Battaplébánia

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Amikor mondanivalójának megvilágítására Jézus képeket és hasonlatokat használ, akkor a prófétai hagyományt, stílust követi. A képes beszéd az ószövetségi próféták jellegzetessége volt, akik nemcsak beszédjükben igyekeztek könnyen érthetően fogalmazni, hanem életmódjuk is felismerhető jel volt az embereknek. Jézus példázataiban felismerhetők az utalások a prófétai üzenetekre és az üdvtörténeti eseményekre. E beszédstílus arra hívja a hallgatóságot, hogy önmagára és saját vallási életére vonatkoztassa a tanítást.

A pásztorról és a nyájról szóló beszéd egy ilyen példázat. A korabeli emberek a nyájra vigyázó pásztorról hallván azonnal Isten és az ő választott népe kapcsolatára gondoltak, mert a prófétai szövegekben és a zsoltárokban többször megjelenik ez a kép, s a zsinagógai istentiszteletek alkalmával rendszeresen hallották ezeket. Isten jó pásztorként vigyáz azokra, akiket kiválasztott, az ő népére.

Jézus beszédében új elem az, hogy önmaga küldetéséről is tanítást, kinyilatkoztatást ad, azaz a hasonlatokat önmagára alkalmazza. Ily módon úgy mutatja be Isten üdvözítő szándékát, mint ami az ő személyében valósul meg. Ő a mennyei Atya küldötte, ő maga a jó pásztor, aki Isten megbízása alapján összegyűjti és vezeti a nyájat. Ő minden embert az Atyához akar vezetni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, te vagy az ember egyetlen Megváltója! Testvéreinkért imádkozunk hozzád, akik igent mondtak neked a papságra, a megszentelt életre, vagy a misszióra szóló hívásodra. Add, hogy életük napról napra megújuljon, és élő evangéliummá váljanak!

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,27-30

Elmélkedés

Hallgatni a pásztor szavára

Egy lelkigyakorlat alkalmával egy idős atya mesélt gyermekkori élményéről. Még 12 éves sem volt, amikor rábízták, hogy a család nyáját egyedül legeltesse. Korábban többször volt már nagyobb testvéreivel egész nap kint a mezőn, jól tudta, hogy mi a feladata, mire kell figyelnie. Nem izgult különösebben, tudta, hogy könnyen megbirkózik a feladattal és a gyakorlott kutyákra is számíthatott. Este büszkén terelte haza a nyájat, de a számoláskor kiderült, hogy egy bárány hiányzik, mégpedig egy egészen fiatal, néhány hetes állat. Nagyon elkeseredett, még a könnyei is kijöttek. Nem gondolta volna, hogy ilyen történik vele az első nap, amikor egyedül vigyáz a nyájra. Egész nap nagyon figyelt, délután nem is szundikált, ezért nem értette, hogyan veszhetett el a kisbárány. Éjszaka nyugtalanul aludt, s hajnalban az elveszett bárány keresésére indult. Jó messzire el kellett mennie, egészen a szomszéd falu legelőjéig, ahol egy másik nyáj bárányai között örömmel fedezte fel az elveszett bárányukat, ami igencsak messzire tévedt. A másik pásztor is látta, hogy a kis bárány rögtön felismerte igazi gazdája hangját és azonnal hozzá szaladt, ezért természetesen nem akadályozta meg, hogy haza vigye. Papként sokszor elmeséli ezt az esetet a gyerekeknek a hittanórán és prédikációkban is többször feleleveníti élményét. Jól tudja, hogy a bibliai történetek és Jézus szava mennyire igaz. A bárányok viselkedése évezredek alatt sem változott: felismerik pásztoruk hangját és követik őt.

Ma papi és szerzetesi hivatások világnapja van. A pap olyan személy, aki meghallotta Krisztus hívását és követi a Jó Pásztort. Emellett megbízást kap Istentől arra, hogy ő is pásztorként vezesse Isten népét, s e feladatának akkor tud megfelelni, ha a rábízottak megismerik hangját, pontosabban szavában, igehirdetésében felismerik az Úr szavát és életében felismerik Jézus odaadását és szeretetét. Egyedül Jézus önátadása, amellyel Istennek és az Egyháznak adja önmagát, lehet a mintája annak, ahogy a pap Istennek szenteli egész életét és részt vállal az Egyház küldetésében. Ez az Isten felé megmutatkozó önátadás és önfelajánlás alapozza meg a pásztori szolgálatot, amely minden pap hivatásának része. A pap pásztori szolgálata másodsorban megköveteli, hogy személyes kapcsolatot tartson egyházi elöljáróival és kifejezze készségét, hogy szolgálatát mindig az Egyház nevében és annak irányítását elfogadva végzi, azaz a pap önfelajánlása az egyházi közösség felé is megnyilvánul. Az önfelajánlás harmadik területe az, hogy a pap egészen a rá bízott híveknek adja magát, azaz Krisztus szeretetét sugározza feléjük.

A pap soha nem feledkezhet meg arról, hogy pásztori és vezetői feladatát mindig szolgálatnak kell tekintenie és alázattal kell gyakorolnia. Tudja, hogy Krisztusnak, a Jó Pásztornak a szolgája és örömmel ébred annak tudatára, hogy egészen különleges kegyelemben részesült azáltal, hogy az Úr kiválasztotta és meghívta őt. Minél inkább tudatosítja magában azt, hogy a papi hivatás Isten ingyenes ajándéka, annál nagyobb lelkesedéssel végzi szolgálatát az emberek javára, azaz ajándékozza önmagát az embereknek. Nem puszta kötelességteljesítésről van itt szó, hanem örömteljes szolgálatról. A hivatás örömét és jutalmát Krisztus adja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Segítsd a papokat, hogy mindenkor a mennyei Atya szeretetét sugározzák a gyermekek és a fiatalok felé! Segítsd a papokat, hogy hirdessék az életet, és arra bátorítsák a családi életre készülőket és a családokat, hogy mindig számíthatnak Isten segítségére! Segítsd őket, hogy Isten jóságát és erősítő kegyelmét közvetítsék a betegeknek és a haldoklóknak! Élj minden pap szívében, hogy az irgalomban gazdag Istent képviseljék, amikor gyóntatják a bűnbánókat és a megtérőket! Segítsd őket, hogy hivatásukat szolgálatnak tekintsék!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Jn 6,60-69

Elmélkedés

Jézus beszédének fogadtatását írja le a mai evangélium. A beszédben azt az igényt támasztotta hallgatóival szemben, hogy ismerjék el a mennyei Atyától való származását, fogadják el, hogy egyedül ő az örök élet közvetítője és higgyenek abban, hogy az általa adott élő kenyérben valóságosan jelen van. Egyesek számára mindez túl sok újdonságot tartalmazott, és itt most nem azokról a vallási vezetőkről van szó, akik sok esetben vitába szálltak Jézussal, hanem az ő tanítványairól. A tanítványoknak e kételkedő, bizonytalankodó, értetlenkedő csoportjától elkülönül a tizenkét apostol, akik már ekkor kitartanak Mesterük mellett, pedig bizonyára ők sem értették meg teljesen a beszédet. Ők továbbra is Jézus mellett maradnak, bár látják, hogy egyesek ettől kezdve már nem követik őt.

Jézust nem rendíti meg a kételkedők távozása, de megerősítést, hitvallást kér legközvetlenebb tanítványaitól, apostolaitól. Péter a maga és társai nevében jelenti ki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak.” E hitvallás egyrészt azt jelenti, hogy Jézus az örök életre vezető igazság birtokosa, másrészt annak elismerése, hogy valóban ő az örök élet tápláléka.

A Krisztusban való hit a mi legnagyobb kincsünk. Ha vezetésével eljutunk az örök életre, az a legnagyobb boldogság.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, taníts meg engem igaz nagylelkűségre! Taníts meg, hogy úgy szolgáljak neked, ahogy azt megérdemled, hogy számolgatás nélkül adjak, sebeket észre sem véve harcoljak, pihenés nélkül munkálkodjak, s feláldozzam magam minden jutalom reménye nélkül, csak azért, hogy akaratodat teljesítsem!

Szalézi Szent Ferenc

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

Áldozni, Krisztus testét magunkhoz venni azt jelenti, hogy közösségre lépünk Jézussal. A szentáldozásban nem egy kis darab testet veszünk magunkhoz, hanem az Úr személyét. Az átváltoztatott kenyérben ő maga, a Feltámadott van jelen, mégpedig nem jelképesen, hanem valóságosan. Ha csupán egy jelkép volna, és nem valóság, nem jöhetne létre vele a közösség. A szentáldozás egy személyes cselekedet a részünkről, a hit cselekedete, és nem egy közösségi cselekedet. Ugyanakkor a szentáldozás közösséget teremt azok között, akik az egy kenyérből táplálkoznak. Figyeljük csak meg, hogy a szentmisében egészen a szentáldozásig a közösség tagjaként veszünk részt és a közösség tagjaival együtt imádkozunk. Többes szám első személyben mondjuk együtt a Miatyánkot, a békerítus is így történik, majd közvetlenül a szentáldozás előtt egyes szám elő személyre változik az imádság: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem.”

A szentáldozásban Jézus engem vár. Az én hitemet kéri. Az én szeretetemre vágyakozik. Velem akar találkozni. Engem akar éltetni. Velem akar közösségre lépni. Bennem akar élni. Nekem akarja adni önmagát, hogy elvezessen az örök életre. Személyesen nekem szóló szeretetére személyesen kell válaszolnom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött! Add, hogy életünkön változtatni tudjunk! Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége!