Battaplébánia

Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”
Mk 4,21-25

Elmélkedés

Egyszerű, könnyen érthető hasonlatot alkalmaz Jézus az Isten országára. Lámpáról beszél, amelyet azért tesznek a lámpatartóra, hogy mindenkinek világítson. Oktalanság volna elrejteni a lámpa fényét. Gondolkozzunk el egy kicsit azon, miként indult egykor az Isten országának meghirdetése és megvalósulása.

A szinte teljes ismeretlenségből a nagy nyilvánosság elé lép egy rabbi, egy vándortanító. Tanítása megkérdőjelezi a több évszázados hagyományt, szavait könnyen lehet lázítónak minősíteni. Tanítványi körét tanulatlan halászemberek alkotják, rajongói között utcanők, mindenki által gyűlölt, megvetett vámosok és más nyilvános bűnösök vannak. Mi várható ettől a társaságtól? Ők fogják megvalósítani az Isten országát? Az ő fellépésük jelentene fordulatot, megújulást az emberi történelemben? Ki fog csatlakozni hozzá és társaságához? Ki fog lelkesedni az újszerű tanításért? Ez a kezdés igencsak gyenge, a fény alig látható, éppen hogy csak pislog a lámpa, Isten országának lámpája. Kicsi az esélye annak, hogy a Jézus által indított mozgalom eredményes lesz. A történelem azonban azt mutatja, hogy a gyenge fény felerősödött az évszázadok során, s ez az isteni erőnek köszönhető.

Mit teszek azért, hogy a fény tovább növekedjen és megvilágítsa az igazságot keresőket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te csodálatos dolgokat tettél és tanítottál földi életed során. Tanításod jó magként hullott az emberi szívekbe, s gyökeret vervén bőséges termést hozott. Arról is gondoskodtál, hogy legyenek, akik távozásodat követően a te nevedben, a te erőddel, a te megbízásodból hirdetni fogják mindazt, amit te hirdettél. Erre a feladatra, az igehirdetésre választottad ki az apostolokat, akiknek ezt mondtad: „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). De ugyanez igaz minden papra is, akit te hívsz meg személyesen az ige szolgálatára. Add, Urunk, hogy papjaink szavát soha ne vegyük csupán gyenge emberi szónak, hanem igehirdetésükben felismerjünk, megszeressünk és kövessünk téged, a legfőbb Igazságot!

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, nagy tömeg gyűlt köréje. Ezért hajóba szállt, és egy kissé beljebb ment a parttól, a tömeg pedig a tó partján maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenről beszélt nekik.
Így kezdte tanítását: „Halljátok csak! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az égi madarak, és fölcsipegették. Némely mag köves helyre esett, ahol nem volt elég talaja. Itt hamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor azonban kisütött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt elég erős gyökere, elszáradt. Némely mag pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották, úgyhogy nem hozott termést. A többi mag jó földbe hullott, kikelt, felnőtt, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” Jézus így fejezte be szavait: „Akinek füle van, hallja meg!”
Amikor egyedül maradt, tanítványai és a tizenkét apostol megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme, így válaszolt nekik: „Ti megtudhatjátok Isten országának titkát, a kívülállók azonban csak példabeszédekben hallanak róla: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, és bocsánatot nyerjenek. Azután így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogyan fogjátok a többi példabeszédet megérteni? A magvető az, aki az igét hirdeti. Azok, akikben útfélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, és kitépi szívükből az elvetett igét. Azok, akiknél köves talajra hullt a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá; de nem ver bennük gyökeret, mert (állhatatlanok), csak a pillanatnak élnek. Ezért, ha szorongatás vagy üldözés éri őket az Isten igéje miatt, hamarosan meginognak. Azok pedig, akikben tövisek közé esik (az Isten igéje), meghallgatják ugyan a tanítást, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és a többi földi szenvedély rabul ejtik őket; és elfojtják az igét, úgyhogy nem hoz bennük gyümölcsöt. Végül vannak olyanok, akikben az ige jó földbe hullott. Hallják a tanítást, magukévá is teszik, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak.”
Mk 4,1-20

Elmélkedés

A csodák és gyógyítások után Márk evangélista áttér az Isten országáról szóló jézusi példabeszédekre. Először a magot elvető emberről olvasunk, majd a vetés növekedéséről és a nagyra növő mustármagról.

Ha figyelmesen olvassuk a Szentírást, észrevesszük, hogy Jézus soha nem mondja meg kifejezetten, hogy mit is jelent az Isten országa. Példabeszédekben beszél róla, amelyek igencsak talányosak és továbbgondolásra késztetnek minket. Tulajdonképpen egyetlen dolgot állít csak az Isten országáról, azt, hogy közel van, elközelgett. Azt is bátran kijelenthetjük, hogy mást értett ezalatt, mint kortársai. A farizeusok vallási csoportja az Isten országának, uralmának megvalósulásán az ószövetségi törvények tökéletes megvalósulását érthették, míg más vallási csoportok a zsidó nép politikai függetlenségére gondoltak. Jézus egyik elképzeléshez sem csatlakozik.

Jézus példabeszédei az Isten országáról nyitottak. Isten emberek feletti uralmát érthette alatta, amely azonban nem szolgasági viszonyt eredményez, hanem az ember igazi szabadságát, hogy Istennek engedelmeskedjen. Isten uralma nem leigázza vagy megalázza az embert, hanem elhozza számára az igazságosságot, a békét, a szeretetet és az életet. Kész vagyok-e jó talajként befogadni az isteni igazságot és tanítást, hogy Isten uralma bennem is megvalósuljon?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és legjobb Uram, figyelmesen vizsgálom bűneim sebeit, melyeket már gyermekkorom óta hordok. Sírok, mert haszontalanul telt el az idő. Erőm nem elegendő, hogy kitartsak a fáradozásban, erőim hiúságokra pazaroltam.

Mivel te vagy minden jóság és irgalom forrása, hozzád könyörgök kegyelemért és irgalomért, könyörgök, irgalmazz nekem! Érintsd meg lelkemet szerető kezeddel, hiszen te vagy a legjobb orvos, vigasztald meg lelkemet, hiszen te vagy a legjobb vigasztaló!

Svéd Szent Brigitta

Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt. Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.” Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!”
Mk 3,31-35

Elmélkedés

Az elmúlt héten már elmélkedtünk Jézus új világáról, új közösségéről és az új gondolkodásmódról, mint e közösséghez való tartozás feltételéről. E szakaszt zárja le a mai evangélium, amelyben a mi Urunk egy új, lelki közösségről beszél. „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” (Mk 3,33) – kérdezi Jézus. Ne értsük félre szavait! Nem arról van itt szó, hogy megtagadja édesanyját, elutasítja rokonait vagy felszámolja családi kötelékeit, hanem arról, hogy a vérségi köteléknél fontosabbnak tartja a lelki kapcsolatot.

A gonosz lelkek kiűzése azt mutatta, hogy Isten megszabadítja az embert, megszabadít minket a gonosz hatalmától. Az érem másik oldala pedig az, hogy Isten felszabadít bennünket, hogy őt választhassuk és az ő közösségéhez kapcsolódjunk. Csak ebben a kettős értelemben beszélhetünk az emberi szabadságról, amely végső soron Istennek köszönhető. Nem mondhatjuk magunkat igazán szabadnak, ha az evilági javakhoz, az anyagi értékekhez kötődünk, de akkor sem, ha túlzottan ragaszkodunk emberi, családi, baráti kapcsolatainkhoz. Sokan – tévesen – azt gondolják, hogy Isten elveszi szabadságunkat, amikor akaratának teljesítését kéri tőlünk. Valójában emberi szabadságunk az Istennek való engedelmességben teljesedik ki. Ez az alapja a Krisztus által akart lelki kapcsolatnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, özvegyek, árvák és idegenek védelmezője! Abban a világban, amelyben sokan remény nélkül élnek, feltámasztottad Fiadat, hogy reménységet adj az emberiségnek és megújulást a földnek. erősítsd és egyesítsd továbbra is egyházadat abban a küzdelmében, amelyet a halál erőivel szemben folytat abban a világban, ahol a teremtés és az emberiség elleni erőszak homályosítja el az általad felajánlott új élet reménységét. ezt kérjük a feltámadott Úr nevében, az Ő Lelke erejével. Ámen

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott.
Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1-9

Elmélkedés

A mai napon ünnepelt két szent, Timóteus és Titusz Szent Pál apostol munkatársai voltak. Timóteust második missziós útja során Lisztra városában vette maga mellé a népek apostola, mert a helyi keresztények „jó véleménnyel voltak róla” (ApCsel 16,2), s ő harmadik útján is elkísérte Pált. Titusz pedig ott van Jeruzsálemben Pállal azon az apostoli zsinaton, melyen arról döntenek, hogyan induljanak a pogányokhoz az evangélium hirdetésére.

Jogosan gondoljuk, hogy az apostoli buzgóság és az evangélium hirdetésének vágya elsősorban Pál példája láttán alakul ki mindkettőjükben. Ismerik Pál korábbi életét és lelki átalakulásának okát. Nap mint nap látják, hogy Pál valóban a damaszkuszi úton megismert Krisztusnak adta magát, és az ő evangéliuma terjesztésének szenteli életét. E személyes példa ösztönzi Timóteust és Tituszt mind Pál segítésében, mind az önálló igehirdetésben, szolgálatban.

Kérdezhetnénk, vajon minket kinek a példája lelkesít? Kinek a személyes élete, tanúságtétele szolgál mintaként? De még fontosabb kérdés lehet, hogy az én példám lelkesít-e másokat? Hiteles-e a kereszténységem, vallásosságom, hogy ennek láttán másokban feléled a vágy Krisztus követésére? Imádkozom-e rendszeresen azokért, akik az igehirdetésre, a misszióra szentelik életüket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus Anyja, aki Fiad mellett álltál élete kezdetén és küldetésében, kerested őt, a Mestert a sokaságban, mellette álltál, amikor felmagasztalták a földről, s odaadta magát egyetlen és örök áldozatul; aki fiadként kaptad meg Jánost, fogadd el az öröktől fogva meghívottakat, oltalmazd növekedésüket, kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat, Papok Édesanyja!

Szent II. János Pál pápa

Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták a hálóikat és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.
Mk 1,14-20

Elmélkedés

Emberhalászok

Márk evangélista nagyon tömören, lényegre törően írja le azt, hogy mit tanít Jézus: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). E helyen nem szól bővebben, részletesebben a tanítás tartalmáról, nincs utalás egyetlen példázatra sem, hanem csupán annak összefoglalása ez, hogy mi Krisztus tanításának lényege.

Az első tanítványok meghívása esetén is megfigyelhető ez a rövidség. Simon Péternek és testvérének, Andrásnak Jézus csak ennyit mond: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Mk 1,17). A meghívásban és a későbbiekben majd a küldésben is egyértelműen Jézusé a kezdeményező szerep. A meghívottaknak tudatosítaniuk kell magukban, hogy személyesen Jézus hívta meg őket, s ennek jelentőségét akkor értik meg igazán, amikor küldetésüket is személyesen tőle kapják. Az Úr meghívó kijelentése, felszólítása magában foglalja azt, hogy mit vár a meghívottaktól, mire hívja őket.

A meghívás első eleme a követés. A „jöjjetek utánam” felszólítás, nem egy közös sétára vagy kirándulásra szól, hanem a követésre. A meghívottak hagyják el mesterségüket, a halászatot és legyenek Jézusnak, a Mesternek tanítványai. Éljenek vele, hogy életüket hozzá alakítsák. Mindez vonatkozik rájuk és ránk is, akiket szintén követésére hív az Úr. Azért érdemes az ő követésére vállalkozni, mert aligha találunk olyan személyt, aki fontosabb igazságokat taníthatna nekünk, mint ő. Jézus tanítása ugyanis az életet és az örök életet jelenti számunkra. Emellett igaz továbbá, hogy tanítását hallgatva mindig új oldalról ismerhetjük meg feladatainkat, ha életünk végéig hűséges tanítványai maradunk. Jól tesszük, ha őszintén belátjuk, hogy még messze vagyunk az ő tökéletes életétől, s bőven van mit tanulnunk tőle. Szenvedésével és halálával végigjárta előttünk az emberi élet útját. Induljunk el Jézus követésének útján!

Felszólítása második részében ezt mondja Jézus: „emberhalászokká teszlek titeket.” A kifejezés nem azt jelenti, hogy halászhálóval kell majd kimenteni a tengerben vergődő embereket. E jelképes kifejezés előremutató módon jelzi a meghívottak jövőbeli feladatát. Az emberhalászat tanúságtételt és igehirdetést jelent. A meghívottak életében összetartozik a Mesterrel való mindennapi kapcsolat és az igehirdetés, amely az előbbiből táplálkozik. Egyedül a Krisztussal való egység teszi lehetővé hogy a küldött, az „emberhalász” hatékonyan tudja végezni szolgálatát, és az Úrral való egység teszi hitelessé mondandóját, mindazt, amit Jézus nevében hirdet. Amikor ugyanis Krisztus örömhírét hirdetjük, nem a magunk igazságát törekszünk népszerűsíteni, hanem azt az igazságot adjuk tovább, amelynek hirdetésére személyesen Jézustól kaptunk megbízást. Ő arra bíztat minket, hogy menjünk, hirdessük mindenkinek az evangéliumot, és tegyük tanítványaivá az embereket, legyünk valóban emberhalászok.

Ha hallom nekem szóló szavát, ne késlekedjek, hanem örömmel csatlakozzak hozzá! Akarok-e Krisztus lelkes követője lenni? Akarok-e emberhalásszá válni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te követésedre és emberhalászatra hívtad egykor az általad választottakat. Ők nem tudták pontosan, mit jelent az emberhalászat, mégis olyan erővel ragadta meg őket a te hívásod, hogy nem tiltakoztak és nem ellenkeztek, hanem azonnal indultak követésedre. A te személyedben felismerték azt, akinek odaadhatják életüket, s akit érdemes szolgálniuk. Segíts minket, akiket szintén meghívsz követésedre és szolgálatodra, mi is ugyanilyen készséggel fogadjuk el hívásodat, és bátran vállaljuk azt a küldetést, amivel megbízol minket!

Jézus az apostolok kiválasztása után tanítványaival együtt hazatért Kafarnaumba, Péter házába. Ott azonnal nagy tömeg verődött össze, úgyhogy még evésre sem volt idejük. Amikor rokonai ezt meghallották, elindultak, hogy erőnek erejével magukkal vigyék, mert az volt róla a szóbeszéd, hogy eszét vesztette.
Mk 3,20-21

Elmélkedés

A csodatételek és a Tizenkettő kiválasztása után Márk evangélista bemutatja a negatív reakciókat is. A nép körében elterjed a szóbeszéd, hogy Jézus „eszét vesztette.” Rokonaihoz is eljutnak a hírek, ezért elmennek, hogy magukkal vigyék. Jobb, ha nem járja tovább a falvakat és a városokat, ezért jobb volna elrejteni a nyilvánosság elől – gondolják. Az evangélista nem jegyzi le, hogy mi alapján terjedhetett el ez a szóbeszéd, s arra sem tér ki, hogy a rokonok miért adtak hitelt e vélekedésnek.

Maga a szóbeszéd elterjedése és a rokonok viselkedése azt mutatja, hogy az emberek nem értik Jézust. Tanítása hallatán és csodái láttán kérdések merülnek fel bennük, mert olyan dolgokat tesz, amit más emberek nem. Próbálják megfejteni Jézus erejének titkát, de csapdába ejti őket saját gondolkozásuk, mert nagyonis emberien gondolkoznak. A természetfeletti látásmód, a hit hiányzik belőlük. Könnyebb nekik elfogadni az eszement Jézusról szóló beszédet, mint hinni.

Az elmúlt napokban elmélkedtünk a Jézus által elhozott új világról és az általa alapított új közösségről. Ehhez ma hozzátesszük, hogy a mi Urunk új gondolkozást kíván követőitől, tőlünk. Túl kell lépnem az emberi gondolkozás határain és meg kell nyitnom értelmemet Isten titkai előtt. A titkok és isteni igazságok előtt, amelyeket nem feltétlenül értek, de hittel elfogadok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyánk és Istenünk! Örömmel köszönjük meg Neked, hogy mindig, mindenhol és minden kultúrában vannak és voltak olyanok, akik imádsággal fordulnak Hozzád. Mindenekfölött köszönjük Fiadnak, Jézus Krisztusnak a példáját és tanítását, aki arra hívott minket, hogy imádságban várjuk az Ő országának eljövetelét. Taníts bennünket jobban imádkozni. Taníts bennünket együtt imádkozni, hogy mindig felismerjük vezetésedet és bátorításodat örömünkben és bánatunkban a Szentlélek ereje által. Ámen.

Abban az időben Jézus fölment egy hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. És ők csatlakoztak hozzá. Tizenkettőt választott ki, hogy vele tartsanak, és hirdessék az igét. Hatalmat is adott nekik a betegek gyógyítására és az ördögűzésre. A következő tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, Jakab testvérét – akiket Boanergesznek, vagyis „mennydörgés fiainak” hívott. Továbbá kiválasztotta Andrást, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont és a karióti Júdást, aki később elárulta őt.
Mk 3,13-19

Elmélkedés

Nagyobb számú tanítványi köréből Jézus kiválaszt tizenkettőt. E tizenkét személy nevének felsorolását olvassuk a mai evangéliumban. Márk evangélista így foglalja össze Jézus szándékát a kiválasztással: „hogy vele tartsanak, és hirdessék az igét. Hatalmat is adott nekik a betegek gyógyítására és az ördögűzésre” (Mk 3,14-15).

Ha tegnap a csodákkal kapcsolatban megjegyeztük, hogy új világot szeretne Jézus, akkor ma azt kell mondanunk, hogy a Tizenkettő kiválasztásával egy új közösséget hoz létre, az apostolok testületét, amely a nagyobb közösségnek, az Egyháznak az alapja. Most egyes személyeket, egyéneket hív meg, hogy közösséggé formálja őket, mert feltámadása után már nem az egyes személyek kapják a küldetést, hanem az egész közösség, s ennek a közösségnek, az Egyháznak a küldetéséből részesednek az egyes emberek.

A Jézus által alapított új közösség alapja az Úrhoz való viszony, a vele való kapcsolat. A kiválasztottak vele vannak, tőle tanulnak, az ő életmódjához igazítják életüket. A Jézus és az általa létrehozott közösség kapcsolatának legerőteljesebb pillanata az utolsó vacsora, amikor a mi Urunk önmagát adja övéinek a kenyérben és a borban. Ezzel a cselekedetével válik teljessé a közösség alapítása. A krisztusi közösség, az Egyház tagjaként megtapasztalhatom, hogy Jézus önmagát adja nekem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Reménység Istene! Dicsőítünk Téged az úrvacsora, az Eucharisztia ajándékáért, ahol a szentlélek által újra és újra találkozunk Fiaddal, Jézus Krisztussal, a mennyből alászálló élő kenyérrel. Bocsásd meg érdemtelenségünket, töredezett életünket, egyenlőtlenségeinket és a megosztottságba való beletörődöttségünket. Urunk azért imádkozunk, hogy hozd el azt a napot, amikor egész egyházad közösen töri meg a kenyeret. s amíg ezt a napot várjuk, hadd tanuljuk meg újra és újra – az Eucharisztia által formált népként – szolgálni a világot. ezt kérjük Jézus nevében. Ámen.

Abban az időben tanítványaival együtt Jézus visszavonult a Genezáreti-tóhoz. Nagy tömeg követte Galileából. Sőt Júdeából és Jeruzsálemből, Idumeából meg a Jordánon túlról, valamint Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság csatlakozott hozzá, mert hallották, hogy milyen csodálatos dolgokat visz végbe. Jézus meghagyta tanítványainak, hogy tartsanak készenlétben egy bárkát a tömeg tolongása miatt. Sokakat meggyógyított ugyanis, és aki valami bajban szenvedett, mind ott tolongott körülötte, hogy legalább megérinthesse. Még a tisztátalan lelkek is, amint meglátták Jézust, leborultak előtte, és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia!” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.
Mk 3,7-12

Elmélkedés

A farizeusok rosszindulatú kérdései, vitái és vádaskodásai mellett Márk evangélista bemutatja az emberek pozitív válaszát is Jézus cselekedeteire. A mai evangéliumi részletben nincs szó konkrét személlyel való párbeszédről, sem gyógyításról, inkább általánosan foglalja össze az Úr Jézus mindennapjait.

Jézus csodái egykor feltűnést keltettek. Ez talán a tisztátalan lelkek kiűzésénél a legszembetűnőbb. Modern korunkban nehezen értjük a csodákat, mert szinte mindenre tudományos magyarázatot keresünk. A csoda mindig kiszámíthatatlan esemény, olyan amire nem lehet felkészülni. Olyan, amire az ember nem is gondol. A csoda Isten beavatkozása a világ, a természet rendjébe, az ember életébe. Miért tett Jézus csodákat? Mit akart velük elérni? Talán egy jobb világot? Ezt talán túlzás volna állítani. Az viszont nem túlzás, hogy egy új világot, amit keresztényként Isten országának nevezünk. A mi Urunk egy olyan új világot akar, amelyben a gonosz nem uralkodik többé az ember felett. A gonosz hatalmát Isten töri meg, aki felszabadítja az embert. Jézus új világában az ember akkor igazán ember, ha Istent ismeri el Urának. Istent és senki mást. E ponton értjük meg, hogy minden csoda hitre akarja ébreszteni és Istenhez akarja elvezetni az embert. Ha ezt megértem és elfogadom, már nem keresek tudományos magyarázatokat a csodákra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

Egy szombati napon Jézus betért a kafarnaumi zsinagógába. Volt ott egy fél kezére béna ember. A farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton. Vádaskodni akartak ugyanis ellene. Jézus felszólította a béna kezű embert: „Állj ide középre!” Aztán megkérdezte a körülállókat: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Ők azonban hallgattak. Erre Jézus szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” A beteg kinyújtotta kezét, és meggyógyult. Erre a farizeusok kimentek, és tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogy miként okozhatnák Jézus vesztét.
Mk 3,1-6

Elmélkedés

Jézus és a farizeusok közti nézeteltérés tovább fokozódik. A vádaskodás már nem a tanítványokat célozza, hanem kifejezetten Jézust. Őt, az ő tevékenységét figyelik, hibát keresnek benne, azt akarják bizonyítani, hogy megszegi a törvényt. Jézus ismeri szándékukat, tisztában van rosszindulatukkal, mégsem hátrál meg. Ezt a kiélezett helyzetet mutatja be a fél kezére béna emberrel való találkozás. A farizeusok szinte előre dörzsölik a kezüket, mert ez egy kedvükre való helyzet. Sejtik, hogy Jézus nem fog elmenni a béna mellett anélkül, hogy meggyógyítaná őt. És ha ezt megteszi, ha akár csak egyetlen ujjal is hozzáér a bénához, akkor azt már munkának lehet tekinteni, s ezzel már meg is szegte Jézus a szombati nyugalomra vonatkozó előírásokat. Álnokságukat, rosszindulatukat egyértelműen mutatja hallgatásuk, amikor Jézus megkérdezi tőlük, hogy szabad-e szombaton gyógyítani. Hallgatnak, mert a kérdés tulajdonképpen ez: ti mit tennétek ebben a helyzetben?

Az Úr úgy tesz csodát, hogy nem tesz semmi olyat, ami munkának számít. Ő csak beszél. Nem tesz mást, csak szól a bénának, hogy nyújtsa ki a kezét, de egy ujjal sem ér hozzá. A gyógyítás azt jelzi, hogy Jézus számára fontosabb egy emberen való segítés, mint a törvények szószerinti megtartása. Nekem pedig bölcsességre van szükségem, hogy krisztusi módon döntsek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Igazságosság Istene! A Te ajándékozó kedved határtalan. Megköszönjük, hogy megadod, amire szükségünk van, hogy táplálsz, ruházol és hajlékot adsz nekünk. Óvj meg bennünket az önző kapzsiság bűnétől és tégy alkalmassá, hogy a szeretet eszközei legyünk azáltal, hogy megosztjuk egymással mindazt, amit Tőled kapunk. Mert ezzel is a Te nagylelkűségedről és igazságosságodról teszünk bizonyságot. Mint Krisztus követőit vezess bennünket, hogy együtt cselekedjünk ott, ahol szükség van. Ahol családokat elűznek az otthonaikból. Ahol a sebezhető ember a hatalmaskodó kezétől szenved. Ahol szegénység és munkanélküliség rombolja az életeket. Jézus nevében imádkozunk a Szentlélek egységében.

Egyszer, amikor az Úr szombaton vetések között járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. Ezért a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amit nem szabad!” Jézus ezt felelte nekik: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt nélkülözött és éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a megszentelt kenyereket, és adott belőle társainak is, pedig ezeket a kenyereket csak a papoknak volt szabad megenniük.” Majd ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Azért az Emberfia ura a szombatnak is.”
Mk 2,23-28

Elmélkedés

A böjtre vonatkozó kérdés után újabb konfliktusról szól az evangélium. A vitához a témát az szolgáltatja, hogy Jézus tanítványai szombati napon kalászokat téptek le, s azok termését megették. Tevékenységüket a farizeusok munkavégzésnek minősítették, azaz olyan cselekedetnek, amit a szombati pihenőnapon tilos volt végezni. Vélekedésük roppant kicsinyességről árulkodik. Mintha ezen múlna a vallásosság. Mintha rendkívüli jelentősége volna a dolognak. Jézus most is megvédi tanítványait. Mégpedig nem úgy, hogy feleslegesnek minősíti a szombatra vonatkozó előírásokat, hanem rámutat arra, hogy az emberek által hozott törvényeket olykor felülírja az élet törvénye, a józan ész parancsa.

Isten törvényei és parancsai olyanok, mint az útjelző táblák. Mutatják a helyes irányt az ember számára. A farizeusok is ismerték ezeket a törvényeket, de lecövekeltek mellettük. Belekapaszkodtak a táblába és egy tapodtat sem voltak hajlandók lépni. Itt érezték magukat biztonságban és másokat is arra akartak rávenni, hogy hozzájuk hasonlóan ragaszkodjanak a törvényekhez. De a törvények valójában csak útjelzők és nem végcélok.

Felismerem-e, hogy Isten parancsai az üdvösségre vezetnek? Követem-e az utat, amelyet Isten törvényei mutatnak számomra? Felismerem-e Isten minden törvénye hátterében az ő szeretetét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, állj mellettünk, oltalmazz minket!

Mentsd meg a bajban levőket, emeld fel az elesetteket, az imádkozóknak mutasd meg magad!Segítsd a betegeket, vezesd vissza helyes útra a tévelygőket! Tápláld az éhezőket, szabadítsd meg a foglyokat, erősítsd a gyengéket, bátorítsd a kishitűeket! Add, hogy minden nép megismerjen téged!

Szent Kelemen pápa