Battaplébánia

Egyszer néhány farizeust és Heródes-párti embert küldtek Jézushoz, hogy szaván fogják őt. Azok odamentek hozzá, és megszólították: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy. Nem befolyásol a mások véleménye, és nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Jézus azonban átlátott álnokságukon, és ezért így szólt: „Miért akartok tőrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” Erre odavittek egyet. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata ez?” Azok ezt felelték: „A császáré.” Jézus pedig így folytatta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak.
Mk 12,13-17

Elmélkedés

Miután a vallási vezetők hiába kérdezték Jézust származásáról és hatalmáról, viták sorát kezdeményezik vele, amelynek az a célja, hogy belekössenek tanításába és olyan kijelentésekre kényszerítsék, amelyek alapján vádolhatják majd őt. A mai evangéliumban az első ilyen vitáról olvasunk, amelynek témája az adófizetés. Az adófizetés kérdése minden bizonnyal megosztotta a korabeli társadalmat és a mindennapi beszélgetések tárgya lehetett. Az engedékenyebbek elfogadhatónak tartották, hogy a zsidók adót fizessenek az elnyomó rómaiaknak, mert ilyen módon megőrizhető volt az ország békéje. A lázadó lelkületűek eleve elutasították az idegen uralmat, nem tűrték el, hogy a rómaiak gyakorolják felettük a hatalmat, ráadásul még adót is kellett fizetni nekik. E lázadás a rómaiakkal való szembekerülést jelentette.

A vitaindító kérdés így hangzik: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Vajon melyik oldalra áll Jézus? Beletörődik abba, hogy Isten választott népe nem szabad és helyesli az elnyomókkal való békés viszonyt? Vagy lázadásra bíztatja honfitársait? Jézus ezt mondja: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” E bölcs válasszal kikerüli a csapdát, nem nyilvánít véleményt e politikai kérdésben, ugyanakkor most is felhívja a figyelmet az Istennek járó tisztelet fontosságára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, szívem szeretet nélkül nem tud meglenni. De még sokáig kell veled menetelnem, míg szeretetedet igazán megismerem. Akkor talán megtanulom, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol kész leszek feltétel nélkül magam odaadni. Szívem tele van boldogság utáni vággyal, de ez a vágy is megkínoz, mert nem tud igazán beteljesülni. Ezért kell előbb abba a sötétségbe esnem, mely önző kívánságaimat kioltja. Csak akkor lesz a szeretetem oly erős, mint a halál, mert akkor saját önzésem börtönét törtem át, és szabaddá lettem, mint ahogy a halál szabaddá tesz bennünket az isteni élet dicsőségére. Uram, töltsd be ürességemet, hogy szereteted halvány sugarát mindig láthassam!

Jézus a szenvedését megelőző napokban példabeszédekben kezdett szólni a főpapokhoz és a nép elöljáróihoz: Egy ember szőlőt ültetett. Bekerítette sövénnyel; pincét is ásott, meg őrtornyot is épített benne. Aztán bérbe adta a szőlőmunkásoknak, és elutazott messze földre.
Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőmunkásokhoz egyik szolgáját, hogy beszedje a szőlő terméséből neki járó részt. Ezek azonban nekiestek, megverték, és üres kézzel elkergették. Ekkor másik szolgát küldött oda hozzájuk: annak betörték a fejét, és gyalázatosan elbántak vele. Küldött egy harmadikat is: azt megölték. Küldött aztán még többet: közülük egyeseket megvertek, másokat pedig megöltek. Ezután már csak az egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. Végül őt küldte hozzájuk, mert így gondolkodott: „A fiamat csak becsülni fogják.” A szőlőmunkások azonban így biztatták egymást: „Itt az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz az öröksége!” Nekiestek tehát, megölték, és kidobták a szőlőből. Vajon mit tesz majd erre a szőlő ura: Elmegy, elpusztítja a szőlőmunkásokat, és másoknak adja ki a szőlőt. Nem olvastátok az Írást?
A kő, amelyet az építők félredobtak, szegletkővé lett.
Az Úr tette azzá; csodálatos dolog ez a mi szemünkben.
Erre el akarták fogni Jézust, de féltek a néptől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta a példabeszédet. Otthagyták tehát, és eltávoztak.
Mk 12,1-12

Elmélkedés

A múlt héten a szombati evangélium azzal fejeződött be, hogy Jézus nem válaszolt a vallási vezetők azon kérdésére, hogy milyen hatalommal cselekszik. Emögött az is meghúzódik, hogy nem ismerte el őket vallási vezetőknek és megkérdőjelezte vallási tekintélyüket. Neki, az Isten Fiának joga van ahhoz, hogy a jeruzsálemi templomban, az ő Atyjának házában rendet tegyen, tanítson és gyógyítson, a kérdezőknek viszont nincs joga ahhoz, hogy felelősségre vonják őt emiatt.

Ugyanezt a gondolatot folytatja a mai evangéliumban a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd, amelyet a korábban kérdezőkhöz, a jelenlévő főpapokhoz és a nép vallási elöljáróihoz intéz. Ne legyen kétségünk afelől, hogy a címzettek rögtön felismerték önmagukat a példabeszédben szereplő gonosz szőlőmunkásokban. A példázat egyrészt bemutatta elődeik gonosz tetteit, Isten küldötteinek, a prófétáknak bántalmazását és megölését, másrészt előrevetítette, hogy elveszítik vallási hatalmukat, amely felháborodást váltott ki belőlük. A példabeszéd ugyanakkor előre jelezte Jézusnak, mint Isten Fiának sorsát is, akit nem sokkal később elfognak és keresztre feszítve megölnek, de Isten mégis felmagasztalja őt. Az emberi gonoszság ugyan Jézus halálát okozza, de az isteni jóság őt emeli jelként a magasba, őt dicsőíti meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, arra rendeltél minket, hogy örömben éljünk. A munka egyedül nem töltheti be életünket; add hát, hogy megértsük az öröm mélyebb értelmét, az ünnep, az ünneplés, a játék, az üdülés, a pihenés, a művészet belső gazdagságát és felemelkedettségét, de leginkább add meg a bennünket szerető, ránk váró emberekkel való együttlét örömét. Örömvárásunknak az legyen a csúcspontja, mint ahogyan te is mondottad: öröm nekem az emberek között lenni.

Cserháti József

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította.
A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott.
Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek.
Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.
Lk 9,11b-17

Elmélkedés

Kimeríthetetlen forrás

A mai napon az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Jézus Krisztust ünnepeljük. E jelenlét annak köszönhető, hogy az Úr gondoskodott arról, hogy mennybemenetele után továbbra is itt legyen köztünk. Az utolsó vacsorán a kenyeret az ő testeként, a bort pedig az ő véreként adta apostolainak, és megparancsolta nekik, hogy halála és feltámadása emlékezetére ismételjék meg cselekedetét. Ezt a cselekedetét, felajánlását és áldozatát tesszük jelenvalóvá a szentmisében.

Csodálatos titok számunkra Jézus megtestesülése. Isten látható emberi testet vett magára, emberré lett, hogy egészen közel kerüljön hozzánk, emberekhez. De még ennél is csodálatosabb, hogy Isten megjelenik az átváltoztatott kenyérben és borban, hogy kezünkbe és szívünkbe adja önmagát. Újra és újra egészen közel akar jönni hozzánk, hogy bennünk éljen, és ez a találkozás a szentáldozásban valósul meg. Ekkor találkozik Isten vágya, hogy egyesüljön az emberrel és az ember vágya, hogy egyesüljön az Istennel. Ennél közelebb már nem kerülhet hozzánk Isten, hiszen, ha a szentáldozásban magunkhoz vesszük őt, akkor valóban bennünk él.

Az Oltáriszentség mai ünnepe sokak számára inkább a külsőségekről szól és nagyon sajnálatos, ha valaki számára csak a külsőségekről. Nagyon dicséretes, amikor a városok és falvak utcáin díszes virágszőnyegeket készítenek a hívek, akik ilyen módon is kifejezik tiszteletüket az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus iránt. Lelkes öröm tölti el mindazokat, akik részt vesznek a látványos úrnapi körmeneten, amely során hitünk titkát, az Oltáriszentségben köztünk élő Krisztust mutatjuk meg a világnak. Igazi tanúságtétel ez arról, hogy az Úr a mi életünk forrása. Emellett azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az Eucharisztia iránti legnagyobb tisztelet az, ha magunkhoz vesszük Krisztus testét a szentáldozásban. Éppen a szentáldozás mutatja azt, hogy a bensőséges lelki találkozás mindenféle külső megnyilvánulásnál fontosabb. Az Oltáriszentségben Isten választ ad arra az emberi kérdésre, hogy miként egyesülhetünk vele. Ha Krisztus testét magunkhoz vesszük, Isten él bennünk.

A mai ünnep evangéliuma a csodálatos kenyérszaporítás eseményét beszéli el. A tanítványok azt kérik Mesterüktől, hogy küldje haza a nagyszámú népet, mert a pusztaságban nincs ennivalójuk az embereknek. Ők úgy gondolják, hogy ebben a helyzet nincs más megoldás, de nagyon is emberien gondolkodnak. Jézus viszont tud más lehetőséget, hiszen bárhol is jelenik meg az emberi tehetetlenség és ütközik leküzdhetetlennek látszó határokba az emberi cselekvésvágy, ott Isten új utakat képes nyitni. Az isteni gondoskodás egy csoda révén olyan lehetőséget ad, amire az emberek nem is gondolnak, nem is számítanak. Ennek köszönhetően mindenki bőséggel ehet a Jézus által megszaporított kenyérből. Az evangélista azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy miután mindenki jóllakott, még tizenkét kosárnyi volt a maradék. Lám, ennyire nagylelkűen, bőkezűen adakozik Isten!

Az Oltáriszentség esetében szintén megfigyelhetjük ezt az isteni bőkezűséget. Isten úgy adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben, hogy közben nem fogyatkozik meg. Az Eucharisztia, az élő kenyér az élet kimeríthetetlen forrása számunkra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a kereszten örökre és visszavonhatatlanul odaadtad magadat Istennek és nekünk. Felajánlásod értünk bemutatott áldozat. Hittel valljuk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben, amely az örök élet kenyere számunkra. E titokzatos kenyér a te áldozatodat teszi jelenvalóvá a szentmisében, hogy lelkünk tápláléka légy. Élj bennünk szent tested által, hogy életünket a te szolgálatodra és az evangélium hirdetésére szenteljük! Úgy akarunk élni, ahogyan te éltél, és úgy akarunk szeretni mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. A te áldozatodhoz odatesszük a mi áldozatunkat is, felajánljuk egész életünket Istennek.

Abban az időben: Jézus ismét Jeruzsálembe ment tanítványaival. Amikor a templomban járt, odaléptek hozzá a főpapok, az írástudók meg a nép elöljárói, és megkérdezték tőle: „Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?”
Jézus így válaszolt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Feleljetek rá, és akkor majd én is megmondom nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. János keresztsége a mennyből volt-e vagy az emberektől? Válaszoljatok nekem!”
Erre tanakodni kezdtek egymás között. Így okoskodtak: „Ha azt mondjuk: „A mennyből volt”, azt fogja felelni: „Hát akkor miért nem hittetek neki?” Mondjuk talán azt, hogy Az emberektől?” Féltek azonban a néptől, mert mindenki azt tartotta, hogy János valóban próféta volt. Végül is ezt válaszolták: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt felelte: „Akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem ezeket.”
Mk 11,27-33

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet azzal kezdődik, hogy felsorakoznak Jézus előtt a zsidó vallási vezetők: a főpapok, az írástudók és a nép elöljárói. Ez utóbbi csoport alatt a főtanács egyes tagjait kell értenünk és nem a tanács valamennyi tagját. Szándékuk világos, számon akarják kérni Jézust, ezért a következőt kérdezik tőle: „Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?” Nem nevezik meg pontosan, de könnyen kitalálhatjuk, hogy mire gondolnak.

Mivel a jelenet közvetlenül a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése utáni napon történt, ezért egyrészt ezt jelenti. Ők is a messiási idők jeleként értelmezhetnék a jézusi tettet, de ez annak elfogadását jelentené, hogy Jézus a Messiás. Másrészt kérdésük Jézus egész tevékenységére, azaz tanítására és csodáira is irányul. A szenvedése előtti utolsó napokban ugyanis Jézus a jeruzsálemi templomban tanít és csodákat tesz. Fellépését a nép örömmel fogadta, a vallási vezetők viszont nem akarták tudomásul venni, hogy megkérdezésük nélkül egy vándortanító ilyet tesz a templomban, ráadásul Jézus nagy tekintélynek örvendett a nép körében.

Jézus ugyan hivatkozhatna a mennyei Atyától kapott küldetésére és isteni tekintélyére, de mégsem teszi, mert jól ismeri a kérdezők elutasítását és hitetlenségét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten! Te egyszülött Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust örök főpappá és a mindenség Királyává tetted, hogy szeplőtelen áldozatként a kereszt oltárán engesztelésül odaadja önmagát, és véghez vigye az emberek megváltásának szent művét. Részesíts minket az ő országának lelkületéből, mert az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, az igazságosság, a szeretet és a béke.

Miután Jézus a tömeg örömujjongása közben bevonult Jeruzsálembe, fölment a templomba. Ott körülnézett, és mindent szemügyre vett. Mivel már esteledett, a tizenkét apostollal együtt kiment Betániába. Amikor másnap eljöttek Betániából, Jézus megéhezett. Messziről látott egy zöldellő fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valami gyümölcsöt. De amikor odaért, csak leveleket talált rajta, mert még nem érkezett el a fügeérés ideje. Ekkor így szólt: „Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Tanítványai is hallották ezt.
Nemsokára Jeruzsálembe érkeztek. Jézus bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta, és senkinek sem engedte meg, hogy bármit is keresztülvigyen a templom területén. Azután megmagyarázta: „Hát nem azt tanítja az Írás: „Az én házamat minden nép az imádság házának nevezi majd?” Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Amikor a főpapok és az írástudók értesültek erről, azon tanakodtak, miképpen okozzák vesztét. Féltek ugyanis tőle, mert az egész nép lelkesedett tanításáért. Amikor beesteledett, Jézus tanítványaival együtt elhagyta a várost.
Másnap reggel, amikor a fügefa mellett vitt el az útjuk, látták, hogy tövestül elszáradt. Péter visszaemlékezve Jézus szavaira, így szólt hozzá: „Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, elszáradt!” Jézus ezt válaszolta nekik: „Higgyetek az Istenben! Bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja a hegynek: „Emelkedjél föl, és vesd magad a tengerbe”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, az valóban úgy is lesz. Azért mondom nektek, bármit kértek imádsággal, higgyétek, hogy megkapjátok, és el is nyeritek. Amikor pedig imádkozni készültök, bocsássatok meg annak, akire nehezteltek, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket! Mert ha ti nem bocsátotok meg egymásnak, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
Mk 11,11-26

Elmélkedés

A fügefa megátkozásának és másnapi elszáradásának története foglalja keretbe a templom megtisztításának eseményét a mai evangéliumban. A két eseményt az kapcsolja össze, hogy Jézus fellépésével beköszöntött a messiási időszak. Itt az ideje annak, hogy az emberek a bűnbánat gyümölcseit teremjék és itt az ideje, hogy helyesen tiszteljék Istent. Jézusnak tehát elvárásai vannak immár nem a fákkal, hanem az emberekkel kapcsolatban. Jogosan várja, hogy Isten házát semmiféle méltatlan dologra ne használják, mert eljött az ideje annak, hogy ez a hely, a jeruzsálemi templom, Isten lakóhelye valóban az imádság háza legyen. Jézus csalódottsága mindkét esetben megmutatkozik. Először nem talál ehető gyümölcsöt a fügefán, majd a templomhoz méltatlan tevékenységekkel kell szembesülnie. Mindkét esetben Jézus azonnal, szinte gondolkodás nélkül cselekszik: ítéletet mond a fügefára, amely másnapra megvalósul, majd pedig azonnal elkezd rendet tenni a templomban. Összeköti a két esetet az a tény is, hogy az Úr úgy lép fel, mint akinek joga van cselekedni.

A messiási idők felismerése az emberek részéről nem tűr halogatást. Azonnal kell cselekednie mindenkinek és nem szabad döntésünket későbbi időkre halasztanunk, mert az Úr most várja tőlünk, hogy cselekedjünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, azt parancsoltad nekünk, hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint saját magunkat. Szerettél bennünket, ezért nem elégedtél meg azzal, hogy a biztos part felől csak tanácsokkal láss el minket. Nem is hagytál ránk kész receptgyűjteményt, hogy bármely szituációban gondolkodás nélkül kövessük azokat. Azt kívánod tőlünk, hogy téged követve, életünket megosszuk másokkal, mint ahogy te tetted, Királyunk.

J. Brunner

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és a nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt Felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52

Elmélkedés

Első olvasatra teljesen szokványos csodaelbeszélésnek tűnik a mai evangélium története, amelyhez hasonló eset szép számmal található az evangéliumokban. Jézushoz segítségért fordul egy vak ember, aki aztán meggyógyul, visszanyeri szemevilágát. Ha jobban megfigyeljük a történetet, akkor észrevesszük, hogy tulajdonképpen nem is a csoda, a csodás gyógyítás a fontos ebben az esetben, hiszen a leírásból hiányoznak a csodaelbeszélésekre jellemző elemek. Nincs szó benne a beteg nyomorúságos helyzetéről, nem szerepel benne semmiféle mozdulat vagy érintés Jézus részéről, ami a gyógyulást eredményezné, hiányzik belőle az Úr Atyához való fohászkodása, imája, és a gyógyult személy további sorsának bemutatása is elmarad.

Márk evangélistát nem a csoda ténye, hanem annak háttere érdekli. Ennek köszönhetően kerül a leírás középpontjába a hit. A vak Bartimeus hittel fordul Jézushoz. Hitét fejezi ki azzal, hogy Jézust, „Dávid fiának,” azaz az eljövendő Messiásnak nevezi. A korabeli felfogás szerint ugyanis a Messiás Dávid király leszármazottja lesz és a messiási időkben rendkívüli csodák fognak történni. A gyógyulást követően Jézus szintén a hitre hivatkozik, mint olyan erőre, amelynek köszönhetően következett be a gyógyulás.

Mindent hittel kérni és hittel elfogadni, ezt kell napról napra tanulnom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Amíg közénk nem jöttél, azt gondolhattuk, hogy Isten csak a fölöslegből adott nekünk. De amióta önmagadat kiüresítve közénk jöttél, egy lettél velünk, tudjuk, hogy a te lényegedhez tartozik ez a szeretetből fakadó szegénység: nemcsak valamit akarsz adni mérhetetlen gazdagságodból, mint a földi gazdagok, hanem mindenedet – önmagadat adod nekünk. Adj Uram, nekem is lelkületedből!

Várnagy András

Abban az időben: Jézus és a tanítványok úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, a tanítványok pedig aggódva követték őt.
Jézus ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, hogy mi vár reá. „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, kiszolgáltatják a pogányoknak, és azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik. De harmadnapra feltámad.”
Akkor Zebedeus fiai, Jakab és János, odamentek Jézushoz, és ezt mondták neki: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk!” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.”
Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek! Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!”
Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és a bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Amikor a többi tíz ezt meghallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De köztetek ez ne így legyen! Ha valaki közületek ki akar tűnni, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája! Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mk 10,32-45

Elmélkedés

A mai evangélium első részében Jézus a Jeruzsálemben rá váró szenvedésről és halálról beszél tanítványainak, ez már a harmadik alkalom útja során, hogy ezt a témát előhozza. Úgy tűnik, hogy apostolai és tanítványai szívét nem nagyon érinti meg Mesterük várható szenvedésének és halálának gondolata, mert ezt követően számunkra egészen furcsa jelenet következik. Jakab és János apostolok azzal a kéréssel állnak elő, hogy Jézus megvalósuló uralmakor ők kerülhessenek majd a jobb és a bal oldalára. Elképzelésük egyébként megfelel a korabeli zsidó várakozásoknak, amely szerint a Messiás földi uralkodó lesz. Az Úr válasza két irányba mutat: egyrészt helyteleníti ezeket a messiási elképzeléseket. Ő nem földi uralkodó, király vagy hadvezér akar lenni, nem a politikai hatalmat akarja magához ragadni, hanem Isten szenvedő szolgája, aki engedelmességével, önfeláldozásával szerzi meg az emberek számára a megváltást. Másrészt, ha az ő küldetése az emberek szolgálata, akkor követőinek is készen kell állniuk ugyanerre. A versengés helyett a szolgálat szellemét kell megtanulnia mindannak, aki Krisztus követője akar lenni.

Lehet egy közösségben rangra vagy vezető szerepre törekedni, de ez nagyobb felelősséget jelent a közösség tagjaiért, és a vezető mindenkor tekintse munkáját szolgálatnak és ne hatalomgyakorlásnak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Hálát adok az egészséges pihenésért, amellyel megajándékoztál. Újraébredt lelkem legyen egészen a tiéd! Ezen a napon úgy akarok járni-kelni, mint te, mindenütt jót akarok cselekedni. Minden embert, aki csak találkozik velem, úgy fogadok, mint akit te küldtél hozzám. Ő a testvért lássa bennem, az én szavaimból és tekintetemből pedig a krisztusi szeretet sugározzék reá. Senki se távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna! Add, hogy magamat elfelejtsem, és bele tudjam élni magam mások helyzetébe! Add, hogy sohase veszítsem el önuralmamat, és ne legyek barátságtalan vagy sértő! Add meg, hogy mindig megnyerő modorú legyek, és éljen bennem szikrányi humor, hiszen erre olyan nagy szükség van a szomorú világban! Végül add meg, hogy mindenkit legalább egy parányit vezessek közelebb szent Fiadhoz a Szűzanya által! Ámen.

Szent XXIII. János pápa

A gazdag ifjúval folytatott beszélgetés után Péter apostol megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.”
Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, az utolsókból pedig elsők.”
Mk 10,28-31

Elmélkedés

A gazdag ifjúval történő találkozásról olvastunk a tegnapi evangéliumban. Bár jó szándék vezette őt, végül mégsem vállalkozott Jézus követésére, mert vagyonáról és az általa nyújtott biztonságról és kényelemről nem akart lemondani, ezért inkább eltávozott. Távozását követően Jézus tanítani kezdte a vele lévőket a gazdagságról és annak veszélyéről. Ez a tanítás folytatódik a mai részletben.

Péter apostol arra hivatkozik, hogy ő és apostoltársai, valamint más tanítványok a gazdag ifjúval ellentétben mindenükről lemondtak, felhagytak korábbi mesterségükkel, amikor Jézus megszólította és követésére hívta őket. Tekinthetnénk önálló, az előzményektől független beszélgetésnek is ezt a részt, de mégis helyesebb ahhoz kapcsolnunk, mivel a Krisztus-követés és az örök élet mindkettőben szerepel. Az ifjú hosszas gondolkodás, megfontolás után lépett Jézushoz, de mégsem indult el végül a követés útján. Vele ellentétben az apostolokat egészen váratlanul, munkájuk közben érte a meghívás és gondolkodás nélkül elindultak Jézus nyomában. Az ifjút már a kezdetektől foglalkoztatta az örök élet kérdése, amellyel Isten jutalmazza az embert evilági jócselekedeteiért és helyes életviteléért, Jézus tanítványai viszont korábban nem gondoltak erre, csak most merült fel bennük a kérdés.

Hűséges Krisztus-követésünket Isten az örök élettel jutalmazza.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hála neked, szentséges Atyánk, mert megadod nekünk, hogy látható szentélyt építsünk, mely Isten és ember kegyelmi kapcsolatának csodálatos jelképe és színhelye: ide várod jóságos szívvel az élet zarándokútját járó népedet. Híveidből is itt építesz magadnak élő templomot, és itt gyarapítod világszerte elterjedt Egyházadat, hogy Krisztus titokzatos testévé váljék, és mennyei Jeruzsálemmé legyen végül, mint valóra vált béke-látomás. Ezért szentjeid boldog seregével együtt a dicsőség templomában magasztalunk téged.

Abban az időben: Amikor Jézus útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” Ekkor az így válaszolt: „Mester, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.”
Jézus ránézett és megkedvelte. Ezt mondta neki: „Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere és kövess engem!” Ennek hallatára ő elszomorodott, és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.
Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: ,;Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” A tanítványok megdöbbentek szavain. Jézus azonban megismételte: „Fiaim, milyen nehéz bejutni a gazdagoknak az Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” Azok még jobban csodálkoztak, és kérdezgették egymást: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.”
Mk 10,17-27

Elmélkedés

A mai evangélium egy érdekes találkozást és beszélgetést ír le. Jézushoz lép egy név szerint meg nem nevezett ifjú, aki az örök életre jutás felől érdeklődik. A parancsok megtartása egészen természetes számára, valami többet szeretne és szándéka itt találkozik Jézus akaratával, aki szintén többet szeretne tőle, egy tökéletesebb életre hívja meg, amelynek feltétele a földi javakról való lemondás. Ezt hallván az ifjú inkább eltávozik, mert nagy vagyonáról nem akart lemondani. Az eset kapcsán, amelynek szem- és fültanúi voltak a tanítványok, Jézus tanítást ad a gazdagság veszélyéről.

Elmélkedésünkben figyeljünk most az ifjú szándékára. Biztosan nem meggondolatlanul lép Jézushoz, hanem már jó ideje foglalkoztatja őt a kérdés az örök élettel, az üdvösséggel kapcsolatban. Jó jel, hogy nem csupán a földi életére gondol, hanem örök sorsára is, és tudja, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Igazi bölcsességre vall az a gondolat, hogy már földi élete során tennie kell valamit annak érdekében, hogy halála után az örök életre juthasson. Erős benne továbbá a vágy, hogy a törvények megtartásán túl valami olyan jót tegyen, ami valóban érdemnek számít Isten előtt. Jézus előtti térdre borulása és tiszteletteljes megszólítása arról tanúskodik, hogy elismeri Jézus tanítói hatalmát. Látszólag tehát minden rendben van szándékával, csupán egy valami hiányzik belőle: jobban bízzon Istenben, mint a földi javakban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Mi a hét első napján elmegyünk házadba, hogy hallgassuk szolgáid tanítását. De te nem engeded, hogy ez csupán egy alkalom legyen. Elküldted Fiadat, hogy erőd mutatkozzon meg benne. Nem hagyod, hogy hétről hétre megszokásból járjunk a hajlékodba. Akarod, hogy érezzük hatalmadat, igéid erejét, mely átformálja életünket. És akarod, hogy megszabaduljunk a bennünk lévő tisztátalan lélektől. Szent Fiad megtisztít bennünket minden gonoszságtól, és erőt lehel belénk, hogy hetente ne csak egy órát töltsünk veled, hanem megtapasztaljuk jelenlétedet napról napra, és hirdessük dicsőségedet, amerre járunk. Add kérünk, hogy Szent Fiad ereje sugározzon minden szolgádból, belőlünk is!

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”
Jn 16,12-15

Elmélkedés

Megmutatom a Szentháromságot

Egy idős atya egyszer meglátogatta régi ismerősét, akivel éveken keresztül együtt tanított teológiát az egyetemen, de már jó ideje nem találkoztak. Nem kérdezték egymást a közben eltelt évekről, hanem rögtön teológiai kérdésekről kezdtek beszélgetni, miként a régi időkben is. Néhány kisebb jelentőségű kérdés után a Szentháromság témája került elő. A vendéglátó atya ezzel kezdte mondandóját: „Közel harminc évig tanítottam a szentháromságtant, de most belátom, hogy rosszul tanítottam, sokkal egyszerűbben kellett volna. Most megmutatom neked a Szentháromságot!” Ez a felvezetés igazán kíváncsivá tette a vendégségbe érkezőt, aki évek múltán is jól emlékezett arra, hogy mennyit beszélgettek, sőt vitatkoztak annak idején a katolikus hit ezen valóban legtitokzatosabb, legnehezebben megközelíthető igazságáról. A másik atya közben a bal kezét kissé előrenyújtva kinyitotta a tenyerét: „Ez az Atya, a mennyei Atya, az első isteni személy. Ő az, aki mindig ad, adományai megmutatkoznak a teremtésben és a gondviselésben.” Aztán előrenyújtott jobb kezét maga felé húzta és ezt mondta: „Ez pedig a Fiú, a második isteni személy, aki elfogadó. Elfogadja azt, amit az Atya kér tőle és elfogadja mindazt, amit az emberek neki felajánlanak szeretettel.” Vendége ekkor közbevetette: „Most aztán kíváncsian várom, hogyan mutatod meg a Szentlelket.” Erre a magyarázó atya egyszerűen összekulcsolta a két kezét: „Ez pedig a Szentlélek, aki összekapcsolja, egyesíti az Atyát és a Fiút.”

A Szentháromság titkának megértéséhez ugyan ez a szemléltetés sem tökéletes, de talán segít abban, hogy megértsük az isteni személyek egységét, egymással való kapcsolatát, és közös szeretetük kiáradását az ember felé. Isten szeretete ugyanis nem csupán a három isteni személy között árad, hanem kiárad az emberek felé is. Az Atya szeretete megnyilvánul abban, hogy megteremtette a világot és benne az embert, valamint gondoskodik arról, hogy az ember megfelelő módon élhessen. A Fiú szeretete a megváltásban, Jézus szenvedésében és kereszthalálában mutatkozik meg leginkább az emberek felé. Áldozata Isten végleges elköteleződését jelenti az ember mellett. A harmadik isteni személy, a Szentlélek pedig megszentelő munkája által lép be az életünkbe, s egyrészt szüntelenül kiárasztja felénk az isteni szeretetet, másrészt meghív bennünket az isteni szeretetközösségbe. Ebben az értelemben a szentháromságos Isten állandóan úton van az ember felé, az ember pedig úton van Isten felé. Keressük Istent, vágyódunk szeretetére, és addig nem nyugszunk meg, amíg el nem jutunk az ő örök szeretetébe.

Szentháromság vasárnapjának evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus megígéri tanítványainak, követőinek a Szentlelket, aki folytatni fogja a világban az általa megkezdett művet. A Fiúnak, Jézusnak az volt az Atyától kapott küldetése, hogy meghirdesse Isten országát és az embereket az Atyához vezesse. A földről való távozása, mennybemenetele után a Szentlélek által lesz jelen Isten a világban, ő vezet bennünket örök hazánk és az örökkévalóság felé. Törekedjünk arra, hogy eljussunk a Szentháromság boldogságába!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket életünk során, hogy eljussunk az örökkévalóságba!