Battaplébánia

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”
Lk 12,49-53

Elmélkedés

Érdekes kijelentéssel szemlélteti Jézus a mai evangéliumban saját küldetését: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). Természetesen nem egy eszement gyújtogató ő, aki kárt akarna okozni bárki anyagi javaiban, hanem jelképes értelemben beszél a tűzről. Nem feltétlenül a tűz pusztító, romboló erejéről van itt szó, amire elsőként gondolunk, ha tűzről hallunk, hanem a tűz megtisztító, megújító hatásáról. A tűz mindent megéget, ami a közelébe, erejének kevés anyag tud ellenállni. A tűz gyorsan terjed, s olykor bizony megállíthatatlannak tűnik. Jézus tanítása forradalmi újdonságokat tartalmazott, s szinte egy tűzvész gyorsaságával terjedt az emberek között. Aki hallotta, az megérintettnek érezte magát, mint akit megérint a láng egy pillanatra. Aki hallotta, azt valamilyen válaszra késztette, senki nem maradhatott közömbös. Krisztus örömhíre olyan felszólítás, amely mindenkitől választ, állásfoglalást kíván.

A részlet befejező része a családtagok közti ellenállást említi meg. A krisztusi üzenet egy olyan zsidó társadalomban hangzik el, amelyben a vallásnak erőteljes hatása van az emberekre. Amikor valaki Krisztus és az új hit követője lesz, akkor szembekerülhet családtagjaival, akik régi hitükhöz ragaszkodnak. Az Úr előre látja, hogy tanításának ilyen hatása is lesz.

Engedem-e, hogy Krisztus tanítása lángra lobbantson?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, gondoskodásunkra és szeretetünkre bíztad azokat, akik a közelünkben hiányt szenvednek. Add, hogy nevedben melléjük álljak. Csak te biztosíthatod számomra az elégséges türelmet, a szelídséget és odaadást, hogy valóban segítségükre lehessek.

T. Kranich

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Gondoljátok meg: Ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendel, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a tevékenységben talál. Bizony, mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza. De ha a szolga azt mondja magában: „Uram bizonyára késni fog”, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, és megérkezik ennek a szolgának az ura olyan napon, amikor nem is várja, és olyan órában, amikor nem gondolja, bizony kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap. Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

Lk 12,39-48

Elmélkedés

Az Emberfiára való várakozásról és az állandó készenlétről szóló tanítását folytatja Jézus mai evangéliumi részletünkben. Újabb példát mond, amely az érkezés váratlanságát, meglepetés jellegét emeli ki. Miként a házigazda sem tudhatja, hogy mikor érkezik a tolvaj, ugyanúgy a keresztény ember sem tudja előre, mikor fog bekövetkezni az Úr jövetele. Mert ahogyan a tolvaj sem jelenti be előre a gazdának, hogy mikor szándékozik betörni házába, ugyanúgy Jézus sem közli velünk előre érkezésének időpontját.

A folytatásban szereplő példa a szolgák, az ember személyes felelősségét hangsúlyozza. A példabeszédet elmondó Jézus azt feltételezi, hogy a váratlanság, az időpont ismeretének hiánya arra készteti, arra ösztönzi a hívőket, a közösség tagjait, hogy állandó készületben legyenek. E feltételezés helyesnek bizonyul a felelősségteljesen gondolkodók esetében. Aki viszont felelőtlen, az könnyelmű módon megfeledkezik a várakozásról, az Úr eljöveteléről, amely aztán általa nem várt időben következik be.

További ösztönző erő lehet a szüntelen készenlétre a várható jutalom. A hazaérkező úr valóban nagylelkűnek bizonyul azokkal szemben, akik felkészülten várták őt. Ugyanígy Isten nagylelkűségére számíthatunk, ha megfogadjuk Jézus ajánlását, és nem engedjük kialudni lelkünk világító mécsesét. Isten megjutalmazza hűségünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj békés megelégedettséget nyugtalan szívemnek. Legyek megelégedett azzal, hogy a közelemben vagy és a te segítségeddel mindent megtehetek. Egyetlen kívánság elég: a te akaratod követése, hisz te úgyis boldoggá akarsz tenni.

C. Sonnenschein

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Lk 12,35-38

Elmélkedés

Az előzményekben Jézus azt ajánlotta tanítványainak, hogy ne a földi kincsek gyűjtésével törődjenek, amelyek e mulandó világhoz tartoznak, hanem lelki kincsekkel igyekezzenek biztosítani az örök életre jutásukat. Mindez feltételezi azt a bölcsességet és előrelátást, amely gondol a túlvilágra, a halál utáni életre, a feltámadást követő örök sorsra. Ez a bölcsesség éppen az ellentéte annak az ostobaságnak, amit a helytelenül gondolkodó gazdag ember képviselt.

A bölcs előrelátáshoz az is hozzátartozik, hogy a keresztény ember tudatában van annak, hogy a végső elszámolás ideje, az Emberfia eljövetele bármikor bekövetkezhet és felkészülten várja azt. Az állandó készenlét fontosságát világítja meg Jézus a várakozó szolgák hasonlatával. A szolgák nem tudják, mikor várható uruk érkezése, mégis jogos igény, hogy állandó készületben legyenek. Ez az elvárás valóban reális velük szemben, hiszen ez a feladatuk. Jól tudják az úr egyszer meg fog érkezni, bár annak pontos időpontja nem ismert számukra. A keresztény ember is így él a földön, állandó készületben, mert az Úrral való találkozás ideje ugyan nem ismert számára, de biztosan be fog következni. A várakozás, az éberség, a készenlét meghozza jutalmát, a találkozás boldogságát. Készen állok-e mindenkor e találkozásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, lelkiismeretemet előtted vizsgálom. Azt nézem, mi nagy és mi kicsiny, mi fontos és mi jelentéktelen gondjaimban, terveimben, reményeimben és félelmeimben. Mi szükséges? Mi felesleges? Mi igaz? Mi csak álvalóság? Van, ami most kicsinek tűnik előttem, pedig valamikor oly fontosnak látszott, más viszont oly nagy lett előttem, hogy miatta sok mindent meg kell változtatnom életemben. Fontos, hogy azt tegyem, amit te akarsz velem és bennem elérni.

G. Sauer

Abban az időben, amikor Jézus tanított, valaki megszólalt a sokaságból: „Mester, szólj testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bírátok legyek, és elosszam örökségteket?” Majd a tömeghez fordult: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”.
Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott, így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? Így jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett hogy Istenben gazdagodnék!”

Lk 12,13-21

Elmélkedés

A vagyonhoz, a tulajdonhoz való helyes viszonyról ad tanítást Jézus a mai evangéliumban. Útmutatásához az ad alkalmat, hogy valaki segítségét kéri egy örökösödési kérdésben. A szövegből nem tudjuk meg, hogy mi áll a kérés hátterében, de nem is ez a fontos számunkra, hiszen azzal, hogy Jézus visszautasítja a bíró szerepét, egyúttal azt is jelzi, hogy prófétai, tanítói feladata a fontosabb. E tanítói minőségében fogalmazza meg az eset kapcsán a követőinek szóló irányelvet: „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” (Lk 12,15). Kijelentését egy példával világítja meg, amelynek szereplője egy vagyonos földbirtokos. A vagyon birtoklása és használata önmagában nem jelentene gondot, de jelen esetben kapzsiság jellemzi a történet alanyát. A gazdag ember arra törekszik, hogy vagyonával biztosítsa nyugalmát és kényelmét a jövőben. Látszólag előrelátó és a jövőt tervezi, mégis inkább helyesebb azt mondanunk, hogy mégsem tekint túlzottan előre, nem gondol végső sorsára.

Boldogságot, hosszú életet, s főleg örök életet senki számára nem biztosíthat a földi vagyon. A gazdagság azt a veszélyt rejti magában, hogy elvonja a figyelmet a túlvilágról, elfeledteti az emberrel, hogy az isteni gondviselésnek köszönheti életét és elfordít a felebaráttól. Az Úr a földi kincsek halmozása helyett a lelki kincsek gyűjtését ajánlja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, nem tudom felfedezni Amerikát, de az igazság után mindig kutatni szeretnék. Az igazságra szeretném feltenni erőmet, életemet, időmet. Nem tudok az őserdőben leprakórházat építeni, de emberek után akarok kutatni, akiknek szükségük van rám, és igénylik szeretetemet. Nem vagyok űrrepülő, nem fogok a Holdra lépni, de Isten országát szeretném megtalálni, amely olyan messze van, és mégis olyan közel, és olyan csodálatosan más, mint a világ minden országa és minden csillaga.

Jörg Zink

Abban az időben: Zebedeus fiai, Jakab és János odamentek Jézushoz, és ezt mondták: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!”
Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Amikor a többi tíz ezt meghallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mk 10,35-45

Elmélkedés

Apostoli buzgósággal

Egyházunk októberben az utolsó előtti vasárnapon a missziók világnapját tartja. E napon megemlékezünk azokról, akik az elmúlt évszázadok során családjukat és hazájukat elhagyva idegen országokba indultak az evangélium terjesztésére és imádkozunk azokért, akik napjainkban missziós munkát végeznek a világ valamely pontján. Az evangéliumok beszámolnak róla, hogy Jézus egykor Isten országának örömhírét hirdette, majd pedig mennybemenetelekor megbízta apostolait tanításának továbbadásával, s megígérte nekik, hogy tevékenységükben segítségükre lesz a Szentlélek. A misszió minden korban, így napjainkban is Jézus és az apostolok szolgálatának, munkájának folytatását jelenti a Szentlélek erejében. Mindebben már meg is neveztük azt a három elemet, amely a missziót, a missziós tevékenységet jellemzi. Nézzük meg ezeket!

Az első jellemző, hogy minden misszió Jézus Krisztustól ered. Ő is küldött volt, a mennyei Atya küldötte ezen a világon, aki mindhalálig ragaszkodott küldetéséhez. Azzal bízta meg apostolait, hogy az általa megkezdett munkát folytassák. A misszióra vállalkozó személyek tudatában vannak annak, hogy küldetésüket személyesen Krisztustól kapták. Küldetése és hivatása minden embernek van, s ezt Krisztussal való személyes kapcsolatunkban ismerhetjük fel. Minden keresztény ember a keresztség szentsége által meghívást kap Istentől arra, hogy szeretetben éljen, törekedjen az életszentségre és szolgálja Isten országát. Ehhez képest többletet, sajátos hivatást jelent, amikor valaki az igehirdetésre, a hit terjesztésére kap meghívást, amelyet Krisztussal és az Egyházzal való egységben végez.

A második lényeges elem az apostoli jelleg. Nem csupán arról van itt szó, hogy az első küldöttek szolgálata folytatódik az apostolok utódaiban, hanem arról is, hogy a missziósokban az apostoli lelkesedés, buzgóság él. Ezen apostoli buzgóság nélkül a missziósok esetében inkább csak kényszerű munkáról vagy megélhetési feladatról beszélhetnénk, mintsem Krisztus ügyéért való fáradhatatlan szolgálatról.

A harmadik tényező a Szentlélek. Ő közvetíti a küldetést Krisztustól, ő adja az apostoli buzgóságot, és ő segíti a missziót végző személyeket abban, hogy a visszautasítások és üldözések ellenére is hűségesek maradjanak hivatásukhoz. A Szentlélek biztosítja azt, hogy mindazok, akik Krisztus szavaiban felismerték az örök életre vezető tanítást, azt ne tartsák magukban, hanem nagylelkűen továbbadják azt az igazságra éhezőknek és az örök életre vágyakozóknak.

A misszió célját nem szűkíthetjük le csupán arra, hogy az emberekhez elvigyük az evangéliumot és segítsük őket az üdvösség felé, hanem azt is feladatunknak kell tekintenünk, hogy megújítsuk ennek a világnak a rendjét oly módon, hogy azt az evangélium szelleme hassa át. Ebben az értelemben minden misszió evangelizációt jelent. Az Egyháznak és az Egyház tagjainak minden erejükkel azon kell lenniük, hogy újraevangelizálják a világot. Mivel e feladat alól egyikünk sem vonhatja ki magát, a mai napon különösen is kérjük a Szentlelket, hogy szítsa fel bennünk az apostoli buzgóságot és a missziós lelkületet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentlélek Isten, akit Urunknak és Éltetőnknek vallunk! Te egykor nagy lelkesedéssel töltötted el az apostolokat, hogy elinduljanak tanúságot tenni Krisztusról és hirdetni az örömhírt. Segítsd a világon mindenütt a keresztényeket és a keresztény közösségeket, hogy az Úr Jézustól kapott küldetésüket teljesítsék, és minden népnek hirdessék az evangéliumot! Segíts minket, hogy ne lankadjunk a hit terjesztésében, hanem nagy buzgósággal végezzük szolgálatunkat az emberek üdvössége érdekében és Isten dicsőségére!

Jézus egy alkalommal így beszélt tanítványaihoz: Mondom nektek, hogy mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Isten angyalai előtt. Aki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot. Amikor a zsinagógák, elöljárók vagy hatóságok elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok, hogy miképpen és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok! A Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket, hogy mit kell mondanotok.
Lk 12,8-12

Elmélkedés

Evangéliumának megírása idején Szent Lukácsnak már van tapasztalata arról, hogy a keresztény közösségeket s annak tagjait támadások érik. A zsidóság vallási vezetői nem nézik jó szemmel a kibontakozóban lévő új vallás képviselőnek, Jézus követőinek tevékenységét, illetve azt, hogy az igehirdetés hatására egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A közösség számára talán nem is az üldözés jelentette a komoly problémát, hanem a hitehagyás. Az üldözések miatt egyesek megtántorodtak, elhagyták hitüket, távoztak a közösségből, s ez megrendítette a közösség többi tagját is. Ugyanakkor az is igaz, hogy mások kitartása, a hithez való ragaszkodása megerősítette hitében a közösséget. Az evangélista ez utóbbi miatt tér vissza újra és újra a hitben való megmaradás témájához.

Bátorító és megerősítő szavait Jézus az evangélium e helyén tanítványaihoz intézi, így készíti fel őket arra az időre, amikor ő már nem lesz velük. Mindezen túl kijelentései a későbbi idők keresztényeinek is szólnak, az egész Egyház számára bátorításul szolgálnak. A keresztényeket nem saját személyük miatt támadják majd, hanem hitük és Jézus Krisztus miatt. Az üldözések idején Krisztus követői számíthatnak a Szentlélek segítségére, aki megerősíti őket hitükben, s megadja nekik a bölcsességet a védekezéshez.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Forog a világmindenség, de áll a kereszt. A kereszted a mi erőnk, hogy a magunkét is hordjuk, és Téged követhessünk. Te alkottad az embert, hogy a szenvedés által az üdvösségre jusson. Könyörülj rajtunk! Feltámadásod megdicsőítette sebhelyeidet, s örök jelként viseled őket, könyörülj rajtunk! A világítéletkor a kereszt majd ismét feltűnik felettünk. Könyörülj rajtunk!

J. Bernhard

Egyszer olyan nagy tömeg gyűlt Jézus köré, hogy csaknem agyontaposták egymást. Így beszélt akkor tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól! Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne kerülne; sem olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit szűk körben bizalmasan mondtatok, nyilvánosan elbeszélik, és amit zárt ajtók mögött fülbe súgtatok, szájról szájra adják. Mint barátaimnak, azt mondom nektek: ne tartsatok azoktól, akik megölik a testet, de többre nincs hatalmuk. Megmondom nektek, kitől féljetek. Féljetek attól, akinek – azonfelül, hogy megöl – arra is hatalma van, hogy kárhozatra vessen. Újból mondom: ettől féljetek! Nemde öt veréb sem ér többet, mint két krajcár? Isten mégsem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt, számon tartja fejetek minden hajszálát is. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek.”
Lk 12,1-7

Elmélkedés

Az elmúlt három nap gondolatmenetét folytatjuk elmélkedésünkben az evangélium alapján. Továbbra is a farizeusi lelkületről és annak legjellemzőbb vonásáról a képmutatásról van szó, de itt már nem az érintettekhez intézi Jézus szavait, hanem saját tanítványaihoz, akiket meg akar óvni a farizeusok látszatra törekvő, de a hitet nélkülöző vallásosságától. A képmutatás kifejezés az ókori színház világába nyúlik vissza, amikor valaki igazi arcát eltakarva álarcot tart maga elé és eljátszik egy szerepet. A szerepjátszás nem csupán a színházban fordul elő, hanem bármelyik emberi közösségben, amelynek egyik tagja fel szeretne emelkedni, s előbbrejutása, érvényesülése érdekében megjátssza önmagát. A képmutatást nevezhetjük alakoskodásnak vagy színlelésnek is, mindkettő arra utal, hogy az ember külső cselekedetei nem egyeznek meg benső szándékaival, azaz jónak tűnik a külső szemlélők számára, de szívében valójában gonoszság lakik.

Jézus figyelmezteti övéit, hogy a rejtett, eltitkolt dolgok egyszer napfényre kerülnek, kitudódnak. A képmutató emberek is lelepleződnek egyszer. Nem mondja meg, hogy ki és mikor végzi ezt a leleplezést, de inkább kell gondolnunk Isten végső ítéletére, mintsem az emberi, önkényes bíráskodásra. A másokban rejtőző farizeusi lelkület leleplezése nem a mi feladatunk. Az viszont igen, hogy önmagamban észrevegyem és megszabaduljak tőle.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztusom, a te evangéliumodat könnyű hallgatni, de nehéz élni. Meg vagyok elégedve az én kis, tisztességes életemmel, s félek attól, hogy azt megváltoztassam. Nem teszek eleget az emberekért. Félek, hogy, mivel mindig csak magamért teszek valamit, nem teszem meg mindazt, amit az emberek várnak tőlem. Add, hogy hozzálássak a mai napon!

A. Pereira

Jézus egy lakomán így korholta a farizeusokat: „Jaj nektek, akik síremléket építetek azoknak a prófétáknak, akiket a ti atyáitok megöltek! Ezzel is csak azt igazoljátok, hogy helyeslitek atyáitok cselekedeteit, és egyetértetek velük: azok megölték őket, ti meg sírt készítetek nekik. Nem hiába mondja Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk. Némelyeket közülük megölnek, másokat üldözni fognak. E nemzedéknek számot kell adnia minden próféta véréről, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen Zakariás véréig, akit az oltár és a templomépület között megöltek. Igenis, mondom nektek: felelősségre vonják mindezért ezt a nemzedéket. Jaj nektek, törvénytudók! Lefoglaltátok a tudás kulcsát. Magatok nem mentetek be vele, az odaigyekvőket pedig megakadályozzátok.” Amikor ezeket elmondta nekik, az írástudók és a farizeusok nagy felháborodásukban különféle kérdésekkel kezdték faggatni. Azon fondorkodtak, hogy rajtakapják valami olyan kijelentésén, amellyel vádolhatják.
Lk 11,47-54

Elmélkedés

Mielőtt elkezdenénk Jézus farizeusoknak mondott beszéde harmadik része vizsgálatát, gondolkozzunk el a következőn: a farizeusi lelkületet másokban könnyű felfedezni, önmagunkban viszont nehéz. Könnyű másokban elítélni, de nehéz önmagunkat megszabadítani tőle. Az egykor elhangzott tanítás nekem is szól.

Ha egy szóval akarjuk összefoglalni a farizeusi lelkületet, akkor erre a „képmutatás” kifejezés a legalkalmasabb. Ezt természetesen nem mi találtuk ki, hanem Jézus nevezte képmutatóknak a farizeusokat. A képmutatás azt jelenti, hogy a látszat fontosabb a valóságnál. A vallásosság területén ez azért veszélyes, mert a látszat csupán az embereket tudja megtéveszteni, Isten azonban a valóságot nézi, ismeri szívünk szándékait. A farizeusi lelkület a keresztény közösség tagjait is megkísérti. Amikor valaki jobbnak akar látszani, mint amilyen valójában, és ezt a jószándékú figyelmeztetések hatására sem akarja elismerni, akkor beleesett ugyanabba a csapdába, amelyből egykor a farizeusok sem tudtak kikerülni.

Kár volna tovább ostoroznunk a farizeusi viselkedésmódot, ha nem mondanánk meg annak ellenszerét. Alázat és bűnbánat. Az egykori hallgatóság megsértődött, felháborodott és szembefordult Jézus szavaival. Követhetem őket is. A másik lehetőség, hogy elindulok az alázat és a bűnbánat útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram Jézusom, emelj ki ma is minden régiből minket és abból, ami túlhaladott. Adj fiatalos és fogékony szívet, hogy gondolkodásunk, beszédünk, imádságunk és munkánk hozzád vezessen, aki az örök tavasz és megújuló élet ígéreteivel hívsz magadhoz minket.

J. Kluo

Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz: „Jaj nektek, farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt meg nem szabad elhagyni! Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek a főhelyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken. Jaj nektek! Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni. Az emberek fölöttük járnak – anélkül, hogy tudnák.” Erre egy törvénytudó méltatlankodni kezdett: „Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol.” Ő azonban így folytatta: „Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, ti magatok azonban még egy ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.”
Lk 11,42-46

Elmélkedés

A farizeusoknak mondott beszéd második részében Jézus keményebb hangot üt meg, élesebben fogalmazza meg kritikáját, amely beszédstílussal az lehetett a szándéka, hogy önvizsgálatra késztesse az érintetteket, szembesítse őket hamis jámborságukkal. A jelenlévő farizeusok közül senki sem gondolhatta már, hogy szavai csak a vendéglátónak szólnak, hiszen mindannyiuknak szólt a beszéd. Az Úr szeretné, hogy a farizeusok elgondolkozzanak: valóban az tetszik Istennek, hogy az apró kerti veteményekből tizedet adnak? Az igaz vallásosság szempontjából valóban az a mérvadó, hogy valaki megtartja-e a legjelentéktelenebb törvényeket? Valóban megengedhető, hogy a haszontalan törvények aprólékos megtartása elvonja a figyelmet az igazságosságról és háttérbe szorítsa az Isten iránti szeretetet?

Jézus nem hagyja sokáig gondolkozni őket, hanem új területre tér át, a farizeusi viselkedésre. A zsinagógai istentisztelet alkalmával a főhelyeket keresik és elvárják, hogy tisztelettel köszöntsék őket – mondja nekik. Ezzel azt állítja, hogy csupán látszat az, hogy Isten és az ő törvénye áll életükben az első helyen, valójában önmagukat magasztalják. A mi Urunk azért helyteleníti a farizeusi lelkületet, mert hiányzik belőle a hit, uralkodásra, mások elnyomására törekszik és nem szolgálni akarja az embereket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Tudom, Uram, mekkora bátorság kell, hogy komolyan merje mondani szívünk: lobbantsd föl bennünk a szeretet lángját! Pedig te megígérted, hogy tüzet bocsátasz a földre, a te követőid lelkébe. Segíts megértenem, hogy a tűz fény is, meleg is, és egyúttal mérhetetlen erőt ad.

J. Fr. Görres

Egyik beszéde alkalmával meghívta Jézust egy farizeus, hogy étkezzék nála. Ő el is ment, és asztalhoz telepedett. Amikor a farizeus látta, hogy Jézus étkezés előtt nem mosott kezet, megütközött rajta. Az Úr ekkor így szólt hozzá: „Ti, farizeusok, tisztán tartjátok ugyan a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Hát nem az alkotta a belsőt, aki a külsőt is? Adjátok inkább oda a rászorulóknak azt, amitek van, és akkor majd mindjárt tiszták lesztek egészen!”
Lk 11,37-41

Elmélkedés

Jézus korában az egyik legbefolyásosabb zsidó vallási csoportot a farizeusok alkották. Vallási irányzatuk a mózesi törvények pontos, aprólékos betartását tartotta a legfontosabbnak, amelyhez az idők során számos általuk alkotott szabály kapcsolódott. Törvénytiszteletük miatt az emberek úgy tekintettek rájuk, mint a vallásosság mintaképeire. Jézussal való konfliktusaikat az okozta, hogy az Úr leleplezte látszatvallásosságukat, amely nem belső meggyőződésükből fakadt. Farizeusi lelkülettel manapság is találkozunk, a vallásosság eltorzult módját értjük alatta. Ma és a következő két napon Jézusnak a farizeusok ellen mondott kritikáját olvassuk az evangéliumban.

A beszédre egy meghívás ad alkalmat. A farizeus házában Jézuson kívül több farizeus is lehetett a vendégek között. Jézus nem a hátuk mögött beszél róluk, hanem a szemükbe mondja véleményét, amelyet nevezhetünk vádbeszédnek is, de talán helyesebb figyelmeztetést látni benne.

A farizeusok étkezés előtti kézmosásának egyrészt egészségügyi vonatkozása volt, másrészt szívük és lelkük megtisztulását jelképezte. Ez utóbbival nem értett Jézus egyet, aki szerint a külső tisztaság még nem feltétlenül jelenti a szív, az emberi szándék tisztaságát is. A vallásosság területén pedig az igaz lelkület, a szív jósága a fontos.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, ne engedd, hogy a megszokottság föleméssze hitéletemet. Olykor még én is úgy vélem: az állandó kötelességteljesítés, a jóság és a példamutatás megkövetelése mintha korlátozná szabadságomat és a kockázatok vállalását. Ha a kocsinak mindig ugyanazokon a síneken kell is futnia, mégis előre kell haladni a síneken. Engedd ezt megértenem!

B. De Solages