Battaplébánia

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Lk 12,35-38

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus saját második eljöveteléről beszél. Ezzel kapcsolatban hívja fel tanítványai figyelmét a virrasztásra, az éber várakozásra. Több hasonlatot mond jöveteléről, amelyek egyik visszatérő eleme, hogy érkezése váratlan lesz, egyeseket felkészülten, másokat viszont készületlenül talál. A virrasztás és éberség nem azt jelenti, hogy az embernek nem szabad aludni, hanem lelki éberségre kell gondolnunk. Az ember legyen előrelátó. Ne csak a jelenre figyeljen, ne csupán a földi dolgokat szeresse, hanem elsősorban az üdvösségre készüljön. Legyünk előrelátóak, hogy ez a jövőben bekövetkező találkozás Jézussal már a mostani életünket jó irányba alakítsa!

Figyeljünk oda az érdekes szerepcserére! A végső időkben a szolgák ülhetnek majd asztalhoz és az úr, a gazda végzi a szolgák feladatát. Istentől nem idegen az ilyen szerepcsere, hiszen Jézus világra jöttével emberi testet vett fel az Isten. Jézus pedig nem úrként vagy királyként élt az emberek között, hanem a megváltás szolgájaként, a mennyei Atya alázatos szolgájaként, az örömhír szolgájaként, a mennyek országa szolgájaként, üdvösségünk szolgájaként. A szolgálat szellemére nevelte apostolait. Szolgaként mosta meg tanítványai lábát az utolsó vacsorán, példát adva minden tanítványának a szolgálatra. A kereszten is Isten szenvedő szolgájaként halt meg.

Én kinek szolgálok?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, egyetlen mozdulatod, amellyel felajánlod a kenyeret akkor is, ha látszólag nincs értelme – hiszen a kenyér túl kevés – megtöri a hitetlenséget. A te kezedben egy parányi gesztus, egy falat kenyér is tömeget táplál. Mindaz a kevés, ami tőlünk fakad, kezedben világot tápláló gazdagsággá változik. Segíts, hogy megtegyem ezt az egy mozdulatot.

Abban az időben, amikor Jézus tanított, valaki megszólalt a sokaságból: „Mester, szólj testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bírátok legyek, és elosszam örökségteket?” Majd a tömeghez fordult: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”.
Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott, így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? Így jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett hogy Istenben gazdagodnék!”
Lk 12,13-21

Elmélkedés

Jézus több alkalommal beszélt arról, hogy ne aggódjunk életünk és megélhetésünk miatt, mert Isten gondoskodik rólunk. Tanítását nem érti meg mindenki. Egyesek az isteni gondoskodás helyett inkább a földi javakban, az anyagiakban bíznak. Ennek példáját láthatjuk a mai történetben. Mivel a zsidó családokban a legidősebb fiú volt mindig az örökös, a többiek nem kaptak örökséget. Egy ilyen, örökség nélkül maradt ember fordul Jézushoz, mert úgy gondolja, hogy számára nagyobb biztonságot jelentene az, ha testvére lemondana javára az örökség egy részéről.

Az eset alkalmat ad Jézusnak arra, hogy figyelmeztesse tanítványait: „nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete” (Lk 12,15). Törekedjenek inkább a szegénységre és az anyagi javaktól való függetlenségre, mert a gazdagság utáni vágy megbilincseli az embert, szívét elfordíthatja Istentől. Az ostoba gazdagról szóló példabeszéd egyes szám első személyben tárja elénk a gazdag gondolkodását. Ide vezet az énközpontú gondolkodás, amely mindig azt nézi, hogy mi az „enyém,” s mi az, ami megszerezhető számomra. A gazdag hiába gyűjt magának, halálával minden kincsét elveszíti. A történetnek ez a befejezése arra késztet bennünket, hogy megkérdezzük: Mi az értelme az életemnek? Az evangélium válasza a kérdésre: az Isten iránti szeretetben kell növekednünk és nagylelkűen kell adakoznunk, hogy lélekben gazdagodjunk. És az én válaszom hogy hangzik?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, egyetlen mozdulatod, amellyel felajánlod a kenyeret akkor is, ha látszólag nincs értelme – hiszen a kenyér túl kevés – megtöri a hitetlenséget. A te kezedben egy parányi gesztus, egy falat kenyér is tömeget táplál. Mindaz a kevés, ami tőlünk fakad, kezedben világot tápláló gazdagsággá változik. Segíts, hogy megtegyem ezt az egy mozdulatot.

Abban az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.
Mt 22,15-21

Elmélkedés

Az Atya házában

A helyszín: Jeruzsálem. Az idő: Jézus életének utolsó napjai, a jeruzsálemi bevonulás után. Jézus bemegy a templomba és tanítani kezd. Jelenléte és szavai a vallási vezetők ellenállását váltja ki. Korábban is kimutatták már ellenszenvüket, de most Jézus a legfőbb vallási helyen tart igényt arra, hogy tanítsa a népet. A főpapok és írástudók rosszallják, hogy az ő házukban, az ő irányításuk alatt álló templomban tanít Jézus, s ehhez nem kérte engedélyüket vagy hozzájárulásukat. Fellépésével és a kereskedők kiűzésével (vö. Mt 21,12-17), valamint tanító szavával Jézus birtokba veszi a templomot, az Atya házát, az ő Atyjának házát, kifejezve, hogy neki joga van Atyjának házában tanítani. Beszédével nem óvatoskodik. Nincs tekintettel a farizeusok és írástudók érzékenységére, nyíltan beszél, kimondja az igazságot, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez csak fokozza az ellene irányuló haragot.

Elmondja beszédét a gonosz szőlőmunkásokról és a meghívást visszautasító emberekről (az elmúlt két vasárnapon olvastuk e történeteket), amely megteszi hatását, az érintettek magukra veszik a hallottakat. Ellentámadásba lendülnek. Kérdéseket szegeznek Jézusnak, hogy nyíltan mondja ki véleményét. Olyan választ akarnak kikényszeríteni, amelybe beleköthetnek, s amely alapján vádolni tudják majd. Négy keresztkérdés hangzik el, négy témában fordulnak hozzá. Az adófizetésről (vö. Mt, 22,15-22), a feltámadásról (vö. Mt 22,23-33), a legfőbb parancsról (vö. Mt 22,34-40) és az eljövendő Messiásról (vö. Mt 22,41-46) kérdezik őt. Az első témáról a mai evangéliumban, a harmadikról a jövő vasárnap olvasunk.

A körülmények tisztázása és a kérdés mögötti szándék ismerete segít a történet helyes értelmezésében. Jézus korában a zsidók országa a Római Birodalom része volt. A római császár megbízásából a Jeruzsálemben tartózkodó helytartó biztosította a tartomány rendjét, ha kellett, katonai erővel. Az idegen fennhatóságot a zsidók nem fogadták el. Egyesek fegyveres szembenállásra buzdítottak, mások nyugalomra intettek, mert ismerték a római katonai megtorlás módszereit. A rómaiakkal való szembeszállás vagy együttműködés kérdése úgy került vallási területre, hogy az eljövendő Messiástól azt várták, hogy megszabadítja a népet az idegenek uralmától. „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” (Mt 22,17) – hangzik a kérdés Jézus felé. Elfogadjuk-e a rómaiak uralmát vagy küzdjünk ellene? Együttműködjünk-e az elnyomókkal vagy nyíltan forduljunk velük szembe? A válasz nem könnyű, főként ha valaki azt gondolja, hogy egyszerű igennel vagy nemmel kell felelnie. Ha Jézus azt mondja, hogy fizessenek adót a római császárnak, ezzel elismeri az idegenek fennhatóságát, akik ellen a zsidók küzdöttek és kiváltja rosszallásukat. Ha viszont ellenzi az adófizetést, akkor tulajdonképpen a rómaiak elleni lázadásra szólítja fel a népet.

Bölcsességével a mi Urunk kikerüli a csapdahelyzetet: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené!” (Mt 22,21). E felelettel nem megy bele a politikai vitába, ezért ellenfeleinek újabb témát kell keresniük, ami a későbbi vádaknak alapja lehet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és teremtő Istenünk! Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Szívünkbe adtad a vágyat, hogy téged keressünk és benned találjuk meg boldogságunkat. Fiad, Jézus azt kéri tőlünk, hogy hozzá váljunk hasonlóvá. Segíts minket, hogy arcunkon hordozzuk Jézus arcát! Segíts, hogy egészen odaadjuk, felajánljuk magunkat neked! Adj nekünk bölcsességet, hogy felfogjuk Jézus szavainak értelmét, komolyan vegyük azt és megadjunk neked mindent, ami téged illet!

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!”
Lk 10,1-9

Elmélkedés

Szent Lukács személyéhez nem csupán a nevével jelzett evangélium, hanem az Apostolok Cselekedeteinek megírása is kötődik. E két írásból elénk tárul, hogyan telnek Jézus működésének esztendei és hogyan indul el mennybemenetele után az igehirdetés, azaz miként teljesítik az apostolok Mesterüknek azt a kérését, hogy menjenek el az egész világra az Isten országának elérkezését hirdetve. Lukács az evangélium megírásával kapcsolódik be az evangelizációba. Szent Pál apostol útitársa, munkatársa, legalábbis a népek apostolának első útjain.

Lukács evangéliumának egyik sajátossága az irgalmas Isten bemutatása, aki az emberiség iránt érzett könyörületből elküldi Fiát a világba, akit azonban nem mindenki fogad szívesen. Jézus elutasítása mégsem vonja maga után azt, hogy Isten irgalma bezárulna az emberek előtt, hanem újra és újra felkínálja kegyelmét, a megtérés lehetőségét. Amikor napjainkban az evangéliumot hirdetjük, s eközben olykor visszautasítással találkozunk, nem szabad abbahagynunk küldetésünket, hanem tovább kell hirdetnünk az irgalmas Isten jelenlétét.

Evangéliumának másik jellegzetessége, hogy sokszor Mária szemszögéből látjuk az eseményeket. Segítse ez a látásmód az édesanyákat hitük megélésében!

Harmadikként említsük meg, hogy Lukács írása csodálatos imákat tartalmaz. Az imádság útján való előrehaladásunkban kiváló segítség lehet az evangélium olvasása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, Te ajándékoztad a világnak az igaz világosságot, Jézust, a te Fiadat – Isten Fiát. Te teljesen ráhagyatkoztál Isten meghívására, s így a jóság forrásává lettél, mely Istenből fakad. Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá. Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt, hogy mi magunk is valóban szerető emberek és az élő víz forrásai lehessünk egy szomjazó világban.

XVI. Benedek pápa

Egyszer olyan nagy tömeg gyűlt Jézus köré, hogy csaknem agyontaposták egymást. Így beszélt akkor tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól! Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne kerülne; sem olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit szűk körben bizalmasan mondtatok, nyilvánosan elbeszélik, és amit zárt ajtók mögött fülbe súgtatok, szájról szájra adják. Mint barátaimnak, azt mondom nektek: ne tartsatok azoktól, akik megölik a testet, de többre nincs hatalmuk. Megmondom nektek, kitől féljetek. Féljetek attól, akinek – azonfelül, hogy megöl – arra is hatalma van, hogy kárhozatra vessen. Újból mondom: ettől féljetek! Nemde öt veréb sem ér többet, mint két krajcár? Isten mégsem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt, számon tartja fejetek minden hajszálát is. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek.”
Lk 12,1-7

Elmélkedés

A mai evangéliumban, amely a farizeusok ellen mondott beszéd befejezése, Jézus világosan megmondja, miért kell tanítványainak óvakodniuk tőlük. A farizeusok kovászának nevezi a képmutatást, azaz felfedi azt az ellentétet, amely életük és tanításuk között fennáll. Jézusnak éppen azért van joga ezt megtenni, mert az ő tettei mindenkor megegyeznek szavaival. Ő nem tesz mást, mint amit hirdet, és követőitől sem kér olyat, amit ő nem tesz meg. Óvatosságra inti minden tanítványát. Bármilyen hatásosnak, tetszetősnek vagy meggyőzőnek tűnnek valaki kijelentései vagy ígéretei, mindig érdemes megvizsgálni az illető személyes életpéldáját. A gazdag ember hiába ajánlja másoknak a szegénységet, szavai teljesen hiteltelenek. Az Isten nélkül élő ember hiába osztogat jótanácsokat a hívőknek, hogy miként gyakorolják vallásukat, senki sem fog hitelt adni szavainak.

Az ember, főként a fiatalok példaképeket keresnek a maguk számára, akiknek a viselkedését követendőnek tartják. A vallási életben különösen is fontos, hogy hiteles példaképeket találjunk magunknak, akik nem kétszínűségből veszik magukra a vallásosság álarcát, hanem valóban Isten tetszését keresik életük megszentelésére törekedve.

Közben pedig legyünk mi magunk is jó példaképek! Jézus példáját követve törekedjünk arra, hogy szavaink és cselekedeteink egységben legyenek, hogy hiteles legyen életünk tanúságtétele.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, bocsásd meg gyermekkorom sértéseit, felnőttkorom sok rettenetes bűnét, mindazt, amit a mai napig elkövettem a jelen pillanatig. Segíts, Istenem, ítéld bennem halálra a régi gonosz, langyos, hűtlen, gyönge, határozatlan, elbágyadt embert, és „teremts bennem új szívet”! Neked szentelem életem második felének minden pillanatát. Add, hogy jövőm teljes ellentétben legyen múltammal, hogy jövőm fizessen a múltért, hogy mindig a te akaratodat tegyem, hogy minden pillanatban megdicsőítselek a te akaratod mértéke szerint.

Boldog Charles de Foucauld

Jézus egy lakomán így korholta a farizeusokat: „Jaj nektek, akik síremléket építetek azoknak a prófétáknak, akiket a ti atyáitok megöltek! Ezzel is csak azt igazoljátok, hogy helyeslitek atyáitok cselekedeteit, és egyetértetek velük: azok megölték őket, ti meg sírt készítetek nekik. Nem hiába mondja Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk. Némelyeket közülük megölnek, másokat üldözni fognak. E nemzedéknek számot kell adnia minden próféta véréről, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen Zakariás véréig, akit az oltár és a templomépület között megöltek. Igenis, mondom nektek: felelősségre vonják mindezért ezt a nemzedéket. Jaj nektek, törvénytudók! Lefoglaltátok a tudás kulcsát. Magatok nem mentetek be vele, az odaigyekvőket pedig megakadályozzátok.” Amikor ezeket elmondta nekik, az írástudók és a farizeusok nagy felháborodásukban különféle kérdésekkel kezdték faggatni. Azon fondorkodtak, hogy rajtakapják valami olyan kijelentésén, amellyel vádolhatják.
Lk 11,47-54

Elmélkedés

A mai evangéliumi részben is egy olyan beszédet hallunk Jézustól, amely a farizeusoknak szól. Ne gondoljuk azt, hogy Jézus mindenképpen bántani vagy megsérteni akarja őket, inkább figyelmeztetések ezek. Figyelmezteti őket arra, hogy a kisebb törvények aprólékos és szigorú megtartása nem helyettesíti a legfőbb törvény megtartását, azaz a szeretet és az igazságosság gyakorlását. Enyhe utalást érezhetünk Jézus szavaiban arra, hogy senki sem menekülhet be az imádság vagy a szertartások várába azért, hogy ezekre hivatkozva ne törődjön embertársaival.

Másrészt Jézus figyelmezteti a farizeusokat és az írástudókat, hogy ne essenek ugyanabba a hibába, mint elődeik, akikhez Isten hiába küldte el a prófétákat, ők nem szívlelték meg ezeket az Istentől jövő figyelmeztetéseket és a küldöttek életére törtek. Az Úr figyelmeztetése hiábavalónak tűnik, mert önteltségükben nem veszik észre saját hibáikat, sőt egyre inkább fokozódik haragjuk Jézus ellen. Végül ők is elkövették a visszautasítás bűnét, ugyanabba a hibába estek, mint atyáik és Jézus halálát akarták.

Hogyan fogadom Isten küldötteit? Hogyan hallgatom nekem szóló üzenetét? Kész vagyok-e életemet szándéka szerint alakítani? Jézus bűnbánatra hívó szava nekem szól. A vallási előírások megtartásán túl törekszem-e embertársaim segítésére és a szeretet mindennapi gyakorlására?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, tégy engem békéd eszközévé. Hadd vigyem a szeretetet, ahol a gyűlölet uralkodik, a megbocsátást oda, ahol a vétek él. Hogy egyességre hozzam azokat, akik széthúzásban élnek, s az igazságot vigyem oda, ahol a tévely az úr. Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget, s az örömöt vigyem oda, ahol szenvedés az élet.

Assisi Szent Ferenc

Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz: „Jaj nektek, farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt meg nem szabad elhagyni! Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek a főhelyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken. Jaj nektek! Olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyeket kívülről nem lehet észrevenni. Az emberek fölöttük járnak – anélkül, hogy tudnák.” Erre egy törvénytudó méltatlankodni kezdett: „Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol.” Ő azonban így folytatta: „Jaj nektek is, törvénytudók! Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, ti magatok azonban még egy ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.”
Lk 11,42-46

Elmélkedés

Jézus nagyon kemény szavakkal beszél a farizeusokról és aztán az írástudókról. De ne értsük félre szavait! Nem azzal van a baj, amit tesznek, hanem azzal, amit nem tesznek meg. Talán nem is foglalkozna azzal, hogy a legaprólékosabban próbálják betartani a törvényeket, ha közben nem feledkeznének el a legfontosabb törvényről, a szeretet gyakorlásáról. Talán elnézné „igyekezetüket,” ha nem próbálnák másokra kényszeríteni saját szabályaikat.

Azt állítja a mai evangéliumi részben, hogy a törvénytudók elviselhetetlen terhet raknak az emberekre, s hordozásukhoz nem nyújtanak segítséget. Mi ez a teher? Mire gondol Jézus? Talán a mózesi törvényre, amely sok ember számára valóban teher lehet, de amely végül is az Istennel való szövetségnek és kapcsolatnak az alapja? Igen, Jézus a törvényekre gondolhatott, de nem mindegyikre. Meg kell különböztetnünk az eredeti isteni törvényt és az ehhez kapcsolódó emberi parancsokat. Isten törvénye valójában nem lehet senki számára teher, amelyet a saját üdvössége érdekében ne tudna vállalni. Jézus nem is erre gondolt, hanem azokra a kiegészítésekre, amelyeket a farizeusi hagyomány és gyakorlat fűzött hozzá, s amelyek megnehezítették az emberek életét.

Bölcsességre van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni az igazságosságra és a szeretetre irányuló, mindenki számára megtartandó isteni törvényeket a vallásosság látszatát keltő törvényektől.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, felismerlek-e a kenyérben? Felismerlek-e egyáltalán, amikor a közelembe jössz? Jelenléted oly törékeny hiten múlik – az én hitemen. Pedig itt vagy, biztosan. Kérlek, segíts, hogy jobban megismerjelek!

Egyik beszéde alkalmával meghívta Jézust egy farizeus, hogy étkezzék nála. Ő el is ment, és asztalhoz telepedett. Amikor a farizeus látta, hogy Jézus étkezés előtt nem mosott kezet, megütközött rajta. Az Úr ekkor így szólt hozzá: „Ti, farizeusok, tisztán tartjátok ugyan a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Hát nem az alkotta a belsőt, aki a külsőt is? Adjátok inkább oda a rászorulóknak azt, amitek van, és akkor majd mindjárt tiszták lesztek egészen!”
Lk 11,37-41

Elmélkedés

Az ószövetségi időkben számos törvény szabályozta a zsidó emberek életét. Mindenki meg volt róla győződve, hogy a törvények Istentől származnak és az ő akaratát közvetítik. A hívő ember életében tulajdonképpen minden erről szól: hogyan lehet Isten akarata szerint élni. Az évszázadok során azonban az eredeti isteni törvényekhez olyan szabályokat is fűzött a farizeusi gyakorlat, amelyek mögött már nem volt fontos az isteni akarat. Sok tisztasági törvény ilyennek számított Jézus korában s ezt ő szóvá is tette. A kiüresedett törvények megtartása helyett Jézus az irgalmasság gyakorlását ajánlja, mint olyan cselekedetet, amelyet Isten mindenkitől megkíván.

Jézus farizeusokkal való találkozásai és beszélgetései újra és újra világossá teszik számunkra, hogy a különféle törvények és vallási előírások megtartása nem elegendő. Nem az edények tisztaságával kell elsősorban törődni, hanem a szív tisztaságával. Az erkölcsi tisztaságot nem a szabályok aprólékos betartása biztosítja, hanem a szívünk szándéka. Az ember egyik szívből jövő jócselekedete az adakozás, amely az erkölcsi élet lényegéhez tartozik. Akinek van valamije, annak meg kell a javait osztania a nélkülözőkkel. Az adakozással Isten jóságát utánozzuk, aki önmagát adta nekünk.

Az adományozás és felebarátaink megsegítése azt jelzi, hogy az isteni irgalom ma is jelen van a világban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga járjon velünk az úton, ahogy Pünkösd napján is ott állt a tanítványok mellett. Bizalommal fordulunk hozzá, hogy az Ő közbenjárására az Úr adja meg nekünk a kitartás ajándékát a missziós munkában, amely az egész egyházi közösség ügye.

Szent II. János Pál pápa

Egyszer Jézus köré sereglett a csodaváró tömeg, de ő így szólt hozzájuk: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Csodajelet követel, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz az Emberfia is jel ennek a nemzedéknek. Az ítéleten majd ezzel a nemzedékkel együtt megjelenik Dél királynője is, és helyeselni fogja elítélésüket, hiszen ő a föld végéről is eljött, hogy hallgathassa Salamon bölcsességét; itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon. Ninive lakói is ott lesznek az ítéleten ezzel a nemzedékkel együtt, és helyeselni fogják a megbüntetését, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; itt pedig nagyobb valaki van, mint Jónás.”
Lk 11,29-32

Elmélkedés

Jónás próféta Isten üzenetét hirdette a Ninivében élőknek, akik meghallgatták szavát és bűnbánatot tartottak. Az isteni üzenet hirdetése volt számukra a jel, ami a megtérésüket kiváltotta. Ebben az evangéliumi részben tehát azzal az üzenettel találkozunk, amit már az elmúlt héten is érintettünk. Az isteni szó, amely egyszer figyelmeztetésként, máskor buzdításként hangzik el, megváltoztatja az emberek életét. Ninive lakói belátták bűnüket s készek voltak a bűnbánatra.

Az újszövetség kezdetén Jézus igehirdetése az a jel, ami az emberek megtérését eredményezi. Pontosabban csak egyesek megtérését, mert voltak olyanok is, akik nem szívlelték meg szavait. Más jelet nem kell várni, mert ha valaki ezt nem ismeri fel vagy e jel sem elegendő számára, hogy megtérjen, akkor semmilyen más isteni üzenet sem volna elegendő. Főleg azért, mert Jézus mondanivalója teljesebb Jónásénál, hiszen az örök élet igéit hirdeti.

Talán nem csak Jézus kortársai, hanem korunk embere is sokszor jelet követel Istentől. De mi sem kapunk más jelet, mint Jézus megtérésre szólító szavát. Ahogyan Jézus jel volt az ő idejében élők számára, ugyanúgy jel nekünk is. Figyeljünk oda erre a megbocsátást és irgalmasságot hirdető szóra! Nyitott vagyok-e arra, hogy Isten küldötteire figyeljek, s szavukban meghalljam Isten nekem szóló üzenetét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Krisztus keresztje, igaz reménységünk! Valahányszor a bűn és az emberi gyöngeség megoszlást okoz, adj erőt nekünk a megbocsátáshoz és a megbékéléshez! Ó Krisztus keresztje, légy támaszunk, amikor azért fáradozunk, hogy helyreállítsuk a teljes közösséget azok között, akik föltekintenek a megfeszített Úrra, mint üdvözítőnkre és Istenünkre! Ámen.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!
Mt 22,1-14

Elmélkedés

A Fiú menyegzője

A mai evangéliumi rész címe a legtöbb bibliafordításban így szerepel: példabeszéd a királyi menyegzőről. Jézus egy történetet mond el egy királyról, aki lakodalmat, menyegzőt tart. Amikor mindent előkészített, elküldte a szolgáit, hogy meghívását továbbítsák a leendő vendégeknek. Ők azonban mindenféle kifogással visszautasították a meghívást. Az okokat olvasva érezzük, hogy nem csupán udvariatlanságról van szó, hanem a vendégszeretet elutasításáról is. Ekkor a király újra elküldi szolgáit, hogy válogatás nélkül hívjanak mindenkit a menyegzőre. Ennek köszönhetően megtelik a lakodalmas ház. A történet lezárásaként szerepel még, hogy a király eltávolíttatja a vendégek közül azt, aki nem öltözött fel az alkalomhoz illően ünneplő ruhába.

A történet értelmezése, magyarázata egy apróságon teljesen félrecsúszhat. Mégpedig azon, amit szándékosan kihagytam a történet vázlatos ismertetéséből. Bizonyára észrevettük, hogy kimaradt, hogy a király a fiának rendezte a menyegzőt. És ez a történet kulcsfontosságú eleme, amely megadja a helyes értelmezés irányát. Jézusnak ez a példabeszéde a gyilkos szőlőmunkásokról szóló beszédet követi (Mt 21,33-43). Azt olvastuk az elmúlt vasárnapon és tartalmilag ahhoz kapcsolódik. Mindkettőben szerepel a fiú, az elsőben a szőlősgazda fia, akit megölnek, a másodikban a király fia, illetve szerepel a munkások és a meghívottak részéről a fiú iránti tiszteletlenség, elutasítás.

Máté evangéliumának ezen utolsó fejezeteiben, a példabeszédekben és Jézus utolsó napjainak leírásában egyaránt az „Isten Fia” kifejezés a központ. Az írástudók és a főpapok nehezményezik, hogy Jézus Isten Fiának tartja magát és a nép hisz abban, hogy ő az Isten Fia. Elfogatását követően a zsidó főtanács hallgatja ki őt. A főpap ezt a kérdést teszi fel: „Te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?” (Mt 26,63). Miután a kérdésre válaszolva Jézus nem tagadta, hanem nyíltan megvallotta, hogy ő az Isten Fia, a főtanács kimondja a halálos ítéletet. A kereszten függő Jézus felé elhangzik a gúnyos szó: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Az Úr halálát követően a római százados ezt mondja: „Ez valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54).

A hit és a hitetlenség, az elfogadás és az elutasítás központi kérdése így hangzik: Jézus valóban az Isten Fia? A Jézus körül megjelenő szereplők is ennek megfelelően kerülnek az egyik vagy a másik oldalra. Egyesek hisznek istenfiúságában, mások nem. A gazda fiát megölő szőlőmunkások és a király fiának lakodalmáról távolmaradók azokat jelentik, akik nem hisznek Jézus istenségében. Ugyanakkor ott vannak a másik oldal képviselői. A két példázat ugyan nem szól részletesen róluk, de nyugodtan továbbgondolhatjuk az eseményeket, hiszen a jézusi példázatok erre ösztönöznek minket. Vannak jó szolgák, jó munkások, akik készséggel szolgálnak Istennek. Akik életük értelmét abban találják meg, hogy Istennek engedelmeskedjenek. Vannak, akik menyegzős ruhájukat magukra öltve odaülnek a lakodalmi asztalhoz, mert részesedni akarnak a király örömében, de még inkább a fiú örömében. Kész vagyok-e a munkájukat csendesen, becsülettel végző szolgák közé állni, hogy helyem legyen a lakodalmi asztalnál?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Isten Fiának hitében élek, aki szeret engem és a kereszten feláldozta magát mindenki üdvösségéért. Uram, erősítsd istenségedbe vetett hitemet! Te meghívsz, hogy éljek veled és a te szeretetedben. Meghívsz, hogy éljek a reményben, amely az örök élet felé vezető utat jelöli ki. Meghívsz a lelki újjászületésre és a bűnbánat útjára. Meghívsz az Isten országába, hogy veled éljek földi életem során, és a feltámadás után Istennel éljek az örök életben. Örömmel fogadom el hívásodat, add nekem legalább az utolsó helyet házadban!