Battaplébánia

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
Lk 14,1. 7-11

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet a farizeus házában folytatódik, ahová Jézust vendégségbe hívják. Úgy tűnik, mintha mindenki hirtelen megfeledkezett volna arról, hogy Jézus szombaton gyógyított s ezzel megszegte a törvényt. Ismét nyugodt a légkör, a meghívott vendégek helyet keresnek maguknak. A zsidó szokások szerint a vendéglátás nem csupán közös étkezést jelentett, hanem az ilyen alkalmak során a nagyobb tekintélynek örvendő tanítók kifejtették tanításukat s a többiek megvitatták azt. Bizonyára Jézust is felkérhették, hogy szóljon valamit, tanítsa a jelenlévőket. Tanítása témájául a meghívottak viselkedését választja, akik az előkelőbb helyeket keresték maguknak. Alázatot nélkülöző magatartásuk ösztönzi az Urat arra, hogy az alázatról, az egyszerűségről, mint a vallásos ember alapmagatartásáról tanítsa őket. A nagyravágyás, a törtetés méltatlan a hívő, a vallásos emberhez.

Jézus így foglalja össze tanítását: „mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják” (Lk 14,11). E kijelentést olvasva már nem is egy farizeus házában, nem egy zsidó lakomán érezzük magunkat, hanem a keresztény közösségben, amely közösség tagjai számára elengedhetetlen tulajdonság az alázat. Követem-e alázatban Jézust, aki nem uralkodni, hanem szolgálni jött a világba?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hálát adok neked, Urunk, hogy hiszem és tudom: életünknek értelme és célja van. Nem vég és pusztulás vár ránk, hanem feltámadás és boldogság. Nem tudjuk ugyan most még elképzelni a beteljesedést, de azt tudjuk, Uram, hogy te legyőzted a halált.

M. Seitz-Fr. Thlele

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Az ott tartózkodók figyelték őt. Akkor eléje állt egy vízkóros ember. Jézus megkérdezte a törvénytudókat és farizeusokat: „Szabad-e szombaton gyógyítani? De azok nem válaszoltak. Erre ő megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Azután a jelenlevőkhöz fordult: „Ha valamelyiktek szamara vagy ökre szombaton kútba esik, nem húzza-e ki azonnal?” Azok semmit sem tudtak felelni neki.
Lk 14,1-6

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet ismét egy farizeus házában játszódik, ahová Jézust vendégként hívják meg. A meghívás ténye önmagában jószándékot feltételez a meghívó részéről. Lukács evangélista viszont megjegyzi, hogy a jelenlévők figyelték őt. Vagy maga a házigazda azért hívta meg őt, hogy beleköthessen, ha olyat tesz, amit a törvények szerint nem szabad szombaton, vagy csak a jelenlévő többi farizeus akarja kihasználni az alkalmat ugyanerre. Ellenségeskedésük jól ismert Jézus számára, hiszen korábban már többször kezdeményeztek vitákat vele, illetve vádolták meg őt azzal, hogy nem tartja meg és tanítványaival sem tartatja meg a szombati nyugalomra vonatkozó előírásokat. Bár tisztában van ellenséges szándékaikkal, mégsem utasítja el a meghívást, betér a farizeus házába. Nem provokálni akarja őket, nem haragjukat és ellenszenvüket akarja fokozni, hanem abban bízik, hogy tanítása talán jó hatással lesz valakire.

A vízkórban szenvedő ember megjelenése rögtön feszültség forrásává válik. Szombat van, a nyugalom napja, amikor nem szabad semmilyen munkát végezni, még gyógyítani sem. Jézus rögtön tudja, hogy mit fog tenni s cselekedete helyes. Erről akarja meggyőzni a farizeusokat is, de kérdésére ők nem válaszolnak. A gyógyítás után Jézus egy olyan helyzetet mond el példaként, amelyben a farizeusok is cselekednének, dolgoznának. Rosszindulatukat jelzi további hallgatásuk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, bennem sötét van, de te vagy a világosság. Egyedül vagyok, de te nem hagysz el engem. Kislelkű vagyok, de te vagy a segítőm, Nyugtalan vagyok, de te vagy a béke. Keserűség tölt el engem, de te vagy utam, életem. Bármi történjék is velem az életben, Isten a tenyerén hordoz engem.

D. V. Bonhoeffer

Abban az időben néhány farizeus jött Jézushoz, és figyelmeztették: „Sietve távozzál innen! Heródes meg akar ölni.” De ő ezt válaszolta: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök, és gyógyítok ma és holnap; csak harmadnapra fejezem be. De ma, holnap és holnapután tovább kell járnom utamat, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyott lesz házatok. Mondom nektek: Nem láttok engem mindaddig, amíg el nem jön az az idő, amikor így kiáltoztok: Áldott, aki jön az Úr nevében!”
Lk 13,31-35

Elmélkedés

Az evangélium szerint farizeusok figyelmeztetik Jézust, hogy Heródes az életére tör. Nem tudjuk, hogy jószándék áll-e a figyelmeztetés mögött vagy valamilyen fondorlat, hiszen a korábbiakban is többször akarták őt tanítása miatt csapdába csalni. Szavaikat az Úr úgy értékeli, hogy el akarják téríteni őt útjától – amely Jeruzsálem felé vezet – és küldetésétől. Ezért beszél hozzájuk kemény szavakkal és ragaszkodik ahhoz, hogy folytassa útját.

Az ószövetségi idők prófétáinak sorsára utalással jelzi, hogy őrá is hasonló sors vár. A zsidó nép a korábbi időkben nem szívesen hallgatott a prófétákra, akiket Isten azért küldött, hogy figyelmeztessék őket arra, hogy letértek a szövetség útjáról. Könnyebb volt számukra elhallgattatni a prófétákat, mintsem megváltoztatni életüket s újra megtartani a törvényeket. Jézus jól tudja, hogy az igazság kimondása miatt őrá is hasonló sors vár, hisz folyamatosan növekszik ellene a szembenállás a vallási vezetők részéről. Azért ragaszkodik útjának és küldetésének folytatásához, mert ezt az utat jelölte ki számára a mennyei Atya s ő mindig neki engedelmeskedik. Semmiféle emberi akarat vagy fenyegetés nem térítheti el őt attól, hogy küldetését megvalósítsa.

Időnként érdemes megvizsgálnom, hogy jó úton járok-e, azt teszem-e, amit Isten kér tőlem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, kezet adtál nekünk, mi pedig mindent meg akarunk vele ragadni. Úgy szeretnénk boldogok lenni, hogy sokat birtokolunk. Szerencsétlennek érezzük magunkat, ha a javak kezünkből kihullanak, ha elvesztik ragyogásukat, ha megöregszenek, mint mi magunk, és napról napra fogynak. Add, hogy elvessük a túlzott gondokat, hogy le tudjunk mondani a legkedvesebbről is azért, hogy téged jobban birtokolhassunk.

G. Miller

Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt. Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából. Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított.
Lk 6,12-19

Elmélkedés

Két olyan apostolt ünnepel ma Egyházunk, akik szinte teljesen észrevétlenek maradnak az események sodrában, nevükkel elsősorban a Tizenkettő kiválasztásánál és nevük felsorolásánál találkozunk. Egyikük Szent Simon, akit a „buzgó” melléknévvel illetnek az evangélisták, s aki nem tévesztendő össze Simon Péterrel, a halásszal. A másik pedig Júdás Tádé, aki nem azonos iskarióti Júdással, a későbbi árulóval.

Az apostolok kiválasztását Jézus imádsága előzte meg. Választásuk azt jelzi, hogy új feladatot, küldetést kapnak. Állandóan az Úr mellett vannak, rendelkezésére állnak, hallgatják tanítását, látják cselekedeteit, s mindezt az élményt a Mester mennybemenetelét követően elmondják az embereknek. Az apostoli igehirdetés alapja a Jézussal való életközösség. Arról tanúskodnak, azt hirdetik, amit Jézus mellett átéltek. A ma ünnepelt buzgó Simon és Júdás Tádé esetében ez a jelenlét egészen csendes és visszahúzódó. Nem tesznek semmi látványosat vagy feltűnőt.

E csendes jelenlét azt az üzenetet hordozza, hogy nem kell mindenkinek látványos dolgokat tennie ahhoz, hogy együtt legyen az Úrral. Jézus tanújának, követőjének, igehirdetőjének lenni amúgy sem azt jelenti, hogy valaki harsány módon felhívja magára a figyelmet, hanem azt, hogy az emberek tekintetét Jézus Krisztus személyére irányítja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, te élő kövekből akarsz örök hajlékot emelni Fölségednek, és ezek az élő kövek a te választottaid. Légy segítségére könyörgő népednek, és add, hogy egyházad nemcsak külső nagyságban, hanem belső életében is gazdagodjék és növekedjék.

Jézus egy alkalommal így beszélt a néphez az Isten országáról: „Mihez hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz. Az ember fogja, és elveti kertjében. Ott felnő, és nagy fává lesz. Az ég madarai megpihennek ágai között.” Majd így folytatta: „Mihez hasonlítsam az Isten országát? Hasonlít a kovászhoz, amelyet fog az asszony, és elvegyít három véka lisztben. Az egész megkel tőle.”
Lk 13,18-21

Elmélkedés

Jézus tanításának központi eleme Isten országa, amely az evangélium hirdetésével elkezdi megvalósulását a világban. Isten országa jelenlétét és növekedését Jézus több példával, hasonlattal érzékelteti. Ezek közül kettőt, a mustármagról és a kovászról (élesztőről) szólót olvassuk a mai evangéliumban. Mindkét példa azt mutatja be, hogy Isten országa növekedésre rendeltetett. A mustármag egészen kicsiny, amikor elvetik a földbe, mégis nagyra, azaz néhány méteresre is képes megnőni. Az élesztőből kevés is elegendő ahhoz, hogy akár nagyobb mennyiségű tészta is megkeljen tőle. A példák szembeállítják a kezdet kicsinységét, szerénységét a végső eredmény nagyságával, bőségével.

Isten országa ehhez hasonlóan növekszik, az idők folyamán az örömhír hirdetésével folyamatosan terjed, egyre több embert szólít meg. Ebben az értelemben az Úr szavait prófétai jövendölésnek érdemes tekintenünk. Ő meghirdeti Isten országát, apostolai és tanítványai folytatják az igehirdetést, majd követői, a keresztény közösség tagjai a következő évszázadokban szintén továbbadják az új nemzedékeknek az örömhírt. Az emberi tevékenység, szolgálat mögött pedig titokzatosan, de mégis megtapasztalható módon ott húzódik Isten szándéka, aki országába hív minden embert, hogy az üdvösségre vezessen minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, a te szeretetedben sokasodjék néped, mert a világban a legtökéletesebb az ember, az emberben a legtökéletesebb a lélek, a lélekben a legtökéletesebb a szeretet, a szeretetben a legtökéletesebb az Isten.

Szalézi Szent Ferenc

Jézus szombatonként a zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, magához hívta, és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette az Istent. A zsinagóga elöljárója méltatlankodott azért, hogy Jézus szombaton gyógyított, és a sokasághoz fordult: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!” Jézus feléje fordult, és megfelelt neki: „Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa? Ábrahámnak ezt a lányát pedig a sátán tartotta megkötözve immár tizennyolc éve. Nem kellett-e őt feloldani kötelékétől akár szombaton is?” Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett, hogy Jézus ilyen csodát művelt.
Lk 13,10-17

Elmélkedés

Lukács evangélista nem nevezi meg a várost, ahol a mai evangélium gyógyítása történt, de feltehetően valamelyik Kafarnaum közeli település zsinagógájában járunk. Jézus szokása szerint részt vesz a szombati istentiszteleten. Talán nem mindenhol olvasott fel a szent szövegekből és nem mindenütt tanított, de jelenléte nem maradt titokban, bárhol is járt. Az emberek keresték őt, s tudhatták, hogy a zsinagógában biztosan megtalálják szombatonként, ezért is vihették oda betegeiket, miként erre a zsinagóga elöljárójának szavai utalnak. Lukács röviden írja le a meggörnyedt asszonnyal való találkozást, csupán az Úr együttérzésére és az eredményre koncentrálva. A sikeres gyógyítás tényét így emeli ki: „Az asszony rögtön felegyenesedett, és dicsőítette az Istent” (Lk 13,13). Aki tehát korábban erősen meghajolva csak a földet nézhette, most felegyenesedve az égre emeli tekintetét és hálát ad a mindenható Istennek gyógyulásáért. Ezzel kapcsolatban két dologra gondolhatunk: egyrészt hitt abban, hogy Jézus valóban Isten és isteni erejével tudta őt meggyógyítani. Másrészt megérthette, hogy Jézus gyógyító cselekedete mögött a hozzá lehajló irgalmas Atya áll.

A csodás gyógyítás, amely minden jelenlévő számára nyilvánvaló volt nem hagyta közömbösen az embereket. A zsinagóga elöljárója bosszankodik, a nép pedig örvendezik. Én hogyan fogadom Isten érintését?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm, Uram, hogy szereteted egyesít minket. És megköszönöm azokat az embereket, akiket rám bíztál. Köszönöm, hogy egymásnak szolgálhatunk. Tarts meg a szeretetben, hogy egymás számára követeid legyünk. Add, hogy egyetértésünk jele legyen annak, hogy te egyesítesz minket.

A. Pereira

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52

Elmélkedés

Első lépések a hit útján

Valamikor Noé idejében kezdődhetett az egész. Felnézett az égre, a nap ragyogóan sütött, egy tenyérnyi felhőcske sem látszott az égen. „Özönvíz? Miféle özönvíz?” – tűnődött magában. Aztán mégis kiválasztott egy magas hegyet és a tetején építeni kezdte a bárkát. Később jött Ábrahám, aki a sivatagba terelte a nyáját, ment egész családjával, bár fogalma sem volt róla, miként lesz nagy néppé. Évszázadokkal később Mózes odaállt a Vörös-tenger partjára, háta mögött az egész nép. „Mekkora hatalmas tenger! Ezen fogunk mi átkelni? Itt fogunk megszabadulni a minket fenyegető egyiptomiaktól?” – forogtak a gondolatok a fejében. Aztán mégis ráütött botjával a tengerre. Ismét később a názáreti leány, Mária szemlesütve hallgatta az angyal szavait. „Gyermekem fog születni? Hogyan? Hiszen még férjem sincs?” – kérdezte csodálkozva, aztán mégis kimondta az igent. Néhány évvel később a galileai halász Péter fejében született meg a kérdés: „Emberhalász? Miféle emberhalász leszek én?” Aztán otthagyta bárkáját, hálóit és elindult az őt megszólító vándortanító után.

Idézhettünk volna még jónéhányat az ószövetség vagy az újszövetség alakjai közül, s folytathatnánk a sort az egyháztörténelem nagy személyiségeivel, de talán ez a néhány példa is elegendő annak bemutatására, hogy milyen az, amikor valaki rálép a hit útjára. Milyen az, amikor valaki minden bizonytalanságot félretesz és hisz annak az ígéretnek, amit Isten tesz neki.

Napjainkban sok embernél a hit elvesztette jelentőségét. Ennek több oka is lehet. Vannak, akik azt gondolják, hogy a hit mankót jelent a gyenge emberek számára. Nehezen állják meg helyüket a világban, szükségük van támaszra és úgy gondolják, hogy a vallásban találják meg azt a támogatást. Mások azt állítják, hogy ők erősek, nincs szükségük erre a mankóra, megállják helyüket az életben. Életük gondjait, problémáit a maguk erejéből meg tudják oldani, nincs szükségük égi segítségre. E gondolkodás hátterében tulajdonképpen az áll, hogy az ember önmagában hisz. A másik ok az lehet, hogy sokan önbecsapásnak tartják a vallásos hitet. Olyan dolognak, amely nem igazolható tudományos módszerekkel és az emberek csak azért találták ki maguknak, hogy biztonságérzetük legyen, de hamis ez az érzés, mert lám, Isten, akiben és akinek gondviselésében annyira bíznak, éppen a legnehezebb helyzetekben csak hallgat, nem segít, nem mutatja meg erejét.

Ha megnézzük a példaként említett személyek életét, akkor láthatjuk, hogy a hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre az ember egész életét felépítheti. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. Ilyen bizonytalanok lehettek a vak Bartimeus első lépései is Jézus felé. Már kifejezte, hogy hisz abban, hogy Jézus a Messiás és azért kéri tőle a látást. Hiszi, hogy egyedül ő képes meggyógyítani. A bizonytalan lépések után megérkezik Jézushoz, aki csodát tesz vele, s ettől kezdve megszűnik benne mindenféle bizonytalanság.

Van-e bátorságom elindulni a hit útján, Isten titkainak útján?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Első lépéseinket óvatosan, bizonytalanul tesszük meg a hit útján. Az úton, amely az Isten-látás élményéhez vezet. Beismerem lelki vakságomat és segítségedet kérem, hogy láthassalak, felismerhesselek téged. Te meghallod, amikor téged szólítalak, mindig meghallod, amikor hozzád fordulok. Most is azzal a hittel járulok eléd, hogy segíts hitetlenségemen, gyógyítsd lelkemet! Add, hogy a hit által mindig felismerjelek téged!

Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9

Elmélkedés

A mai evangéliumi részlet bevezetése bepillantást enged Jézus korának politikai viszonyaiba, mindabba a félelembe és borzalomba, amit a rómaiak megszállása, fennhatósága jelentett a zsidók számára. Az idegen hatalom uralkodását a zsidók nehezen viselték, s emiatt rendszeresek voltak a fegyveres lázadások, amelyeket a rómaiak a nép megfélemlítése érdekében kegyetlenül levertek. Egy ilyen lázadás leverésére, a lázadók megölésére utal Jézus, amely Jeruzsálemben a templomban, az áldozatbemutatás helyén történhetett. A rómaiak vérengzése feltehetően nem csak a tényleges lázadókat érintette, hanem a jeruzsálemi zarándoklaton részt vevő ártatlan emberek is áldozatul eshettek. Lukács evangélista nem az eseményre figyel, hanem az ennek kapcsán Jézus részéről elhangzó figyelmeztetésre. Az áldozatok nem azért jártak így, mert másoknál bűnösebbek voltak, s nem Isten büntette meg őket ilyen módon a rómaiak keze által titkos bűneikért. Ugyanez a helyzet azokkal az emberekkel, akikre rádőlt egy torony s ezzel halálukat lelték. A tragédia nem Isten büntetése ez esetben sem.

De eljön az idő, az isteni számonkérés ideje. Mégpedig akkor, amikor azt Isten akarja. Ezt szemlélteti a fügefáról mondott hasonlat. Számomra is eljött a megtérés ideje. Nem élhetek vissza a nagylelkű Isten türelmével.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentlélek Isten, vigaszom vagy; alakíts át engem, mert bűnös ember vagyok. Kelts életre, mert halott vagyok. Ébressz fel álmomból és tégy alkalmassá az örök életre. Légy velem, lakj nálam, maradj bennem dicsőséges Szentháromság!

C. Neumann

Abban az időben Jézus így szólt a sokasághoz: Ha látjátok, hogy nyugaton felhő támad, mindjárt mondjátok: „Eső jön!”, és úgy is történik. Ha déli szél fúj, azt mondjátok: „Hőség lesz!”, és megjön az is. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni; a mai idők jeleit miért nem ismeritek fel? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazság? Amikor ellenfeleddel a hatóságokhoz mégy, igyekezzél még az úton kibékülni vele, hogy a bíróhoz ne hurcoljon. Mert ha a bíró elé visz, akkor a bíró átad a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vet téged. Mondom neked, ki nem szabadulsz onnan, amíg tartozásodat az utolsó fillérig le nem fizeted.
Lk 12,54-59

Elmélkedés

Nem kell különösebben sok értelem ahhoz, hogy az ember többé-kevésbé kiismerje a természetet. Idővel egyre több tapasztalatot szerez, s ezek alapján következtetni tud a várható időjárásra. Az ókori ember a modern kor eszközei nélkül is jól boldogult az előrejelzés területén. Erről a tapasztalatról beszél Jézus: a nyugatról érkező felhők esőt hoznak, a déli szél pedig hőséget. Nemzedékek adták tovább egymásnak a tapasztalatot az égi jelekről, jelenségekről.

Jézus szavai panaszként hatnak, elégedetlenséget tükröznek. Az égi jeleket és természeti jelenségeket értő emberek miért nem veszik észre az idők jeleit, Isten országának jeleit? Miért nem ismerik fel Krisztusban a Megváltót? Miért nem fedezik fel tanításában az igazság üzenetét? Miért keményítik meg szívüket, s zárkóznak el az üdvösség tanításától? Miért nem hisznek csodái láttán, amelyek jelként szolgálnak? Az örömhír hirdetésével elkezdődött a messiási idő, az üdvösség korszaka. A Jézus által hozott új korszak új viselkedésmódot kíván az embertől.

Észreveszem-e mindennapjaim során azokat a jeleket, amelyeket Isten mutat számomra? Meghallom-e üzeneteit, amelyekkel szándékait, útmutatásait közli velem? Felismerem-e küldötteit, azokat az embereket, akiket mellém állít, hogy segítsen és vezessen?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hűséges Jézusom, ölelj bennünket, gyarló embereket szívedhez. Ha nem vonzol bennünket, nem tudunk követni. Ha elgyengülünk, ne hagyjon el kegyelmed, mert nélküled semmit sem tehetünk; főleg nem vállalhatjuk a halált éretted. Adj tiszta akarást és félelem nélküli szívet, igaz hitet, szilárd reményt és tökéletes szeretetet, hogy mindent elviselve örömmel adjuk életünket neked.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Lk 12,49-53

Elmélkedés

Érdekes kijelentéssel szemlélteti Jézus a mai evangéliumban saját küldetését: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). Természetesen nem egy eszement gyújtogató ő, aki kárt akarna okozni bárki anyagi javaiban, hanem jelképes értelemben beszél a tűzről. Nem feltétlenül a tűz pusztító, romboló erejéről van itt szó, amire elsőként gondolunk, ha tűzről hallunk, hanem a tűz megtisztító, megújító hatásáról. A tűz mindent megéget, ami a közelébe, erejének kevés anyag tud ellenállni. A tűz gyorsan terjed, s olykor bizony megállíthatatlannak tűnik. Jézus tanítása forradalmi újdonságokat tartalmazott, s szinte egy tűzvész gyorsaságával terjedt az emberek között. Aki hallotta, az megérintettnek érezte magát, mint akit megérint a láng egy pillanatra. Aki hallotta, azt valamilyen válaszra késztette, senki nem maradhatott közömbös. Krisztus örömhíre olyan felszólítás, amely mindenkitől választ, állásfoglalást kíván.

A részlet befejező része a családtagok közti ellenállást említi meg. A krisztusi üzenet egy olyan zsidó társadalomban hangzik el, amelyben a vallásnak erőteljes hatása van az emberekre. Amikor valaki Krisztus és az új hit követője lesz, akkor szembekerülhet családtagjaival, akik régi hitükhöz ragaszkodnak. Az Úr előre látja, hogy tanításának ilyen hatása is lesz.

Engedem-e, hogy Krisztus tanítása lángra lobbantson?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, gondoskodásunkra és szeretetünkre bíztad azokat, akik a közelünkben hiányt szenvednek. Add, hogy nevedben melléjük álljak. Csak te biztosíthatod számomra az elégséges türelmet, a szelídséget és odaadást, hogy valóban segítségükre lehessek.

T. Kranich