír visz…

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Lk 6,36-38

Elmélkedés

Jézus örömhíre a mennyei Atyáról így szól: Isten irgalmas és megbocsátó. E meghatározás ellentétben áll azzal az emberi előítélettel, miszerint Isten szigorú és megtorló, kegyetlenül megtorolja az emberek minden bűnét. Már az ószövetségi írások is meghirdetik az irgalmas Istent, gondoljunk csak a zsoltárokra vagy a próféták tanítására. Amikor az idők teljességében eljött Jézus, aki elveszi a világ bűneit, akkor cselekedeteivel azt tanúsította, hogy hatalma van a bűnök megbocsátására, mert hiszen nem azért jött, hogy elítélje a bűnösöket, hanem hogy megmentse őket.

Az ember kötelessége nem csupán az, hogy bűnbánattal forduljon Istenéhez, hanem az is, hogy ő maga is gyakorolja az irgalmasságot embertársaival. Ezt a követelményt fogalmazza meg Jézus a mai evangéliumban így: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak”, azaz nektek is megbocsát Isten. Ha nem akarjuk magunkra vonni Isten ítéletét, akkor mi se ítélkezzünk mások felett. Ha azt akarjuk tehát, hogy Isten irgalma megérintse szívünket, akkor ne zárjunk ki senki embert a szívünkből. Miként Isten ingyenesen és feltételek nélkül adja meg bűneink bocsánatát, mi is ugyanilyen lelkülettel bocsássunk meg felebarátainknak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Mt 17,1-9

Elmélkedés

A dicsőség fényében

Hétpettyes katicabogár téved a szobámba, csak akkor veszem észre, amikor már leszállt az egyik virágra. Nem pihenni jött, sietősen mászik fel a növény egyik szárán, a csúcsára érve toporzékol egy kicsit, majd megfordul és lemászik. Egy másik levélre ugyanolyan sietősen kapaszkodik fel, de onnan sincs tovább út, ezért ismét lefelé veszi az irányt. Próbálkozik még néhányszor, aztán talán megunja, ezért kiterjeszti szárnyait és elröppen a fény, az ablak felé. Közben elgondolkodom: vajon milyen érzés lehetett neki, amikor először jött rá, hogy repülni is tud? A katicabogár nem tekinti felesleges fáradozásnak, hogy fel és le mászik a fűszálakon és más növényeken, mert bármelyikről tovaszállhat.

Nagyböjt második vasárnapján egy magaslatra hív minket az evangéliumi történet, Jézus színeváltozásának jelenete. Lélekben csatlakozunk a három kiválasztott apostolhoz, Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz, hogy az Úr vezetésével felmenjünk a hegyre. Életünk során sokszor megjárjuk ezt a lelki magaslatot, eljutunk az Istennel való találkozás helyére, megtapasztaljuk Isten közelségét és jelenlétét, de mindannyiszor le kell jönnünk a hegyről, ahogyan a három apostol is lejött a színeváltozás után, és miként a katicabogár is lemászik a növényen. De életünk során egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy „vannak szárnyaink.” Ugyan nem a magunk erejéből, hanem Istennek köszönhetően fogunk eljutni a mennybe, de jó tudnunk, hogy nem kell a mélybe süllyednünk, nem fogunk teljesen megsemmisülni, hanem Isten kegyelme felemel minket.

A színeváltozással az lehetett az Úr célja, hogy felragyogtassa isteni dicsőségét a kiválasztott három apostolnak és megmutassa nekik, milyen dicsőség vár rá és minden emberre a mennyországban. Az apostolok szemét elkápráztatta a látomás, a dicsőségben ragyogó Krisztus látványa, de itt most nem éreznek félelmet. Isten közvetlen jelenléte sok esetben félelmet ébreszt az emberben, de jelen esetben nincs erről szó. Zavarodottak, csodálkoznak, de nem rettegnek, hanem maradni szeretnének. Erre utal Péter megjegyzése, miszerint jó nekik az isteni fényben tündöklő Jézus közelében lenni, és szeretnék, ha ez az élmény tovább tartana. A csodálatos színeváltozás azonban nem tart sokáig, vissza kell térniük a mindennapokba, le kell jönniük a hegyről. Szívükben azonban ott őrzik az élmény emlékét, és talán éppen ez fog nekik erőt adni Jézus kereszthalála láttán.

Az esemény jelentős mozzanata az a titokzatos hang, amely a Jézust körülvevő felhőből hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Minden kétséget kizáróan ez a mennyei Atya hangja, az ő tanúságtétele Jézusról, a Fiúistenről. Az Atya szavaiból tudja meg Péter, Jakab és János, hogy ki valójában Jézus. A feltámadáskor szintén az Atya fog cselekedni, a feltámasztással azt fogja igazolni, hogy Jézus az ő szeretett Fia. A húsvét ünnepe az Isten-látás, a Feltámadottal való személyes találkozás napja lesz számunkra, mert a feltámadt Krisztus megmutatja isteni dicsőségének teljességét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Belátjuk, hogy nem elegendő színeváltozásod szemlélése, nekünk is változnunk kell. A lelki újjászületés útján be kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van a te segítségedre, hogy megszabaduljunk a bűntől. A lelki megújulás útján el kell fogadnunk az isteni megváltást. Ha a nagyböjti időszakot a bűnbánatra, a bűnbevallásra, a szentgyónásra használjuk, akkor a böjti időszak végén jobban megértjük és elfogadhatjuk, hogy kereszthalálod jelenti a megváltást. Hívj minket, hogy veled legyünk a szenvedés napjaiban és feltámadásodnak is részesei lehessünk!