Battaplébánia

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!”
Mt 17,22-27

Elmélkedés

A mai evangélium kezdete azt az eseményt idézi fel Jézus életéből, amikor második alkalommal beszél tanítványainak a rá váró szenvedésről és halálról. Ezt mondja: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni.” De ki adja őt az emberek kezébe? Ki itt a cselekvés véghezvivője? Ki áll a történések hátterében? Gondolhatnánk, hogy Júdás az, aki árulásával kiszolgáltatja Jézust ellenfeleinek, akik jó ideje keresik az alkalmat, hogy elfoghassák és elítéljék, de valójában itt nem róla van szó.

A bibliai nyelvezetet ismerve egyértelműen állíthatjuk, hogy Isten a cselekvő, ő adja az emberek kezébe az Emberfiát, Jézust. Ő engedi meg azt, hogy az emberek így bánjanak a Fiával. Nem tagadhatjuk, hogy Jézus szenvedése hátterében ott húzódik az emberi tevékenység, az emberi gonoszság sugallta gyilkos szándék. Jézus elfogása, elítélése, bántalmazása és keresztre feszítése nem a véletlen és nem a sors műve, hanem emberi cselekedetek ezek. S bár látszólag az emberek irányítanak mindent, ami Jézussal történik élete utolsó napjaiban, észre kell vennünk Isten akaratát is, aki azt akarta, hogy az Emberfia a szenvedés és a halál vállalásával váltsa meg az embereket. Jézus elfogadja az Atya akaratát, engedelmeskedik, s ez a szeretet jele részéről. Engedelmeskedik az Atyának, mert szereti őt, és feláldozza életét, hogy kimutassa az emberek iránti szeretetét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, küldj ma is követeket hozzánk, akik utadat előkészítik, akik igédet hirdetik, miként János, a Keresztelő tette. Küldj ma is követeket hozzánk, akik készek arra, hogy háttérben legyenek, hogy te, Urunk, bennünk növekedjél. Küldj ma is követeket hozzánk, akik érted és nem önmagukért élnek. Adj bocsánatot és új kegyelmet, hogy szolgálhassunk neked, és előkészíthessük számodra az utat az emberek között, hogy megvalósulhasson a te országod.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Lk 12,35-40

Elmélkedés

Belső fény

A híres itáliai festő, Caravaggio művészetére jellemző, hogy alkotásain mesterien és egyedien bánik a fényekkel és az árnyékokkal. Festményein érdemes megfigyelni, hogy honnét jön a fény, amely a jelenet szereplőit, a helyszínt vagy a tárgyakat megvilágítja. Jó példa erre a Máté meghívása, a Pál megtérése, az Emmauszi vacsora, a Hitetlen Tamás vagy Péter apostol keresztrefeszítése című művei, de más alkotásait is sorolhatnánk.

A fény teszi lehetővé, hogy lássuk a körülöttünk lévő világot. Azokat a dolgokat látjuk, amelyeket megvilágít valamilyen fény. A teljes sötétben elveszítjük tájékozódó képességünket, bizonytalanná válunk, mert nem látunk semmit. A fény kívülről jön, ilyen a nap, a tűz, a lámpa fénye. Ez a fény kívülről világítja meg a dolgokat, segítségével a tárgyak külső formáját láthatjuk, de belsejükbe nem képes behatolni ez a fény. Emellett van egy másik fény is, amelyet belső fénynek, belső ragyogásnak nevezhetnénk. A hit fénye ez, amely által a dolgok mélyére, a láthatóak mögé is bepillanthatunk. A belső fény rejtett dolgokat tár fel számunkra, s bizony sokkal igazibbnak tűnik, mint a külső, mert az igazán lényegesre világít rá. Ez a lelkünk és szívünk mélyéről előtörő fény, a hit fénye teszi számunkra lehetővé, hogy észrevegyük Istent, aki után vágyakozunk.

Gondolkozzunk el a következőn: Látható-e a fény? Látjuk-e a világosságot? Nem, a fény nem látható, magát a fényt nem láthatjuk, legfeljebb annak forrását. Csak azt látjuk, amit a fény megvilágít. A fényt nem lehet kezünkkel megfogni, nem lehet dobozba zárni, mert amikor becsukjuk a doboz utolsó oldalát is, akkor kizártuk a fényt és a doboz belsejében sötét lesz. S bár a fény megfoghatatlan, mégis létezik, ostobaság volna tagadni létezését.

Isten is olyan, mint a fény. Ő maga láthatatlan, megfoghatatlan, de minden láthatóvá válik jelenlétében. Alkotásaiban, szavában, tevékenységében felismerhető. Ha rácsodálkozunk a természet szépségére, ha felismerjük az isteni tanítás igazságát és ha felfedezzük az isteni gondviselés és megváltás jeleit a világban, akkor mindezekből következtethetünk Isten létezésére. Istent nem látjuk a testi szemünkkel, nem tudjuk megragadni kezünkkel, mégis a teremtett világ rendjéből és az embert üdvözítő tevékenységéből felismerhetjük őt, ostobaság volna kételkedni létezésében.

A mai evangéliumban Jézus ezt mondja: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen.” Mi ez az égő gyertya? Gondolhatunk az egyszerű világítóeszközre, de talán emellett jelképes is ez a gyertya. Talán azt jelenti, hogy kapaszkodj bele Istenbe, mert ő világítja meg számodra az életet, az élet értelmét! Ő mutatja meg fényével az utat, hogy járni tudj, haladj előre, és ne a sötétben botorkálj. Ő ragyogtatja fel előtted a mennyországot, amely végső célja minden embernek, aki Isten teremtményének, Isten gyermekének tartja magát. Tedd Istent a te belső fényeddé, hogy belőled ő sugározzon, és általa, az ő szemével láss mindent! Szívd magadba Istent, aki éltető fény számodra! Fürödj meg Istenben, a fényben, aki betölti testedet és lelkedet! Engedd, hogy lelkeden ragyogjon Isten, s mindenki felismerje, hogy az ő gyermeke vagy!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.
Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt, és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Átváltozott tekintetek

1994-ben, abban az esztendőben, amikor pappá szenteltek, volt a Fatimai Szűzanya szobrának országjárása. Az egyházmegyék templomai sorra fogadták a szobrot. Újmisés papként én voltam Szentgotthárdon az ünnepi szentmise szónoka. Jól emlékszem rá, hogy amikor körmenetben behozták a szobrot a templomba, az emberek mind szerettek volna közel kerülni hozzá, hogy megérinthessék. A hívek lelkesedését lehetetlen lett volna visszaszorítani, nem is volt rá szükség, hiszen nem akartak semmi rosszat, csupán megérinteni a Szűzanya szobrát. Emlékszem egy idős bácsira, aki mankóval, fél lábbal próbálkozott a szobor közelébe jutni. Amikor sikerült neki, egyik kezével megérintette a szobrot. Közben arca teljesen átváltozott, átszellemült, „színeváltozáson” ment át. Másokon is látható volt hasonló „színeváltozás,” férfiak és asszonyok, gyermekek és idősek arcán egyaránt. A hit, a bizalom, a szeretet változtatta át ezeket az arcokat. Csodálattal szemléltem, ahogyan a meggyötört arcok és megtört tekintetek átváltoznak és végtelen boldogságot sugároznak. Úgy éreztem, hogy ezek az emberek most igazán megmutatják, hogy mi lakik a lelkük mélyén, ezek a „színeváltozott” tekintetek az emberek igazi érzéseit tükrözik.

A mai napon Jézus színeváltozását ünnepeljük. Az eseményt Szent Lukács evangéliumából olvassuk, miszerint Jézus a három kiválasztott apostolával, Péterrel, Jánossal és Jakabbal felment egy hegyre, ahol színében átváltozott előttük, megmutatta nekik dicsőségét, azt a dicsőséget, amely a feltámadás után vár rá, s amely a mennyben vár ránk feltámadásunkat követően. A három apostol látja azt, amint megjelenik az ószövetségi idők két jelentős alakja, Mózes és Illés próféta, akik Jézussal beszélgetnek. Mindhárman azt érzik, hogy jó nekik ezen a helyen lenni, szeretnék, ha az élmény tovább tartana. Közben hangot hallanak az égből, a mennyei Atya kinyilvánítja, hogy Jézus az ő Fia. Mindezek mögött az rejlik, hogy csodálatos módon megérzik Isten jelenlétét.

Igen, az emberben van egy különleges érzék, hogy észrevegyük a természetfelettit, az istenit, a szentet, az örökkévalót. Van bennünk egy különleges érzékenység, hogy megtapasztaljuk Isten közelségét, jelenlétét. És ilyenkor mi magunk is átváltozunk. Arcunk sugárzása, szívünk öröme, tekintetünk ragyogása azt jelzik, hogy működik bennünk ez az érzék, megvan bennünk ez az érzékenység. Nem mindennaposak ezek az élmények, de a hit útján járva jó megtapasztalnunk időnként e lelki magaslatokat, amelyekről megpillanthatjuk azt az örök országot, a mennyországot, ahová Isten hív bennünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük közelségedet és jelenlétedet, miként azt a három kiválasztott apostol a színeváltozás hegyén megtapasztalta. Azokban a napokban és órákban, amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott él a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye, mert a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet, a feltámadás. Istenünk, jó nekünk veled lennünk, veled élnünk.

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.
Mt 16,24-28

Elmélkedés

Miután Jézus előre megjövendölte szenvedését és halálát, Máté evangélista összegyűjti azokat a mondásokat, amelyekben a mi Urunk arra tanít, hogy tanítványainak is ugyanaz a sorsa, mint az övé. Mondanivalóját a következő kijelentés nagyon találóan foglalja össze: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” A tanítványi élet három mozzanata fogalmazódik meg ebben a mondatban.

Elsőként az, hogy ha valaki Krisztus tanítványa akar lenni, az bizonyos szakítást jelent korábbi életével, életmódjával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy háttérbe szorítjuk saját elképzeléseinket, hogy egyre jobban tudjunk azonosulni Isten akaratával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy bűnös vágyainknak határt szabunk és minden erőnkkel törekszünk az életszentségre. Megtagadni magunkat azt jelenti, hogy Krisztus növekszik bennünk.

A második elem a kereszthordozás. Jézus nem titkolja, hogy követése nem könnyű, de vállalni kell a nehézségeket, a szenvedéseket, s ő segíteni fog nekünk a kereszthordozásban.

Harmadszor pedig a követés parancsa hangzik el. Így is mondhatnánk: Élj krisztusi módon! Keresd mindig Isten akaratát és engedelmeskedj az Atyának! Szolgáld Istent és segítsd embertársaidat! Sugározd szüntelenül a szeretetet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.
Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!
Mt 16,13-23

Elmélkedés

Jézus tanítását hallgatva és rendkívüli csodáit látva az emberekben felmerül a kérdés: ki ő valójában? A válaszok abba az irányba mutatnak, hogy kezdik felismerni Jézus személyében a Messiást, azaz az események előrehaladtával egyre inkább előtérbe kerül Jézus messiási küldetése és annak kibontakozása. Ezekre az elképzelésekre azonban erősen rányomja bélyegét a kor hagyományos gondolkodása, miszerint a messiás egy uralkodó vagy hadvezér lesz, aki megerősíti Izrael politikai, katonai hatalmát, és megszabadítja az ország népét a rómaiak elnyomásától. A korabeli messiási várakozásoktól az apostolok sem tudják magukat függetleníteni, ők is azt remélik, hogy Jézus hamarosan evilági hatalmat szerez magának. A Péter apostollal való beszélgetés során pontosan látszik ez a szemlélet, ezért nem tudja sem ő, sem a többiek elképzelni azt, hogy Mesterüket megölik, mert akkor nem valósulhatna meg messiási uralma.

Jézus természetesen helyteleníti ezt az emberi elképzelést, mert ő tudja, hogy messiási küldetése egészen mást jelent, mert az Atya mást kíván tőle. Ezért tiltja meg először azt, hogy tanítványai bárkinek is beszéljenek arról, hogy ő a Messiás, majd pedig emiatt beszél rendkívül kemény hangon Péter apostollal.

A jelenet arra a veszélyre figyelmeztet minket, hogy emberi gondolataink könnyen elhomályosíthatják Isten szándékát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Nem tudom, hogy milyen megpróbáltatások és nehézségek várnak ma rám, de azt tudom, hogy minden a te akaratodból történik, Uram, s ez elég nekem. Kérlek, adj erőt, türelmet és alázatot, hogy a rám váró nehézségekkel szeretetedhez méltón nézhessek szembe, s így áldozatomat egyesíthessem Szent Fiad krisztusi áldozatával.

Abban az időben: Jézus továbbhaladt. Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem!” Ő azonban szóra sem méltatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: „Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk!” Jézus kijelentette: „Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: „Uram, segíts rajtam!” Ő így válaszolt: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!” Mire az asszony: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!” Erre Jézus így szólt hozzá: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!” És a lánya meggyógyult még abban az órában.
Mt 15,21-28

Elmélkedés

Jézus számos esetben tanújelét adta, hogy korának általános szemlélete, kortársainak gondolkodásmódja nem kényszeríthetik őt korlátok közé. Bizonyos esetekben túllép a hagyományokon, s ez gondolkodásában, cselekvésében egyaránt megmutatkozik. Az evangéliumokat olvasva sokszor tűnik úgy, hogy szándékosan lebontja a falakat, amelyek az emberek között, vagy az ember és Isten között emelkedik. A korabeli zsidó törvények élesen megkülönböztették a tiszta és a tisztátalan dolgokat, elválasztották egymástól a szentet és a profánt, éles vonalat húztak az igazak és bűnösök, a jók és a gonoszok közé. A vallásosság ilyen módon szűk határok közé szorult, a kiváltságosok határozták meg feltételeit, akik természetesen önmagukat igaznak és jónak tartották, másokat pedig bűnösnek ítélvén kizártak. Ezzel szemben Jézus úgy érzi, hogy küldetése mindenkihez, az igazakhoz és a bűnösökhöz egyaránt szól, örömhírét, tanítását senki sem sajátíthatja ki és nem zárhat ki abból másokat.

A kánaáni asszony története, amit a mai evangéliumban olvasunk, jó példa erre. A hagyományos zsidó gondolkodás szerint csak a választott nép tagjai részesülhetnek Isten jóságában, a pogányok nem. Jézus helyteleníti ezt a felfogást, s azzal, hogy teljesíti a pogány származású asszony kérését, átlép egy határt. Mert Isten jóságát sem akkor, sem napjainkban nem lehet korlátozni. Isten szeretete minden emberre kiárad.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.
Mt 14,22-36

Elmélkedés

A kenyerek és halak csodálatos megszaporításakor az emberek megtapasztalhatták Jézus különleges erejét, képességét. Az eseményt követően újabb jelét, bizonyítékát adja istenségének, de ennek már nem a nagyszámú nép, hanem csak tanítványai a tanúi. Jézus a víz tetején járva indul a bárkában evező tanítványok után. Istenségét egyrészt az mutatja, hogy képes a víz tetején járni, nem süllyed el, azaz nem vonatkoznak rá ennek a világnak természeti törvényei. Másrészt abban nyilvánul meg isteni hatalma, hogy képes megmenteni a kicsinyhitű Pétert. E különleges jelek elérik hatásukat, a tanítványok így vallják meg hitüket: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

Elmélkedésünkben ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy a kenyérszaporítás és a vízenjárás csodája között Jézus felment a hegyre és imádkozott. Bár az evangélista nem szentel nagy figyelmet ennek és csupán egyetlen rövid mondattal tesz említést róla, mégis olyan jelenet ez, amely többször előfordul az evangéliumokban. Jézus félrevonul, keresi a magányt és az egyedüllétet, hogy imádkozzon, beszéljen az Atyával. Ez alkalommal bizonyára hálát adott a csodáért, amit az emberek éhségének megszüntetése érdekében tett, tehetett, illetve az Atya újabb segítségét kérte ahhoz, hogy tanítványaiban ne félelem, hanem hit ébredjen akkor, amikor rendkívüli hatalmát megtapasztalják.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.
Mt 14,13-21

Elmélkedés

Az emberi nyomorúságot és szegénységet látva szánalom ébred bennünk. Kiben ne keltene együttérzést a nélkülözők szükséghelyzete? Szeretnénk változtatni a helyzeten, de sok esetben kevés ehhez az erőnk, tehetetlennek érezzük magunkat.

Jézus is megtapasztalt élete során hasonlót, miként erről a mai evangéliumban olvasunk. A sajnálat és a szánalom érzése rögtön cselekvésre indítja. Először azt látja, hogy tömegesen jönnek hozzá az emberek és rengeteg beteget hoznak. Máté evangélista Jézus érzését és cselekedetét így írja le: „Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket.” Lám, Jézus nem tehetetlen, nem erőtlen, hanem isteni hatalmát arra használja fel, hogy jót tegyen az emberekkel. Nem erőfitogtatásról van itt szó, hanem arról, hogy az isteni irgalmasság cselekedetekben ölt testet. Ezt követőn a mi Urunk újabb szükséghelyzettel szembesül, az embereknek nincs ennivalója. E helyzeten szintén egy csodával segít, megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, hogy mindenki jóllakjon.

A kenyérszaporítás eseménye előrevetíti az utolsó vacsora csodáját. Krisztus ekkor is ételt ad apostolainak, a kenyérben önmagát, saját testét adja. Meghívása a szeretetlakomára minden szentmisében megismétlődik felénk. Az Úr jelenvalóvá lesz az Oltáriszentségben, hogy önmagát adja nekünk lelki táplálékul.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te időt ajándékozol nekünk, és föltárod előttünk életünk értelmét. Segíts, hogy napjainkat számba tudjuk venni. Kérünk, segíts, hogy fölépíthessünk egy emberibb és boldogabb világot, amelyben nem a pillanatnyi érdekek, hanem az örök értékek határozzák meg az emberek cselekedeteit. Add, hogy tudjuk megosztani mindazt, ami jót és szépet birtokolunk. Add, hogy ne ragaszkodjunk a mulandó dolgokhoz, és szívünk tebenned váljék gazdaggá.

Abban az időben valaki odalépett Jézushoz a tömegből és megszólította: Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget. De ő elutasította: Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket? Majd a néphez fordult: Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.
Példabeszédet is mondott nekik: Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! – Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? – Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék.
Lk 12,13-21

Elmélkedés

A jövőre gondolva

Minden földművelő, mezőgazdaságból élő ember azt szeretné, hogy az történjen vele, ami az evangéliumi példabeszédben szereplő emberrel: bőséges termést hozzon a földje. Legalábbis a történet kezdetén sokan szívesen azonosulnának vele, hiszen amúgy is gazdag, vagyonos ember, akinek ráadásul szerencséje van, ismét gazdagabb lett a kiváló termésnek köszönhetően. A példázat vége felé már kevésbé szeretnénk a helyében lenni, amikor földi javait hátrahagyva eltávozik az életből és számon kéri őt Isten, s bizony nem sok jóra számíthat a túlvilágon.

Mi a gond ezzel az emberrel? Miért nevezi őt Isten esztelennek? A bőséges termés új helyzet elé állítja ezt az embert. Valamit lépnie kell, döntést kell hoznia, hogy mit tegyen ebben a számára is váratlan helyzetben. Mielőtt azonban bármit tenne, elkezd gondolkodni, de ezt a gondolkdzást Jézus okoskodásnak nevezi. Az esztelen gazdag magában beszél, önmagával beszéli meg, hogy mi volna a jó megoldás. Láthatjuk, hogy nincs kihez fordulnia, nincs kitől tanácsot kérnie. Talán éppen növekvő gazdagsága, szépen gyarapodó vagyona miatt veszítette el korábbi barátait. Mert nem figyelt már az emberekre és emberi kapcsolataira, hanem kizárólag csak anyagi javainak élt. Úgy tűnik, hogy családja sincs, hiszen nem szerettei életét akarja jobbá tenni vagyonából, hanem csak magának gyűjt.

Magányos helyzetéhez korábbi sorozatos hibái vezettek, amelyet az tetéz, hogy Istennel sincs semmilyen kapcsolata. Döntése előtt tehát nem kérdezi meg Istent, s ezt úgy is mondhatnánk, hogy nem imádkozik. Miként az sem jutott eszébe, hogy esetleg hálát adjon Istennek a bőséges termésért, ugyanúgy arra sem gondol, hogy tanácsot, útmutatást kérjen tőle. Ezen a ponton már kezdjük megérteni, hogy mi is a gond ezzel az emberrel. Nem az a baj, hogy gazdag, hiszen anyagi javaiból akár segíthetne, támogathatna másokat. Azért esztelen ez az ember, mert nem vette észre, hogy a gazdagság elfordította őt az emberektől és elszakította őt Istentől. Lám, ide vezet a vagyon gyűjtése.

Jézus példabeszédében nincs szó arról, hogy mennyi idő alatt gazdagodott meg, hány év alatt sikerült eltávolodnia mindenkitől, s arról sem, hogy mennyi időre tervez előre. Csak egyetlen, az időre, az idő múlására utaló kifejezés szerepel a történetben, de ez nem a múltra és nem is a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre: még az éjjel visszakérik tőle lelkét. Isten nem vár, nem szán hosszabb életet neki, nincsenek további tervei vele, hanem itt az ideje, hogy elszámoljon életével.

A gazdag ember esztelensége, ostobasága abban is megmutatkozik, hogy szeretné a jövőjét biztosítani. Mondhatnánk, hogy előrelátó, megfontolt ember, de esetében nem erről van szó, mert csak evilági jövőjére, az elkövetkezendő esztendőkre gondol és nem végső sorsára, nem a túlvilági jövőre, nem az örökkévalóságra. Amilyen jövőre ő gondol, abban nincs helye Istennek. Jövőnket mi sem láthatjuk előre. Azt viszont kérhetjük imáinkban, hogy Isten velünk legyen hátralévő napjainkban. Persze szabad tervezgetni és álmokat szövögetni, de közben ne feledkezzünk meg arról, hogy az idő múlik, egyre kevesebb időnk van arra, hogy Istenben gazdagodjunk, s ezzel biztosítsuk örökké tartó jövőnket, örök életünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az anyagi javak gyűjtése helyett te az Istenben való gazdagodást és a lelkiekben való bővelkedést ajánlod nekünk. A jóság, a szelídség, a türelem, a megbocsátás, a békességre való törekvés, a szeretet gyakorlása, az alázatosság, az odafigyelés, az együttérzés és más lelki javak mind-mind olyan kincsek, amelyek sosem mennek ki a divatból, nem számítanak idejétmúltnak és elavultnak. E kincsekből akkor sem fogyunk ki, ha pazarlóan adjuk őket másoknak. Segíts minket, hogy felfedezzük a lelki gazdagság értékét!

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki.
Mt 14,1-12

Elmélkedés

A keresztény igehirdetés előszeretettel állítja párhuzamba Keresztelő János és Jézus életét, illetve halálát. A mi szempontunkból most azt érdemes kiemelni, hogy mindketten a megtérésre való felszólítással kezdték meg küldetésüket. A bűnbánattartás, mint az Istenhez való közeledés jele és feltétele a későbbiekben is jelentős szerepet játszott tanításukban. Keresztelő János eredményes munkáját az jelzi, hogy emberek tömegei mentek hozzá, hogy a bűnbánat jeleként megkeresztelkedjenek nála. Jézus pedig számos alkalommal kijelentette, hogy küldetése a bűnösökhöz is szól és van hatalma a bűnök megbocsátására.

Helyesnek tűnik az a megállapítás, hogy ha csak a bűnt ítélték volna el és nem beszéltek volna az ember felelősségéről, akkor Jánost nem fejezték volna le és Jézust nem feszítették volna keresztre. Napjainkban is divat a bűnről, mint az embertől független tényezőről beszélni, de téves minden ilyen nézet. A bűnt mindig az ember követi el, aki felelős tettéért. Ez nem a bűnös elítélését jelenti, hanem következetes felszólítás arra, hogy az ember felelős minden bűnös cselekedetéért és vállalni kell annak következményeit. Ugyanakkor azt az üzenetet is közvetítenünk kell a bűnösök felé, hogy Isten nem büntetni akarja őket, hanem mindenkor irgalmas és megbocsát. A bűntől való megszabadulás lehetőségét Isten mindenkinek a szentgyónásban kínálja fel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Ha előítéletekkel vagy hitetlenséggel közelednénk feléd, félreismernénk téged. Te közülünk való valóságos ember és közénk jött valóságos Isten vagy. Emberként élted földi életed, emberként viselted el a szenvedéseket és a halált, megmutatva, hogy miként kell emberként élnünk. Jöjj, taníts bennünket az igazságra és vezess minket az örök életre! Taníts minket a hitre, hogy hitetlenségünk ne akadályozza, hogy közöttünk is csodát tegyél! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!