Battaplébánia

Jézus egy alkalommal hajóba szállt, és tanítványai követték őt. Egyszerre csak heves vihar tört ki a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a hajót, Jézus pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és fölkeltették: „Uram, ments meg minket! Elveszünk!” Jézus így szólt hozzájuk: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” Aztán fölkelt, és parancsolt a szélnek meg a tengernek. Erre nagy csendesség lett. Az emberek csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mt 8,23-27

Elmélkedés

Az éjszakai tengeri vihar során az apostolok megtapasztalhatták, hogy a természet erői hatalmasabbak az ő emberi erejüknél. Miközben a Genezáreti-tó túlsó partjára eveznek, félelem tölti el őket, jogosan érzik, hogy életveszélybe kerültek. Helyzetértékelésük helyes, hiszen a veszély valóban fennállt, illetve azt is jól ismerték fel, hogy szorongatott helyzetükben kitől várhatnak segítséget. Ekkor ébresztik fel Jézust, aki velük utazott a bárkában, s akit nem zavart a vihar zaja, hanem nyugodtan aludt. Az álmából ébredő Jézus feleslegesnek tartja félelmüket és helyteleníti kicsinyhitűségüket, majd pedig elcsendesíti a vihart, így mutatván meg isteni erejét.

A Biblia szóhasználata szerint a leküzdhetetlen természeti erők az embert és az ember életét veszélyeztető gonoszt jelképezik. A gonosz hatalma felett áll azonban Isten hatalma, aki képes legyőzni minden rosszat. Az ember a maga erejéből tehetetlen a gonosszal szemben, mivel az ismeri, megtalálja gyenge pontunkat. A gonosszal folytatott küzdelmünkben azonban nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen Isten kegyelme segítségével képesek vagyunk a kísértések legyőzésére. Ha veszélyben érezzük életünket és megtapasztaljuk a gonosz kísértését, ne feledjük, hogy kitől várhatunk segítséget! Isten az üdvösségünket akarja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható, örök Isten, te összegyűjtőd, ami szétszóródott, és védelmezed, ami együtt’ van. Tekints jóságosan Fiad nyájára. hogy akiket az egy keresztség megszentelt, azok a hit tisztaságában és a szeretet kötelékében is eggyé váljanak.

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Mt 16,13-19

Elmélkedés

Aki igazán küzd

Bizonyára a magyar hívek közül is sokan jártak már Ausztria egyik leghíresebb műemlékében, a bencés szerzetesek által vezetett melki apátságban. A lenyűgöző épületegyüttes templomát Szent Péter és Szent Pál apostolok tiszteletére szentelték, s ennek megfelelően a főoltár két szobra a két apostol búcsúzását ábrázolja haláluk előtt. A hagyomány szerint a római Mamertinus börtönből ugyanazon a napon vitték őket kivégezni, – Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pált pedig karddal lefejezték – ezért is ünnepeljük őket ugyanazon a napon. A melki templomban a búcsúzás pillanatát megjelenítő szobrok felett a főoltáron a következő latin nyelvű felirat áll: „Non coronabitur nisi legitime certaverit,” ami magyarul annyit jelent: Nem koronáztatik meg más, csak aki igazán küzd. A két apostolfejedelemre valóban igaz, hogy küzdelmes életük jutalmaként nyerték el Istentől a dicsőség koronáját és a vértanúság győzelmi koszorúját.

Péter apostol esetében inkább a lelki küzdelmekre és vívódásokra gondoljunk, hiszen igazi lelki mélységeket és magasságokat járt be. Ezzel kapcsolatban felidézhetjük azt a jelenetet, amikor Jézus a reá váró szenvedésekről beszélt apostolainak nyíltan kijelentve, hogy Jeruzsálemben szenvednie kell és meg fogják ölni. Az Úr szavai Péter apostol értetlenségét és tiltakozását váltották ki, amire Jézus ezt mondta neki: „Távozz tőlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint!” (Mk 8,33). Vagy gondolhatunk arra az esetre, amikor Jézus a víz tetején járt és Péter a hajóból kiszállva elindult felé a vizen, de hitetlensége miatt hamarosan süllyedni kezdett, s csak annak köszönhette megmenekülését, hogy Jézus megragadta és kimentette őt (vö. Mt 14,22-33). A legfájdalmasabb pedig kétségtelenül az lehetett a főapostol számára, amikor háromszor megtagadta Mesterét. E lelkileg nehéz helyzetek mellett Péter lelki nagyságáról és erős hitéről is tanúságot tett. Megemlíthetjük az ő csodálatos hitvallását, amiről a mai evangéliumban olvasunk: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16) – mondja Péter a saját és apostoltársai nevében. Vagy eszünkbe jut, hogy az Úr kérdésére háromszor vallja meg szeretetét az Úr iránt (vö. Jn 21,15-19).

Pál apostol életében megfigyelhető, hogy bőven kijutott neki a testi szenvedésekből. Ő maga írja le a korintusiaknak szóló levelében, hogy sokszor volt fogságban és gyakorta halálveszélyben, egyszer megkövezték, több alkalommal megvesszőzték, háromszor szenvedett hajótörést, veszélyben volt úton, folyóvizeken és pusztaságban, veszélyben a pogányok között és a hamis testvérek körében (vö. 2Kor 11,21-29). Mindezek ellenére hűséggel és nagy bátorsággal hirdette az evangéliumot azoknak a közösségeknek, ahová útjai során eljutott.

Napjainkban is szinte minden ember elmondhatja magáról, hogy mennyire küzdelmes az élete. Az egyik ember küzd, hogy kikerüljön nyomorúságos, szegényes életkörülményeiből, a másik családja jobb megélhetéséért küzd, a harmadik hatalmát és befolyását akarja mindenáron növelni, a tehetősebbek pedig azért küzdenek, hogy még több vagyonuk legyen. Egyáltalán nem mindegy, hogy miért küzdünk, miért fáradozunk, mire szenteljük időnket, energiánkat, életünket. A ma ünnepelt Szent Péter és Pál apostolok Krisztus ügyéért küzdöttek, és ezért kapták meg Istentől a mennyei jutalmat, a dicsőség koronáját. Kövessük őket abban, hogy életünket mi is Isten szolgálatába állítsuk a mennyei korona reményében!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Olykor Szent Péteréhez hasonló lelkesedéssel és bátorsággal indulunk feléd, máskor pedig visszatart minket a félelem, az aggódás, a kicsinyhitűség és a szeretet gyengesége. Néha bátran megvalljuk hitünket, máskor viszont óvatosságra hivatkozva eltitkoljuk. Pál apostolhoz hasonlóan keressük hivatásunkat, azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk. Erősítsd hitemet és szeretetemet, hogy rám, mint sziklaszilárd alapra tudj építeni, Péterhez hasonlóan meg tudjam erősíteni a kételkedőket és Pál buzgóságával hirdessem evangéliumodat!

Abban az időben:
Amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement, ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés

Hit és alázat

Két csodáról olvasunk a mai evangéliumban: Jairusnak, a zsinagógai elöljáró leányának feltámasztásáról és a vérfolyásban szenvedő asszony gyógyításáról. A két történetnek több közös eleme van. A kislány tizenkét esztendős volt, az asszony pedig tizenkét éve szenvedett betegségében. Az apa Jézus érintésétől várja a gyógyulást, ezért hívja őt lányához: „Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” (Mk 5,23). Az asszony szintén az érintésben hisz, attól várja gyógyulását, hogy megérintheti Jézust. Mindketten kifejezik alázatukat. Jairus az Úr lába elé borulva esedezett lánya életéért, az asszony pedig megelégszik egy érintéssel.

Nézzünk a látható, külső cselekmények mögé! A mozdulatok és az érintések mögé. A határokat ledöntő érintések mögé. Az asszony betegsége azt eredményezte, hogy nem érintkezhetett az emberekkel. Minden, amihez hozzáért, az a mózesi törvények szerint tisztátalanná vált. Az emberek kerülték a vele való érintkezést. Testében ott vannak a tizenkét éve tartó „kellemetlen kezelések” nyomai, lelkében tizenkét éve tornyosodik a csalódás, amely szinte már a gyógyulás reményét is elveszi tőle. Tulajdonképpen tizenkét éve lelki halott, kiközösített, megvetett. Amikor Jézus érkezéséről hall, felismeri élete nagy lehetőségét. Félreteszi félelmeit és csalódásait, nem törődik azzal, hogy esetleg szégyellnivaló helyzetbe kerül, nem érdeklik többé a törvényi tiltások, mert ő meg akar gyógyulni, és itt jön az, akitől gyógyulását reméli. Abban bízik, hogy ha most legyőzi a határokat, akkor meg fog szűnni sok éve tartó baja. A tömeg sem akadályozhatja meg őt abban, hogy Jézus közelébe kerüljön és megérintse az Úr ruháját. És a csoda, amiben hitt és amit remélt megtörténik, azonnal megszűnik betegsége.

Jairus lányának esete hasonló. A kislány már halott, amikor Jézus a házukhoz ér. A halottakkal való érintkezést a törvény tiltotta, nehogy valaki tisztátalanná váljon. De Jézus nem törődik ezekkel a szabályokkal. Bemegy a halott szobájába és megérinti. Nem csupán egy óvatos érintésről van szó, hanem határozottan megfogja a kislány kezét és felsegíti őt.

A hit kapcsolja össze a gyógyítást kérő megbecsült elöljárót és a gyógyulásában bízó megvetett asszonyt. Az elöljáró saját szemével láthatta, hogy mit eredményez Jézus megérintése, tudniillik az asszony azonnali gyógyulását. Jézus magyarázatából a gyógyulás hátterét is megismeri: „Leányom, hited meggyógyított téged” (Mk 5,34). Éppen a legjobbkor jött számára ez a megerősítő tanítás, mert hamarosan megérkeznek házából a szolgák a lánya halálhírével. Túlzás volna azt gondolnunk, hogy Jairus hitt Jézus halottakat életre keltő erejében. Ő csak abban hitt, hogy egy beteget, az ő lányát meg tudja gyógyítani. Ezért ekkor már kifejezetten neki szól az Úr bátorítása: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Éppen az imént látta, hogy mit eredményez a hit, de mégis szükséges az ő hitének megerősítése, hiszen már nem egy beteg kislány meggyógyítása a kérdés. A lány meghalt. Mit tud Jézus ilyen helyzetben tenni? A csoda pedig megtörténik, Jézus visszahívja az életre a kislányt.

Hittel és alázattal kérem-e életem határhelyzeteiben Isten segítségét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az élet forrása és az élet ajándékozója! Életünk során mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a betegségben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add, hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, hanem higgyünk az örök életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled élünk és veled halunk, mert feltámadásodnak is részesei leszünk. Vezess minket az üdvösségre!

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”
Mt 22,34-40

Elmélkedés

Jézus ellenfelei azt akarják megtudni, vajon mennyire jártas a vallási kérdésekben, mennyire ismeri a mózesi törvényeket. Ezért fordulnak hozzá a következő kérdéssel: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” (Mt 22,36). A kérdéssel nem csupán Jézus vallási tudásszintjét kívánják felmérni, hanem az a szándékuk, hogy vitát kezdeményezzenek, hiszen a különféle vallási csoportok és tanító iskolák képviselői között abban az időben szinte mindennaposak lehettek a viták arról, hogy a több száz törvény és parancs között lehet-e rangsort felállítani, illetve melyik előírást lehet a legfontosabbnak tekinteni.

Tulajdonképpen hálásak lehetünk az egykori provokatív kérdezőknek, mert így Jézus válaszából egyértelműen megtudhatjuk, hogy mi a legfontosabb törvény, melyiknek kell a mi életünket is irányítania. Az Úr válasza így hangzik: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. És szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37-38). Az Isten- és emberszeretet nem két parancs, hanem egy: a szeretet kettős iránya. Az Isten iránti és a felebarát felé irányuló szeretet nem zárja ki egymást és nem játszható ki egymás ellen, hanem összetartoznak. És nem zárja ki azt sem, hogy helyes módon szeressük önmagunkat. Aki valóban szereti Istent, az nem tagadja meg a szeretetet embertársától sem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, mindenható örök Isten! Te Fiad által mutattad meg nekünk az igaz tanítás fényét, s az ő testének tagjaivá tettél minket az egy hit és az egy keresztség által. Szentlelkedet kiárasztottad minden népre, hogy kegyelmi ajándékaival bennük működjék. 6, aki gyermekeid lelkében lakást választott magának, valósítsa meg köztünk az egység művét!

Amikor Jézus befejezte a hegyi beszédet és lejött a hegyről, nagy sokaság követte. Ekkor odament hozzá egy leprás, leborult előtte, és így kérlelte: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Jézus kinyújtotta kezét, megérintette őt, és így szólt: „Akarom, tisztulj meg!” Erre a leprás azonnal megtisztult. Akkor Jézus így szólt hozzá: „Nézd, ne mondd el ezt senkinek se, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl azt az áldozatot, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul a gyógyulásról!”
Mt 8,1-4

Elmélkedés

Jézus hegyi beszédét Máté evangélista azzal a megjegyzéssel zárja, hogy az emberek elragadtatva hallgatták őt, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van (vö. Mt 7,29). E különleges hatalmat érezhette meg a leprás beteg is, aki a gyógyulás reményében fordult a mi Urunkhoz. Jogosan gondolhatta, hogy aki ilyen rendkívüli erővel tanít és nagy tömegek figyelnek szavára, az más módon is megmutathatja hatalmát. Ezért fordul hozzá így: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem” (Mt 8,2). A gyógyulni vágyó leprás beteg kifejezi, hogy bízik Jézus gyógyító erejében: te meg tudsz tisztítani a leprától. Te képes vagy megszabadítani a betegségtől. Te meg tudsz engem gyógyítani.

A leprás személy tisztában volt azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan. Mivel abban a korban az orvosok nem tudtak hatékonyan javítani a leprások helyzetén, a betegség további terjedése megakadályozása érdekében a leprások külön, a lakott településeken kívül éltek, ami nem csupán helyileg jelentett elkülönülést, hanem a társadalomból való kizárást is eredményezte. Ha valaki mégis meggyógyult betegségéből, a pap nyilvánította őt egészségesnek és fogadta vissza a társadalmi közösségbe, ezért mondja a történetben Jézus a leprásnak, hogy mutassa meg magát a papnak.

Hiszek-e Jézus gyógyító, lélektisztító erejében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, miért is akarunk inkább felülkerekedni, mint gyógyítani, miért választjuk az elnyomást a meggyőzés helyett? Te, aki egyedül voltál híján minden tévedésnek, nem törted szét a repedező nádat és nem fojtottad el a füstölgő mécsest. Add, Urunk, megértenünk, hogy nem az a keresztény, akit csupán megkereszteltek, s aki eljár templomba, hanem az, akit szíve mélyéig eltölt a te lelkületed, és erről igazi jótettekkel nyújt tanúságot.

Rotterdami Erasmus

Abban az időben Jézus így fejezte be a hegyi beszédet: „A mennyek országába nem jut be mindenki, aki azt mondja nekem: Uram! Uram! Csak az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi. Azon a napon sokan mondják majd nekem: Uram, Uram! Hát nem a te nevedben prófétáltunk? Nem a te nevedben űztük ki az ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát?
Én akkor kijelentem majd nekik, hogy nem ismertelek soha benneteket. Távozzatok színem elől, ti, gonosztevők! Mert mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak; az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle.” Ezzel Jézus befejezte a hegyi beszédet. A népsokaság elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az ő írástudóik.
Mt 7,21-29

Elmélkedés

Miként Jézus esetében tökéletes összhangban voltak szavai és cselekedetei, ugyanezt kéri tanítványaitól, követőitől. Nem elég ugyanis szavakkal bizonygatni, hogy valaki ismeri Istent és az ő parancsait, hanem cselekedeteinek is ezt kell igazolnia. A mennyek országába jutáshoz aligha lesz elegendő arra hivatkozni, hogy a népszámlálás alkalmával válaszoltunk a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdésre, s az sem, ha hibátlanul elmondjuk a hitvallást. A végső ítéletkor ugyanis az kerül mérlegre, hogy Isten parancsai vezettek-e bennünket cselekedeteinkben és embertársainkkal való kapcsolatainkban. Mindennapi életünk döntéseiben és választásaiban tehát az örök üdvösség ígérete és reménye irányít bennünket.

Emberi szavaink és cselekedeteink harmóniájára vonatkozóan mond Jézus egy példabeszédet. A hasonlat szerint előrelátás, megfontoltság és felelősség jellemzi azt az embert, aki szikla alapot választ háza számára, amely kiállja az idők viharait. Mindezek a tulajdonságok hiányoznak abból, aki homokra építi házát, amely az első viharban könnyedén összedől.

Jézus személye és az ő örök életre vezető igaz tanítása az a sziklaszilárd alap, amelyre életünket építhetjük, ha valóban előrelátóak vagyunk és legfőbb életcélunk az, hogy az örök életre, az üdvösségre jussunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, hogy megfontoltak legyünk életünkben, hogy a türelmetlenség elhagyjon minket, hogy a gonosz rohanás ne győzzön felettünk. Hogy nyugodtan és békés szívvel járjuk életünk útját, míg Hozzád haza nem találunk.

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Lk 1,57-66. 80

Elmélkedés

Keresztelő János születésének mai ünnepén idézzük fel röviden, hogy az ószövetségi idők utolsó prófétájaként és a Megváltó előhírnökeként hogyan tanított, mit hirdetett ő egykor. János így kezdi tanítását a nép előtt: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 3,2). Felhívása összhangban állt azzal, hogy megkeresztelte azokat, akik bűnbánattal érkeztek hozzá. Szavainak hatékonyságát, eredményességét jelzi a nagy számú nép, amely kivonul hozzá a Jordán folyóhoz megkeresztelkedni. Amikor pedig Jézus jön hozzá, János tanúságot tesz arról, hogy ő az Isten küldötte. A Keresztelő mindvégig tisztában van saját szerepével, nem akarja önmagát Jézus, a Megváltó elé helyezni, ezért kijelenti: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30).

Az ünnep evangéliuma János születésének különleges körülményeit tárja elénk. Apja, Zakariás, aki hónapokkal korábban nem hitte el az isteni küldöttnek, hogy gyermeke fog születni és hitetlensége miatt akkor megnémult, most, fiának születésekor újra tud beszélni, s örömében Istent magasztalja. A kegyelem, az irgalom és az öröm, mint Isten ajándéka mutatkoznak meg János születésekor. Ezek az isteni ajándékok töltsenek el bennünket ma, amikor Keresztelő János születését ünnepeljük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, tehozzád kell térnem; ezt világosan érzem. Kopogtatok; nyiss ajtót nekem. Taníts engem, hogyan viselkedjem, hogy hozzád eljussak. Nincs többem, mint a jó akarat. Nem tudok többet, mint annyit, hogy le kell értékelnem mindazt, ami mulandó és elenyésző, s azt kell keresnem, ami szilárd és örök.

Szent Ágoston

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne vessétek oda a szent dolgokat a kutyáknak, és ne szórjátok gyöngyeiteket a sertések elé, hogy lábukkal el ne tapossák azokat, és megfordulva, szét ne tépjenek titeket is. Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik! Ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása. A szűk kapun menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, és sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják!
Mt 7,6. 12-14

Elmélkedés

Az üdvösségre vezető szűk kapuról és a kárhozatra vivő széles útról beszél Jézus a mai evangéliumban. Jó volna komolyan venni figyelmeztetését, amely szerint csak kevesen találják meg az örök életre vezető szűk kaput.

Amikor reggel felébredünk, tekinthetünk úgy az előttünk álló napra, hogy Isten megint kinyitott számunkra egy szűk kaput, és minden nap kinyit egyet előttünk. E jelképes kapunyitás azt jelenti, hogy az ő akarata szerint éljünk, tartsuk meg parancsait. Vannak, akik rögtön elindulnak egy másik úton, mert a reggeli ima elmondása már évek óta elmarad náluk, napközben meg sem fordul a fejükben, hogy legalább pár pillanatra Istenre gondoljanak rohanásuk és munkájuk során, útjukon észre sem veszik azt, akivel jót tehetnének, este pedig lelkiismeretvizsgálat és hálaadás nélkül zuhannak álomba. Az Úr szavai szerint sokan járnak e széles úton, a hitetlenség útján, az Isten nélküli élet útján, a felebaráti szeretet elmulasztásának útján, miközben azzal nyugtatják magukat, hogy ők jó emberek és mások is, lám milyen sokan ugyanígy élnek.

Meddig mehet ez így? Isten valóban minden új nappal kinyit számunkra egy szűk kaput, de csak addig a napig, amíg az utolsó kapuhoz nem érünk. A széles út végén nem a szűk kapu vár minket. Életünk mindennapi választásaival, az újabb és újabb szűk kapukon átlépve haladunk a keskeny ösvényen, amely az üdvösségre vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus Krisztus, te kitártad kezed a kereszten az emberek megmentésére; engedd, hogy cselekedeteink kedvesek legyenek előtted, és hirdethessük a világban megváltásod művét.

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ítélkeztek, olyannal fognak fölöttetek is ítélkezni, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Miért látod meg embertársad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod embertársadnak: „Hadd vegyem ki szemedből a szálkát!”, holott a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és csak azután láss hozzá, hogy kivedd embertársad szeméből a szálkát!
Mt 7,1-5

Elmélkedés

„Ne ítélkezzetek” (Mt 7,1) – olvassuk Jézus hegyi beszédben mondott felszólítását az evangéliumban. A mindennapi élethelyzetekben sok esetben előfordul, hogy véleményt mondunk valakiről vagy valaki viselkedéséről, cselekedetéről. Nem biztos, hogy bárki is kérdezte véleményünket, de mi fontosnak tartjuk azt közölni. És ekkor elmondjuk a véleményünket, amely sokszor bizony negatív, elítélő, s eszünkbe sem jut, hogy megbántjuk vele felebarátunkat. Önmagában a vélemény-nyilvánítással nem volna gond, de azzal már igen, hogy erkölcsileg minősítjük az illetőt vagy cselekedetét, egyértelműen kimondjuk, hogy az rossz. Pozitív ítéletet is meg szoktunk fogalmazni, de sajnos ritkábban. Minden ítéletalkotás mögött az áll, hogy azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a cselekvő személyt és a körülményeket, s mi abban a helyzetben vagyunk, hogy helyesen tudjuk megítélni a történteket. Lássuk be: ítéleteink a legtöbb esetben elhamarkodottak, felületesek, túlzottan negatívak.

Valójában egyedül Isten ismeri legjobban az embert, a szívek mélyén húzódó emberi szándékokat és indítékokat. Egyedül neki van joga megítélni az embereket, mert ő igazságos. Óvakodjunk attól, hogy igazságtalan ítéleteket fogalmazzunk meg embertársainkról, hogy mi magunk is számíthassunk Isten igazságos, ugyanakkor irgalmas ítéletére!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram! E szép földet adtad, hogy rajta éljünk. Segítettél, hogy művedet megértsük, könnyítsük munkánk s küzdjük le az éhséget és betegséget is. Isten! A teremtésben tégy a társaiddá, hogy értsük műved s nemesítsük azt, földünket biztos otthon ná téve a boldog jólétnek s harmóniának.

Szent-Györgyi Albert

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41

Elmélkedés

Nehézségek idején

A vihar lecsendesítésének története sokak fantáziáját megmozgatja. A gyerekek könnyen megjegyzik és ugyanilyen könnyen mondják el a hallottakat. Nagyívű mozdulatokkal utánozzák a tenger háborgását, szinte költői szavakkal magyarázzák, miként hánykolódik a bárka a hatalmas hullámokon, arcukon az egykori apostolok halálfélelme tükröződik, s alig tudják visszafogni magukat, amikor a történet végére Jézus szavának és mozdulatának köszönhetően minden elcsendesedik. A gyerekekhez hasonlóan a művészek is nagy érdeklődést mutatnak a téma iránt, miként erről mozgalmas és rendkívül látványos festmények egész sora tanúskodik, gondoljunk csak Brueghel, Rembrandt képeire vagy például a Hitda-kódex miniatúrájára.

Máté, Márk és Lukács evangélista egyaránt lejegyzi a tengeri vihar lecsendesítésének eseményét. Mindhárman említést tesznek arról, hogy miközben az apostolok küzdenek az evezéssel és saját félelmeikkel, Jézus alszik. A leírásokban egyetlen apró különbség mutatkozik: csupán Márk említi meg, hogy Jézus egy párnán (vánkoson) aludt (vö. Mk 4,37). Pontosan ez a jelentéktelen párna jelzi azt, hogy az esemény megtörtént a valóságban. Mert a mondanivaló megfogalmazására ki lehet találni tengert, bárkát és vihart, de egy párnát nem talál ki senki csupán azért, hogy a leírtak igazságát igazolja. Nem kitalált történetről van tehát szó, amely az evangélisták fejében született meg, hogy ezzel is igazolják Jézus természetfeletti erejét, hanem a valóságban megtörtént esetről, amikor Jézus megmutatja tanítványai előtt, hogy isteni ereje nagyobb az ember életét veszélyeztető erőknél. És itt ne csupán a természet erejére, a rettenetes hullámokat keltő szélre gondoljunk, hanem a gonosz lélek erejére, aki az ember életére tör. A Bibliában és a későbbi keresztény írásokban ugyanis a pusztító természeti erők a legtöbb esetben a gonoszt helyettesítik. Ebben az értelemben a történet azt tanítja, hogy a mi Urunk képes legyőzni a gonoszt és képes megmenteni az embert.

A történet másik üzenete, hogy erősítsük magunkban a Jézus iránti bizalmat. Életünk nehéz helyzeteiben nem vagyunk magunkra hagyva. Nem csak kizárólag a magunk emberi erejére számíthatunk. Vegyük észre Jézus közelségét! Forduljunk hozzá és bízzunk abban, hogy ő képes és akar segíteni rajtunk. Ne engedjük, hogy félelmeink felülkerekedjenek. A félelem a hit és a bizalom hiányát jelzi. Jézus azt kérdezi a bárkában tartózkodó apostoloktól: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4,40). Nekünk is ugyanezt mondja, ha nincs bennünk bátorság őrá bízni életünket. A kísértések és a próbatételek idején különösen is fontos az, hogy tudjuk, kitől várhatunk segítséget küzdelmeinkben. Az apostolokhoz hasonlóan be kell látnunk, hogy törékeny és gyenge a hitünk, de Jézus megerősíti azt. Az ő isteni erejének, hatalmának megtapasztalása segít minket a nehézségek idején és erősíti hitünket. És ha már egy hajóban evezünk, egy közösséghez tartozunk a többi keresztény emberrel, akkor próbáljuk meg egymást is erősíteni a hitben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Amikor apostolaid hozzád fordultak segítségért, te olyan csodát tettél, amire nem számítottak. Ezzel megmutattad isteni erődet, bebizonyítottad azt, hogy hatalmad felette áll a gonosz erőknek. Cselekedeteddel megmutattad, hogy törődsz azokkal, akiket szeretsz. Segíts, hogy mindig, még a legnehezebb élethelyzetekben is észrevegyük jelenlétedet! Hisszük, hogy te mindig velünk utazol életünk bárkájában és nem hagysz el bennünket a veszély idején. Urunk, oszlasd el félelmeinket és növeld hitünket!