Battaplébánia

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,16-30

Elmélkedés

Amikor útja során Jézus betér a názáreti zsinagógába és ott beszédet intéz azokhoz az emberekhez, akik jól ismerték őt, a kezdeti helyeslést követően szavai nagy felháborodást váltanak ki, és mindenki szembefordul vele. Az ellenségeskedés odáig fajul, hogy az életére akarnak törni. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy Jézus egy kicsit provokálta is hallgatóságát, amely aztán kiváltotta az ellenséges viselkedést. Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus szavai arra indították őket, hogy színt valljanak. Úgy vélték, hogy jól ismerik Jézust, aki az ő körükben nevelkedett fel, e városban töltötte fiatalkorát. Most viszont olyan dolgokat állít magáról, hogy ő az Isten küldötte, s ez elfogadhatatlan számukra.

Pontosan ilyen helyzetbe állít minket is sokszor Jézus. Nem bólogathatunk nagyokat a szép szavak hallatán, hiszen ennél többet kér a mi Urunk. Éljünk tanítása szerint! Ekkor derül ki, hogy készek vagyunk-e elkötelezni magunkat mellette. Jézus szavait egy ideig helyeseljük, igaznak tartjuk, aztán amikor komolyra fordul a helyzet, akkor mi is választás elé kerülünk. Színt kell vallanunk, nem halogathatjuk a döntést, ki kell fejeznünk, hogy hová húz a szívünk. A Jézus melletti elköteleződés választása nem könnyű. Hogyan viselkedek, amikor kemény kérdések és nehéz helyzetek elé állít engem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, látod számtalan kérdésemet: Mit kell tennem? Mi lesz a jövőm? Mi lesz velem? Sokszor kétségbe esek, olyan kicsinek érzem magam, egyedül a problémáimmal. De te mutatsz egy szál virágot, és a bizalomra tanítasz. Bizalomra benned, bizalomra másobban. Hiszem, Uram, hogy mindennél drágább nagyok neked, hogy úgy fogadsz el, amilyen nagyok. Neked adom a félelmeimet, te jobban tudod, mire van szükségem! Uram, gyógyíts engem, hogy gyógyíthassak másokat. Add, hogy a kétségbeesés helyett reményt, a sötétségbe fényedet vigyem. Add, hogy vigasztaljak, legyek megértő, szeressek, amint te szeretsz engem!

Abban az időben Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”
Mt 16,21-27

Elmélkedés

Egy lepke elrepül

Gyerekekkel kirándulok. Miközben ők a mezőn virágokat gyűjtenek, hogy díszítés kerüljön a szabadtéri mise alkalmi oltárára, én leülök pihenni. Egyszer csak a térdemre száll egy színes szárnyú pillangó. Talán azt gondolja, hogy ha én jó helyet találok a pihenéshez, ő talál még jobbat. Szárnyait kiterjeszti, a nap felé fordítja, így könnyen megfigyelhetem szépségét. Hamarosan egy kisfiú közeledik. Amikor észreveszi a velem barátkozó lepkét, lépteit lelassítva, óvatosan teszi meg az utolsó métert. De mégsem elég óvatos, fejének árnyéka a lepkére esik, s az pár pillanat múlva tovarepül. Lám, egy kis árnyék elég ahhoz, hogy a pillangó elszálljon. „Mi kell ahhoz, hogy repüljön?” – kérdezem a fiút. „Szárny kell hozzá, – feleli ő – ha lenne szárnyunk, mi is tudnánk repülni, mint a madarak.” A fiú továbbmegy, talán másik lepkét keres, s nekem közben eszembe jut Paul Claudel francia költő, aki egy művében arról ír, hogy egy kicsiny pillangó felreppenéséhez szükség van az egész hatalmas égboltra. Én első pillanatban az árnyékra gondoltam, a fiú a szárnyakat emlegette, a költő pedig az égboltot. Most akkor miért is repült fel a lepke?

Mi szükséges a boldogsághoz? Mi kell ahhoz, hogy az ember boldog legyen? Mi kell ahhoz, hogy megtaláljam a boldogságot? A felreppenő pillangó példája arra tanít, hogy érdemes más-más szempontból megnézni a kérdést. Arra figyelmeztet, hogy nem érdemes földi csecsebecséket sorolnunk, mintha ezektől függne boldogságunk, hanem nagyobb távlatba kell helyeznünk a kérdést. A világtörténelem során a Jézust megelőző és az őt követő időkben számos művész, gondolkodó, író, költő vagy híresség igyekezett már megfogalmazni az emberi boldogság titkát, de kétségtelen, hogy Jézus mondásai, amelyeket a hegyi beszédben mond (vö. Mt 5,1-12), egészen új távlatba helyezik a boldogság-kérdést. Tény, hogy a Jézus által ajánlott utak, lehetőségek kissé furcsák számunkra, mert eddig másképpen képzeltük boldogságunkat, a Krisztus-követést, a kereszthordozást.

A mai evangéliumban ezt mondja Jézus: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen” (Mt 16,24). Jézust követni a boldogság útja számunkra. Jó volna nem morfondírozni tovább azon, hogy egy fizetésemelés vagy egy áruházi akció jelent-e nagyobb boldogságot. Jó volna mértékletességet tanúsítani és szerényebbre fogni vágyainkat. Jó volna bepillantanunk a mennyek országát megtalálók szegényes otthonába. Jó volna megízlelnünk a vigasztalást meglelők könnycseppjeit. Jó volna birtokolni a szelídek még négyzetcentiméterekben sem mérhető örökségét. Jó volna, ha életünkben legalább egyszer jóllakhatnánk az igazsággal. Jó volna az isteni irgalmasságban bízva tiszta szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Jó volna, ha Istent meglátó tiszta szív dobbanna keblünkben. Jó volna, ha ránk találna az Isten gyermekeinek járó békesség. Jó volna üldözöttnek, menekültnek, kitaszítottnak, jogtalanul megvádoltnak lenni. Jó volna boldognak lenni. Jó volna boldognak lenni úgy, ahogyan Isten adja a boldogságot. Nem ígéri, hanem adja. Mert Isten sok mindent ígér nekünk, százannyit mindenért, amit érte elhagyunk, s ráadásként ígéri az örök életet. De a boldogságot ő nem ígéri, hanem adja. Már most adja, a földi életben.

Szóval, gondolkozz el azon, hogy mi kell a pillangó repüléséhez, s közben talán rájössz, hogy mi kell a boldogsághoz! Azon pedig ne gondolkozz, hogy mit jelent Krisztus követése, hanem csak egyszerűen tedd meg vele, Krisztussal az első lépést! A többi már menni fog.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét.
Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék: és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!”
Mt 25,14-30

Elmélkedés

Jézus példabeszéde a talentumokról nem földi vagyonunk vagy evilági kincseink gyarapítására buzdít, hanem arra, hogy Istentől kapott lelki kincseinket kamatoztassuk, azaz saját magunk lelki üdvösségére és felebarátaink szolgálatára fordítsuk. Az önzésből és a birtoklási vágyból üdvösségünk végső célja és mások segítése emelhet ki minket. Minden önzés mögött az húzódik meg, hogy megfeledkezünk Urunkról, és Isten helyébe képzeljük magunkat, mint akik nem tartozunk felelősséggel senkinek. Az isteni számonkérés azonban nem marad el. A tőle kapott jó képességek és tulajdonságok helyes felhasználása szebbé teheti embertársaink életét, a mi számunkra pedig az örök életet biztosíthatja.

Jézus korában létezhetett olyan irányzat, amely a vallási életben a hagyományok őrzését tartotta elsődlegesnek, s ezzel mintegy kizárta a fejlődés lehetőségét. Ezen elgondolással szemben Jézus azt tanítja, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy az Istentől kapott lelki kincseinket féltve őrizgetjük, hanem kamatoztassuk azokat. A békességet, a türelmet, a szelídséget mások felé sugározva mindezek megsokszorozódnak. Az öröm, a vigasztalás, a másoknak adott jó tanács olyan adottságaink, amelyből sosem fogyunk ki. Ez a mások felé forduló, önmagát odaajándékozó élet ugyanolyan kockázatot jelent, mint a pénzzel való kereskedés. De enélkül nincs fejlődés és talán nincs égi jutalom sem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk! Add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük Őt, Neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: Egyedül Te vagy az Úr, a mi Istenünk.

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta.
Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának.
Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.
Mk 6,17-29

Elmélkedés

Márk evangéliumának 6. fejezetében arról olvashatunk, hogy Jézus elküldi tanítványait a városokba és falvakba, hogy az ő nevében betegeket gyógyítsanak és bűnbánatot hirdessenek. Visszaérkezésük után a tanítványok beszámolnak arról, mi mindent tettek és tanítottak, milyen eredménnyel járt a Mesterük nevében végzett szolgálat. E két rész között található Keresztelő Szent János vértanúságának elbeszélése, amelyet a mai napon olvasunk. Az evangélista ezzel a résszel lezárja János működését, illetve bemutatja Jézus működésének kezdetét, s ez utóbbit úgy állítja be, hogy Jézus is a vértanúság felé halad.

Márk nem részletezi Heródes érzéseit, szándékait és nem foglalkozik a „táncoló leány” gondolataival sem. Pedig érdekes volna tudnunk, hogy mi járhatott fejükben. Mit gondolhatott Heródes, aki „szent és igaz” embernek tartotta Jánost, amikor végülis kimondta a halálos ítéletet? És mit gondolhatott a leány, aki sikeres műsoráért jutalomként egy ember halálát kérte? Vajon mit gondolhattak a születésnapon résztvevő vendégek a szokatlan kérés hallatán, illetve annak teljesítése láttán? Márk csupán a törvénytelen feleségnek, Heródiásnak a gonoszságát emeli ki, ami János halálához vezetett.

Keresztelő János példája erősítsen minket abban, hogy semmilyen veszély, de még a halál sem tarthat vissza bennünket a hitünkről szóló tanúságtételtől és az igazság kimondásától.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Az Úristen vezesse békében, növelje egységben és tartsa meg épségben az egész földkerekséget. Nyerje meg tanításának a nemzeteket és a hatalmasságokat, nekünk pedig adja meg, hogy békés nyugalomban éljünk és dicsőítsük a mindenható Atyaistent. Mindenható örök Isten: isteni dicsőségedet Krisztus Urunkban minden népnek bemutattad. Őrizd a megváltás művét , hogy Egyházad az egész világon elterjedjen és állhatatos hittel kitartson neved megvallásában. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te fiad által, aki Veled és a Szentlélekkel él és uralkodik, Isten mindörökké.

Amikor Jézus a világ végéről beszélt, így szólt tanítványaihoz: Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. Mit gondoltok? Ki a hű és okos szolga, akit gazdája háza népe fölé rendelt, hogy kellő időben élelmet adjon nekik? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: rábízza egész vagyonát. Ha azonban az a szolga gonosz, és azt mondja magában: „Késik a gazdám!”, aztán verni kezdi szolgatársait, és együtt eszik-iszik a részegeskedőkkel; s megjön ennek a szolgának ura azon a napon, amikor nem várja, és abban az órában, amikor nem is sejti, – ura kegyetlenül megbünteti, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott aztán sírás és fogcsikorgatás lesz.
Mt 24,42-51

Elmélkedés

Az okos és a hűtlen szolga példáját állítja szembe egymással Jézus mai beszédében. Az okos szolga állandóan készenlétben van, mert tudja, hogy ura bármikor megérkezhet. A hűtlen szolga viszont elfeledkezik erről, s már-már úgy viselkedik, mintha gazdája távollétében ő lenne az úr. A hűtlen szolga abban is hibázik, hogy úgy tesz, mintha tudná, mikor fog ura hazatérni.

A beszédet egyértelműen értelmezhetjük úgy, hogy Jézus az úr és mi vagyunk a szolgák, akik visszatérésére várakozunk. Magatartásunk kétféle lehet ez idő alatt. Vagy éberen és felkészülten várjuk Jézus érkezését vagy megfeledkezünk ígéretéről, amely szerint újra eljön. Ha választanunk kellene, bizonyára az okos szolgákhoz hasonlítanánk magunkat. Vajon tényleg készen állunk-e a találkozásra? Valóban felkészültünk rá, hogy akár a mai napon is eljöhet Jézus? Egyszer tényleg be fog következni az a pillanat, amikor eljön értünk. Legyünk éberek!

A nap folyamán vegyük elő naptárunkat, határidőnaplónkat. Nézegessük a következő hetekre, hónapokra beírt teendőinket. Egy jövőbeli esemény, az Úrral való találkozás nem szerepel egyetlen napnál sem. A lelki éberség azt jelenti számunkra, hogy talán minden naphoz be kellene írnunk, mert bármikor bekövetkezhet. Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát, de abban biztosan lehetünk, hogy eljön a mi Urunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, mindenható Atyánk, engedd összes gyermekednek megtapasztalni, hogy úton vannak feléd, az ember végső célja felé, s hogy van kísérőjük, aki jót akar nekik: Mária, a tiszta szeretet képe, akit eleve arra választottál, hogy Krisztus Anyja és az Egyház Anyja legyen. Dicsérünk téged, Atyánk, mindörökké!

Szent II. János Pál pápa

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.
Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Sírboltokat emeltek a prófétáknak, feldíszítitek az igazak síremlékeit, és kijelentitek: „Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében.” Ezzel ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Nos, fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek!
Mt 23,27-32

Elmélkedés

Jézus tovább folytatja a farizeusoknak szóló figyelmeztetését, amelyben egészen világosan mutat rá, hogy képmutatásuk, kétszínűségük és kétszívűségük a legnagyobb gyengeségük. Igen, gyengeségük, mert belső megosztottságot jelent, ha valaki más arcot mutat Isten és az emberek felé, mint amilyen valójában. A képmutatással kapcsolatban érdemes megkérdezni, hogy kit csap be tulajdonképpen az ilyen ember? Más embereket? Meg tud téveszteni másokat, de mi haszna van ebből az örök élet szempontjából? Vagy talán Istent akarja becsapni? Teljesen elképzelhetetlen ennek sikere. A farizeusi lelkületű ember egyedül önmagát csapja be. Ha pedig azt állítanám magamról, hogy a farizeusi képmutatás veszélye engem nem fenyeget, akkor szintén önmagamat csapom be.

A farizeusok elleni vádbeszéd befejezéseként Jézus a próféták megölését hozza fel. Az ószövetségi időkből az Isten küldötteivel szemben tanúsított ellenségeskedést emeli ki. Ennek értelmezésével óvatosnak kell lennünk! Nem arról van szó, hogy Jézus ítélkezik kortársai fölött, a főként nem arról, hogy őseik bűne miatt ítélné el őket. A záró kijelentés így szól: „Fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek!” (Mt 23,32). E szavakkal Jézus utal a rá váró sorsra, saját kereszthalálára, amely az egykori próféták sorsának folytatása és betetőzése. Az írástudók és farizeusok kötekedésének, ellenségeskedésének az lesz a vége, hogy Jézus halálát akarják, miként atyáik a prófétákét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, bocsásd meg vétkeinket. Nem úgy, ahogy mi szoktunk megbocsátani, kényszeredetten, vagy számítgatva, hanem a Te irgalmasságod (nagylelkűséged) szerint. Bocsáss meg úgy, hogy szelídjóságoddal és gyöngeségeddel találkozzunk. Taníts meg, kérünk, megbocsátani azoknak is, akikkel kenyerünket megosztjuk, nehogy a szégyen csüggedése rajtunk erőt vegyen. Ments meg, Uram, minden gőgös moccanástól, a lenézéstől, méltatlankodástól és a képmutató jóságtól is. Segíts hozzá, hogy magamnak is meg tudjak bocsátani. Add meg, hogy egymásnak adott bocsánatunk a tiédhez legyen hasonló. Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket!

Godfried Danneels

Jézus egyszer így korholta az írástudókat és a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a legfontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kell tenni, de azokat sem szabad elhanyagolni! Vak vezetők! Megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül azonban tele vagytok kapzsisággal és tisztátalansággal. Vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz!
Mt 23,23-26

Elmélkedés

Az ószövetségi törvény minden területen pontosan szabályozta Isten és a nép kapcsolatát, valamint az emberek együttélését. A mózesi törvénykönyvekben semmi sincs a véletlenre bízva, hanem pontos előírásokat tartalmazott a vallási és a társadalmi életre, illetve az erkölcsi magatartásra vonatkozóan. Világosan kell látnunk, hogy Jézus nem az Isten által adott törvény ellen beszél, hanem azokkal az évszázadok során a törvényhez kapcsolt szokásokkal száll szembe, amelyeket a farizeusok és az írástudók őriznek, s amelyek éppen az eredeti törvény lényegéről, a szeretet parancsáról vonják el a figyelmet.

A farizeusok a törvények külső megtartásának álarca mögé rejtőznek, miközben azok belső lényegét, isteni szándékát feltehetően ismerik, de nem tartják meg. Az igazságosság látszatát keltik azáltal, hogy pontosan megadják mindazt, amit az előírások megszabnak, de a szegényeket nem segítik, sőt sok esetben éppen az elsőre hivatkozva tagadják meg a segítségnyújtást. A farizeusi lelkület, amennyiben a látszat-vallásosságot értjük alatta, minket is megkísért. Másokon ugyan könnyen észrevesszük, de magunkon már nehezen, mert igazi megtérésből fakadó őszinteséget kíván.

A szeretet törvényét erősíti meg Jézus, amikor hangsúlyozza, hogy ez nem kőtáblákra, hanem az ember szívébe írt törvény. Az Isten- és emberszeretet kötelessége álljon mindig az első helyen életemben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Elveszett juhokként tévelygünk, ki-ki a maga útján; keresd meg gyermekeidet, mert nagyon éhezzük és szomjazzuk a veled való összhang elvesztett paradicsomát. Atyánk és Pásztorunk, fuss elénk, mert nem leljük a pusztából hazavezető utat! Hálát adunk neked, Jézus, hogy gondos anyát rendeltél számunkra; aki tisztára söpri elhagyott hajlékunkat, és engeded nekünk, hogy magunkba szállva megtaláljuk a bennünk elhomályosult világosságot!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat. Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? – Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.” – Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra aki ott lakik. Végül aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül.
Mt 23,13-22

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus a farizeusi lelkület helytelenségét tárja fel beszédében. A farizeus nagy nyilvánosság előtt szereti végezni vallásos cselekedeteit. Fontos számára, hogy az emberek lássák buzgóságát, s úgy tekintsenek rá, mint a vallásosság mintaképére. Meg van győződve arról, hogy magatartása tetszik Istennek. Bűneit – ha egyáltalán egyet is elismer – szívesen rejti el mások elől, mert ez lerombolhatná az emberek róla alkotott pozitív képet. A farizeusi lelkület rejtőzködő. Önmagunkban nehéz felismerni. Az könnyen megy, hogy ítéletet alkotva másokat farizeusnak tartunk, de önmagunkban szinte lehetetlen észrevenni, s emiatt küzdeni is nehéz ellene. A farizeusok legsúlyosabb bűnének Jézus azt tekinti, hogy másokat megakadályoznak az üdvösség felé haladásban.

A részlet tanulsága: nem szabad olyan farizeusokká válnunk, akik másokat akadályozunk az üdvösség felé vezető úton. Ugyanezt pozitív formában is érdemes megfogalmaznunk: hiteles tanúságtevőknek és evangéliumhirdetőknek kell lennünk. Életünkben fel kell ragyognia az emberek számára, hogy Krisztus keresztjéből és feltámadásából merítünk erőt. Mindannyiunk hivatása, hogy mindenkor hirdessük Jézust és belé vetett hitünket, az ő örömét és reményét sugározzuk magunkból, hogy jó tetteinket látva az emberek az Atya felé irányuljanak és a hit felébredjen bennük. Ez a tanúságtétel utat mutat majd másoknak az üdvösségre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, a te szolgád, minden nép és minden nyelv rád esküszik! Te legyőzöl minden akadályt, s az örök életre vezetsz minket. Nem vagy feledékeny, és minden jótettünket bőségesen megjutalmazod, megbánt bűneink emlékét az enyészetnek adod.

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Mt 16,13-20

Elmélkedés

A kulcsok őrzői

A 2000. jubileumi évben boldoggá és idén szentté avatott XXIII. János pápa egy alkalommal felidézte, miként élte meg, hogy őt választották a bíborosok pápává, és a szokásoknak megfelelően ki kellett állnia a Szent Péter-bazilika erkélyére. Hatalmas reflektorokkal világították meg az erkélyre lépő pápát, aki az erős fény miatt szinte semmit nem látott a téren összegyűlt tömegből. Megáldotta a jelenlévőket, akik az új pápa köszöntésére a Szent Péter térre siettek, megáldotta a világot, majd az erkélyről visszalépve ezt gondolta magában: „Ha nem követed a szelíd és alázatos Mestert, semmit sem fogsz látni a valóságból, vak leszel.”

Jézus szavait olvassuk a mai evangéliumban, amikor Péter apostolnak ezt mondja: „Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is” (Mt 16,19). A Péternek adott jelképes kulcsokat minden pápa kézbe kapja az Úrtól. Mi sokszor úgy gondoljuk, hogy az Egyháznak adott, az Egyház legfőbb vezetőjére bízott lelki hatalmat jelképezik e kulcsok. Ez igaz, de többet is megláthatunk a kulcsokban. Szent XXIII. János pápa nem a hatalom jelképét látta bennük, hanem az alázatos Krisztust követve kinyitotta az Egyház megújulásának ajtaját azzal, hogy meghirdette az egyetemes zsinatot. A Krisztustól kapott kulcsokkal megnyitotta és szélesre tárta azt a kaput, amely a keresztények egysége felé vezetett és ajtót nyitott a világ felé. Mert egy kulcs nem csak arra jó, hogy bezárjanak vele valamit, hanem arra is, hogy megnyissanak egy addig bezárt ajtót.

Felidézhetjük Szent II. János Pál pápa példáját is, aki szintén felismerte, hogy az Egyház legfőbb pásztoraként milyen ajtókat kell megnyitnia. Majdnem 27 évig tartó pápasága idején ajtót nyitott azon kelet-európai országok felé, amelyekben üldözték az Egyházat. Lépése a diktatúraként működő államrendszerek összeomlásához vezetett, amelynek köszönhetően emberek milliói nyerték vissza a szabadságot és a vallásszabadságot. Az irgalmasságról szóló pápai írásaival, bocsánatkéréseivel és megbocsátásával, az Isteni Irgalmasság ünnepének bevezetésével ajtót nyitott az emberek számára, hogy rátaláljanak az irgalomban gazdag Istenre. Az Ifjúsági Világtalálkozókkal és lelkipásztori utazásaival világszerte ajtót nyitott az emberek, főként a fiatalok felé, amelynek köszönhetően fiatalok milliói tanulták meg az idősödő pápától az Egyházért és Krisztusért való lelkesedést, odaadást. A Megváltó anyjáról szóló enciklikájával, Mária tiszteletével, a világosság rózsafüzérének bevezetésével olyan ajtót tárt fel előttünk, amelyen átlépve életünket egészen Istennek ajánlhattuk, miként ezt Szűz Mária is tette. A családok felé fordulása, a más vallásúakkal való párbeszéd keresése és élete utolsó éveiben a szenvedés keresztjének türelmes hordozása a kereszténység eredeti értékeinek felfedezésére indított minket.

A közelmúltban XVI. Benedek pápa megnyitotta a Hit évének kapuját, amelyen belépve hitünk mélysége és a hitről való tanúságtétel fontossága nyílt meg előttünk. A 2013. március 13-án megválasztott Ferenc pápa pedig a péteri kulcsokkal megnyitotta a kaput a szegénység, az egyszerűség, a szegényeket szolgáló Egyház számára. Íme néhány példa arra, hogy a pápák Szent Péter utódaiként isteni sugallatra minden korban megtalálták, hogy mit kell megnyitniuk a „kulcsokkal” annak érdekében, hogy a keresztények rátaláljanak a hit és az üdvösség útjára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te Simont, az egyszerű halászt Péternek, azaz sziklának nevezted el. Az új név azt jelezte számára, hogy új feladatot, küldetést kapott tőled. Ennek teljesítésére nem emberi képességei, hanem a te megújító segítséged tette őt alkalmassá. Neki adtad a mennyek országa kulcsait, az Egyház kulcsait. Segítsd minden korban a pápát, hogy ajtót nyisson az emberek számára az üdvösség felé!

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De Atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És Tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti Tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.
Mt 23,1-12

Elmélkedés

Miután Jézus világossá tette, hogy az Isten iránti és az embertársak felé irányuló szeretet a legfőbb parancs, a mai evangéliumban azzal folytatja tanítását, hogy e kettős irányú szeretet soha nem maradhat meg elméletnek, hanem a gyakorlatban kell megvalósítani. A farizeusok ugyan jól ismerik az összes törvényt, de tetteikben inkább a felszínességre és a látványra törekszenek. Jézus arra kéri hallgatóit, hogy ne kövessék ezt a farizeusi lelkületet. Jézus problémája elsősorban az, hogy a farizeusok inkább az emberek tetszését keresik bizonyos külső cselekedetek megtartásával, és nem Isten kedvében akarnak járni, és nem a szívükbe írt belső törvény szerint élnek. Könnyen észrevesszük másokban a farizeusi lelkületet és felháborodunk az ilyen magatartáson. De észrevesszük-e a bennünk élő farizeust?

Jézus azt mondja, hogy senkit ne nevezzünk Atyának, azaz Atyaistennek, hiszen egyetlen embert sem illet meg ez a cím. E jézusi kijelentés alapján sokan méltatlankodnak amiatt, hogy a lelkipásztorokat, a papokat vagy a szerzeteseket atyának nevezik. Ez esetben egészen mást jelent az atya szó, hiszen arra utal, hogy a papok olyan szeretettel törődnek a rájuk bízott hívekkel, mint saját gyermekeikkel a földi édesapák, akiket szintén atyáknak nevezünk. Azért szólíthatjuk atyának papjainkat, mert ők a mennyei Atya képviselői számunkra. Vegyük észre és értékeljük, amikor papjaink az Atya szeretetét sugározzák felénk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szent Szűz, Megváltónk Édesanyja, biztos vezetőnk Isten és a felebarát felé, Te, aki szíved mélyén megőrizted Jézus szavait, anyai közbenjárásoddal oltalmazd a családokat és az egyházi közösségeket, hogy segítsék a gyermekeket és a fiatalokat, amikor az Úr hívására nagylelkű választ kell adniuk. Ámen.

Szent II. János Pál pápa