Battaplébánia

Egy alkalommal Jézushoz járult egy gazdag ifjú, és megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyedül Isten a jó. Ha pedig el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Az ifjú tovább kérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, atyádat és anyádat tiszteld, és szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Az ifjú erre kijelentette: „Ezt mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus így felelt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt.
Mt 19,16-22

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet nem példabeszéd, nem egy kitalált eset, hanem minden okunk megvan arra, hogy egy valóságban megtörtént találkozásra gondoljunk. A gazdag ifjú ezt kérdezi: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” (Mt 19,16). Jézus a fontosabb mózesi törvények felsorolásával válaszol, majd pedig a tökéletesség magasabb formájára hívja meg az ifjút, amikor vagyonának eladására és a szegényeknek való odaadására szólítja fel őt. Sajnos ez utóbbira ő képtelen, ezért szomorúan eltávozik.

Bár a találkozás rossz fordulatot vesz, mégis pozitív üzenetet hordoz számunkra. Elsőként érdemes odafigyelnünk arra, hogy az ifjú Jézushoz fordul kérdésével. Olyan személynek tartja őt, aki meg tudja mutatni számára az örök élet felé vezető utat. Másodszor: az ifjúban van valamiféle elégedetlenség önmagával és saját vallásosságával szemben. Bár saját szavai szerint megtartja a törvényeket, mégis mindezt kevésnek tartja, többet szeretne tenni, és megvan benne a készség, hogy elinduljon a Jézus által mutatott úton. Harmadszor pedig ott él a szíve mélyén az örök élet vágya, arra is gondol, ami a földi élet után lesz.

Ezek az alapvető szempontok segítsenek minket abban, hogy Jézus vezetését kérjük az örök élet útján! Csak meg ne akadályozzon ebben minket az evilági vagyon és a földi kincsek szeretete!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Tudom, Istenem, hogy minél jobban közeledem hozzád, annál inkább részesedem a te jóságodból. A szentek a te közeledben váltak annyira tökéletes emberré, mert szüntelenül találkoztak veled. Te vagy, Uram, a végtelen jóság, az örök türelem és a mérhetetlen irgalmasság. Add, hogy mindig jobban hasonlítsak hozzád!

J. Schorderet

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Jn 6,51-59

Elmélkedés

Krisztus áldozata és a mi áldozatunk

Az előző vasárnapok elmélkedéseinek gondolatmenetét folytatva fordítsuk figyelmünket az Eucharisztia szentségi és áldozati jellegére. Amikor az Eucharisztiáról, mint szentségről beszélünk, akkor e szentség hatásait érdemes megvizsgálnunk. Az Oltáriszentség célja, hogy közösséget teremtsen Krisztussal, továbbá közösséget teremtsen a többi keresztény emberrel, valamint lelki megerősítést adjon az egyén számára. A Krisztussal való közösséggel kapcsolatban ezt olvassuk a mai evangéliumi részben: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56). A hívő ember arra vágyakozik, hogy egyesüljön Istennel. Nem akarunk Istenné válni, hiszen az már lázadás volna a teremtmény részéről a Teremtővel szemben, de kapcsolatba szeretnénk vele kerülni. Túl azon, hogy eljut hozzánk Isten üzenete és megismerhetjük őt jelei által, egyesülni szeretnénk vele, mert boldogságunk teljességét benne találjuk meg. Isten pedig az Oltáriszentség és a szentáldozás által lehetőséget ad nekünk, hogy ez a vágyunk beteljesedjen már földi életünk folyamán.

Az Oltáriszentség másik hatása, hogy egyesíti mindazokat, akik Krisztus testét magukhoz veszik. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg a korintusiakhoz írt első levelében: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Már az őskeresztény idők igehirdetésében megjelenik a következő szemléletes jelkép: miként a gabonaszemek egyesülnek a kenyérben és miként a szőlőszemek egyesülnek a borban, ugyanúgy egy közösséggé válnak mindazok, akik ugyanazzal az élő kenyérrel, Krisztus testével táplálkoznak.

A szentség harmadik hatása az egyén lelki megerősítése. Erre utalnak Jézus szavai: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53). Az Eucharisztia tehát az életet jelenti számunkra, illetve az örök életet biztosítja.

Mindezek után nézzük meg, milyen értelemben beszélhetünk az Oltáriszentséggel kapcsolatban áldozatról. Elsőként azt érdemes tudatosítanunk, hogy Jézus Krisztus áldozatáról van szó, az ő önfeláldozásáról a kereszten. A mennyei Atya akarta ezt az áldozatot az emberiség megváltása érdekében, és a Fiú, Jézus meghozta ezt az áldozatot, amelyet az Atya elfogadott, mint örökké érvényeset. Jézus az utolsó vacsorán elővételezte áldozatát, amit másnap beteljesített kereszthalálával, s amely áldozatot a szentmise ünneplésekor jelenvalóvá tesz. Félreértésre adna okot, ha ez utóbbival, azaz a szentmise ünneplésével kapcsolatban Krisztus áldozatának megújulásáról vagy újbóli megismétléséről beszélnénk, ezért az egyházi hagyományt követve helyénvaló „az Úr áldozatának jelenvalóvá válása” kifejezést használnunk. Krisztus az örök főpap, aki bemutatja ezt az áldozatot, és ő maga az áldozat, hiszen önmagát ajánlja fel az Atyának. Mi pedig mindannyian az ő áldozatához kapcsolódunk, azaz felajánljuk önmagunkat Istennek.

Befejezésül még egy gondolat: az Oltáriszentség iránti tisztelet külső formája a szentségimádás. A benső tisztelet formája a szentáldozás. E kettő együtt képes megújítani a hívőket vallásuk gyakorlásában és megújítani az Egyház életét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy a megszentelt kenyér, a te testeddé átváltoztatott kenyér, a te valóságos jelenléted ebben a kenyérben teszi a templomot otthonunkká és a szentmisét igazi ünneppé számunkra. A veled való bensőséges találkozás a szentáldozásban megújítja életünket. Köszönjük, hogy e kenyérben önmagadat adod nekünk. A szentáldozás azt jelenti számunkra, hogy kifejezzük hitünket: te valóságosan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben, és a te közösségedhez, az Egyházhoz tartozunk. Újítsd meg a mi életünket azáltal, hogy bennünk élsz!

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat,
és szívem ujjong megváltó Istenemben!
Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát,
lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.
Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve!
Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.
Nagyszerű dolgot tett karja ereje,
széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat,
és felmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket elhalmozta minden jóval,
de a gazdagokat elküldte üres kézzel.
Felkarolta gyermekét, Izraelt,
megemlékezve irgalmasságáról,
amint atyáinknak megígérte:
Ábrahámnak és utódainak mindörökre!”
Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.
Lk 1,39-56

Elmélkedés

Eljutni a mennybe

Szűz Mária mennybevételének titka számos művészt megihletett már. Az alkotások többsége az ég felé emelkedő Máriát mutatja, akit az apostolok a földről figyelnek, s akit az égben az angyalok várnak. Más esetekben Mária az apostolokkal körülvéve egy ágyon fekszik. A katolikus szóhasználatban nem beszélünk Mária haláláról, hanem elszenderedéséről, mert nem tudunk semmi bizonyosat arról, hogy miként fejeződött be Jézus édesanyjának földi élete. Az e témát bemutató művészi alkotások közül számomra az egyik legszebb Giotto di Bondone festménye, aki a korai reneszánsz első jelentős alkotója volt. Az ő Szent Ferenc életét bemutató freskósorozata díszíti például Assisi városának bazilikáját. Giotto Szűz Mária elszenderedése című festményén Mária szintén egy ágyon fekszik. Fejénél Péter apostol térdel és János apostol hajol fölé. Az egyik oldalon sorakoznak az apostolok, illetve angyalok várják, hogy az Úr édesanyját a mennybe vihessék, a másik oldalon pedig a már mennybe jutott szentek várakoznak. A kép középpontjában Krisztus áll, aki egy kisgyermeket tart a kezében, e gyermek Mária lelkét jelképezi.

A mai napon Mária mennybevételét ünnepli Egyházunk, amely napot a magyar hagyomány Nagyboldogasszonynak nevez. Három dolgot érdemes tisztáznunk az ünneppel, az eseménnyel kapcsolatban. Az elsőre már történt utalás, tudniillik, hogy nem tudjuk, miként fejeződött be Mária evilági élete. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy meghalt, de az ellenkezőjét sem. Hitünk szerint Isten azért vette őt fel a mennybe, hogy a Megváltó Anyjának testét megóvja a romlástól, de hogy ez milyen módon történt, az titok marad számunkra. Ha Mária meghalt volna és az apostolok eltemették volna testét, akkor bizonyára nagy tiszteletben tartották volna azt a helyet, ahol az Úr édesanyjának holtteste nyugszik, de ilyen helyről nem tudunk. Ez azt jelzi, hogy Mária élete nem olyan módon, feltehetően nem halállal fejeződött be, mint az többi emberé. A második lényeges dolog, hogy Isten az ő testét és lelkét vette fel a mennybe. Hitünk szerint halálunkkor a lelkünk Istenhez kerül, földi testünket pedig eltemetik, s a végső feltámadáskor kapunk Istentől új testet, amely egyesül lelkünkkel. E feltámadást mintegy elővételezve jutott Mária a mennyországba, teste és lelke az égbe. Harmadikként pedig azt szükséges megemlítenünk, hogy Mária mennybe jutása Istennek köszönhető. Jézus Krisztus esetében mennybemenetelről beszélünk, hiszen ő a maga erejéből emelkedett az égbe – ezt ünnepeljük a húsvét utáni negyvenedik napon. Mária viszont nem saját erejének köszönhetően jutott a mennyországba, hanem a mindenható Isten vette fel őt oda.

E fogalmi tisztázásokat szépen tükrözi az a megfogalmazás, amely Szűz Mária mennybevételének hitigazságát, hittitkát kimondja. XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén kelt, Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű apostoli bullájában ugyanis a következő szerepel: „a szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya Mária, földi életpályája befejezése után testestől, lelkestől felvétetett a mennyei dicsőségbe.”

Segítsen minket a mennybe felvett Szűzanya, hogy mi is eljuthassunk a mennyországba, ahová Isten minden embert vár!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szűz Mária, égi édesanyánk! Megdicsőülésed, mennybevételed ünnepe az ég felé emeli tekintetünket és arra ösztönöz minket, hogy megerősítsük magunkban azt a törekvést, hogy eljussunk a mennyországba. Te szilárdan hitted annak beteljesedését, amit Isten mondott neked hírvivője által és mindig azt tetted, ami megfelelt Isten akaratának. A hit nyújtott neked erőt ahhoz, hogy hűségesen teljesítsd hivatásodat és megtegyél mindent, amit kért tőled. Így lettél megváltásunk szolgálója. Segíts minket, hogy földi életünk során minden nehézség ellenére bátran és reménnyel emeljük tekintetünket az ég felé!

Egy alkalommal a farizeusok próbára akarták tenni Jézust. Megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Jézus ezt felelte: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert, és azt mondta: A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek? Így már nem ketten vannak, hanem csak egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”
A farizeusok azonban erősködtek: „Miért írta hát elő Mózes, hogy válólevelet kell kiállítani, és úgy kell elbocsátani a feleséget?” Jézus kijelentette: „Mózes a keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem a paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságtörést követ el.”
Erre a tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni.” Jézus így válaszolt: „Nem mindenki tudja ezt felfogni, hanem csak az, akinek Isten megadja. Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az emberek tettek ilyenné, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki fel tudja fogni, fogja fel!”
Mt 19,3-12

Elmélkedés

Az első keresztény közösségeket és azt megelőzően a zsidó valláshoz tartozókat is érintette a család és a válás. A mai evangéliumi részben ezzel kapcsolatban kérdezik a farizeusok Jézust. Ők Mózes törvényére hivatkoznak, amely szerint a paráznaság esetében megengedett volt, hogy a férj elküldje feleségét, elváljon tőle. Jézus viszont egy még korábbi törvényre, a teremtő Isten szándékára hivatkozik, amikor elutasítja a válás lehetőségét. Érdekes Jézus megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy Mózes az emberek „keményszívűsége” miatt engedte meg a válást bizonyos esetekben. Olyanokra kell itt gondolnunk, akik értelmükkel nem akarják felfogni Isten szándékait és szívükkel nem tudnak azonosulni Isten akaratával. A keményszívűség tehát lázadást, ellenkezést, engedetlenséget jelent Istennel szemben, azaz bűnt. A Jézus által hozott üdvrendben viszont nincs helye az engedetlenségnek, hanem Isten eredeti akaratának keresése és elfogadása jellemzi az embereket.

Isten akaratából a keresztény házasság megkérdőjelezhetetlen jellemzője a felbonthatatlanság. Ha viszont Jézus szavait csupán jószándékú javaslatnak, eszménynek tekintjük, és nem mindenkire vonatkozó isteni törvénynek, akkor valószínűleg mi is csak „keményszívűek” vagyunk, akik lázadunk Isten ellen és semmibe vesszük a szeretet törvényét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Uram, hogy ne álljak meg tetteim külsőségeinél. Legyenek igazi élményeim és belső szemléletem. Add, hogy a látható dolgokon keresztül a láthatatlannal is találkozzam. Teremtményeid látványa vezessen el engem a te boldogító látásodhoz.

C. Pavese

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Mt 18,21 – 19,1

Elmélkedés

A keresztény közösség életének alapszabályait tartalmazó szakasz következő része a megbocsátásról szól. Péter apostol ezt a kérdést teszi fel Jézusnak: „Ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki?” (Mt 18,21). Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy itt nem csupán két személy kapcsolatáról van szó, hanem a sértést elkövető személy és a közösség kapcsolatáról is. Az eset feltételezi, hogy a bűnt elkövető személy megbánta cselekedetét és újra a közösség tagja akar lenni. Hányszor kell neki megbocsátani? Hányszor kell őt visszafogadni a közösségbe?

Jézus válaszában a „hetvenszer hétszer” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy 490 alkalommal kell megbocsátani, s ha az illető még ezek után is újabb bűnt követ el, akkor már nem szükséges megbocsátani, hanem azt, hogy mindig meg kell bocsátani, a megbocsátásnak nincs határa. Jézus egy nagyon szemléletes példával világítja meg mondanivalóját. A példázat a szolgája nagy adósságát elengedő királyról szól, illetve ugyanerről a szolgáról, aki később könyörtelenül követelőzik szolgatársával szemben. A példabeszédben szereplő király a végtelenül irgalmas Istent jelképezi, aki minden bűnünket kész megbocsátani. Tőle, az irgalomban gazdag Istentől kell megtanulnunk a megbocsátást és gyakorolnunk azt számolatlanul embertársaink felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj nekem érzéket a humorhoz, add kegyelmedet, hogy megértsem a tréfát, hogy ezáltal az életben egy kis örömöt leljek, s azt másokkal megoszthassam.

Mórus Szent Tamás

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Mt 18,21 – 19,1

Elmélkedés

A keresztény közösség életének alapszabályait tartalmazó szakasz következő része a megbocsátásról szól. Péter apostol ezt a kérdést teszi fel Jézusnak: „Ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki?” (Mt 18,21). Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy itt nem csupán két személy kapcsolatáról van szó, hanem a sértést elkövető személy és a közösség kapcsolatáról is. Az eset feltételezi, hogy a bűnt elkövető személy megbánta cselekedetét és újra a közösség tagja akar lenni. Hányszor kell neki megbocsátani? Hányszor kell őt visszafogadni a közösségbe?

Jézus válaszában a „hetvenszer hétszer” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy 490 alkalommal kell megbocsátani, s ha az illető még ezek után is újabb bűnt követ el, akkor már nem szükséges megbocsátani, hanem azt, hogy mindig meg kell bocsátani, a megbocsátásnak nincs határa. Jézus egy nagyon szemléletes példával világítja meg mondanivalóját. A példázat a szolgája nagy adósságát elengedő királyról szól, illetve ugyanerről a szolgáról, aki később könyörtelenül követelőzik szolgatársával szemben. A példabeszédben szereplő király a végtelenül irgalmas Istent jelképezi, aki minden bűnünket kész megbocsátani. Tőle, az irgalomban gazdag Istentől kell megtanulnunk a megbocsátást és gyakorolnunk azt számolatlanul embertársaink felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj nekem érzéket a humorhoz, add kegyelmedet, hogy megértsem a tréfát, hogy ezáltal az életben egy kis örömöt leljek, s azt másokkal megoszthassam.

Mórus Szent Tamás