Battaplébánia

Jézus a hegyi beszédben ezt mondta tanítványainak: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony, mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből egy „í” betű sem, sőt egy vessző sem, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.
Mt 5,17-19

Elmélkedés

Jézus szavai bizonyos értelemben újdonságként hatottak egykori hallgatóira. Nem azért, mintha vallásilag tudatlanok lettek volna, s nem is azért, mert Jézus gyökeresen mást tanított, mint a korábbi idők tanítói. Tanításának újdonsága abban állt, hogy meg tudta ragadni Isten törvényeinek lényegét, fel tudta tárni az embereknek a törvények eredeti, isteni szándékát, s meg tudta mutatni a törvények szerinti élet helyes útját. A vallás hivatalos őrei, a tanítás őrzői számára mindez úgy tűnt, hogy semmibe veszi a vallási intézményeket, mindazt, amely évszázadok óta az emberek vallási és társadalmi életét szabályozza.

A hegyi beszédben, miként erről a mai evangéliumban olvasunk, Jézus egyértelművé teszi, hogy nem megszüntetni akarja az ószövetségi törvényt, hanem tökéletessé tenni, beteljesíteni. Ünnepélyes hangvételű kijelentése egy „hegyen” hangzik el, itt mondja azt, hogy teljessé akarja tenni a törvényt, amit Isten Mózes idejében szintén egy hegyen, a Sínai-hegyen adott. Jézus szavaiból kicseng, hogy nem elegendő a törvények betű szerinti megtartása, hanem annak szellemét is nézni kell, azaz azt a célt, amit Isten akart elérni a törvényekkel. A törvény lényege pedig a szeretet Isten felé és az embertárs felé. Jézus szeretet-törvénye a szívembe van írva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Apostolod szava: Mindnyájan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk. Egy test, egy lélek, amint hivatásunk is egy reményre szól. Egy a hit, egy a keresztség, egy az Úr, egy az Isten, mindnyájunk Atyja. – Akik tehát az Úr asztalához testvérként járulunk, a templomon kívül is a testvéri lelkületet kell, hogy ápoljuk.

Jézus így tanított a hegyi beszédben: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”
Mt 5,13-16

Elmélkedés

A hegyi beszéd következő részében Jézus sóhoz és világossághoz hasonlítja tanítványait, követőit, s mindazokat, akik befogadják Isten országát. Már ezt megelőzően, a nyolc boldogság-mondásnál is éreztük, hogy Jézus feladatot ad, s szavait most is így érdemes értelmeznünk. Azt a küldetést kapjuk tőle, hogy legyünk a föld sója, legyünk a világ világossága!

Rögtön eszünkbe jut, hogy Jézus magáról mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Ő tehát a forrás, akinek fényében, világosságában élünk, s akinek fényét tovább kell sugároznunk a világ felé. Nem élhetünk e fény nélkül és a világ sem élhet nélküle. Ha megszakítjuk kapcsolatunkat Jézussal, mi magunk is a sötétségbe, mármint a hitetlenség és a bűn sötétségébe kerülünk, valamint hivatásunkat sem tudjuk a világ felé gyakorolni, azaz nem leszünk képesek arra, hogy Isten szeretetének világosságát sugározzuk. Az isteni kegyelem, jóság, irgalom és szeretet közvetítői csak akkor lehetünk, ha mi magunk is ebben a kegyelemben és szeretetben élünk. Jézus örömhírének szóbeli hirdetésével és jócselekedeteink által világossággá válunk. Nem magunkra akarjuk felhívni a figyelmet, hanem Istennek akarunk dicsőséget szerezni. Így fog megvalósulni az, hogy jótetteinket látva az emberek Istent fogják magasztalni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Itt vannak Uram, egyszerű kezeim – milyen keveset alkotnak a Te szeretetedért! De hogyan is legyek eggyé Veled, ki oly halkan szólsz csak bennem? – Félelmem ezer akadályt teremt, míg hitemből végül is szeretet lehet. Mégis bízom abban, hogy Te hozzám találsz, és egykor a reményem boldog birtoklás lesz.

Abban az időben, Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben”
Mt 5,1-12

Elmélkedés

Jézus hegyi beszédét olvassuk ezen a héten az evangéliumban, amelynek bevezető részében a boldogság útját vázolja fel. Az emberek boldogságról alkotott elképzelése meglehetősen eltér, mindenki más-más módon szeretne boldog lenni. Van, akit a magas kereset és a vagyon gyűjtése tesz boldoggá. Mások a sportban vagy a művészi alkotótevékenységben, az evésben vagy más kívánságaikban vélik megtalálni. A munka, a tanulás vagy a családról való gondoskodás szintén sokak számára lehet a boldogság forrása. Láthatjuk, hogy mindezek valóban tudnak az ember számára örömet okozni, de lehet, hogy ez az öröm csak egy ideig tart.

Mi kell az igazi, a maradandó boldogsághoz? Éppen erről tanít Jézus. Szavain elcsodálkozunk, mert józan eszű ember soha nem nevezné boldognak azokat, akikről Jézus mégis ezt állítja. Biztosak lehetünk abban, hogy a mi Urunk tisztában volt azzal, hogy az általa mondott boldogság-ígéretek megdöbbenést és csodálkozást fognak kiváltani, ezért röviden meg is magyarázza, hogy valójában miért boldogok a szegények, a sírók, a szelídek, az éhezők és szomjazók, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békességszerzők, valamint az üldözöttek. A magyarázat közös eleme, hogy Istentől kapnak valamit. Azért boldogok ezek az emberek, mert Istentől kapják, hogy országába jutnak, Isten vigasztalja meg őket, Istentől nyerik el örökségüket, Isten fogja megszüntetni éhségüket, Isten fog nekik irgalmazni. Egyszóval, Isten számukra minden. Aki pedig elmondhatja, hogy övé az Isten, az valóban boldog.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, Jó Pásztorunk, járj körül a világban papjaid személyében! Általuk taníts minket, bocsásd meg bűneinket, vigasztald a szenvedőket, erősítsd a Benned bízókat, újítsd meg a szeretet kötelékét Isteni Szíved és az emberi szívek között.

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték: „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.
Mk 14,12-16. 22-26

Elmélkedés

Lelki egyesülés

Az egyházi év folyamán nagycsütörtök este emlékezünk a szentmisében Jézus utolsó vacsorájára. Ünneplésünk középpontjában ennek megfelelően az Oltáriszentség áll, amelyet ekkor alapított és bízott Egyházára az Úr Jézus. Ma, úrnapján – Krisztus szent teste és vére napján – szintén e szentséget ünnepeljük, igaz kissé más hangsúllyal. Az úrnapi körmenetek világszerte azt üzenik, hogy keresztény hívőként megmutatjuk a világnak Krisztust, az ő ajándékát, az ő szeretetének jelét, az élő kenyeret, amelyben Krisztus valóságosan jelen van. Ő a mi lelki életünk forrása, ő táplál minket önmagával, hogy az örök életre jussunk.

Az evangéliumban Szent Márk írásából olvassuk fel az utolsó vacsora előkészítésének és magának a vacsorának eseményét. A leírás a zsidó húsvét ünnepével és az ahhoz kapcsolódó étkezéssel, továbbá a húsvéti bárány említésével kezdődik, majd pedig azzal végződik, hogy Jézus önmagát, a saját testét adja a kenyérben az apostoloknak. Ez a leírás azt sugallja, hogy amikor Márk megírja evangéliumát, akkor a keresztény közösség istentisztelete, azaz a szentmise alkalmával már nem csupán a húsvéti eseményt, Jézus kereszthalálát és feltámadását ünnepli, hanem megemlékeznek az utolsó vacsorán történtekről is, s ezek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

A húsvéti időszak lezárult pünkösd ünnepével, de az Egyház liturgiája a mai nappal ismét visszavezet minket húsvét titkához, Krisztus áldozatához. A cél az, hogy jobban figyeljünk az Úr Jézus ajándékára, a lelki táplálékra, amelyet ő ad nekünk. A mai ünnep egyrészt meghívás, hogy találkozzunk a kenyérben önmagát adó Krisztussal, ugyanakkor buzdítás számunkra, hogy őt tekintsük lelki fejlődésünk éltető forrásának. A Krisztussal való rendszeres találkozás a szentáldozásban megújítja lelki életünket és megerősít minket abban, hogy hozzá és az általa alapított közösséghez tartozunk. Isten egészen egyszerű megoldást választott, egyszerű lehetőséget biztosított számunkra azzal, hogy találkozzunk, lelkileg egyesüljünk Krisztussal: az étkezés, a táplálkozás lehetőségét. Nem elegendő hinnünk abban, hogy Krisztus valóságosan jelen van testével és vérével a kenyérben és a borban, nem elég az, ha tiszteletünket a legmagasabb és egyedül Istent illető formában, az imádásban fejezzük ki, hanem egyszerű dolgot kér: vegyük magunkhoz lelki táplálékként, mindennapi kenyérként Krisztus testét.

Az Eucharisztia iránti tiszteletünk alapja a hit. Hiszünk abban, hogy Jézus valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben és borban. Az Oltáriszentség esetében nem közönséges kenyérről, hanem átváltoztatásról és átváltoztatott kenyérről és borról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy a kenyér és a bor lényegileg alakul át Krisztus szent testévé és vérévé, miközben külső alakját és formáját mind a kenyér, mind a bor megtartja. Szemünkkel ugyan nem látunk semmiféle átalakulást, de hitünk szerint mégis megtörténik az átváltozás csodája. Az átváltoztatás a szentmisében történik, a miséző pap Krisztus személyében cselekedve jeleníti meg az Úr áldozatát. Nem öncélú cselekedet ez, hanem arra irányul, hogy a hívők a szentáldozásban egyesülhessenek Jézussal.

Vágyom-e a találkozásra, a szentáldozásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Hiszem, hogy te szólsz hozzám. Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Hiszem, hogy értem és minden emberért vállaltad a szenvedést és áldoztad fel magadat a kereszten. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét a te végsőkig kitartó szeretetedre tudok gondolni. Hiszem, hogy te jelen vagy az átváltoztatott kenyérben. Amikor a szentáldozásban magamhoz veszem testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Segíts, hogy mindig veled és a te szeretetedben éljek!

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be.
Erre Jézus magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44

Elmélkedés

A mai evangélium az írástudók látszatvallásosságát állítja szembe az özvegy igaz vallásosságával. Jézus mindkettőt felismeri, őt nem lehet megtéveszteni, mert az ember szívébe lát. A történet Jézus kritikájával kezdődik. Leleplezi az írástudók szándékát, akik jól ismerik ugyan a törvényeket és a vallási előírásokat, de csak a látszatra törekszenek. Nem meggyőződésből és főként nem Isten iránti szeretetből fakadnak vallásos cselekedeteik, hanem csupán az emberek tetszését akarják elnyerni. A vallásgyakorlat külsőségekre szorítkozik, a szív és lélek odaadása nélkül. Ők a pénz, a hatalom, a dicsőség szeretetének útját választották.

Ami belőlük hiányzik, tudniillik az Isten iránti szeretet és az élet felajánlása, az megmutatkozik az özvegyasszony cselekedetében, aki egész megmaradt vagyonát a templom perselyébe dobja. Vagyonnak ugyan túlzás nevezni a csekély összeget, de az özvegynek valóban ez volt mindene. Tettével Istenre bízza magát, egész életét. Jézus nem csupán a tettét veszi észre, hanem felismeri a mögötte húzódó szándékot is, amely az igaz vallásosság jele az ő szemében. Mindent odaadni Istennek, az ő szeretetére és gondviselésére bízni az életet, ez a vallásosság lényege.

Van-e bátorságom ahhoz, hogy az anyagi javak nyújtotta biztonság helyett Isten gondviselésére bízzam magamat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy egyházad híven a rábízott hivatáshoz az emberiség családjával mindig egybeforrjon. Legyen kovásza és lelke az emberi társadalomnak, és azt megújítsa Fiadban, Jézus Krisztusban.

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be.
Erre Jézus magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”
Mk 12,38-44

Elmélkedés

A mai evangélium az írástudók látszatvallásosságát állítja szembe az özvegy igaz vallásosságával. Jézus mindkettőt felismeri, őt nem lehet megtéveszteni, mert az ember szívébe lát. A történet Jézus kritikájával kezdődik. Leleplezi az írástudók szándékát, akik jól ismerik ugyan a törvényeket és a vallási előírásokat, de csak a látszatra törekszenek. Nem meggyőződésből és főként nem Isten iránti szeretetből fakadnak vallásos cselekedeteik, hanem csupán az emberek tetszését akarják elnyerni. A vallásgyakorlat külsőségekre szorítkozik, a szív és lélek odaadása nélkül. Ők a pénz, a hatalom, a dicsőség szeretetének útját választották.

Ami belőlük hiányzik, tudniillik az Isten iránti szeretet és az élet felajánlása, az megmutatkozik az özvegyasszony cselekedetében, aki egész megmaradt vagyonát a templom perselyébe dobja. Vagyonnak ugyan túlzás nevezni a csekély összeget, de az özvegynek valóban ez volt mindene. Tettével Istenre bízza magát, egész életét. Jézus nem csupán a tettét veszi észre, hanem felismeri a mögötte húzódó szándékot is, amely az igaz vallásosság jele az ő szemében. Mindent odaadni Istennek, az ő szeretetére és gondviselésére bízni az életet, ez a vallásosság lényege.

Van-e bátorságom ahhoz, hogy az anyagi javak nyújtotta biztonság helyett Isten gondviselésére bízzam magamat?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy egyházad híven a rábízott hivatáshoz az emberiség családjával mindig egybeforrjon. Legyen kovásza és lelke az emberi társadalomnak, és azt megújítsa Fiadban, Jézus Krisztusban.

Amikor Jézus egy alkalommal a templomban tanított, ezt a kérdést vetette fel: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia? Hiszen maga Dávid mondja a Szentlélek által: Így szól az Úr az én Uramhoz: „Jobbom felől foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet.” Ha tehát maga Dávid a Messiást Urának nevezi, akkor hogyan lehet az ő fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust.
Mk 12,35-37

Elmélkedés

Az előzőekben a különböző zsidó vallási csoportok, a farizeusok és szadduceusok képviselői, valamint egy írástudó tett fel kérdést Jézusnak, részben a vitatkozás szándékával. Ennek folytatásaként a templomban tanító Jézus tesz fel kérdést a Messiással kapcsolatban. Most tehát fordul a helyzet, azoknak kellene válaszolni, akik eddig rafinált kérdéseikkel igyekeztek sarokba szorítani az Urat. Az ő feleletükről azért nem számol be Márk evangélista, mert valószínűleg nem tudtak megfelelni a kérdésre, azt azonban megtudjuk, hogy a nép szívesen hallgatta Jézus tanítását.

Érdemes elmélkedésünkben Jézus kérdésének szószerinti tartalmán túllépnünk, s nem csupán arra figyelnünk, hogy a Messiás Dávid király családjának a leszármazottja. Mit hiszünk mi Jézusról, a Messiásról? Bár a korabeli zsidóság várakozásainak és Messiásról alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, de a keresztények kezdettől fogva hittek abban, hogy a Messiás küldetéséhez hozzátartozik a szenvedés, a halál és a feltámadás, és hittek abban, hogy a Messiás jöveteléről szóló prófétai ígéretek Jézus Krisztus személyében teljesedtek be.

Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki értem vállalta a szenvedést? Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki feláldozta értem életét? Hiszek-e Jézusban, a Messiásban, aki feltámadt a halálból, s aki engem is az örök életre hív?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, nem vagyunk magányosak, elhagyatottak, árvák, mivel egy test és egy lélek vagyunk. Elhivatottságunk is egy reményre szól. Egy a hit, mely összekapcsol minket, egy a keresztség, melyben testvérekül születtünk. Krisztus a közös testvérünk, és Te vagy mindnyájunk közös Atyja! Őrizz meg szent közösségedben!

Abban az időben: Egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte az írástudót: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés

A mai evangéliumban egy olyan újabb vitatéma merül fel, amely az egykori vallási csoportok között szintén mindennapos lehetett. „Melyik az első a parancsok közül?” (Mk 12,28) – teszi fel egy írástudó a kérdést Jézusnak. Milyen szándék vezethette az egykori kérdezőt? Abból a tényből, hogy ez a jelenet is a viták sorában található, gondolhatnánk, hogy ez az írástudó is csak próbára akarta tenni Jézust, vajon kiigazodik-e a törvények sokaságában. Talán ő is bele akart kötni tanításába. A párbeszéd menete azonban nem tükröz ilyen ellenséges szándékot. Ezért talán inkább arról lehet szó, hogy jószándékkal, jóindulattal tudni akarja, hogy saját életében melyik törvény megtartását tartsa a legfontosabbnak. Jézus elismerése és dicsérete azt sugallja, hogy ő sem érzett ellenséges szándékot a kérdés mögött.

Elmélkedésünkben ne feledkezzünk el az Úr feleletéről, aki az istenszeretet és az emberszeretet kettős parancsát nevezi legfőbb törvénynek. E kettő egymás mellé helyezése azt jelzi, hogy tulajdonképpen egy törvény van, a szeretet törvénye, amely kettős irányú: egyrészt Isten felé, másrészt az embertárs felé kell gyakorolnunk a szeretetet. E kettőt nem szabad egymás ellen kijátszani, azaz az egyikre hivatkozva nem mulasztható el a másik.

Mennyire része életemnek, mindennapjaimnak a szeretet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy egyházad hirdesse és hordozza szentséged titkát az emberek között, és vezesse el a világot szereteted teljességére.

Abban az időben szadduceusok jöttek Jézushoz, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Megkérdezték őt: „Mester! Mózes megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal és gyermek nélkül hagyja hátra feleségét, akkor a testvér vegye el annak a feleségét, és támasszon utódot testvérének. Volt egyszer hét testvér. Az első feleséget vett magának és meghalt, nem hagyva utódot. Akkor a második vette el az asszonyt, de ez is meghalt, és nem hagyott utódot. Éppúgy a harmadik is. Hasonlóképpen feleségül vette az asszonyt mind a hét, és nem hagytak utódot. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor – ha ugyan feltámadnak –, ezek közül melyiknek lesz a felesége? Hiszen mind a hétnek felesége volt!”
Jézus azt felelte nekik: „Nyilván azért tévedtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak feltámadnak, már nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-e Mózes könyvében a csipkebokorról szóló résznél, hogy miként szólt Mózeshez Isten: „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene?” Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagy tévedésben vagytok!”
Mk 12,18-27

Elmélkedés

Miután a farizeusok kudarcot vallottak Jézussal szemben az adófizetéssel kapcsolatos kérdésükkel, a szadduceusok fordultak Jézushoz a feltámadás témájával. A farizeusok hittek a feltámadásban, a szadduceusok viszont nem, ezért szinte mindennaposak lehettek e vallási csoportok képviselői között a viták e témában. Most Jézus véleményét akarják megtudni. Kérdésük felvezetéséhez a sógorházasság szokását hozzák fel, amely szokás szerint, ha valaki gyermek nélkül halt meg, özvegyét az ő testvérének kellett feleségül vennie. A hét, gyermek nélkül meghaló testvérről szóló példa szinte egészen biztosan csak elméleti, a gyakorlatban aligha fordult elő, de alkalmas arra, hogy a túlvilági életről, illetve a feltámadásról vitát nyisson.

A szadduceusok részéről érezzük a kérdésfeltevés gúnyos stílusát, módját. Gúnyt kívánnak űzni azokból, akik hisznek a túlvilági életben és az ember feltámadásában, nevetségessé akarják tenni azokat, akik hisznek az örök életben.

Jézus bizonyára jól tudhatta, hogy ezeknek az embereknek a véleményét nem fogja megváltoztatni, mert egyértelmű bizonyíték sem a túlvilág létezésére, sem annak nem létezésére nem volt. Ez ugyanis valóban hit kérdése. Az Úr talán csak annyit szeretne válaszával elérni, hogy a kérdezők gondolkozzanak el azon, mire alapozzák véleményüket. Ezért idézi fel az ószövetségi személyekkel kapcsolatban az élő Istent, az élők Istenét.

Talán nekem is érdemes elgondolkoznom: mi az alapja a feltámadásba vetett hitemnek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Adj, Úristen, éber szívet, amelyet Tőled semmi kíváncsi gondolat el nem téríthet; adj nemes szívet, amelyet semmiféle méltatlan érzelem le nem alacsonyíthat; adj egyenes lelket, amelyet semmiféle rossz szándék félre nem vezethet; adj erős lelket, amelyet semmi viszontagság meg nem törhet; adj szabad lelket, amelyet magáévá nem tehet semmi erőszakos indulat.

Aquinói Szent Tamás

Egyszer néhány farizeust és Heródes-párti embert küldtek Jézushoz, hogy szaván fogják őt. Azok odamentek hozzá, és megszólították: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy. Nem befolyásol a mások véleménye, és nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Jézus azonban átlátott álnokságukon, és ezért így szólt: „Miért akartok tőrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” Erre odavittek egyet. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata ez?” Azok ezt felelték: „A császáré.” Jézus pedig így folytatta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak.
Mk 12,13-17

Elmélkedés

A heti evangéliumok Jézus és a zsidó vallási elöljárók fokozódó ellentétét, vitáit mutatják be. A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázat felkeltette a Jézus iránti ellenszenvet, erről szólt a tegnapi részlet. Ezt követően az adófizetésről, a feltámadásról, a főparancsról kezdeményeznek vitát Jézussal, s végül ő tesz fel kérdést a Messiásról. Utólag nehéz azt megállapítanunk, hogy időrendben egymást követően hangzottak-e el ezek a viták vagy csupán az evangélista illesztette egymás után őket éppen azzal a szándékkal, hogy a fokozódó ellentétet bemutassa.

„Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” (Mk 12,14) – hangzik az első vita alapkérdése. A kérdés hátterében az áll, hogy egyes korabeli vallási csoportok ellenezték, sőt nyíltan megtagadták a rómaiaknak való adófizetést, míg a békülékenyebbek elfogadhatónak tartották azt éppen a béke megőrzése érdekében. Melyik oldalra áll Jézus? Elfogadja-e az adófizetést és a római fennhatóságot, s ezzel belenyugszik-e abba, hogy a zsidó nép nem önálló, vagy megtagadja-e ő is az adófizetést, s ezzel szembeszáll az idegen uralommal? Bármelyiket is választaná Jézus, szembekerülne a másik csoport képviselőivel, illetve a rómaiakkal. Ő ügyes válaszával kilép a vita keretéből: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mk 12,17).

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Teremts, Úristen, új és tiszta szívet énbennem, mely állhatatos legyen a jóban, hogy soha Tőled el ne szakadjak; okos legyen, hogy az ördögi csalárdságtól meg ne győzettessék; állhatatos legyen, hogy semmi háborúság miatt Tetőled el ne szakíttassék, hanem a te parancsolataidnak útján vígan és örvendezve járjon.

Pázmány Péter