Ha az Evangélium hirdetésének erről a formájáról esik szó, általában mindenki húzza a száját. Az utcán tevékenykedő „térítőkről” szekták, akaratoskodó, kellemetlenkedő emberek jutnak az eszünkbe, akik láttán inkább úgy teszünk, mintha telefonálnánk. Valóban csak ez az útja az utcai evangelizációnak? Hogyan fogadjuk, ha minket szólítanak meg? Nekünk is meg kell jelennünk az utcán?
Te vagy az égő csipkebokor, – én a benned fészkelő bimbó,
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.
Te vagy az égő csipkebokor, – én a benned fészkelő bimbó,
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyújtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.
Az utolsó vacsorán Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem! Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem.”
Jn 14,7-14
Elmélkedés
Tamás apostol után a mai napon Fülöp lép Jézushoz: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.” Ez a megjegyzés azt mutatja, hogy ő már megértett valamit abból, amit Jézus mondott. Ő már megértette, hogy Jézus az Atyához akar visszatérni, és azt is érti, hogy az Atyát látni, az Atyához eljutni, ez a Krisztushoz tartozók feladata. Fülöp azonban mégsem arra gondol, hogy földi életünk után eljuthatunk a mennybe az Atyához, hanem ő most, azaz evilági élete során akarja az Atyát látni.
Jézus szavai, tanítása tehát részben elérték a kívánt eredményt, tanítványai vágyakoznak az Atya után, látni akarják őt, de még nincsenek helyes elképzeléseik arról, miként láthatják meg őt. Mesterük ezért tovább tanítja őket a Fiú és az Atya egységéről. Aki őt, a Fiúistent látja, az a mennyei Atyával találkozik, mert az ő tetteiben az Atya cselekedetei nyilvánulnak meg és tanításában is az Atya igazsága hangzik el.
Fülöp apostol vágya mindannyiunkban jelen van. Mi is látni szeretnénk Istent. Jézus viszont figyelmeztet minket és helyére teszi az ilyen irányú vágyainkat. A földi élet minden ember számára a hit időszaka. Isten létezéséről bizonyosságot majd a túlvilágon kapunk. Ha hiszünk benne és a szeretet irányítja cselekedeteinket, akkor az Isten-látás vágya teljesülni fog számunkra. Ez az üdvösség boldogsága.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz! Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké!
A kísértő gondolat
Ha a rózsafüzér imádság nagy kegyelmi ajándékait átelmélkedjük, ak-kor önkéntelenül felébred lelkünkben a vágy, hogy ezt a drága imádságot mi is mindig buzgó szívvel végezzük, s a magunk számára is gyümölcsözővé tegyük.
Interjú Székely János püspökkel
Hol tart a cigányság társadalmi integrációja? Mik az eredmények? Mi a kulcs a megoldáshoz? Mennyire ismerjük cigány nemzettársinkat? És mi a hétköznapi ember felelőssége? Erről beszélgettünk Székely János püspök atyával, aki az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, valamint a cigánypasztoráció felelőse a Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából.
Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: „Elmegyek, és helyet készítek nektek?” Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahová én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hová mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”
Jn 14,1-6
Elmélkedés
Tegnap azzal fejeztük be elmélkedésünket, hogy a Krisztushoz való hűség jutalma az lesz, hogy eljutunk a mennyországba, a mennyei Atyához. Jézus ezt mondja: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Miért volt szükség arra, hogy Jézus ilyen módon nyugtassa tanítványait, apostolait? A válasz abban rejlik, hogy ezek a kijelentések Jézus búcsúbeszédében hangzottak el. A tanítványok is érzékelték, hogy Mesterük körül egyre feszültebb a helyzet. Az írástudók egyre többször vitáznak vele, s ezek már egyáltalán nem voltak barátságos beszélgetések. A tanítványok láthatták, hogy e viták során egyesek milyen indulatosak Jézussal szemben. Nyugtalanok, bizonytalanok, mert nem tudják mi jön a következő napokban. Egyrészt Jézus miatt aggódnak, aki a távozásáról beszél nekik, másrészt önmaguk miatt, hogy mi lesz a sorsuk, ha ez a távozás valóban bekövetkezik.
A tanítványok számára azonban a legnyugtalanítóbb kérdés az, vajon hová megy, hová távozik Jézus? Ez fogalmazódik meg Tamás apostol szavaiban. A mi Urunk világosan beszél nekik arról, hogy a mennyei Atyához fog visszatérni, és jelzi azt is, hogy minden benne hívőt vár az Atya. Jézus az Atya iránti szeretetével és engedelmességével mutat példát nekik, így mutatja meg az utat, hogy milyen magatartás szükséges ahhoz, hogy eljussunk a mennybe.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Uram, Istenem, gyarapítsd, sokasítsd Egyházadat, és egyesíts mindenkit egységben! Tedd, hogy a nép feddhetetlenül éljen, egyetértő legyen a te igaz hitedben és annak megvallásában! Sugalld szívükbe tanításod szavát! Hiszen a te ajándékod, hogy elfogadtál Krisztusod evangéliumának hirdetésére, és arra késztettél, hogy jó, neked kedves cselekedeteket vigyünk végbe.
Néhány nappal ezelőtt megjelentettünk egy cikket “15 katolikus reakció 15 buta mondatra” címmel, ami természetesen nem volt több, mint humor, ám a benne felsorolt mondatok mégis gyakran elhangoznak, úgyhogy úgy döntöttem válaszolok rájuk kicsit komolyabban. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy sokszor számunkra egyértelmű dolgok a kívülállóknak elég furcsának tűnhetnek. Így talán nem is annyira “buta mondatok” ezek, mint inkább izgalmas kérdésfelvetések. A cikk három részből fog állni, most az első részéhez öt kérdést választottam ki.
A böjt – az Evangélium szerint – mindannyiunkra éppúgy kötelező, mint az imádság.
Jézus mondotta, hogy az övéi böjtölnek.
A farizeusok Jézus szemére vetették: lásd, János tanítványai böjtölnek, de a tieid nem. Jézus megmagyarázta, hogy amíg a vőlegény velük van, nem kell böjtölniük, majd amikor elveszik tőlük a vőlegényt, a tanítványok is böjtölni fognak.
Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jn 13,16-20
Elmélkedés
Az elmúlt napok evangéliumai azt a témát járták körül, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte. Nyilvános működése évei során azt tanította, amit az Atya bízott rá, tudniillik az örök üdvösségre vezető tanítást. A nép körében végzett cselekedetei és csodái tulajdonképpen az Atya cselekedetei, aki a Fiú tetteiben nyilvánította ki irgalmát az emberek felé. Jézus mindenben azt teszi, amit az Atya kér tőle, küldetéséhez mindhalálig, a kereszthalálig ragaszkodik, amely esemény végső megerősítése annak, hogy valóban ő az Isten által megígért és küldött Megváltó. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy egyesek hittel elfogadták Jézust, az Isten Fiát, míg mások elutasították.
A mai részlet továbbviszi a küldetés témáját. Most Jézus a küldő, és az általa megbízottak a küldöttek. Ezt mondja: „aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be.” E kijelentésével azonosítja magát küldötteivel, azaz teljes egységben van azokkal, akiknek küldetést ad. Ennek mintája természetesen az ő egysége az Atyával, aki őt elküldte a világba. És miként ő mindvégig engedelmeskedik küldőjének, ugyanígy azt várja küldötteitől, hogy szolgálatukat vele teljes egységben végezzék. Ha az Úr Jézus követőjeként hűséggel végzem szolgálatomat, számíthatok arra, hogy a mennyei Atya befogad a mennyországba.
(c) Horváth István Sándor
Imádság
Krisztuséi vagyunk. Nem máshoz, hanem hozzá tartozunk. Egységünk alapja: a keresztségben Krisztus bennünket magáénak fogadott és önmagával egyesített. Az egység, melyet Krisztusban egymással megosztunk, nagyobb a múltbeli és jelenlegi különbségeinknél, melyek egyházainkat ma is elválasztják. Szerető Istenünk! Köszönjük neked, hogy Krisztusban eggyé tettél bennünket. Adj nekünk felismerést és bátorságot, hogy Egyházadat egységben és szeretetben építhessük! Add, hogy életünkkel és egyházaink szolgálatával a te szeretetedről tegyünk tanúbizonyságot!
