Battaplébánia

Egyik napon, amikor Jézus tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek körülötte, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje akkor arra indította Jézust, hogy gyógyítson.
Ekkor néhány férfi egy béna embert hozott hordágyon. Be akarták vinni a házba, hogy eléje tegyék, de a tömeg miatt nem fértek hozzá. Ezért fölmentek a tetőre, és azon át bocsátották le ágyastul a középre, Jézus elé. Hitük láttára Jézus így szólt: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid.”
Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nemde egyedül Isten?” Jézus pedig gondolataikba látva megszólalt: „Miért gondolkodtok így magatokban? Mi könnyebb, ha azt mondom: „Bocsánatot nyertek bűneid!” – vagy azt: „Kelj föl és járj!”? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma földön a bűnök megbocsátására.” Ezzel a bénához fordult: „Mondom neked, kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Erre ő a szemük láttára tüstént fölkelt. Fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent magasztalva hazament. Erre mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták Istent, és félelemmel eltelve mondogatták: „Csodadolgokat láttunk ma.”
Lk 5,17-26

Elmélkedés

A béna meggyógyításának csodáját Lukács evangélista érdekes megjegyzéssel vezeti be: „az Úr ereje arra indította Jézust, hogy gyógyítson.” A mindenható Istenre, a mennyei Atyára kell itt gondolnunk, akinek a küldötte Jézus. Ő adja Jézus ajkára az igazság tanítását. Ő serkenti küldöttét cselekvésre. Ő áll Jézus cselekedeteinek hátterében. Az ő irgalmassága nyilvánul meg abban, hogy a betegek meggyógyulnak. Nélküle Jézus nem tesz semmit. Hozzá fohászkodik Jézus sok csodája előtt, és neki ad hálát minden sikeres cselekedetéért. Őrá irányítja az emberek figyelmét. Őt, az Atyát akarja megdicsőíteni minden cselekedetével.

A béna esetében Jézus nem csupán a testi betegséget szünteti meg, hanem a lelkét is meggyógyítja, megbocsátja bűneit. A bűnök megbocsátása szintén az Atyától, az irgalomban gazdag Istentől ered. Attól az Atyától, akivel Jézus egységben van, s emiatt jelentheti ki azt, hogy a béna ember bűnei bocsánatot nyertek. A jelenlévők szintén jól tudják, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, azt viszont már nem tudják, nem ismerik el, hogy Jézus milyen kapcsolatban van Istennel, ezért minősítik kijelentését káromkodásnak.

Ma rövid fohászokkal fordulok irgalmas Atyámhoz és kérem tőle bűneim bocsánatát. Hálát adok neki, hogy irgalmával felém hajol és szeretetével felemel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött! Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége!

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme. Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.
S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”
Lk 3,1-6

Elmélkedés

Az óra a jelent mutatja

Lukács evangélista időmeghatározással kezdi Keresztelő János tevékenysége leírását. János akkor lépett fel a nép körében, amikor a Római Birodalomban immár tizenötödik éve Tibériusz császár uralkodott. Az evangélista elegendőnek tartja az év ilyen megjelölését. Mai fogalmaink szerint nem neveznénk pontosnak ezt a kissé elnagyolt időmeghatározást, mi kíváncsiak lennénk a hónapra és a napra is. Abban a korban persze más területeken is hasonlóan bántak az idővel. Az ókori olimpiák történetéről szóló könyvben olvasom, hogy az egyik legelső versenyszám a stadionfutás volt, amelynek távja csaknem 200 méter volt. Az győzött, aki elsőként haladt át a célvonalon, de hogy mennyi idő alatt sikerült ez a Krisztus előtti évszázadokban, arról nem maradtak feljegyzések. Manapság egy hasonló versenyen századmásodpercek és ezredmásodpercek döntenek, és a viták megelőzésére olyan időmérő eszközökre van szükség, amelyek képesek erre a pontosságra.

Az ember az időt mindig folyamatában nézi. Az időben zajló események meghatároznak egy időrendiséget. A történésekhez és eseményekhez hozzárendeljük az időt. A múlt eseményeire visszaemlékezünk, a jövő eseményeit előre tervezzük, tudván, hogy azok is idővel a múlt részévé válnak. Emberi életünk is az időben zajlik. Tudjuk születésünk dátumát, tudjuk, hogy mikor kezdtünk el a különböző szintű iskolákba járni, mikor kezdtünk el dolgozni. Életünk jelentősebb eseményeit napra pontosan megjegyezzük és évente akár meg is ünnepeljük annak évfordulóját. Gyerekkorunktól kezdve hozzászokunk ahhoz, hogy tanulásunk és munkánk az időhöz kötött. Az iskolai tanóra becsengetéssel kezdődik és kicsengetéssel fejeződik be. A munkaidő kezdetét kötelező, a végét illő betartani. Pontos ideje van az autóbusz, a vonat, a repülőgép és más közlekedési eszközök indulásának és érkezésének, s mivel atomórához igazított okostelefonjaink segítségével mindig tudjuk a pontos időt, bosszankodunk az esetleges késések miatt. Órák vesznek körül minket mindenütt, amelyek jelzik számunkra a pontos időt. Minden óra a jelen idejét mutatja. Nem a múltat és nem a jövőt. Az óra jelzi az idő múlását és emlékeztet minket a mi időnk múlására.

Életünk során állandóan ellentétbe kerülünk az idővel. A gyermek és a fiatal a jövőben él, amikor előre tervezgeti életét. Az idősek pedig a múltjukból, emlékeikből élnek. Mintha nem tudnánk a jelenben élni, nem volnánk képesek arra, hogy megragadjuk a jelen pillanat feladatát, örömét. Itt most ne arra a világszemléletre gondoljunk, amely a „Ragadd meg a napot és élj a mának!” jelszót hangoztatja, hanem arra, hogy a mai nap teendőire, feladataira és lehetőségeire kell koncentrálnunk. Amit ugyanis a múltban elmulasztottunk azon már kár keseregnünk. Nem is a holnapi, a jövő heti vagy egy jövőbeli feladat a fontos számunkra a mai napon, hanem az, amit ma kell megtennünk. A jelenben érdemes élnünk, arra az emberre érdemes figyelnünk, aki most szól hozzánk, most mondja el nekünk örömét vagy éppen most van szüksége vigasztalásra. A segítségért hozzánk fordulónak ma tudunk segíteni, mert holnap már máshol lesz. Két nap múlva, december 8-án kezdődik az Irgalmasság Szentéve, amelyet Ferenc pápa hirdetett meg. Az Irgalmasság Szentévében az imént elhangzottakat így mondhatjuk: az éhezőnek ma kell enni adni, a szomjazót ma kell megitatnunk, a ruhátlant ma kell felöltöztetnünk, az idegeneket és utazókat ma kell befogadnunk, a betegeket és börtönben lévőket ma kell meglátogatnunk. Ne a „má”-nak, hanem a „má”-ban élj! Élj abban a pillanatban, amit az órád mutat! Élj a jelenben! És közben törekedj az örökkévalóságra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Teremts a mi szívünkben csendet, amelyben meghallhatjuk a te megtérésre hívó szavad. Az advent bűnbánati idő számunkra és alkalmat ad, hogy a megtérés útjára lépjünk. Az adventtel nem csak új egyházi év kezdődik, hanem egy új élet kezdete lehet számunkra. Istenünk, tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az irántad érzett szeretetből. Szeretetünket azzal fejezzük most ki, hogy irgalmadban bízva és megbocsátásodat kérve bűnbánatot tartunk, elvégezzük szentgyónásunkat. Vezess minket, hogy karácsony éjjelén találkozzunk majd az emberré lett Szeretettel, Jézus Krisztussal, aki a te irgalmadat hozta el egykor és hozza el ma is a világba!

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme. Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.
S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”
Lk 3,1-6

Elmélkedés

Az óra a jelent mutatja

Lukács evangélista időmeghatározással kezdi Keresztelő János tevékenysége leírását. János akkor lépett fel a nép körében, amikor a Római Birodalomban immár tizenötödik éve Tibériusz császár uralkodott. Az evangélista elegendőnek tartja az év ilyen megjelölését. Mai fogalmaink szerint nem neveznénk pontosnak ezt a kissé elnagyolt időmeghatározást, mi kíváncsiak lennénk a hónapra és a napra is. Abban a korban persze más területeken is hasonlóan bántak az idővel. Az ókori olimpiák történetéről szóló könyvben olvasom, hogy az egyik legelső versenyszám a stadionfutás volt, amelynek távja csaknem 200 méter volt. Az győzött, aki elsőként haladt át a célvonalon, de hogy mennyi idő alatt sikerült ez a Krisztus előtti évszázadokban, arról nem maradtak feljegyzések. Manapság egy hasonló versenyen századmásodpercek és ezredmásodpercek döntenek, és a viták megelőzésére olyan időmérő eszközökre van szükség, amelyek képesek erre a pontosságra.

Az ember az időt mindig folyamatában nézi. Az időben zajló események meghatároznak egy időrendiséget. A történésekhez és eseményekhez hozzárendeljük az időt. A múlt eseményeire visszaemlékezünk, a jövő eseményeit előre tervezzük, tudván, hogy azok is idővel a múlt részévé válnak. Emberi életünk is az időben zajlik. Tudjuk születésünk dátumát, tudjuk, hogy mikor kezdtünk el a különböző szintű iskolákba járni, mikor kezdtünk el dolgozni. Életünk jelentősebb eseményeit napra pontosan megjegyezzük és évente akár meg is ünnepeljük annak évfordulóját. Gyerekkorunktól kezdve hozzászokunk ahhoz, hogy tanulásunk és munkánk az időhöz kötött. Az iskolai tanóra becsengetéssel kezdődik és kicsengetéssel fejeződik be. A munkaidő kezdetét kötelező, a végét illő betartani. Pontos ideje van az autóbusz, a vonat, a repülőgép és más közlekedési eszközök indulásának és érkezésének, s mivel atomórához igazított okostelefonjaink segítségével mindig tudjuk a pontos időt, bosszankodunk az esetleges késések miatt. Órák vesznek körül minket mindenütt, amelyek jelzik számunkra a pontos időt. Minden óra a jelen idejét mutatja. Nem a múltat és nem a jövőt. Az óra jelzi az idő múlását és emlékeztet minket a mi időnk múlására.

Életünk során állandóan ellentétbe kerülünk az idővel. A gyermek és a fiatal a jövőben él, amikor előre tervezgeti életét. Az idősek pedig a múltjukból, emlékeikből élnek. Mintha nem tudnánk a jelenben élni, nem volnánk képesek arra, hogy megragadjuk a jelen pillanat feladatát, örömét. Itt most ne arra a világszemléletre gondoljunk, amely a „Ragadd meg a napot és élj a mának!” jelszót hangoztatja, hanem arra, hogy a mai nap teendőire, feladataira és lehetőségeire kell koncentrálnunk. Amit ugyanis a múltban elmulasztottunk azon már kár keseregnünk. Nem is a holnapi, a jövő heti vagy egy jövőbeli feladat a fontos számunkra a mai napon, hanem az, amit ma kell megtennünk. A jelenben érdemes élnünk, arra az emberre érdemes figyelnünk, aki most szól hozzánk, most mondja el nekünk örömét vagy éppen most van szüksége vigasztalásra. A segítségért hozzánk fordulónak ma tudunk segíteni, mert holnap már máshol lesz. Két nap múlva, december 8-án kezdődik az Irgalmasság Szentéve, amelyet Ferenc pápa hirdetett meg. Az Irgalmasság Szentévében az imént elhangzottakat így mondhatjuk: az éhezőnek ma kell enni adni, a szomjazót ma kell megitatnunk, a ruhátlant ma kell felöltöztetnünk, az idegeneket és utazókat ma kell befogadnunk, a betegeket és börtönben lévőket ma kell meglátogatnunk. Ne a „má”-nak, hanem a „má”-ban élj! Élj abban a pillanatban, amit az órád mutat! Élj a jelenben! És közben törekedj az örökkévalóságra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Teremts a mi szívünkben csendet, amelyben meghallhatjuk a te megtérésre hívó szavad. Az advent bűnbánati idő számunkra és alkalmat ad, hogy a megtérés útjára lépjünk. Az adventtel nem csak új egyházi év kezdődik, hanem egy új élet kezdete lehet számunkra. Istenünk, tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az irántad érzett szeretetből. Szeretetünket azzal fejezzük most ki, hogy irgalmadban bízva és megbocsátásodat kérve bűnbánatot tartunk, elvégezzük szentgyónásunkat. Vezess minket, hogy karácsony éjjelén találkozzunk majd az emberré lett Szeretettel, Jézus Krisztussal, aki a te irgalmadat hozta el egykor és hozza el ma is a világba!

Nyilvános működése idején Jézus bejárt minden várost és falut. Tanított a zsinagógákban, hirdette országának örömhírét, meggyógyított minden betegséget és minden bajt. Ahogy végignézett az embereken, megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázottak és kimerültek. Akkor így szólt tanítványaihoz: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” Akkor összehívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. Majd elküldte őket, és megparancsolta nekik: „Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”
Mt 9,35-10,1. 6-8

Elmélkedés

Jézus, aki a mennyei Atya küldötte volt, tanítványainak ad küldetést. Megbízza őket, hogy az ő hatalmával és erejével induljanak. Az evangéliumi részlet kapcsán ne a küldöttek feladatáról vagy szolgálatuk módjáról elmélkedjünk, hanem a küldő szándékára irányítsuk figyelmünket. Máté evangélista pontosan megvilágítja, hogy mi áll Jézus cselekedetének, megbízásának hátterében: „megesett a szíve az embereken.” Félreértenénk a kifejezés értelmét, ha csupán szánalomra, sajnálatra gondolnánk. Valójában az emberi szükségletekre odafigyelő, az emberről gondoskodó, az emberrel törődő, az embert üdvözíteni akaró Isten aggodalmáról van szó, amely nem marad tehetetlen érzés, hanem konkrét cselekvést vált ki.

Itt érkezünk el a szövegrész adventi mondanivalójához. Miért küldi el a világba a mennyei Atya a Fiút? Miért érkezik el a világba a Megváltó, akinek jövetelére az adventi időszakban készülünk? Mert Isten törődik velünk. Látja, hogy bűneink miatt elvesznénk, ezért segítségünkre siet. Nem nézi sajnálkozva vergődéseinket, küzdelmeinket, hanem belép világunkba, belép életünkbe, hogy velünk legyen. Istent nem valahol a távoli messzeségben kell keresnünk, hiszen egészen közel jön hozzánk.

A mai napon ilyen törődéssel figyelek valakire, s próbálok neki segíteni. Ma a figyelmes szeretet küldötte vagyok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

Mt 9,27-31

Elmélkedés

A hit kifejezése és megvallása többször előkerül az evangéliumokban. A mai szakaszban a csoda előfeltételeként szerepel. A két vaktól, akik Jézust követik, az Úr ezt kérdezi: „Hiszitek-e, hogy tudok segíteni rajtatok?” Előzetesen már kifejezték hitüket azzal, hogy „Dávid fiának” nevezték Jézust. A korabeli felfogás szerint ugyanis az eljövendő Messiás Dávid király leszármazottja, azaz „Dávid fia” lesz. A kérdéssel Jézus tulajdonképpen újabb megerősítést kér, amire a vakok azonnal megvallják hitüket, s ezt követően történik meg velük a csoda, nyerik vissza szemükvilágát.

Bár a történet kulcspontja a hit és annak megvallása, mégis érdemes másra is felfigyelnünk. Például arra, hogy a vakok követni kezdik Jézust. Feltehetően megszokott helyükön üldögéltek, koldultak, várakoztak, amikor odaérhetett Jézus és kísérete. Megtudván, hogy ki halad el mellettük az úton, a két vak nem marad a helyén, hanem felkelnek és elindulnak. Jól tudják, ha ott maradnak, ahol nap mint nap üldögélnek, akkor semmi változásra nem számíthatnak. Útközben hangosan kiáltoznak, messiási jelzőkkel illetik Jézust, s nem állnak meg, még akkor sem, ha látszólag meg sem hallja őket.

Esetük azt tanítja, hogy az adventi időben talán érdemes felállnom, megszokott helyemet elhagynom. Ma odalépek valakihez, akivel még sosem beszélgettem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mutasd meg, Uram, a Szegénységet, amelyet annyira szerettél! Irgalmas Jézus, légy irgalommal irántam, teljesen eltölt a vágy Úrnőm, a Szegénység után, aki nélkül nem lelek nyugalmat. Te lobbantottad fel, Uram, szívemben az érte epedő szerelmet, add meg hát a jogot is, hogy enyém lehessen! Arra vágyom, hogy ebben a kincsben legyek gazdag! Állhatatosan kérlek, hadd lehessen mindig az enyém! Uram, Jézus, te egészen szegény voltál, s így én sem kívánok e földön semmit sem a sajátomnak mondani, és csak abból akarok élni, amit felebarátaim adnak nekem!

Assisi Szent Ferenc

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Mindaz pedig, aki hallgatja ugyan tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít a balga emberhez, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.”
Mt 7,21. 24-27

Elmélkedés

A sziklára és a homokra épített ház hasonlatával Jézus nem építkezési tanácsokat akar adni. Nem is minősíteni akarja az embereket, akik jó vagy éppen rossz döntéseket hoznak, bölcsnek nevezvén az előbbieket és balgának az utóbbiakat. A példázat megértésének kulcsa az, hogy a hegyi beszéd végén, annak lezárásaként hangzik el. Miután Jézus hosszasan és részletesen tanította a népet, ezzel a példával hívja fel hallgatósága figyelmét arra, hogy nem elegendő szavainak, tanításának hallgatása, hanem annak megvalósítását várja mindenkitől.

Maga Jézus és az ő tanítása az a biztos és sziklaszilárd alap, akire életünket és keresztény életünket alapozhatjuk. Ha tanításában felismerjük az üdvösségre vezető igazságot, akkor érdemes azt követnünk és megvalósítanunk. A hasonlatban szereplő zápor, árvíz és szélvihar azokat a veszélyeket jelképezik, amelyek eltéríthetnek minket az üdvösség útjától. A könnyebb megoldásokat választók végzetes hibát követnek el. Bár ez nem derül ki mindjárt a kezdetekkor, de idővel fény derül hiányosságaikra, helytelen döntéseikre, és a nehézségeik miatt életük romba dől.

Mai döntéseimben a pillanatnyi előnyök helyett jobban figyelembe veszem a távlati szempontokat. Ma többször gondolok végső célomra: az örök életet, az üdvösséget szeretném elnyerni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj éleslátást a dolgok észlelésére, erőt azok megragadására és megtartására; képességet és rátermettséget arra, hogy ezekhez még mindig hozzá tudjak tanulni! Adj tévedhetetlen ítéleteket a számba! A helyes beszéd kegyelméért is esdeklek! Döntsd el nálam mindig a kezdetet, határozd meg előrehaladásom irányát, és biztosítsd a vég sikeres és eredményes kimenetelét!

Aquinói Szent Tamás

Abban az időben Jézus a Galileai-tengerhez érkezett. Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá. Hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé tették őket. Valamennyiüket meggyógyította. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és magasztalta Izrael Istenét. Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen hazaküldeni őket, hogy ki ne dőljenek az úton.” A tanítványok erre megjegyezték: „De honnan szerzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget ellássunk?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét, és néhány apró halunk” – felelték. Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze.
Mt 15,29-37

Elmélkedés

A mai evangéliumi részlet Jézus gyógyításaival kezdődik. Az Úr meggyógyítja a különféle betegségekben szenvedőket, amely pozitív visszhangot vált ki mind a gyógyultakból, mind azokból, akik látják e csodákat. Máté evangélista nem csupán a nép ámulatáról és csodálkozásáról számol be, hanem arról is, hogy az emberek „Izrael Istenét,” azaz Istent magasztalták mindezek láttán. Ez utóbbi annak a jele, hogy felismerik Jézus tevékenységének, cselekedeteinek hátterében a Mindenható működését, hatalmát, erejét, irgalmát és szeretetét.

A csodák és csodás gyógyítások ugyanakkor prófétai jelek, a messiási idők jelei. Ez a megközelítés vezet el minket a szakasz második felének, azaz a kenyérszaporítás csodájának megértéséhez. Amikor Jézus csodát tesz és jóllakatja a pusztában tartózkodó, éhező népet, messiási jelet mutat. A korabeli felfogás szerint ugyanis az eljövendő Messiás megismétli majd az egykori „manna-csodát,” s kenyérrel fogja táplálni az embereket, ahogyan a pusztai vándorlás idején maga Isten táplálta az égből hulló kenyérrel, a mannával a választott népet.

A betegek gyógyításai és a kenyérszaporítás egyaránt annak jele, hogy Isten nem közömbös az emberek iránt, hanem odafigyel gondjainkra, szükségleteinkre.

Ma többször gondolok arra, hogy életem a gondviselő Isten kezében van.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el! Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk téged! Add, hogy felismerhessünk téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat! Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni neked! Add, hogy tudjunk mindig leborulni istenséged titka előtt!

Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért küldetéséből, Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így imádkozott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya; és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Jézus ezután tanítványaihoz fordult, és külön nekik mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”
Lk 10,21-24

Elmélkedés

A pogány százados, akiről a tegnapi evangéliumban olvastunk, hitvallásával és alázatos kérésével kifejezte, hogy Jézust önmagánál nagyobbnak tartotta. Amikor a mai evangéliumban Jézusnak a mennyei Atyát dicsőítő hitvallását olvassuk, akkor szintén arra érdemes odafigyelnünk, hogy Jézus, a Fiúisten, az Atya küldöttének tartja magát. Nem gondolja, hogy nagyobb az Atyánál, hanem elismeri, hogy mindent tőle kapott, beleértve azt a hatalmát is, hogy képes akár egyetlen szavával gyógyítani. Kijelentései feltárják számunkra mindazt, amit az Úr önmagáról, küldetéséről, az Atyával való kapcsolatáról gondol. Itt is az „Abba,” Atya kifejezést használja, miként máskor is imáiban, illetve a kereszten is, amikor szintén így szólítja meg azt, akinek utolsó leheletével felajánlja önmagát. Ezt a kifejezést a korabeli zsidó családban a legkisebbek használták, amikor apjukat szólították meg. Jézusnak ebben az imádságában tehát szintén jelen van az alázat és az engedelmesség.

Bár Jézus az Atyához intézi ujjongó szavait, imádságát és magasztalását tanítványai is hallják, s természetesen mi is tanulhatunk belőle. Megtanulhatjuk, hogy gyermeki bizalommal fordulhatunk Istenhez, hiszen az ő gyermekei vagyunk. Ma többször gondolok arra, hogy a mennyei Atya gyermeke vagyok és Atyámnak szólítom őt imáimban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jöjj el, Úr Jézus, akire a népek várakoznak, s akire mi is várakozunk! Örvendeztess meg minket isteni jelenléteddel! Nagy szükségünk van arra, hogy fényt hozz bűnös életünk sötétségébe. Saját erőnkből képtelenek vagyunk arra, hogy legyőzzük a sötétséget. Nehezen tudjuk megkülönböztetni a világ csalóka fényeit a te világosságodtól, amely most még oly erőtlennek látszik. Jézus, legyél te bennünk a fény! Növekedjél bennünk te, az igazi fény! És add, hogy téged, az igazi fényt sugározzuk a világba!

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy pogány százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – elmegy; a másiknak: „Jöjj ide!” – akkor hozzám jön; és szolgámnak: „Tedd ezt!” – és megteszi.”
Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában.”
Mt 8,5-11

Elmélkedés

A pogány százados egyszerű szavakkal fejezi ki hitét és kéri Jézus segítségét. Abból indul ki, amit katonatisztként megtapasztal: beosztottjai engedelmeskednek neki, teljesítik parancsait, utasításait. S ha ez ilyen egyszerűen történik a katonák között, akkor bizonyára Jézus is ugyanilyen módon képes gyógyítani. Kéréséből és annak módjából két mozzanatot érdemes kiemelnünk: a hitvallást és az alázatot. Kifejezi, hogy hisz Jézus gyógyító hatalmában, s e nagy hitét maga Jézus dicséri meg. Máté evangélista úgy írja le kettejük párbeszédét, hogy szembeállítja a pogány (nem zsidó) származású ember hitét és a választott nép hitetlenségét. E kétféle magatartás döntéshelyzetbe állít minket. Az adventi időszak lehetőséget ad, hogy elinduljunk egy új úton. A hit vagy a hitetlenség útját választjuk-e? Sokat tanulhatunk abból is, hogy a százados alázattal adja elő kérését. Nem követelőzik. Nem kér lehetetlent. Nem szab feltételeket és határidőket. Még csak nem is a maga számára kér valamit, hanem beteg szolgája javára.

A történetben tehát az egyik oldalon ott látjuk az emberi hitvallást és alázatot, a másikon pedig az isteni szó erejét. Az ember kéréssel fordul Istenhez és bízik abban, hogy kérése meghallgatásra talál. Az első adventi napok arra valók, hogy megfogalmazzam kéréseimet és alázattal elmondjam azokat Istennek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, add, hogy szerencsében és balszerencsében hűséggel álljak melletted; a boldogságban tele alázattal, a szerencsétlenségben keményen és meg nem hajolva. Csak az legyen örömöm, ami hozzád vezet, csak az szomorítson el, ami tőled elválaszt!
Aquinói Szent Tamás

Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Lk 21,25-28. 34-36

Elmélkedés

Istennek nincs órája

A kora reggeli órán az irodába érve a faliórára pillantva Veronika hirtelen azt gondolta, hogy elkésett. De hol vannak a többiek? Ma talán mindenki elkésett a munkából? Néhány másodpercbe telt, mire megértette, hogy előző este megállt az óra, lemerülhetett benne az elem. Az aznap rá váró iratokat rendezgetvén elgondolkozott. Az idő múlása és megállíthatatlansága jutott eszébe. Egy óra megállhat, de ettől még nem áll meg az idő. A hét első munkanapja ugyanúgy kezdődik, mint a korábbi hetekben, múlnak a hónapok, már évek óta ide jár dolgozni. Vajon meddig? Mit hoz a jövő? Aztán eszébe jutott, hogy kedvenc sportolója a minap újabb világrekordot úszott. Az úszásban, a futásban és sok más sportágban az a cél, hogy minél rövidebb idő alatt sikerüljön teljesíteni a távot. Talán egyszer lesz majd újabb csúcsidő, még kevesebb, de a végtelenségig nem lehet fokozni az emberi teljesítményt és az időt nem lehet megállítani. Közben bekapcsolta a számítógépet, s örült, milyen gyorsan indul az új gép. A réginél jóval több időt kellett várnia. És bevillant neki az elmúlt napok egyik híre, miszerint Japánban újabb csúcssebességű vonatot helyeztek üzembe, amely minden eddiginél rövidebb idő alatt jut célba. A technikai fejlesztések jó része a gyorsabb munkavégzést vagy közlekedést tartja szem előtt. A jövőben még gyorsabb számítógépek, közlekedési eszközök várhatóak. Lehet fokozni a gépek teljesítményét, de nem a végtelenségig és az időt nem lehet megállítani.

Az adventtel új időszak, új egyházi év kezdődik. Ha nincs is szükség lelkünk órájának újraindítására, ilyenkor érdemes beállítani a pontos időt. Hogy ne legyünk késésben és ne is siessünk. Egyesek mindennel késésben vannak, „idővákuumban élnek,” sok mindenről lemaradnak, szaladnak az idő után, s próbálják behozni lemaradásukat. Mások állandóan siettetnék az időt, nincs türelmük a várakozáshoz, mindent azonnal szeretnének. Az advent arra hív minket, hogy állítsuk be lelkünk óráján a pontos időt. Arra hív, hogy elgondolkozzunk a múltról, a mögöttünk álló időről. Ilyenkor sokszor hiányérzetünk támad, mert rádöbbenünk mulasztásainkra, az elszalasztott és vissza nem térő lehetőségekre, és sajnáljuk az elfecsérelt időt. Az advent arra hív, hogy elgondolkozzunk a jövőről, az előttünk álló időről, amely a remény ruhájába öltözködik. Miközben tűnődünk, a jelenben élünk, de közben is múlik a drága idő.

Az első adventi vasárnap evangéliuma arra szólít fel minket, hogy elgondolkozzunk a végső időkről és az örökkévalóságról. A világ végekor különleges égi és földi jelek tűnnek fel, amelyek félelemmel töltik el az embereket. Krisztus újbóli eljövetelének ideje lesz ez. Emberként nem tudhatjuk, mennyire lesz ez elmúlás vagy újjászületés, megsemmisülés vagy újjáteremtés. És mindennek bekövetkeztét sem tudjuk előre. Ennek pontos idejét egyedül Isten tudja, akinek nincs órája, mert ő örökkévaló. Ő időmérő eszközök nélkül is tudja, hogy mikor jön el valaminek az ideje. Ő hív minket az örökkévalóságba, az örök életbe. Ő határozta meg azt, hogy meddig kell várakozni a Megváltóra, ő mondta meg a Megváltó jövetelének idejét. Ma ő figyelmeztet minket, hogy eljött az advent, a várakozás, a készület ideje.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Az adventi időszakban a hit és az irgalmasság útján szeretnénk járni. Te jeleket mutatsz nekünk adventben és életünk során. Segíts minket, hogy mi magunk is jellé, a te irgalmasságod jelévé váljunk a világban! Segíts, hogy az irgalmasságot és az igazságot kereső emberek figyelmét terád tudjuk irányítani, és ennek köszönhetően felnézzenek, felemeljék tekintetüket, észrevegyék a te jelenléted jeleit, s ezekből megértsék, hogy közel van hozzánk a megváltás napja.