Battaplébánia

Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.
Mk 6,45-52

Elmélkedés

A vizenjárás eseményét Márk evangélista azzal a szándékkal jegyzi le, hogy Jézus istenségét igazolja. Aki ilyenre képes, azaz nem vonatkoznak rá a természet törvényei, az valóban Isten.

Mai elmélkedésünkben mégse kifejezetten ezzel foglalkozzunk, hanem inkább figyeljünk az erre adott emberi reakcióra, válaszra, vagyis az apostolok viselkedésére. A víz tetején járó és el nem süllyedő Jézus látványa rendkívül erős érzelmeket váltott ki a bárkában evező tanítványokból, mégpedig nem csak néhányukból, hanem mindannyiukból. Először kísértetnek vélik a különös alakot, majd kiabálni kezdenek félelmükben és rémület tölti el őket. Miután Jézus megszólítja őket, elcsendesíti a szelet és beszáll a bárkába, ők továbbra is „magukon kívül vannak a csodálkozástól” (Mk 6,51), mert szívük érzéketlen. Ezeket az érzelmi megnyilvánulásokat nem nevezhetjük pozitív válasznak arra, hogy Mesterük éppen isteni hatalmát mutatja meg előttük. Pozitív reakciónak azt mondhatnánk, ha megvallanák, hogy hisznek az Úr istenségében. Ugyanakkor természetesnek kell tartanunk, hogy az Istennel való találkozás első pillanatban félelmet válthat ki az emberből, amely később alakulhat át tiszteletté és szeretetté. A kezdeti csodálkozást a későbbiekben a Jézusban való hit válthatja fel.

Hogyan válaszolok arra, amikor megtapasztalom Isten közelségét, jelenlétét? Elindulok-e Jézus jobb megismerésének útján, a lelki fejlődés útján?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet

Egy alkalommal Jézus nagy tömeget látott maga előtt. Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért sok mindenre kezdte őket tanítani. Későre járt már az idő, amikor odaléptek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „A vidék elhagyatott, az idő is eljárt. Bocsásd el őket, hogy a környékbeli tanyákra és falvakba mehessenek, és ennivalót vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok megjegyezték: „Talán menjünk kenyeret venni kétszáz dénárért, hogy elláthassuk őket?” Erre Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek csak körül!” Körülnéztek, és jelentették: „Öt kenyerünk és két halunk.” Ekkor meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsék le mindnyájukat a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban. Jézus ezután fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Majd megtörte a kenyereket, és tanítványainak adta, hogy osszák ki. A két halat is szétosztotta valamennyiük között. Mindnyájan ettek, és jól is laktak, sőt még tizenkét kosarat szedtek tele a kenyér és a hal maradékából; pedig ötezer férfi evett a kenyérből.

Mk 6,34-44

Elmélkedés

A kenyerek megszaporításának csodájáról olvasunk a mai evangéliumban. Tanítását követően arra kérik Jézust tanítványai, hogy küldje haza az embereket, mert ezen a helyen nem tudnak elegendő élelmet szerezni maguknak. Ő viszont egészen más megoldásban gondolkodik, azt szeretné, hogy az emberek itt egyenek. Az öt kenyér és a két hal rendkívül kevésnek számít, ha több ezer éhes ember van jelen. Jézus pedig csodát tesz, jóllakatja a népet.

Miért került a karácsonyi időszakra ez a szentírási részlet és mi a saját mondanivalója? Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Jézus korában fokozott volt a Messiás-várás. Ennek oka az idegen, római megszállás volt. A Messiástól azt várták, hogy megszabadítja a népet. Ugyanakkor azt vélték, hogy a Messiást arról lehet majd felismerni, hogy megismétli a manna csodát. Ahogyan a pusztai vándorlás idején manna-kenyérrel táplálta a választott népet, ugyanúgy fogja jóllakatni a Messiás az embereket. A kenyérszaporítás eseménye tehát a messiási idők jele, aki ezt a csodát teszi, arról jogosan véli a nép, hogy ő a Messiás. Karácsonykor Jézusnak, a Messiásnak születését ünnepeltük. A gyermekben még nem ismerte fel mindenki, hogy ő a Messiás, később azonban cselekedetei jelként szolgáltak és igazolták, hogy a messiási ígéretek az ő személyében teljesedtek be.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség szellemét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem!

Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nálad nélkül semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. De egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

Amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott:
„Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke,
a pogányok Galileája:
A sötétben lakó nép nagy fényt lát,
és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.”
Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt. Híre elterjedt egész Szíriában. Hozzá vittek mindenféle beteget, akik különböző fájdalmas betegségekben és bajokban szenvedtek: még ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és bénákat is, és ő mind meggyógyította őket. Nagy népsereg követte Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról.
Mt 4,12-17.23-25

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakasz Keresztelő János bebörtönzésére való utalással kezdődik. Az evangélista nem részletezi e helyen János elfogásának okát és későbbi kivégzésének körülményeit, hanem azt akarja jelezni, hogy Jánosnak, a Messiás előfutárának küldetése befejeződött. Mindenesetre János elfogása óvatosságra inti Jézust, aki inkább visszavonul a galileai országrészbe. Máté elbeszélésének sorrendjében ekkor kezdődik meg Jézus nyilvános működése a nép körében. Ezt egy prófétai jövendölés, Izajás szavai vezetik be, amely szerint a hitetlenség homályában és sötétségében élő nép számára nagy világosság támad a Megváltó fellépésével. E jövendölés felidézése azt a célt szolgálja, hogy az emberek belássák, hogy Jézus személyében beteljesedtek azok az ígéretek, amelyeket az elmúlt évszázadok során Isten a próféták által üzent.

Ezután Máté evangélista összegzi mindazt, amit a következőkben részletesen ki fog fejteni, hogy tudniillik Jézus mit tanít és hogyan gyógyítja meg a betegeket. Az Úr tanítása ebben a kijelentésben foglalható össze: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 4,17). A tanítás mellett Jézus küldetése a gyógyítás. Ezt így írja az evangélista: „meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt” (Mt 4,23).

Felismerem-e Jézus szavában az üdvösség örömhírét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. És lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!”
Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
Mt 2,1-12

Elmélkedés

Gáspár ajándéka

Az ismert németalföldi festő, Hieronymus Bosch egy szárnyasoltár festménye a háromkirályok imádását ábrázolja. Gáspár, Menyhért és Boldizsár szolgáik kíséretében megérkeznek Jézus születése helyéhez, a betlehemi istállóhoz, amely a festményen egy düledezőfélben lévő, de amúgy tipikus középkori németalföldi pajta, és átadják ajándékaikat, az aranyat, a tömjént és a mirhát. Hódolatukat a lyukas falon át feltehetően egy pásztor szemléli. A festmény érdekessége Gáspár ajándéka, aki a hagyomány szerint az aranyat hozta. Az arany azonban nem kis ládikába rakott aranypénz vagy aranykincs, hanem egy kis szobor, amely jól kivehetően Ábrahám áldozatát ábrázolja. Izsák éppen az oltáron igazgatja a fát, a háta mögött pedig apja, Ábrahám áll, aki felemeli hosszú kését, hogy feláldozza fiát, de az angyal megakadályozza ebben. Elgondolkoztató ez a festői, művészi elképzelés. Az ószövetségi történet jól ismert számunkra. Ábrahám kész volt arra, hogy egyetlen fiát, Izsákot feláldozza Istennek, aki így akarta Ábrahám hitét próbára tenni, de végül megakadályozta a fiú megölését. A mennyei Atya az ő egyszülött Fiát, Jézust adja a világnak, aki a kereszten feláldozza magát, s megváltói tettét az Atya nem akadályozza meg még az utolsó pillanatban sem, hanem azzal jutalmazza, hogy harmadnapra feltámasztja a halálból. A festményen található aranyszobor, Gáspár ajándéka tehát egyértelmű utalás arra, hogy a Mária karján ülő kisded Jézus a mennyei Atya Fia, aki feláldozza életét. A hódolat neki, az emberré lett és önmagát feláldozó Fiúistennek jár.

Gáspár ajándéka tehát kiválóan szemlélteti a mai ünnep tartalmát. Urunk megjelenésének ünnepe azt hivatott hirdetni, hogy Jézus Krisztus valóban Isten és istensége a napkeleti bölcsek látogatásakor megnyilvánult, megjelent az egész világ előtt. Bár szemünk a betlehemi Gyermekben, Mária fiában talán csak egy ugyanolyan gyermeket lát, mint bármely más újszülöttben, a hit által, a hit szemével e Gyermekben felismerhetjük az Isten Fiát, a Megváltót.

Gáspár ajándéka, Ábrahám személye rávezet minket arra, hogy milyen ajándékot vár tőlünk Isten. A keresztény igehirdetésben Ábrahám a „hit atyjaként” jelenik meg, amelynek alapja az, hogy szilárdan hitt Istenben és az Isten által neki adott ígéretben. Azt az ígéretet kapta ugyanis, hogy számtalan utóda fogja benépesíteni a földet. De hogyan fog ez megvalósulni, ha az ígéretet adó Isten azt kéri tőle, hogy egyetlen fiát áldozza fel? Ábrahám ugyan nem értette meg Isten szándékát, hiszen nem gondolt arra, hogy fiának feláldozása csak próbatétel, de nem kételkedett sem Istenben, sem abban, hogy Isten valóra fogja váltani neki tett ígéretét, hanem hitt és hitének bizonyítására, mintegy annak jeleként képes lett volna mindent megtenni, amit Isten kér tőle, akár még a saját fiát is feláldozta volna.

Mindezek fényében láthatjuk, hogy a hit kettős értelemben ajándék. Egyrészt Isten ajándéka az ember számára, másrészt a hit, pontosabban a hit elfogadása, megvallása és kifejezése az ember ajándéka és hódolata Isten felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Szívünk mély szeretetével és hódolatával köszöntjük Jézust, aki a te Fiadként jelent meg az egész világ előtt. Hisszük, hogy jelen vagy a világban, ma is szólsz az emberekhez, csak sokan nem hallják meg szavadat. Hisszük, hogy napjainkban is mutatsz jeleket, csak sokan nem ismerik fel azokat. Segíts minket, hogy életünk során felismerjük az általad mutatott jeleket és kövessük útmutatásaidat! Hitünkkel együtt önmagunkat is neked szeretnénk adni ajándékként, hiszen te Fiad, Jézus Krisztus személyében önmagadat ajándékoztad a világnak, minden embernek. Köszönjük ajándékodat, köszönjük a hitet!

Abban az időben, amikor Jézus Galileába készült, találkozott Fülöppel. „Kövess engem!” – mondta neki. Fülöp Betszaidából származott, András és Péter városából. Amikor találkozott Nátánáellel, közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.”

Jn 1,43-51

Elmélkedés

A mai evangéliumi beszámoló szerint újabb két személy csatlakozik Jézus tanítványi köréhez. Az ő esetükben is megjelenik az a mozzanat, hogy egy tanítvánnyá lett ember hív valakit Jézushoz. Miként András a testvérét, Pétert hívta (lásd tegnapi evangélium), ugyanúgy Fülöp Nátánáelnek beszél Jézusról, pontosabban arról, hogy megtalálta azt, akiről a prófétai ígéretek szóltak. Szavai felkeltették Nátánáel érdeklődését, akit Fülöp rögtön el is vezet Jézushoz.

Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy sem András, sem Fülöp nem várnak sokáig, hanem azonnal elmondják élményüket, rögtön késztetést éreznek arra, hogy másokat is Jézushoz vezessenek. Ez arra utal, hogy a Jézussal való első találkozás nagyon megragadó, erőteljes élmény volt számukra, ezért még évtizedekkel később is pontosan emlékeznek annak napjára, de még az órára is.

A Nátánáellel való beszélgetés során Jézus talányos kijelentést tesz: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt” (Jn 1,48). Ne gondoljunk itt arra, hogy Jézus olyan különleges képességgel rendelkezett, hogy a távolba látott, és meg tudta mondani, hogy Nátánáel éppen egy fügefa alatt üldögélt, amikor Fülöp odament hozzá. Inkább arról lehet szó ez esetben, hogy az írástudóknak Jeruzsálemben lehetett egy találkozóhelye, ahol egymással megbeszélhették a vallási kérdéseket vagy a mindennapi eseményeket, e találkozóhelyen lehetett egy fügefa. Itt láthatta őt Jézus napokkal vagy akár hetekkel korábban.

Van-e bennem lelkesedés, hogy másokat Jézushoz vezessek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Édesanyánk, vezesd gyermekeidet, hogy minden ember felismerje Krisztust, a világ Világosságát. Mutatkozzon meg még egyszer az emberiség történelmében Fiadnak, Jézus Krisztusnak végtelen megváltó hatalma, az Atya Irgalmas Szeretetének hatalma! A Szentlélek alakítsa át a lelkeket! Gyógyítsa meg emlékezetünket, és tisztítsa meg szívünket. Isten uralkodjon mindörökké közöttünk, Ő, Aki Atya, Fiú és Szentlélek.

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18

Elmélkedés

Emberré lett

Amíg az első három evangélista, azaz Máté, Márk és Lukács Jézus születésének szép elbeszélésével kezdi írását, addig János, a negyedik evangélium szerzője ugyanennek az eseménynek a hátterét világítja meg. A mai szövegünk az ún. Ige-himnuszt tartalmazza, amely a Fiúisten megtestesülését mondja el. Kissé elvont, jelképes kijelentések hangzanak el arról, hogy miként lett emberré Isten Fia, Jézus Krisztus. Milyen mondanivalót hordoz ez a rész?

Az első üzenet ez: velünk az Isten! Ez a karácsonyi örömhír, ez a boldogságot és megnyugvást jelentő igazi örömhír az ember számára. Isten nem a végtelen távolságokban él, hanem az emberért él, megtestesül, emberré lesz, hogy közel kerüljön hozzánk, közvetlen közelről éreztesse velünk szeretetét. Immár Jézus Krisztus személyében átélhetjük, hogy velünk az Isten. Természetesen nem csak Jézus születésekor mutatkozik meg ez, hanem az ő egész életében, főként halálában és feltámadásában. Erre utal a János evangélista által leírt szövegben az elutasítás: „Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,9-11). Isten közösséget vállal velünk, emberekkel azáltal, hogy Jézus Krisztusban velünk van.

A másik tanítás: Jézus Krisztus az Isten Fia. Az első három evangélium Jézus születésekor az ő embertől való származására teszi a hangsúlyt. Arra, hogy Jézus Mária fia, valóságos ember. János evangélista viszont azt emeli ki, hogy Jézus az Istentől származik, valóságos Isten, Istennek a Fia. Az evangélisták állításai ilyen módon kiegészítik egymást és megtudhatjuk, hogy Jézus valóságos ember és valóságos Isten. Jézus egész élete egyrészt azt igazolja, hogy egészen az emberért él, az emberekért áldozza fel önmagát, másrészt egészen Istennek él, Istennek engedelmeskedik s engedelmességével Istent dicsőíti meg. Élete tehát arra ösztönöz minket, hogy mi is Istennek szenteljük és embertársaink szolgálatába állítsuk életünket. Így valósulhat meg bennünk is Istennek az emberrel kapcsolatos terve.

A harmadik lényeges üzenete a himnusznak, hogy Isten az ő Fiának, Jézus Krisztusnak személyében újjáteremti az embert. Amikor pedig Jézus meghív minket, hogy éljünk vele, éljünk a hitben, éljünk az ő szeretetében, éljünk hozzá hasonlóan, akkor meghívást kapunk arra, hogy újjászülessünk. A bibliai üzenet szerint, amint erről a Teremtés könyvében olvasunk, Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette meg. Istennek köszönhetjük létünket, teremtmények maradunk, de Isten képmásai vagyunk. Jézusról pedig azt kell mondanunk, hogy ő emberként Isten tökéletes képmása, hasonmása, akit maga Isten állít elénk, hogy benne felismerjük, milyenné kell válnunk. Jézus tehát megmutatja nekünk, miként válhatunk Isten kedves gyermekeivé.

Isten meghív minket, hogy éljünk vele és Jézusban, az ő Fiában megmutatja számunkra, hogy milyen engedelmességet vár. Szabadon, felelősségünk tudatában válaszolhatunk hívására.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk!

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Jn 1,29-34

Elmélkedés

Keresztelő János tanúságtétele folytatódik a mai evangéliumi részletben. A Keresztelő itt már nem csak egy kisebb csoport vagy néhány személy, hanem nagyobb számú nép előtt jelenti ki Jézusra mutatva: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Ezt követően arról beszél, hogy megkeresztelkedése alkalmával látta Jézusra szállni a Szentlelket, majd kijelenti: „Én tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” (Jn 1,34). Míg a küldöttek előtt titokzatosan beszélt, most a nép előtt egészen nyíltan szól, tanúskodásának tartalmát bárki könnyen megértheti.

Mivel igazolja Keresztelő János, hogy igaz a tanúskodása? Először egy látható jelre, a keresztelésekor Jézusra galamb alakjában leszálló Szentlélekre hivatkozik, ő látta ezt a jelet. Majd pedig egy természetfeletti dologról tesz említést: isteni kinyilatkoztatásból tudja, hogy az az ember fog Szentlélekkel keresztelni, akire leereszkedik, s akin rajta marad a Lélek.
Amikor az evangélista ebben a formában leírja Keresztelő János tanúságtételét, ő már tudja, hogy a hit természetfeletti kinyilatkoztatásra és az ezt igazoló látható jelre, jelekre épül. A Keresztelő a jelet látva meggyőződhetett arról, hogy a neki adott kinyilatkoztatás valóban igaz, azaz beteljesedett.

Ha felismerem a jeleket, melyeket Isten mutat, eljutok a hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, vigyél el oda, ahova akaratod szerint mennem kell! Hadd találkozzam azokkal, akikkel akaratod szerint találkoznom kell!. Add tudtomra azt, amit akaratod szerint mondanom kell! És add, hogy ne legyek akaratod akadálya!

Keresztelő János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” János ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.
Jn 1,19-28

Elmélkedés

Szent János apostol és evangélista gondolkodásában a Jézusba vetett hit és e hitről való tanúságtétel szorosan összetartozik. Igaz ez az ő személyére, hiszen evangéliumát éppen azzal a szándékkal írja meg, hogy tanúságot tegyen, mint az események szemtanúja. És igaz ez írása több alakjára, köztük Keresztelő Jánosra is, akinek tanúskodását a mai és a holnapi evangéliumban olvassuk.

Az evangélista szerint a „zsidók” küldöttei jönnek Jánoshoz. Nem a népre kell itt gondolnunk, hanem a vallási kérdésekben tekintélynek számító elöljárókra, a főpapokra és a főtanács tagjaira. Keresztelő János pusztai életmódja, a megtérés hirdetése és a bűnbánat jeleként való keresztelés felkeltette érdeklődésüket, amelyet fokozott, hogy Jeruzsálemből és más vidékekről nagy számú nép ment Jánoshoz. A korra jellemző fokozott messiás-várás szülhette a vallási vezetők kérdését: „Ki vagy te?” (Jn 1,20). János kijelenti, hogy nem ő a messiás, majd az újabb kérdésre azt válaszolja, hogy nem ő az eljövendő próféta. A küldöttek számára nem elegendőek e negatív válaszok, mert tudják, hogy megbízóik ennél többre kíváncsiak.

Ezután következik János tanúságtételének lényege, de ekkor már nem önmagáról beszél, hanem arról, aki utána fog jönni, s aki már nem vízzel fog keresztelni. Nem nevezi meg Jézust, de azt állítja róla, hogy nagyobb nála, s már a nép körében áll. Ő tehát már ismeri, de a nép még nem ismerte meg Jézust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úr! Te vagy példaképünk, rendezőnk és kormányzónk; te vagy utunk, a te fényedre nyitó ajtónk. Te vagy az Igazságosság képe! Te vagy csillagunk és fényességünk! Hálát adunk neked, dicsérünk és áldunk!

Téged dicsőítünk, hiszen mindenütt téged ünnepelnek, Halhatatlan, Fáradhatatlan, Örökkévaló! Te vagy a lélek életének példaképe, te vagy boldog Atyánk, Királyunk és Istenünk.

Ha Terád tekintünk, Uram, nem halunk meg. Ha megvalljuk nevedet, nem veszünk el. Ha Hozzád imádkozunk, meghallgatást nyerünk.

Ókeresztény ima

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.
Lk 2,16-21

Elmélkedés

Anyai szeretet

Egy református ember mesélte egyszer, hogy egy ausztriai kirándulás alkalmával a baráti társaság egyik tagja felvetette, hogy menjenek be Mariazellbe is, mivel ez nem jelent nagy kitérőt. Őt és feleségét ugyan nem katolikus hívőként nem nagyon érdekelte e híres Mária-kegyhely, de nem akarták elrontani útitársaik hangulatát, ezért nem tiltakoztak. Még a templomba is bementek a többiekkel, ahol a férfi igazi reformátusként elcsodálkozott azon, hogy Szűz Máriát és a karján ülő kis Jézust ábrázoló szobrot milyen szép, aranyhímzéses ruhába öltöztették. Talán egy kicsit hosszasan állhatott a szobor előtt, mert egyszer csak a felesége szelíden elhúzta onnan, mondván: „Ne bámuld már annyira azt a szobrot!” Számára kissé érthetetlen, szokatlan volt a tiszteletnek ez a módja, amit a katolikusok egészen természetesnek tartanak. Hazafelé is ezen gondolkodott, s este is e megválaszolatlan gondolattal feküdt le. Amikor másnap, vasárnap reggel indultak volna az istentiszteletre, hosszasan szemlélte, amint a felesége felöltöztette óvodás korú gyermeküket, és gondosan, odafigyelve megigazította rajta a ruhadarabokat. A felesége egyszer csak felnézett rá és ezt mondta: „Úgy bámulod ezt a gyereket, mint tegnap a szobrot Mariazellben.” Az esetet elmesélő férfi így zárta történetét: „Tudja, a feleségem nagyon igazat mondott akkor. Mert akkor én megértettem, hogy maguk miért tisztelik ennyire Máriát.”

Egyházunk a mai napon Szűz Máriát, Isten Anyját ünnepli. Szűz Mária iránti különleges tiszteletünk alapja az, hogy ő az Úr Jézus édesanyja. Nyolc nappal ezelőtt, karácsonykor az újszülött gyermekre, Jézusra figyeltünk, ma pedig az ő édesanyjára. Mivel hitünk szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember, és mivel benne az isteni és az emberi természet elválaszthatatlan egymástól, ezért Máriát jogosan nevezzük Isten Anyjának. Fontos tisztáznunk, hogy Jézus Krisztus nem Máriától kapta az ő isteni természetét, hiszen annak öröktől fogva részese. Jézus csak az emberi természetét kapta édesanyjától, Máriától. Jézus valódi testet és nem csupán egy látszólagos testet vett fel Mária anyaságának köszönhetően. A Szentírásban több olyan kijelentést találunk, amely igazolja Mária istenanyaságának hitigazságát. Jézus születésének hírüladásakor, az angyali üdvözletkor például Isten hírhozója ezt mondja a názáreti leánynak a születendő gyermekről: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35). Szent Pál apostol a galatákhoz írt levelében ezt írja: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). Isten Fiának, Jézus Krisztusnak az édesanyja tehát Szűz Mária volt, akit joggal nevezünk Istenszülőnek, Isten Anyjának.

Miként az édesanyák nagy szeretettel és gondoskodással fordulnak gyermekeikhez, ugyanígy Mária, nem csupán az ő fia iránt érzett szeretetet, hanem felénk is anyai szeretettel fordul. Az ő szeretete kísérjen minket az esztendő minden napján!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mária, minden édesanyának példaképe! Az édesanyákért és gyermekeikért fordulunk hozzád mai imánkkal. Te jól tudod, hogy az emberi kapcsolatokat mennyire meggyengíti a bűn és az önzés, s emiatt mennyire sérülékeny és törékeny a szeretet. Segítsd az édesanyákat a gondoskodó szeretetben, a gyermekeket pedig a tiszteletben, hogy kialakuljon és napról napra erősödjön köztük a szeretet, a ragaszkodás, a törődés és a bizalom. Segíts minden nőt, hogy az anyaságban, az anyai hivatásban keresse és találja meg élete boldogságát!

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18

Elmélkedés

Szent János evangéliumának bevezetését, az ún. Ige-himnuszt olvassuk az evangéliumban az esztendő utolsó napján. Ünnepélyes hangvételű, költői, titokzatos, mélyértelmű, ugyanakkor kissé elvont a szöveg, amelyet nem könnyű megérteni.

Az egykori írónak és a mindenkori olvasónak, azaz János evangélistának és nekünk, ugyanaz a gondunk, ugyanazzal a nehézséggel küzdünk: hogyan tudjuk véges emberi értelmünkkel felfogni a végtelen Istent? Hogyan ismerhetjük meg a láthatatlan, de emberré lett s ezáltal láthatóvá vált Istent? Időbeli létezésünk korlátai mennyire engedik az örökkévaló Isten megismerését? A szövegrészletben szereplő fogalmak pontos magyarázatát hagyjuk a szentírástudósokra! Javaslom, inkább a tartalomra és a mondanivalóra figyeljünk!

Mit tudunk meg a megtestesült Igéről, Jézus Krisztusról? Azt, hogy létezése örök, az örökkévaló Istentől származik. Ő a létezés, az élet alapja. Ő az isteni világosság, bölcsesség és igazság, aki eljött az emberek világába, hogy megvilágítson minket, bölcsességgel töltsön el bennünket és az igazság útjára vezessen minden embert. Isten Jézus Krisztusban kimondja, megmutatja önmagát, láthatóvá teszi magát előttünk. Ha hiszünk benne, Isten gyermekei leszünk, s halálunk után örökre Istennel élhetünk.

Törekszem-e arra, hogy az év minden napján Isten szeretetében éljek? Törekszem-e arra, hogy az üdvösségre jussak?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Krisztus, aki ugyanaz „tegnap, ma és mindörökké”, legyen velünk, amikor térdet hajtunk az Atya előtt, akitől minden atyaság és anyaság, és minden emberi család származik. Ajánljunk fel Krisztussal együtt a szeretet tanúságtételét, amellyel Krisztus mindvégig szeretett minket. Az Atya áldása és a Szentlélek kegyelme áradjon családjainkra Krisztusban és az szeretete által.