Battaplébánia

Egy alkalommal a farizeusok próbára akarták tenni Jézust. Megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Jézus ezt felelte: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert, és azt mondta: A férfi ezért elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek? Így már nem ketten vannak, hanem csak egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”
A farizeusok azonban erősködtek: „Miért írta hát elő Mózes, hogy válólevelet kell kiállítani, és úgy kell elbocsátani a feleséget?” Jézus kijelentette: „Mózes a keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem a paráznasága miatt – és mást vesz el, házasságtörést követ el.”
Erre a tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni.” Jézus így válaszolt: „Nem mindenki tudja ezt felfogni, hanem csak az, akinek Isten megadja. Mert van, aki úgy született, hogy alkalmatlan a házasságra, és van, akit az emberek tettek ilyenné, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki fel tudja fogni, fogja fel!”
Mt 19,3-12

Elmélkedés

Az első keresztény közösségeket és azt megelőzően a zsidó valláshoz tartozókat is érintette a család és a válás. A mai evangéliumi részben ezzel kapcsolatban kérdezik a farizeusok Jézust. Ők Mózes törvényére hivatkoznak, amely szerint a paráznaság esetében megengedett volt, hogy a férj elküldje feleségét, elváljon tőle. Jézus viszont egy még korábbi törvényre, a teremtő Isten szándékára hivatkozik, amikor elutasítja a válás lehetőségét. Érdekes Jézus megjegyzése azzal kapcsolatban, hogy Mózes az emberek „keményszívűsége” miatt engedte meg a válást bizonyos esetekben. Olyanokra kell itt gondolnunk, akik értelmükkel nem akarják felfogni Isten szándékait és szívükkel nem tudnak azonosulni Isten akaratával. A keményszívűség tehát lázadást, ellenkezést, engedetlenséget jelent Istennel szemben, azaz bűnt. A Jézus által hozott üdvrendben viszont nincs helye az engedetlenségnek, hanem Isten eredeti akaratának keresése és elfogadása jellemzi az embereket.

Isten akaratából a keresztény házasság megkérdőjelezhetetlen jellemzője a felbonthatatlanság. Ha viszont Jézus szavait csupán jószándékú javaslatnak, eszménynek tekintjük, és nem mindenkire vonatkozó isteni törvénynek, akkor valószínűleg mi is csak „keményszívűek” vagyunk, akik lázadunk Isten ellen és semmibe vesszük a szeretet törvényét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Uram, hogy ne álljak meg tetteim külsőségeinél. Legyenek igazi élményeim és belső szemléletem. Add, hogy a látható dolgokon keresztül a láthatatlannal is találkozzam. Teremtményeid látványa vezessen el engem a te boldogító látásodhoz.

C. Pavese

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Mt 18,21 – 19,1

Elmélkedés

A keresztény közösség életének alapszabályait tartalmazó szakasz következő része a megbocsátásról szól. Péter apostol ezt a kérdést teszi fel Jézusnak: „Ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki?” (Mt 18,21). Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy itt nem csupán két személy kapcsolatáról van szó, hanem a sértést elkövető személy és a közösség kapcsolatáról is. Az eset feltételezi, hogy a bűnt elkövető személy megbánta cselekedetét és újra a közösség tagja akar lenni. Hányszor kell neki megbocsátani? Hányszor kell őt visszafogadni a közösségbe?

Jézus válaszában a „hetvenszer hétszer” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy 490 alkalommal kell megbocsátani, s ha az illető még ezek után is újabb bűnt követ el, akkor már nem szükséges megbocsátani, hanem azt, hogy mindig meg kell bocsátani, a megbocsátásnak nincs határa. Jézus egy nagyon szemléletes példával világítja meg mondanivalóját. A példázat a szolgája nagy adósságát elengedő királyról szól, illetve ugyanerről a szolgáról, aki később könyörtelenül követelőzik szolgatársával szemben. A példabeszédben szereplő király a végtelenül irgalmas Istent jelképezi, aki minden bűnünket kész megbocsátani. Tőle, az irgalomban gazdag Istentől kell megtanulnunk a megbocsátást és gyakorolnunk azt számolatlanul embertársaink felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj nekem érzéket a humorhoz, add kegyelmedet, hogy megértsem a tréfát, hogy ezáltal az életben egy kis örömöt leljek, s azt másokkal megoszthassam.

Mórus Szent Tamás

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Mt 18,21 – 19,1

Elmélkedés

A keresztény közösség életének alapszabályait tartalmazó szakasz következő része a megbocsátásról szól. Péter apostol ezt a kérdést teszi fel Jézusnak: „Ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki?” (Mt 18,21). Az előzmények ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy itt nem csupán két személy kapcsolatáról van szó, hanem a sértést elkövető személy és a közösség kapcsolatáról is. Az eset feltételezi, hogy a bűnt elkövető személy megbánta cselekedetét és újra a közösség tagja akar lenni. Hányszor kell neki megbocsátani? Hányszor kell őt visszafogadni a közösségbe?

Jézus válaszában a „hetvenszer hétszer” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy 490 alkalommal kell megbocsátani, s ha az illető még ezek után is újabb bűnt követ el, akkor már nem szükséges megbocsátani, hanem azt, hogy mindig meg kell bocsátani, a megbocsátásnak nincs határa. Jézus egy nagyon szemléletes példával világítja meg mondanivalóját. A példázat a szolgája nagy adósságát elengedő királyról szól, illetve ugyanerről a szolgáról, aki később könyörtelenül követelőzik szolgatársával szemben. A példabeszédben szereplő király a végtelenül irgalmas Istent jelképezi, aki minden bűnünket kész megbocsátani. Tőle, az irgalomban gazdag Istentől kell megtanulnunk a megbocsátást és gyakorolnunk azt számolatlanul embertársaink felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj nekem érzéket a humorhoz, add kegyelmedet, hogy megértsem a tréfát, hogy ezáltal az életben egy kis örömöt leljek, s azt másokkal megoszthassam.

Mórus Szent Tamás

Jézus egy alkalommal így oktatta tanítványait: Ha testvéred vétkezik ellened, menj, és figyelmeztesd őt négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének! Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.
Bizony, mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony, mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.
Mt 18,15-20

Elmélkedés

A tegnapi rész folytatásaként ismét a közösség életét irányító szabályokat fogalmaz meg Jézus. Az Úr szájából elhangzó kijelentések arra utalnak, hogy az evangélium megírásának idején, azaz néhány évtizeddel a Krisztus-eseményt követően már vannak keresztény közösségek, s ezek élete nem mentes a nézeteltérésektől. A krisztusi közösség tagjai az életszentségre törekszenek, de nem szentek, ők is követnek el hibákat, bűnöket. Jézus tanácsai arra vonatkoznak, hogy az ilyen helyzetekben miként kell viselkedni, szem előtt tartva a másik javulását.

A tanítás így kezdődik: „ha testvéred vétkezik ellened” (Mt 18,15). Úgy tűnik, hogy itt két személy közti esetről, sértésről, bűnről van szó. Néhány régi Szentírásban viszont hiányzik az „ellened” szó, tehát általánosabb a megfogalmazás, azaz a sértés, a bűn nem konkrétan egy másik személyt érint, hanem akár többeket, a közösséget is. Mindez jobban illeszkedik abba a sorozatba, amit Máté evangélista összefoglal a közösség életére vonatkozóan, s ennek fényében jobban érthető az is, hogy miért tartozik a vitás kérdés eldöntése a közösség illetékességébe.

Személyes bűneinknek van közösségi vonatkozása is, mert azok rossz fényt vetnek a közösségre, az Egyházra, amelyhez tartozunk. Fogadjuk el a közösség tagjainak szeretetteljes figyelmeztetését!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Élő Isten, jöjj és alakítsd lelkünket Lelked templomává. Szentelj meg minket, Urunk! Kereszteld meg egyházadat a Tűzzel, hogy az egyházszakadások megszűnjenek, és egyházad, mint az igazság oszlopa és támasza álljon a földön. Áraszd mindnyájunkra a Szentlélek adományait: a testvéri szeretetet, az örömöt, a békét, a jóságos türelmet!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?”
Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül!
Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

Amikor Szent Máté írásba foglalja evangéliumát, már léteznek krisztusi, keresztény közösségek. E közösségek nem lehettek mentesek a konfliktusoktól, tagjaikat megkísérthette a versengés, a hatalomvágy szelleme. Az evangélista úgy fogalmazza meg a tanítványok versengésének esetét és ezt követően Jézus tanácsait, hogy az alapvető iránymutatást jelentsen a közösség tagjai számára abban a korban és a későbbi időkben egyaránt.

Ennek megfelelően az Úr a gyermeki lelkületet ajánlja követőinek. A nagyravágyás helyett legyenek alázatosak és engedelmesek. Mindez arra utal, hogy már az első keresztény közösségben megjelent a tekintély, mint a közösség vezetőinek jellemzője. E tekintélyt azonban senki sem egyéni törtetésével vívja ki, hanem példamutató életével, szolgálatkészségével, adakozásával és hitével. A közösség vezetője, bár tekintélynek örvend a többiek körében, jól tudja, hogy maga is csak Isten alázatos szolgája, ugyanúgy mint a többiek, és vezető szerepét Istentől kapta. A krisztusi közösség legfőbb vezetője ugyanis nem lehet más, csak egyedül Isten, és az ő Szentlelke teremti meg a közösség egységét. Aki ezzel nincs tisztában, az valójában Isten akarata ellenére cselekszik. Bármilyen tisztségünk, feladatunk legyen az Egyházban, munkánkat tekintsük Istennek végzett szolgálatnak és végezzük alázattal!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add kegyelmedet nekem, hogy én, a szegény köntös, amelyben te, elrejtőzött Isten, az emberekhez közeledni akarsz, napról napra jobban megszabaduljak az önzéstől és minden más bűntől. Akkor is az maradok, aminek lennem kell: lepled és haszontalan szolgád. De legalább egyre hasonlóbbá leszek Fiadhoz, aki Istensége örök fényét szolgai köntös alá rejtette. Ha terhedet viselem, küldetésed terhét, ha lenyom a megbízatás, méltóságod pedig megaláz, viszont gyöngeségem Fiadéba olvad, akkor bízhatom abban, hogy az az akadály, melyet jövetelednek jelentek, mégis csak áldás lesz testvéreim számára.

K. Rahner

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!”
Mt 17,22-27

Elmélkedés

A mai evangélium azzal a jelenettel kezdődik, hogy Jézus másodszor beszél tanítványainak a rá váró szenvedésekről és halálról. Az első jövendölés Péter heves ellenkezését váltotta ki (vö. Mt 16,21-27), a mostani után a tanítványok reakcióját Máté evangélista így írja le: „igen elszomorodtak.” Elszomorodásuk azt jelzi, hogy kezdik komolyan venni azt, amit Mesterük saját sorsáról mond nekik.

A szenvedés megjövendölése során érdekes kifejezéssel találkozunk: „az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni,” vagy más fordításokban így szerepel: „az Emberfia az emberek kezébe adatik” (Mt 17,22). Azt könnyen kitaláljuk, hogy kiknek a kezébe adják, tudniillik azok kezébe, akik bántalmazzák és megölik. De ki adja az Emberfiát az emberek kezébe? Először is gondolhatunk az áruló Júdásra, aki a hatóságokat segíti Jézus elfogásában. Másodszor a zsidó vallási vezetőkre, a főtanács tagjaira és az általuk felhergelt néptömegre, akik Jézus halálát követelik és átadják őt Pilátusnak, a helytartónak, illetve a római hatóságoknak. Harmadszor pedig gondolhatunk az Istenre, a mennyei Atyára, aki megengedi, hogy Fiát az emberek bántalmazzák és megöljék, mert így kívánja a megváltást véghezvinni.

Az emberi rossz szándékok mögött mindig ott húzódik Isten megváltó, üdvözítő terve. Figyelek-e rá, észreveszem-e?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Te, aki fölöttünk vagy, aki egy vagy közülünk, aki vagy, és bennünk is vagy: add, hogy mindenki lásson bennem is! Hadd készítsem az utat számodra, s köszönjem meg azt is, ami közben ellenem van, de mások gondját ne felejtsem! Tarts meg szeretetedben, ahogy elvárod, hogy másokat is megtartsak abban. Legyen bennem minden a te dicsőségedre, ne engedd, hogy bármikor is kétségbe essem! Mert a te kezedben vagyok, benned csak erőt és jóságot találok.

D. Hammarskjöld

Abban az időben: A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,41-51

Elmélkedés

Valóságos jelenlét

Mai elmélkedésünkben folytassuk azokat a gondolatokat, amelyeket a múlt vasárnap elkezdtünk az Oltáriszentségről, az Eucharisztiáról. A kenyerek és halak megszaporításának csodája lehetőséget adott Jézusnak arra, hogy arról a kenyérről beszéljen a népnek, amelyet majd ő fog adni, tudniillik az ő testéről az Oltáriszentségben. Szavai így hangzanak: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,50-51). E kijelentése alapozza meg azt a hitünket, hogy az Úr valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, azaz az átváltoztatott kenyérben és borban. Amikor a miséző pap a szentmisében a Szentlélek lehívását követően kimondja az átváltoztatás szavait, akkor a kenyér (ostya) Krisztus testévé, a bor pedig az ő vérévé változik át, s ezért nem csupán jelképes, hanem valóságos jelenlétről beszélhetünk.

A valóságos jelenlét hite az Oltáriszentséggel kapcsolatos hitigazságok közül minden bizonnyal a legrégebbi, időben megelőzi azokat a tanításokat, amelyek annak szentségéről és áldozat jellegéről szólnak. Az Eucharisztiát azért nevezhetjük az „élet kenyerének” vagy „élő kenyérnek,” mert az életet adó Krisztus ajándéka, aki önmagát adja nekünk ebben a szentségben. A szentáldozás által az élő Krisztust vesszük magunkhoz, aki éltet bennünket. Ez a hatás csak akkor valósulhat meg, ha jelenléte túlmutat a jelkép határán, annak korlátozottságán, azaz jelenléte valóságos az Oltáriszentségben. Itt is láthatjuk e szentség jövőre vonatkozó hatását: aki a szentáldozás által egyesül az élő Krisztussal, az az örök élet várományosa. Krisztus tehát az ajándékozó. Ő adja nekünk önmagát, ő adja nekünk az életet és az örök életet. Ő adja nekünk az örök élet kenyerét és e kenyérben önmagát. Mi pedig elfogadjuk őt, magunkba fogadjuk őt a szentáldozáskor.

Érdemes rámutatnunk arra is, hogy ez a valóságos és maradandó jelenlét amellett, hogy lehetővé teszi az egyesülést Krisztussal a szentáldozásban, megalapozza azt, hogy Krisztus testét őrizzük templomainkban és imádjuk azt. Az Úr jelenléte nem korlátozódik csupán a szentmise ünneplésének idejére, hanem azt követően is megmarad az átváltoztatott kenyérben. Ennek köszönhetően őrizhetjük és őrizzük e szentséget templomainkban, hogy a hívők oda betérvén találkozhassanak a valóságosan jelenlévő Úrral és kifejezhessék iránta tiszteletüket, amely a vallásos tisztelet legmagasabb formáját, az imádást jelenti.

Ezen a ponton feltétlenül érdemes tisztáznunk, hogy az Oltáriszentség titok az emberi értelem számára. Önmagában az is titok, hogy miként lehetséges az Úr jelenléte a kenyérben és a borban, és az is, hogy miként valósul meg a kenyér és a bor átlényegülése a pap szavaira, miközben azok külső formájukat megőrzik. De mégsem e titok megértésére kell elsősorban törekednünk, hanem arra, hogy létrejöjjön a találkozás, azaz magunkhoz vegyük Krisztus testét. Továbbá: szép és dicsérendő, ha valaki időt tud szakítani arra, hogy részt vegyen a közösségi szentségimádásokon vagy alkalmanként egy kis időre egyénileg tér be e célra a templomba, de még fontosabb a szentáldozás, hiszen ez nyújtja számunkra a legközvetlenebb találkozást Jézussal.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Bűneink miatt méltatlanok vagyunk arra, hogy magunkhoz vegyük szent testedet, de a szentgyónásban megszabadulhatunk bűneinktől. Szükségünk van arra, hogy Isten eltörölje bűneinket és találkozzunk veled, aki önmagadat adod nekünk az Oltáriszentségben. Nem utasítjuk vissza barátságodat és ajándékodat, hanem örömmel vesszük magunkhoz a szentáldozáskor szent testedet, amely az örök élet kenyere számunkra. Te vagy minden szeretet forrása és szereteted jele az, hogy nekünk adod magadat. Szereteted viszonzásaként neked ajánljuk életünket.

Egy alkalommal egy ember járult Jézushoz, és térdre borulva így kérlelte őt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elvittem tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” Jézus így válaszolt: „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide a gyermeket!” Jézus ráparancsolt az ördögre, az kiment belőle, és a gyermek azonnal meggyógyult.
Amikor Jézus egyedül volt, a tanítványok hozzá mentek, és megkérdezték: „Miért nem tudtuk mi kiűzni?” Ő így válaszolt: „Mert gyönge a hitetek. Bizony, mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok e hegynek itt: Menj innét amoda! – átmegy, és semmi sem lesz számotokra lehetetlen.”
Mt 17,14-20

Elmélkedés

Holdkórosnak és ördögtől megszállottnak egyaránt nevezi Máté evangélista azt a fiút, akinek meggyógyításáról olvasunk a mai napon. Mai ismereteink szerint valószínűleg epilepsziás lehetett, legalábbis az apja szavaiból erre következtethetünk. A gonosztól, az ördögtől való megszállottság arra utal, hogy a régi zsidó gondolkodás szerint minden testi betegség mögött az erkölcsi rossz, a bűn húzódik meg. A jelenet azt mutatja, hogy az orvosok tehetetlenek, nem tudták meggyógyítani a fiút. A tanítványok szintén tehetetlenek, s ennek oka Mesterük szerint a hitetlenségük, kicsinyhitűségük. Ezzel szemben Jézus képes csodát tenni, hatalma van a betegség felett.

Első olvasatra egy csodaelbeszélésről van szó, de a sorok mögé nézve észrevesszük a hitre való buzdítást, amelyet a történet záró mondása erősít meg. A hit csodákra képes. A valódi hit segítségével minden várakozást és képzeletet felülmúló eredményekre képes az ember. A hit lényege az Istennel való közösség és a neki való teljes, feltétlen engedelmesség.

A szöveg kapcsán érdemes megfogalmaznunk egy figyelmeztetést: a hit nem arra való, hogy bármiféle cselekvést, közbeavatkozást, segítést kikényszerítsünk Istentől. Lehet, hogy az isteni segítség a hit jutalma, de nem feltétlenül a hit következménye. Isten akkor segít rajtunk, amikor azt jónak látja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, add kegyelmedet, hogy helyet készítsünk neked a szívünkben. Adj erőt, hogy a legelső helyet adjuk neked, s ne száműzzünk az utolsó helyre, a feledésbe. Ne engedd, hogy elvesszünk a világban, hanem add fényedet, hogy veled egybeforrva alakíthassuk a világot a te terved szerint.

P.Gerhardt

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.
Mt 16,24-28

Elmélkedés

A Krisztus-követés lényegét nem mástól, hanem magától Jézustól tanuljuk meg, aki tőlünk is ugyanazt kéri, mint amit egykori tanítványaitól: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” (Mt 16,24). A mondás három lépést, három feladatot tartalmaz. Önmagunkat megtagadni azt jelenti, hogy saját elképzeléseinket, vágyainkat és igényeinket félretesszük egy magasabb eszmény vagy érték érdekében, jelen esetben Isten akaratának teljesítése miatt. Az önmegvalósítást bálványozó és a személyes érvényesülést magasztaló korunkban sokak számára nehéz ezt megérteni, és szinte lehetetlen azt elképzelni, hogy Istent vagy a másik embert szolgálják életükkel. Jézus viszont éppen ezt kéri követőitől. Az önzés önmagunk, a szeretet a másik felé fordít minket.

A másik elem a kereszthordozás. A kereszt nem csak a megváltó Jézus életének kikerülhetetlen eleme, hanem a miénk is. Aki elutasítja a szenvedéseket, a keresztet, az a Krisztus-követéstől zárkózik el. Életünk során nem keresnünk kell a szenvedést, a nélkülözést vagy a fájdalmat, hanem el kell azt fogadni abban az órában, abban a helyzetben, amikor azt kapjuk Istentől. S végül harmadikként a követés azt jelenti, hogy mindenben az Urat utánozzuk, az ő élete a minta számunkra.

E három lépést naponta meg kell tennem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Sokan szeretnek téged, Urunk, bár nem tartoznak teljességgel egyházadhoz. Te ajándékoztad meg őket ezzel a kegyelemmel. Hogy nem tartoznak egészen hozzánk, az rajtunk is múlik. Azon, hogy nem mutattuk meg nekik a szent életnek és az igazi szeretetnek diadalmas, meggyőző példáját. Minden kereszténnyel együtt kérlek, Urunk, találjuk meg az utat egymáshoz!

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.
Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!
Mt 16,13-23

Elmélkedés

A keddi napon Jézus vizen járásának történetével kapcsolatban megállapítottuk, hogy e cselekedetével a mi Urunk az ő istenségét igazolta, mutatta meg tanítványai előtt. A színeváltozáskor részben ugyanerről van szó. Az eseményt röviden, lényegretörően írja le Máté evangélista. A három kiválasztott apostollal Jézus felmegy egy hegyre, ahol felragyogtatja előttük isteni dicsőségét. Arcának ragyogása és ruhájának vakítóan fehér színe különleges fényről árulkodik, olyan erőteljes világosságról, ami a földi világban nem tapasztalható. Az egyik legősibb emberi kép, hogy Istent a fénnyel, a világossággal azonosítjuk, míg az Isten nélküli állapotot, a kárhozatot és a sátánt a sötétséggel. Az esemény Jézus istenségének feltárása mellett megmutatja azt is, hogy a feltámadásban milyen dicsőség várja az Urat, ezért is történik utalás a feltámadásra az esemény záró részében.

A feltámadás az evangélium egyik legfontosabb üzenete, amelyet azonban nem szabad elválasztani a szenvedéstől és a haláltól. A feltámadásra a halálon át vezet az út, nincs más lehetőség arra, hogy Istenhez végleg megérkezzünk. Jézus számára sem volt más út, ő is végigjárta a szenvedések útját és megtapasztalta a halált, és számunkra is ez az egyetlen út, amelyen az örökkévalóságba juthatunk. Az Úr színeváltozásának eseménye erősítse bennünk a feltámadás hitét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, te azt akarod, hogy mindnyájan egyek legyünk. Teljesedjék hát akaratod nálunk és minden egyházadban. Tökéletesítsd bennünk szereteted művét és teljesítsd be bennünk ígéreteidet.

M.Seitz-Fr. Thlele