Battaplébánia

Jézus egyszer hajóba szállt, átkelt a Genezáreti-tavon, és az ő városába, Kafarnaumba érkezett. Ott egy bénát hoztak eléje hordágyon. Hitük láttára Jézus így szólt a bénához: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyernek bűneid!” Néhány írástudó erre azt gondolta magában: „Ez káromkodik.” Jézus belelátott gondolataikba, és szemükre vetette: „Miért gondoltok rosszat szívetekben? Mi könnyebb, ha azt mondom: Bocsánatot nyernek bűneid!, vagy ha azt mondom: Kelj föl, és járj!? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására!” A bénához fordulva folytatta: „Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az ember fölkelt és hazament. Ennek láttára félelem fogta el a tömeget, és dicsőíteni kezdték Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.
Mt 9,1-8

Elmélkedés

Jézus további tevékenységének helyszíne a Genezáreti-tó mellett található Kafarnaum városa. A helyet Máté evangélista Jézus városának nevezi, amit úgy kell értenünk, hogy e helyen feltehetően hosszabb ideig tartózkodott, illetve időnként visszatért ide. Kafarnaumban feltehetően Péter apostol háza volt az otthona.

Az evangéliumi jelenet egy béna ember meggyógyítását írja le. Három szempontot érdemes megemlítenünk az eset kapcsán. Az első a hit fontossága. Jézus azért tesz csodát a beteggel, mert látja azok hitét, akik eléje viszik őt. Bizonyos értelemben tehát a csoda a hit megjutalmazása. A másik szempont, hogy megjelennek Jézus ellenfelei is, akik ellenvéleményüket hangoztatják. A hittel érkezők és kérők mellett tehát jelen vannak azok is, akikben hitetlenség lakozik. A harmadik mozzanat az, hogy a testi gyógyuláshoz Jézus hozzá kapcsolja a lelki gyógyulást is, azaz a bűnök megbocsátását. Ezért mondja a betegnek: „Bízzál fiam! Bocsánatot nyernek bűneid!” A gyógyulás után kijelenti, hogy neki, azaz „az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására!”

Kéréseimmel azzal a tudattal érdemes Jézushoz fordulnom, hogy ő képes testemet és lelkemet egyaránt meggyógyítani.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérlek, Uram, Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon! Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mt 16,13-19

Elmélkedés

Péter és Pál példája

A mai napon Egyházunk Szent Péter és Szent Pál apostolokat ünnepli. Mindketten személyesen kaptak meghívást Krisztustól, megjárták a maguk hol mélységbe süllyedő, hol magasságokba emelkedő lelki útját, s méltók lettek a mennyei korona elnyerésére. Ünnepükön érdemes felidéznünk mindkettőjük első találkozását Jézussal, mégpedig azért, mert az első találkozás élménye gyökeresen megváltoztatja, új irányba állítja életüket.

Péter egyszerű halász volt, aki a Genezáreti-tó partján lévő Kafarnaum városában élt. Eredetileg Simon volt a neve, Jézus adta neki új nevét, amikor új feladattal, az Egyház, a krisztusi közösség vezetésével megbízta. Meghívása napján társaival együtt a hálóikat javították. Jézus odament hozzájuk és követésére hívta Pétert és halásztársait. Jézus nem követet küldött Péterhez, aki átadta a meghívást, nem is messziről kiáltott neki, hanem odament hozzá, közel ment hozzá és így szólította meg őt. Az Úr emberhalászatról is beszél neki, de ennek jelentését kezdetben nem érti. Mindenesetre ennek a találkozásnak olyannak kellett lennie, aminek hatására Péter képes volt felhagyni mesterségével és elindulni az ismeretlen felé. Jézus személyében meglátta azt, akit érdemes követni, s nem késlekedett, hanem azonnal indult. Döntésében minden bizonnyal a bizalom játszik a legnagyobb szerepet, rábízza magát, jövőjét arra, aki meghívta őt követésére.

Szent Pál apostol meghívása jól ismert számunkra. Krisztus követőiben a zsidó vallás ellenségeit látja, ezért üldözni kezdi őket. Váratlan villámcsapásként éri őt a Damaszkusz felé vezető országúton Krisztus hangja, kérdése: „Miért üldözöl engem?” (ApCsel 16,24). Később is szívesen emlékezik vissza erre az eseményre, erre a csodálatos élményre, amely az Úr oldalára, a Krisztusban hívők mellé állította. Ettől kezdve azt tekintette hivatásának, hogy hirdesse Jézus evangéliumát, s ezt haláláig nagy meggyőződéssel teszi.

Péter esetében a meghívást egy személyes kudarc előzi meg. Olyan napon történik, amikor munkájának semmi eredménye sem volt. Egész éjszaka dolgozott, halászott, de egyetlen halat sem tudott fogni. Ekkor arra kéri őt Jézus, hogy mégis induljon és vesse ki újra halászhálóját. Péter ezt válaszolja: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót” (Lk 5,5).

Meghívása pillanatában Pál sincs lelki magaslaton. Vallási elvakultság, düh, harag, gyilkos szándék vezeti. Milyen ember az, aki képes másokat üldözni azért, mert más vallás követői? Mekkora indulat és vakbuzgóság vezeti őt! Élete, vallásossága vakvágányra futott, bár ő ezt ekkor még nem érzékeli, nem ismeri fel, hogy helytelenül cselekszik. A Krisztussal való találkozás döbbenti őt rá arra, hogy félresiklott az élete. Ugyanakkor ez a találkozás új irányt szab életének.

A két apostol példája azt mutatja, hogy Jézus számára nincs elveszett ember. Ő a kudarcot megélő és elhibázott életű emberben is lát fantáziát, meglátja azt, hogy nagy dolgokra képesek az ő kegyelmi segítségével. Természetesen együtt kellett működniük az isteni kegyelemmel, hogy szentté válhassanak és életüket egészen Isten szolgálatába állítsák.

Jézus mindannyiunkat meghív egy nagyszerű feladatra: legyünk az ő követői és tanúi!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindannyiunkat meghívsz arra, hogy apostolaid, küldötteid legyünk a világban. Azt kéred tőlünk, hogy hirdessük evangéliumodat és tanúságot tegyünk rólad. Apostoli küldetésünket nem egyedül, hanem közösségben kell teljesítenünk, valódi szeretetközösségben Krisztussal, az Egyházzal és egymással. Csak így válhatunk a szeretet tanúivá, a közösség szolgálóivá. A testvéri szeretet tesz bennünket valódi közösséggé, a szeretet Egyházává, amely jel lehet a világban élők felé, akik talán még személyesen nem ismerik, de szívük mélyén vágyakoznak az isteni szeretet érintésére.

Jézus egy alkalommal hajóba szállt, és tanítványai követték őt. Egyszerre csak heves vihar tört ki a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a hajót, Jézus pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és fölkeltették: „Uram, ments meg minket! Elveszünk!” Jézus így szólt hozzájuk: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” Aztán fölkelt, és parancsolt a szélnek meg a tengernek. Erre nagy csendesség lett. Az emberek csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mt 8,23-27

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne a Galileai-tó (Galileai-tenger), amelynek közelében hangzott el egykor Jézus hegyi beszéde. Az Úrnak az a szándéka, hogy átkeljen tanítványaival a túlsó partra, de átkelésüket a hirtelen támadt vihar megnehezíti. A tanítványok halálfélelme érthető. Jézus ekkor lecsendesíti a viharos tengert, cselekedete megnyugtatja tanítványait is.

A jelenet egyrészt egy valóságos esemény leírása, másrészt olyan példázat, amely a közösség jövőbeli sorsát mutatja be. A mi számunkra a második szempont hordoz tanulságokat. A krisztusi közösség a történelem folyamán nem mentes a különféle veszélyektől, támadásoktól. Ezt látván, illetve ezeket megtapasztalván a közösség egyes tagjaiban esetleg megrendülhet a hit. E nehéz helyzetekben ajkunkról elhangzik a kérés: „Uram, ments meg minket!” Így kérték Mesterüket egykor a tanítványok és így fohászkodunk mi is az Úr segítségéért. Talán azt is gondoljuk, hogy Isten nem figyel gondjainkra, nem látja a minket érő fenyegetéseket és veszélyeket, mert „alszik,” késlekedik. Lehet, de akkor is velünk van, egy bárkában utazik velünk. Bármikor hozzá siethetünk és kérhetjük: „Uram, ments meg minket!” Kérjük bátran és bizalommal tőle, hogy hárítsa el a veszélyeket és nyugtassa meg szívünket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. Lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben több, mint 600 parancs szabályozta a zsidó emberek vallási és társadalmi életét. A törvények ezen sokasága és bonyolultsága teret engedett annak, hogy a különféle tanító iskolák vezetői és képviselői egymással vitatkozzanak a parancsok értelmezéséről, felosztásáról vagy sorrendjéről. A fontossági sorrend felállításának hátterében az az igény húzódott meg, hogy a gyakorlatban könnyebben lehessen mérlegelni, melyik törvényt kell előnyben részesíteni, ha esetleg ellentmondással találkozik valaki. Szinte mindennapos téma lehetett tehát az, hogy ki lehet-e mondani bármelyik törvényről is, hogy az a legfontosabb.

Egy ilyen vitába akarja bevonni Jézust egy farizeus, miként erről a mai evangélium szól. Máté evangélista „alattomos szándékot” lát a kérdezés mögött, a farizeus próbára akarja tenni Jézust, vajon mennyire ismeri jól a mózesi törvényeket. Aki ugyanis tanítja az embereket, annak jól kell ismerni a törvényeket és parancsokat. A kérdésre Jézus semmi újat nem mond, csupán idézi a Második Törvénykönyvből az Isten iránti szeretet parancsát (vö. MTörv 6,4-5) és mellé állítja a felebaráti szeretetről szóló parancsot a Leviták könyvéből (vö. Lev 19,18).

A szeretetnél nincs fontosabb az ember számára. Szeressük Istent és embertársainkat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”
Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”
Lk 9,51-62

Elmélkedés

Rálépni a krisztusi útra

Fiatalok együtt tervezik a hétvégi kirándulásukat. Egyikük részletes turistatérképet szerzett, ezt terítik ki az asztalra, s mindannyian fölé hajolnak. Megkeresik a kijelölt ösvényeket, utakat, nézegetik, hogy hol kell erdőn áthaladniuk, dombokra, kisebb hegyekre felkapaszkodniuk. Tudják, hogy honnan szeretnének elindulni és hová akarnak megérkezni, de az is fontos számukra, hogy az út során az érdemes látnivalókat is megtekintsék, s ne kerüljék el például a magaslati kilátókat. S amikor a térkép hosszas szemlélése után már ismertté vált számukra a vidék, akkor bejelölik, hogy pontosan merre fognak haladni. A kirándulás azonban meghiúsul, egy későbbi időpontra halasztódik a hétvégi erős esőzés miatt. Egy utat képzeletben, gondolatban végigjárni még nem igazi kirándulás, még nem az úton haladás. Az útra rá kell lépni, s azon nem egyhelyben kell toporogni, hanem haladni kell, ha el akarunk érni célunkhoz.

A mai evangéliumban olyan személyekről olvashatunk, akik eljutottak az tervezgetésig, megvolt bennük a szándék, hogy elinduljanak egy úton, de végül mégsem tették ezt meg. Elsőként valaki önként, jószándékkal lép Jézushoz és ezt mondja neki: „Követlek, bárhová mégy.” Lám, mennyire erős benne az elhatározás és a lelkesedés. Ritkán mondunk valakinek olyat, hogy bárhová is megy, mi követni fogjuk őt. Úgy tűnik, hogy ez a személy Jézust már valamennyire ismeri és érdemesnek tartja őt a követésre. Tanítvány akar lenni, aki megértette, hogy a követés feltételek nélküli odaadást jelent. Jézus szavai azonban eltántorítják őt. Megretten attól, hogy esténként talán nem lesz hol aludnia, mert bizonyára kényelmesebb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb életre vágyott.

A második személyt maga Jézus szólítja fel követésére: „Kövess engem!” Benne is megvan a szándék, hogy kövesse az Urat, de nem azonnal. Bizonyos teendői pillanatnyilag fontosabbnak tűnnek számára, ezért nem tud azonnal indulni, még nem készült fel az indulásra. A harmadik személy az elsőhöz hasonlóan szintén önként jelentkező, de még egy kis időt kér Jézustól, hogy búcsút vehessen családjától, tehát ő sem kész még az azonnali indulásra.

Bár Lukács evangélista nem írja le, hogy miként döntött ez a három személy, mégis jogosan feltételezzük, hogy végül egyik sem lépett rá Krisztus követésének útjára, hiszen ellenkező esetben a történet azzal zárulna, hogy ettől kezdve lelkesen követik Jézust. Az apostolok meghívása történeteiben ugyanis éppen az szerepel, hogy ők azonnal készek elhagyni családjukat és mesterségüket, és késlekedés nélkül, rögtön Jézus tanítványai lesznek. Ebben az esetben nincs erről szó, a három szereplő csupán tervezte jövőjét, de nem léptek rá a jónak tartott útra.

Esetük figyelmeztetés számunkra: nem elég a tervezgetés, hanem rá kell lépni a krisztusi útra! Nem elég gondolkozni azon, hogy mennyire jó dolog Krisztus követése, hanem el kell indulni ezen az úton! Nem elég felismerni Krisztusban az üdvösség közvetítőjét, hanem nyomába kell szegődnünk, követnünk kell őt! Örök célunkat, az üdvösséget akkor érhetjük el, ha elindulunk és követjük Jézust, aki az Atyához vezet bennünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nincs szükséged csodálkozókra és bámészkodókra, hanem követésre hívsz minket. Nincs szükséged buzdítókra és lelkes éljenzőkre sem, hanem arra hívsz minket, hogy nyomodban járjunk, tanítványaid legyünk. Segíts, hogy mindig észrevegyem, amikor mellém lépsz! Segíts, hogy a világ zaja közben is meghalljam, amikor megszólítasz! Növeld bennem a készséget, hogy azonnal induljak és kövesselek! Hiszem, hogy indulni, a te követésedre vállalkozni csak szabadon és Istentől vezetve érdemes.

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy (pogány) százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom őt.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: Menj! – elmegy; a másiknak: Jöjj ide! – akkor hozzám jön; és szolgámnak: Tedd ezt! – és megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, a választott nép fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírnak majd, és fájdalmukban csikorgatják fogukat.” A századosnak pedig azt mondta Jézus: „Menj, és legyen úgy, amint hitted.” És meggyógyult a szolga még abban az órában.
Ezután Jézus Péter házába ment. Látta, hogy annak anyósa lázas betegen fekszik. Megérintette kezét, mire a láz elhagyta őt. Fel is kelt, és szolgált neki. Amikor beesteledett, sok, ördögtől-megszállott embert vittek Jézushoz. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjék Izajás próféta jövendölése: „Gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket ő hordozta.”
Mt 8,5-17

Elmélkedés

Az evangéliumokban kevés alkalommal találkozunk azzal, hogy Jézus meglepődik, elcsodálkozik valamin. Jól ismeri az embereket és az emberi cselekedetek mögött meghúzódó szándékokat, nehéz neki meglepetést okozni. Csodálkozni vagy az emberek hitetlenségén vagy az emberek hitén szokott. Az előbbire példa a sikertelen názáreti fellépés, ahol az emberek elutasítóan viselkedtek vele és „nem is tudott ott csodákat tenni hitetlenségük miatt” (Mt 13,58). A mai evangéliumi történet pedig jó példa arra, amikor Jézus elcsodálkozik valakinek a hitén. A pogány katonatiszt Jézus segítségét kéri beteg szolgája számára, s eközben olyan kijelentéseket tesz, amely mély hitéről tanúskodik. A mi Urunk meglepődik azon, hogy egy pogány származású ember ilyen hittel, alázattal és bizalommal fordul hozzá, hiszen honfitársai részéről sokszor éppen az ellenkezőjével találkozik. A dicséret a hitét kifejező, a hittel kérő embernek szól: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben.” Lehet, hogy ebben a megfogalmazásban van egy kis túlzás, hiszen más esetekben is találkozott mély hitű emberekkel Jézus, de mindenképpen van benne igazság és tanulság számunkra.

Kéréseinket mindig nagy alázattal, méltatlanságunk tudatában, bizalommal, az isteni akarat elfogadásának szándékával és mély hittel terjesszük Isten elé!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: Igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Lk 1,57-66.80

Elmélkedés

Zakariásnak és Erzsébetnek nem volt gyermeke, és idős koruk miatt már nem is remélték, hogy gyermeknek adhatnak életet. Isten angyala azonban azt az üzenetet hozta a templomban éppen szolgálatát ellátó Zakariásnak, hogy gyermekük fog születni. A küldött azt is közli vele, hogy a születendő gyermekkel nagy tervei vannak Istennek. Zakariás nem hisz az angyalnak, ezért megnémul. Némasága csak a gyermek születésekor szűnik meg. Az isteni útmutatásnak megfelelően Jánosnak nevezik el a gyermeket, aki az eljövendő Messiás előhírnöke lesz. Felnőtt korában az Istentől kapott küldetésének megfelelően megtérést és bűnbánatot hirdet, és megkereszteli a Jordán folyóban a hozzá érkezőket. Ezen tevékenysége miatt nevezzük őt Keresztelő Jánosnak, az ő születését ünnepeljük a mai napon.

Keresztelő János még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az eljövendő Messiás szolgája legyen, annyival nagyobbnak tartotta Jézust önmagánál. Ő volt a megtérést hirdető, a pusztába kiáltó személy, aki előkészítette a népet a Megváltó érkezésére. János sajátos küldetésében mindannyian felismerhetjük, hogy keresztény küldetésünk egyik eleme, hogy utat készítsünk Jézus számára az emberekhez. Segítsen ebben minket a Szentlélek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó emberszerető Uralkodónk, gyújtsd föl szívünkben isteni ismeretednek ragyogó világosságát, nyisd fel szemünket, hogy helyesen fogjuk föl hirdetett igédet; ültesd el bennünk áldott parancsaidnak félelmét, hogy minden testi kívánságot leküzdve, tetszésedet keresve és aszerint cselekedve mindenben átlelkesült életet éljünk. Mert te vagy lelkünk és testünk világossága, Krisztus, Istenünk, és örök Atyáddal és legszentebb, jóságos és életet adó Lelkeddel együtt magasztalunk téged most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Abban az időben Jézus így fejezte be a hegyi beszédet: „A mennyek országába nem jut be mindenki, aki azt mondja nekem: Uram! Uram! Csak az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi. Azon a napon sokan mondják majd nekem: Uram, Uram! Hát nem a te nevedben prófétáltunk? Nem a te nevedben űztük ki az ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát?
Én akkor kijelentem majd nekik, hogy nem ismertelek soha benneteket. Távozzatok színem elől, ti, gonosztevők! Mert mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak; az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.” Ezzel Jézus befejezte a hegyi beszédet. A népsokaság elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az ő írástudóik.
Mt 7,21-29

Elmélkedés

A hamis prófétákról szóló figyelmeztetést követően Jézus egy szemléletes példával hívja fel hallgatósága figyelmét a bölcsességre és az előrelátásra. A hasonlat szerint a bölcs ember szilárd alapra, sziklára épít. Ő azokat jelképezi, akik számára a krisztusi tanítás jelenti a követendő igazságot. Felismerik, hogy az üdvösségre, az örök életre úgy juthatnak el, ha Krisztushoz, az üdvösség egyedüli közvetítőjéhez igazítják életüket. Velük ellentétben az ostoba ember nem választ szilárd alapot házának, amely könnyedén összedől és romhalmazzá válik az idők viharaiban. Ők jelentik azokat, akik életük és jövőjük számára nem keresik a maradandó, a biztos alapokat, értékeket. A hamis próféták hamis üzenetei vonzóbbak számukra, hiszen egy könnyebb élet lehetőségét hirdetik, ez azonban nem vezet az örök életre.

A bölcs és a balga emberek közti különbség abban is megmutatkozik, hogy előbbi a hallgatott tanítás szerint él, azaz megvalósítja mindazt, amit Krisztus kér követőitől, míg a balgák megelégszenek a tanítás elméleti ismeretével, de egészen más életmódot folytatnak. Döntéseiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Cselekedjünk minden élethelyzetben előrelátóan és bölcsen, hogy az üdvösséget elnyerjük!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot! Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk! Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni! Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk!

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek. Tehát: gyümölcseikről ismeritek fel őket.”
Mt 7,15-20

Elmélkedés

Isten minden korban gondoskodik arról, hogy üzenete, tanítása eljusson az emberekhez. Az ószövetségi időkben prófétákat küldött, akik az ő akaratát, szándékait közvetítették az emberekhez. Az idők teljességében a Fiát, Jézust küldte el hozzánk. A következő évszázadokban egészen napjainkig minden időben felléptek olyan személyek, akik hitelesen közvetítették Isten üzenetét.

Emellett azonban mindig voltak a történelem folyamán, mind a Krisztus előtti, mind az őt követő idők során olyanok, akik elferdítették, meghamisították Isten üzenetét. Azt állították magukról, hogy Isten küldöttei, valójában egy könnyebb utat hirdettek, amely távol áll az evangéliumi úttól. Akik nehéznek találják a krisztusi követelményeket, szívesen hallgatnak az ilyen hamis prófétákra. Az ilyen hamis próféták különösen a végső idők bekövetkezte előtt fognak feltűnni, s a könnyelműen gondolkodók közül sokan fogják őket követni, mert nem ismerik fel, hogy eltorzított igazságot hirdetnek. A hamis próféták felismerése nem könnyű, mert azt a látszatot keltik, hogy Isten megbízása alapján munkálkodnak, valójában azonban felforgató, megtévesztő tevékenységet folytatnak.

Jézus figyelmeztetése mindannyiunknak szól. Legyünk bölcsek és kövessük a krisztusi tanítást!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, kit szívemből szeretek, tudom, hogy nincs gyümölcse lelkemnek, ha Szentlelkednek harmata nem öntözi és szereteted sugara nem melegíti; kérlek, légy irgalmas hozzám, végy szerető karodra és gyullaszd föl bennem Lelkednek tüzét! Íme: testemet és lelkemet neked adom, legyen a tiéd.

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne vessétek oda a szent dolgokat a kutyáknak, és ne szórjátok gyöngyeiteket a sertések elé, hogy lábukkal el ne tapossák azokat, és megfordulva, szét ne tépjenek titeket is. Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik! Ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása. A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják!
Mt 7,6. 12-14

Elmélkedés

Jézus egy olyan jótanácsot fogalmaz meg a mai evangéliumban, amelynek megvalósítása nagyon egyszerű és hasznos a gyakorlati életben. Ezt mondja: „Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik!” A szentírástudósok evangéliumi aranyszabálynak nevezik ezt a mondást, amely valóban jó útmutatásnak bizonyul számos élethelyzetben. A szabály érvényességét azzal igazolja a mi Urunk, hogy ez a törvény és a próféták tanítása. Korábban már hivatkozott az ószövetségi törvényre, amelyet Isten Mózes által adott a választott népnek, valamint a prófétai üzenetekre is azzal kapcsolatban, hogy mindezek beteljesítését akarja végrehajtani. Az aranyszabály tehát nem csupán egy fontos bölcsességet vagy egy ésszerű alapelvet fogalmaz meg, hanem Jézus új törvényének az alapja az emberi kapcsolatokban. Végsősoron ugyanezt fogalmazza meg a főparancs második része is: Szeresd embertársadat, mint saját magadat! Mivel önmagunknak soha nem akarnánk rosszat és nem ártanánk magunknak, hiszen ez van emberi természetünkbe kódolva, ezért válhat ez az igazság az emberi kapcsolatok szintjén is mércévé. Ne okozzunk kárt másoknak, hanem olyan tisztelettel és szeretettel forduljunk mások felé, mint amilyet mi is elvárunk tőlük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el! Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk téged! Add, hogy felismerhessünk téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat! Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni neked! Add, hogy tudjunk mindig leborulni istenséged titka előtt!