Battaplébánia

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?”
Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül!
Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A gyerekek egyik legkedvesebb bibliai elbeszélése a kis Sámuel története. Megható, amikor hallotta az Úr hívó szavát, de még nem ismerte fel, hogy ki szólítja. Gyermekként egy felnőttől kért tanácsot, hogy mit tegyen, ha ismét hívja őt az ismeretlen hang. Isten még egy gyermeket is megszólíthat, neki is szerepet adhat az üdvtörténetben. Szeretettel fordul a gyermekekhez, akiket a felnőttek sokszor lenéznek, lekezelnek. Gyermekek iránti szeretete akkor érte el tetőpontját, amikor gyermekként született e világra. Ő felnőttként is a gyermekek barátja maradt, figyelemmel, szeretettel fordult feléjük.

Sőt, a gyermekek engedelmességét és alázatosságát példaként állítja tanítványai elé, akik arról kérdezik őt, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. A gyermeki lelkület azért lehet példa, mert a mennybe jutás esetében nem uralkodási vágyból eredő nagyságról van szó, hanem a lelki nagyságról.

Ezt követően Jézus az elveszett bárányról és az azt kereső és hazavivő pásztorról szóló hasonlattal rávilágít arra, hogy a mennybe jutás nem csupán az ember vágya, hanem a mennyei Atyáé is. Isten minden ember üdvösségét szeretné. Utánunk jön, ha bűneink miatt eltávolodunk tőle, és megkeres minket.

Mennyire tudtam megőrizni az istengyermekség lelkületét, amelyben részesültem keresztelésemkor? Mennyire vágyom arra, hogy mindig mennyei Atyám közelében legyek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Égi Királynő, előzd meg és kísérd anyai sugalmazásoddal még a legkisebb cselekedetünket is, hogy az tiszta és méltó legyen a szent és szeplőtelen áldozathoz. Tégy szentté bennünket jóságos Anyánk, szentté miként azt nekünk a te fiad Jézus megparancsolta, amint szíved kéri tőlünk és forrón kívánja.

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!”
Mt 17,22-27

Elmélkedés

A mai evangélium azt az esetet írja le, amikor az adószedéssel kapcsolatban alakul ki vita az adószedők és a tanítványok között. A vitát Jézus zárja le egy csodával. A párbeszédek mögötti tartalmat nehéz megfejteni, s ez attól függ, hogy milyen adóról lehetett szó. Sok szentírástudós szerint minden bizonnyal a templomadó volt a kérdés tárgya. Mivel a templom az Isten háza s Jézus, mint Isten Fia mentes az adó alól. A történet tehát egy rejtett tanítást tartalmaz arról, hogy Jézus a mennyei Atya Fia.

E lelki mondanivaló után nézzük meg az evilági oldalt is! A történetből jól látszik, hogy az adófizetés körül már évszázadokkal korábban is gond volt. Az egyik oldalon álltak az adószedők, akik mindig többet akartak begyűjteni, a másikon pedig az adófizetők, akik nem örültek az adóknak. Az idő sok változást és új adókat hozott azóta, s emiatt előfordulhat, hogy ha Jézus napjainkban hasonló módon akarna eljárni, akkor a kíméletlen adószedők nem elégednének meg a pénzzel, hanem még a halat is elvennék Pétertől, aztán küldenének egy végrehajtót, hogy a horgot és a bárkát is begyűjtsék.

Az adófizetők a másik oldalon eközben nagyon leleményesek. Az egyik kiskapukat keres, a másik „költségként elszámol,” a harmadik „leír az adóból,” a negyedik „külföldre menekít,” az ötödik „adóoptimalizál,” s olyanok is akadnak, akik inkább egyáltalán nem fizetnek.

Jó volna mindkét oldalon tisztességre, becsületre, igazmondásra és igazságosságra törekedni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megváltó Krisztusunk! Egységre hívtál minket, mint ahogy te is egy vagy az Atyával. Olyan egységre, amelyben szeretet, egyetértés és önzetlenség uralkodik. Olyan egységre, amely örömet és boldogságot szül. Kimondhatatlan a hálánk, Urunk, hogy részünk lehet benned és a te szeretetedben, amellyel vagy irántunk, amelyet meg sem érdemlünk! Tarts meg ebben az egységben, ne hagyd, hogy a bűn újra visszataszítson minket a szeretetlen, önző világba, ahol csak széthúzás és az egymástól való eltávolodás vár ránk! Segíts nekünk, hogy azok közül, akik még rabjai a gonosznak, minél többet tudjunk kihalászni és megmenteni az életnek! Mert nélküled semmit sem tehetünk. Nélküled nem jutunk el az egységre.

Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Mt 14,22-33

Elmélkedés

Nem gyerekjáték

Egy, kettő, három, négy – számolnak együtt a gyerekek. Egy, kettő, három, négy, öt – hallom újra. A levegő alig mozdul, a tó tükörsima. Egy, kettő, három, négy, öt. Kerékpárjaink egy fa alatt pihennek, én pedig a tó partján egy másik fa árnyékában fekszem, s közben hallom, hallgatom a gyerekek számolását: egy, kettő, három, négy, öt. Néha eljutnak hatig, hétig, de akkor már egészen izgatott, ujjongó a hangjuk. Nyolc a rekord, tovább nem jutnak. Nem számolni tanulnak, hanem lapos kavicsokat keresnek a parton s versenyeznek, hogy ki tudja úgy eldobni a követ, hogy a víz tetején a legtöbbet ugorjon, pattanjon a kő. Egy, kettő, három, négy, öt, és a kavics alámerül a tóban, elsüllyed a vízben. Ki ne játszott volna ilyet gyerekkorában? Melyik édesapa ne tanította volna meg fiát erre az egyszerű játékra? Elheverve a fűben az eget nézem, s elgondolkozom az evangéliumon. Jézus a vízen jár. Számolom lépteit. Egy, kettő, három, négy, öt, s nem süllyed el. Hat, hét, nyolc, kilenc, de nem merül el. Tíz, húsz, harminc, százig vagy még tovább jutok, s Jézus a víz tetején jár. Aztán a másik szereplőre pillantok: egy, kettő, három, s Péter már süllyed is alá. Menthetetlenül elmerülne a mélybe, ha Jézus meg nem ragadná kezét, s nem mentené meg őt. Nem fizikaórán vagyunk, tehát nem arról van szó, hogy mely esetekben nem érvényesül a gravitáció törvénye. Akkor mit tanít nekünk Jézus vízen járása és Péter süllyedése?

Jézus cselekedetében nem látványos mutatványt kell látnunk, hanem annak igazolását, hogy ő valóban Isten. Felette áll a természeti törvényeknek. Erősebb a természet erőinél. Ha csak ember volna, akkor nem volna képes ilyenre. Nem volna képes meggyógyítani pusztán szavával vagy érintésével a betegeket, de ő megteszi, hogy Isten irgalmassága megmutatkozzék. Nem volna képes néhány falatnyi ételből ezreket jóllakatni, de ő isteni erejével megteszi, hogy megmutassa Isten jóságát és gondoskodását. Nem volna képes a víz tetején járni, de ő jár, hogy igazolja tanítványai előtt istenségét. Ezek a csodák tehát azt hivatottak bizonyítani, hogy ő valóban Isten. Ezt támasztja alá Jézus kijelentése, amikor megszólítja a csónakban lévő tanítványokat: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” (Mt 14,27). Ugyanezekkel a szavakkal köszönti a feltámadást követően az Úr az apostolokat, akik félelmükben bezárkóznak. Jézus jelenléte, isteni erejének megtapasztalása eloszlatja az ember félelmeit. És ehhez érkezünk el a történet végén, amikor Péter és társai Jézus előtt leborulva mondják: „Te valóban az Isten Fia vagy!” (Mt 14,33).

A történet Márk (vö. Mk 6,45-52) és János (vö. Jn 6,16-21) evangéliumában is szerepel, de egyiknél sem esik szó Péterről. Máté viszont lejegyzi ezt is. Bátornak, sőt talán kissé vakmerőnek is tűnik Péter apostol kérése. Azt szeretné ugyanis, hogy ő is járni tudjon a víz tetején. Mintegy ezzel bizonyítsa Jézus, hogy valóban ő az. Ha Mestere képes a vízen járni, akkor Isten lévén arra is képes, hogy egyik tanítványa ugyanezt tegye. Az Úr teljesíti a szokatlan kérést, Péter tud is járni a vízen, de félelme miatt pillanatokon belül süllyedni kezd. Látva a hirtelen támadt veszélyt tudja, hogy kihez fordulhat segítségért. Akinek hatalma van megtenni, hogy a víz tetején járhasson tanítványa, az meg is tudja őt menteni, amikor veszélybe kerül. Péter apostol esetében lehetetlen nem észrevennünk, hogy a kételkedés bűne húzza őt a mélybe és Jézus segítsége emeli ki, menti meg. Emlékeztessen minket ez a történet arra, hogy az Úr nem hagyja el Egyházát, nem hagy el bennünket, amikor veszélyben vagyunk, hanem örök célunkhoz vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Hittel vallom, hogy valóságos ember és valóságos Isten vagy. Életünk során sokszor megtapasztaljuk, mennyire sebezhetőek és kiszolgáltatottak vagyunk, főként akkor, ha nem érezzük jelenlétedet. Közeledésed eloszlatja félelmeinket. Isteni hatalmadat és erődet felismerve bátorság tölt el, hogy életünk legnehezebb helyzeteiben is velünk vagy. Lelkünket megmentő, hitünket növelő, bátorságot adó és kereső szívünket lecsendesítő Jézus, jöjj, ments meg minket!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, Uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!
Mt 25,1-13

Elmélkedés

Jó néhány teológiai írásban találkozunk azzal a gondolattal, hogy napjaink embere nem foglalkozik az örök élettel, az üdvösséggel, mintha kihalt volna tudatukból az örökkévalóság vágya. Életvitelükön erősen látszik, hogy valóban csak a mának élnek, s tovább nem gondolkoznak.

Papként, emberekkel beszélgetve azt tapasztalom, hogy sokakból eltűnt a személyes üdvösségükért való aggódás, s nem gondolnak arra, hogy milyen sors vár rájuk a halál után. Ehelyett inkább az evilági életre koncentrálnak s még jó, ha egyszer eljutnak oda, hogy megkérdezik maguktól, mi az életük értelme és célja. Aki már felteszi magának ezt a kérdést, annak el lehet mondani, amit Jézustól tudunk: életünk akkor lesz értelmes, ha szeretetből másoknak adjuk, s életünk végső célja maga az örök üdvösség. Törekedjünk úgy szeretni mindenkit, ahogyan Jézus szeretett minket, hogy így teljesítsük parancsát és eljussunk az örök életre.

Az okos és a balga szüzek evangéliumi példája a felkészülésre és az előrelátásra figyelmeztet minket. A keresztény okosság és bölcsesség azt jelenti, hogy sosem feledkezünk meg legfőbb célunkról. Az üdvözülés jövőbeli eseménye és reménye hatással van jelen életemre, s úgy igyekszem élni, hogy Isten ezen üdvözítő terve velem is megvalósuljon.

De valóban törekszem-e az üdvösségre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te nem feded föl eljöveteled napját, hogy mindig virrasszunk és készen álljunk a harcra, és állhatatosan gyakoroljuk az erényeket. Azt akarod, hogy állandó várakozásban éljünk és mindig buzgók legyünk. Ezért hagysz minket bizonytalanságban a vég felől. Biztosak lévén eljöveteledben, kérünk, hadd virrasszunk, hogy eljöveteled ne érjen meglepetésként!

Aranyszájú Szent János

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.
Mt 16,24-28

Elmélkedés

Az evangéliumokat olvasva a legkönnyebben talán a tanítványokban vagy az apostolokban ismerhetünk magunkra. Szimpatikusak számunkra azok a betegek is, akiket Jézus csodálatos módon gyógyított meg, de az ő élethelyzetükbe bizonyára ritkábban kerülünk. Jézus ellenfeleinek helyébe pedig nem szívesen képzeljük magunkat. A tanítványok viszont egészen közel állnak Jézushoz, tőle tanulnak és az ő életformáját sajátítják el. Személyes jellemvonásaikból viszonylag keveset árulnak el az evangéliumok, viszont annál többet tudunk meg Jézussal való kapcsolatukról. Gyengeségeikben, kételkedésükben, kicsinyhitűségükben a saját gyarlóságainkat ismerhetjük fel. Jézusért való lelkesedésük arra ösztönöz minket, hogy mi is az Úr tanítványai, követői legyünk. Nekünk is szól Jézus hívása, hogy önmagunkat megtagadva és életünk keresztjét felvéve kövessük őt.

Mindenkinek, aki követni akarja Jézust, ugyanazt a sorsot kell vállalnia, amelyet neki is el kellett szenvednie. Nem tudunk elmenekülni a szenvedések elől, s nincs is erre szükség, mert mindez beletartozik Isten szándékaiba. A kereszt felvétele és hordozása az Isten akaratának való engedelmesség jele. Aki szinte kényszeredetten keresi élete boldogságát, nem fogja azt megtalálni. Mindig Istenre kell figyelnem, s azt kell megtudnom és elfogadnom, hogy ő hogyan szeretne boldogítani. Így valóban küzdelmes, de biztosan boldog lesz az életem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.
Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!
Mt 16,13-23

Elmélkedés

Péter hitvallását követően Jézus a rá váró szenvedésekről beszél apostolainak. Nem csupán értetlenséget váltanak ki szavai, hanem Péter apostol részéről ellenkezést is: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22). Bizonyára azért tiltakozik, mert nem érti, hogy az Úr a megváltás titkába avatja be őket. A megváltás pedig úgy fog megtörténni, ahogyan azt a mennyei Atya akarja és nem úgy, ahogyan az ember jónak látná. Péter és apostoltársai talán szívesebben örültek volna egy dicsőségesen az emberek elé lépő Messiásnak. Ez meg is történik majd Jézus feltámadásával, de ehhez át kell lépnie az Úrnak a halál kapuján. Csak miután minden megtörtént, azaz a kereszten Isten terve szerint beteljesedett a megváltás, és miután a feltámadás új fénybe állítja azt, akkor értik meg az apostolok, hogy mit akart az Atya.

Jézus szenvedésére és halálára gondolva néha talán Péter értetlenségéhez hasonlóan mi is kérdéseket teszünk fel. Miért kellett a megváltásnak éppen kereszthalál által történnie? Miért nem más módot választott a mennyei Atya? E kérdések elárulják, hogy emberi elképzeléseink sokszor messze eltérnek Isten szándékaitól. Milyen jó volna mindenben elfogadni Isten terveit! A jelenet azt is tanítja, hogy Jézus tudatosan vállalja a szenvedést, tudatosan hozza meg áldozatát, mert engedelmeskedni akar az Atyának. Tudok-e mindenben engedelmeskedni Istennek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, Isten Fia, Akiben az istenség teljessége lakozik, Te hívod a megkeresztelteket, hogy „evezzenek a mélyre”, Bejárva az életszentség útját. Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat, hogy a Te szereteted hatalmának a tanúi legyenek a mai világban. Töltsd be őket a lelki erősség és a jó tanács ajándékával, hogy képesek legyenek az önmagukra és hivatásukra vonatkozó teljes igazság felismerésére. Üdvözítőnk, Akit az Atya küldött, hogy kinyilatkoztasd az irgalmas szeretetet, adj egyházadnak olyan fiatalokat, akik készek arra, hogy a mélyre evezzenek és a testvérek körében kinyilvánítsák megújító és üdvözítő jelenlétedet.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Mt 17,1-9

Elmélkedés

Egyházunk Urunk színeváltozását ünnepli a mai napon. A színeváltozás eseményére már a VIII. század óta jelentős ünneppel emlékeztek a keleti keresztények, de a nyugati Egyházban csak 1457-ben iktatta be az éves szertartásrendbe III. Callixtus pápa.

A színeváltozás jelentős esemény Jézus életében, hiszen ekkor az ő istensége, isteni dicsősége tárul fel. Jézus azért mutatta meg isteni dicsőségét Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen, hogy kereszthalálát látva ne veszítsék el reményüket. Ők erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet.

Életünk egyes pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, miként azt megtapasztalta a három apostol. Azokban a napokban, amikor a kereszthordozás nehézségeit érezzük, szívünkben ott él a feltámadás és az isteni dicsőség megtapasztalásának reménye.

Máté evangélista megjegyzi, hogy Jézus dicsőségének látványa rémülettel tölti el a három apostolt. Isten jelenlétének megtapasztalásakor ez a félelem szokott lenni az első emberi reakciónk. Kicsinységünk tudatában megrettenünk Isten végtelen hatalma előtt, s bűneink miatt félelem tölt el minket a szent Isten közelségében. E félelmeinket Jézus érintése oszlatja el. Megérintette egykor az apostolokat, s megérint minket is, majd szavakkal bátorít, hogy ne féljünk. Jézus szeretetteljes közeledése ébresszen bizalmat bennem!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, add, hogy elvethessem a szívekbe a te igéid csíráit. Mindannyiunkat örök életre hívsz. Rajtam múlik, hogy hány szívben fogan meg szavad életem példája által. Küldj munkásként földjeidre. Add meg a kellő bátorságot, mert ha csak egy is a legkisebbek közül meghallja szavad, ha csak egy szívben jó talajra talál a mag általam, az az örök élet forrása lehet! Tégy engem is jó talajjá, hogy állandó kapcsolatban lehessek veled, hogy gyökeret verjen bennem szent jelenléted.

Egy alkalommal Jeruzsálemből farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték tőle: „Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Evés előtt ugyanis nem mosnak kezet.” Jézus erre magához hívta a népet, és így szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a szájába kerül, hanem ami a szájából kijön, az teszi tisztátalanná.”
Ekkor hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy a farizeusok megütköztek szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Tövestől kitépik mindazt a növényt, amelyet nem mennyei Atyám ültetett. Hagyjátok őket! Vak létükre vakok vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.”
Mt 15,1-2. 10-14

Elmélkedés

A farizeusokat azért nevezi Jézus vakoknak, mert nem látják meg tettei mögött az isteni erőt, s nem ébred bennük hit. Süketek, akik nem hallják meg Jézus szavaiban az isteni igazságokat. A törvényeket nézik, s azok szigorú, betű szerinti betartására törekszenek, és nem az Istenre figyelnek, aki a törvényeket adta. Hagyományaik túlzó tisztelete vakká teszi őket a Jézussal beköszöntő új idők jeleinek meglátására. Az évszázados törvény hallgatása süketté teszi fülüket az isteni irgalmasság újbóli felfedezésére.

A régi hagyományokhoz való ragaszkodás és az új, modern lehetőségek keresése sok ellentét forrása volt egykor s lehet ma is. Sokszor valóban nehéz megtalálni a középutat. Egyesek a régi, jól bevált, sokszor kipróbált dolgokra esküsznek és mereven elutasítanak minden újat, ami esetleg a hagyományos gyakorlatokat kiegészítheti. Mások pedig mindent elvetendőnek tartanak, ami a múlthoz kötődik, s lázas igyekezettel próbálnak szüntelenül új dolgokkal előállni.

A probléma az Egyházat is kíséri a kezdeti időktől egészen napjainkig. Talán a „megőrizni és megújítani” elve segíthet minket abban, hogy Egyházunk hagyományait megtartva, s közben a Szentlélekre figyelve tudjuk új módon, mindig megújuló lelkesedéssel hirdetni az evangéliumot.

Feladatom: megtanulni látni a hit szemével, hogy mindenben észrevegyem Isten jóságát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add Uram, hogy lelkem szüntelenül Krisztus békéjének örvendjen! Hogy mindig nyugodtan és tiszta tekintettel nézhessek az emberek szemébe! Hogy számból csak tiszta beszéd, bátorító szó hangozzék, és lépéseim biztosak, útjaim mindig egyenesek, határozottak legyenek! Add, hogy kezemet mindig szívesen nyújtsam, ha adni, segíteni kell, szívem kitáruljon, s az emberek szükségét megérezzem, értelmem éber és friss legyen az igazság csak az igazság befogadására, és akaratom mindig afelé vezesse gondolataimat, szavaimat, tetteimet, ami fölemel!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.
Mt 14,22-36

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet egy csodát ír le. Mialatt Jézus egyedül imádkozik, az apostolok elindulnak, hogy átkeljenek a tó túlsó partjára. Az erős hullámzással küzdve egyszer csak észreveszik, hogy Mesterük a vízen járva közeledik feléjük. A vihar lecsendesítésének történetéből (vö. Mk 4,35-41) tudjuk, hogy a víz sokszor azokat a gonosz erőket jelképezi, amelyek az ember életére törnek. Jézus nem engedi, hogy az emberen eluralkodjék a félelem vagy legyőzze a halál. Azért tudja életünket megmenteni, mert uralkodni tud a természet erőin és a gonosz lelkek felett. Ezt jelképezi az, hogy a víz tetején képes járni.

Figyeljünk az emberi viselkedés változásaira a történetben! Nagy az ellentét a Jézust megpillantó tanítványok félelme és aközött, hogy kiszállva a csónakból az Úr előtt leborulva hitvallást tesznek. Péter magatartásában szintén észrevehető a fordulat, de ellentétes irányban. Kezdetben rendkívüli bátorsága és lobbanékony szeretete jeleként képes a vízen járni, de később süllyedni kezd, mert a kicsinyhitűség felülkerekedik rajta.

A hit és a kételkedés, a remény és a reményvesztettség, a szeretet erőssége és gyengesége állandóan váltakozik bennünk. Biztonságot jelent számunkra, ha az Egyház közösségéhez tartozunk. Amikor az Egyház hajójából kilépünk az ismeretlen és bizonytalan világba, rögtön sebezhetőkké válunk. Törekszem-e a biztonságra? Erősödik-e hitem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, Isten Fia, Akiben az istenség teljessége lakozik, Te hívod a megkeresztelteket, hogy „evezzenek a mélyre”, bejárva az életszentség útját. Szítsd fel a fiatalok szívében a vágyat, hogy a Te szereteted hatalmának a tanúi legyenek a mai világban. Töltsd be őket a lelki erősség és a jó tanács ajándékával, hogy képesek legyenek az önmagukra és hivatásukra vonatkozó teljes igazság felismerésére.

Szent II. János Pál pápa

Abban az időben:
Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.
Mt 14,13-21

Elmélkedés

Csoda öt kenyérrel

Máté evangélista nagyon röviden, szinte tőmondatokban mondja el a kenyérszaporítás eseményét. Egyetlen felesleges szó vagy kijelentés sem szerepel a leírásban. Éppen ez a tömörség sugallja számunkra azt, hogy nem egy kitalált eseményt olvasunk az evangéliumban, hanem egy valóságban megtörtént esetet. Mert ha csupán a szerző gondolatvilágában született volna meg a történet egy mondanivaló, egy üzenet alátámasztására, akkor sokkal színesebben írta volna le mindezt. Az evangélista viszont csak a lényegre, a tényekre figyel. Az eset valahol a galileai pusztában játszódik, ahol több ezer ember gyűlik össze Jézus köré. Az emberek szándéka kettős: egyrészt hallgatni akarják Jézust, mert ekkor már elterjedt, hogy tanításában különleges erő rejlik, másrészt betegeket visznek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket. Ez utóbbiról Máté említést is tesz. A gyógyítások közben az idő gyorsan telik, este lesz, az emberek pedig ott vannak a pusztában étlen-szomjan. A tanítványok észreveszik a szükséghelyzetet, arra kérik Mesterüket, hogy küldje haza az embereket. Jézus viszont más megoldást javasol: tanítványait kéri, adjanak enni a népnek. Kérésének ők aligha tudnának eleget tenni, hiszen a náluk lévő kevéske eledel, az öt kenyér és a két hal, bizony nem volna elég ekkora tömegnek. Jézus közreműködésének, csodájának köszönhetően mégis jóllakik a rengeteg nép a megszaporított kenyérből és halból.

Abban a korban elterjedt volt az a gondolat, hogy az eljövendő Messiás megismétli az egykori manna-csodát, amikor az Egyiptomból való kivonulást követően Isten a pusztában a mannával, az égből hullott kenyérrel táplálta a választott népet. Jézus azt akarta, hogy a nép ne csupán a messiási korszak bekövetkeztének jelét lássa a csodában, hanem cselekedetével előremutatott az Eucharisztiára, az Oltáriszentségre. Ezt szolgálja a tanítványok bevonása a cselekménybe, közreműködésük kérése. Jézus megtehette volna akár azt is, hogy az égből hullat kenyeret, de nem teszi. Elkéri azt az öt kenyeret és két halat, ami a tanítványoknál van, és ők szívesen odaadják. Aztán pedig a tanítványokat kéri meg a megáldott és megszaporított étel kiosztására, s végül a maradék összegyűjtésére. Láthatjuk tehát, hogy nem mellékes a tanítványok jelenléte, közreműködő segítsége. Az Oltáriszentség esetében szintén az emberi közreműködés, a felszentelt papok szolgálata szükséges ahhoz, hogy Jézus táplálja az embereket.

Érdemes figyelnünk a közösségteremtő jellegre. Az ötezer férfi, valamint a velük lévő asszonyok és gyermekek valamennyien abból esznek és laknak jól, ami sokká változik Jézusnak köszönhetően. Nem kerül elő a tarisznyák mélyéről semmiféle étel, nem érkezik valaki váratlanul nagyobb mennyiségű kenyérrel, nem hoznak ételt a környékbeli településekről. Mindenki abból részesül, amit Jézus ad. Az Oltáriszentség esetében szintén egy kenyérből eszünk s ez közösséget hoz létre. Közösséget az Egyházzal és közösséget egymással.

Lényeges mozzanat, hogy azzal a kevéssel tesz csodát, amit az emberek felajánlanak, odaadnak neki. Az Oltáriszentség esetében az a kenyér válik Krisztus testévé, amit emberi munkánk gyümölcseként felajánlunk az Úrnak. Nagylelkűségünket Isten megjutalmazza, sokszoros lelki kincsként adja vissza nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A mindennapi kenyér a te ajándékod, hogy testünket tápláljuk. Az élő kenyér, az Oltáriszentség szintén a te ajándékod lelkünk táplálására. Saját testedet, önmagadat adod nekünk, hogy bennünk élj. Ajándékod vételére minden embert meghívsz. Segíts, hogy soha ne utasítsuk el meghívásodat, ne utasítsunk el téged! Tégy bennünket élő közösséggé a szentáldozás, az egy kenyérből való részesedés által! Tégy minket hozzád hasonlóvá a szentáldozás által!