Battaplébánia

Jézus az utolsó vacsorán így beszélt tanítványaihoz: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti. Én is szeretni fogom őt, és kinyilatkoztatom magam neki.” Júdás – nem a karióti – itt közbeszólt: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, az nem tartja meg tanításomat. Az a tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek.”
Jn 14,21-26

Elmélkedés

Jézus földi tevékenységének egyik fontos eleme a tanítás. Útja során betér a zsinagógákba tanítani, de az ünnepek alkalmával a jeruzsálemi templomban is ezt teszi. Tanító beszédet intéz a néphez a hegyen vagy máskor a tóról egy bárkából. Beszédmódja sok elemében megegyezik korának tanítói módszerével, mégis több szempontból különbözik attól. A legfőbb különbség talán az lehet, hogy míg a hivatalos tanítók saját véleményüket mondták a törvénnyel és a parancsokkal kapcsolatban, addig Jézus azt hirdeti, amit a mennyei Atya rábízott. Az Atyától kapott igazságot mondja el az embereknek.

Ennek fényében sajátos értelmet nyer a mai evangélium kijelentése: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat” (Jn 14,21) – mondja Jézus. Aki Jézust szereti, az a mennyei Atyát is szereti, hiszen az ő tanítását tartja meg.

A szeretet nem csupán egy emberi érzés, hanem cselekedetekben megvalósuló jóság. Isten emberek iránti szeretete sem csupán egy érzés, hanem Krisztusban testet öltő valóság. A megtestesülés Isten szeretetének a cselekedete. Jézus pedig azzal bizonyította szeretetét az Atya iránt és irántunk, hogy véghezvitte a megváltást szenvedése és halála által. Az igazi szeretet azt jelenti, hogy mindent oda kell adni fenntartás nélkül. Ezt teszi Jézus, amikor odaadja az életét. E végtelen szeretet indít engem arra, hogy szeressem Istent.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: Te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a Hozzád vezető utat járja.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Jn 14,1-12

Elmélkedés

Három út

Ma is ahhoz a módszerhez folyamodok, hogy nem szeretném részletesen elemezni az evangéliumi szakaszt, inkább kiindulópontnak tekintem azt, amely korunk sürgető kérdéseihez, feladataihoz vezet. Jézus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Mindannyian keressük a Jézushoz és általa a mennyei Atyához vezető utat. Egyénileg és közösségileg egyaránt. Három olyan utat mutassunk be, amelyen napjainkban az Egyház jár, hogy feladatát, küldetését teljesítve Jézushoz járuljon és az Atya felé közeledjen. Három olyan utat, amelyen az Egyház Krisztushoz vezeti közelebb tagjait, s amely utak az Egyházhoz szorosabban nem tartozók számára is járhatóak.

Az első a szegények felé forduló Egyház útja. Ferenc pápa megválasztása óta különösen is sokszor beszélünk a szegények Egyházáról. Kétféle értelemben tesszük ezt. Egyrészt az Egyház ne törekedjen gazdagságra, anyagi javak szerzésére, másrészt minden erejével segítse a szegényeket felemelkedésükben. A szándék, a cél, világos és jó. Már az első keresztény közösségek életében és a későbbi évszázadokban is fontos szerepet kapott a karitatív munka, a szeretetszolgálat, az özvegyek és szegények támogatása. Szentek százait lehetne sorolni Árpád-házi Szent Erzsébettől Boldog Kalkuttai Teréz anyáig, akik hősies módon ennek szentelték életüket. Napjainkban érezhető a világ részéről egy olyan törekvés, hogy az Egyház tevékenységét a karitatív szolgálat keretébe szorítsa. Jótékonykodjon, támogassa az elesetteket, de ennél többet ne tegyen. – hangoztatják egyesek. Egyházunk ennél természetesen sokkal szélesebb körben végzi szolgálatát, de e világi törekvésben érdemes észrevennünk annak elismerését, hogy szükség van az Egyház által végzett ilyen jellegű munkára. E területen egyébként az Egyház nem csupán az adományok gyűjtését és szétosztását végzi, hanem számos közösség példája mutatja a helyes irányt: az Egyház tagjai sorsközösséget vállalnak a szegényekkel, így próbálják őket kiemelni sanyarú sorsukból. Nem egyszerűen odamennek a szegényekhez, átadják az adományt és távoznak, hanem köztük élnek, megismerik élethelyzetüket és így próbálnak segíteni. Ha az emberek rátalálnak a szegények felé forduló Egyházra, akkor rátalálnak Krisztusra is.

A második a keresztény hit átadásának útja. Itt ismét Egyházunk lényeges feladatáról van szó. Evangelizáció, misszió, hitoktatás, hitre nevelés tartozik e területhez. E szolgálatra a Szentlélek indít minket. A Lélek ösztönzését nem csupán az egyházi vezetőknek, a püspököknek és a papoknak kell meghallaniuk, hanem a világi híveknek is, akik például szülőként tevékeny szerepet kapnak gyermekük hitre nevelésében. Ha a családok kellő időt szánnak a hit dolgaira és elfogadják az Egyház segítségét, akkor a családi otthon a hit átadásának helyévé válik, előmozdítva ezáltal a családtagok közti lelki egységet. Ha tehát keresztény emberként megtaláljuk feladatunkat a hit átadása terén, megtaláljuk az utat Jézus Krisztushoz is.

A harmadik terület a próféták és a vértanúk útja. Ezt az utat nem járhatja mindenki, mert nem mindenkinek jut ez hivatásul. De mindenképpen érdemes odafigyelnünk azokra a keresztényekre, akik hihetetlen éleslátással veszik észre korunk legégetőbb szükségleteit és prófétai módon válaszolnak azokra, mégpedig nem úgy, hogy szóbeli megoldást kínálnak, hanem cselekedetükkel mutatják meg a krisztusi utat. Még ennél is erőteljesebb azon jelenkori keresztények példája, akik készek életüket áldozni a krisztusi igazságért, hitükért, magáért Krisztusért. A jelen idők prófétáinak és vértanúinak példája mutasson mindannyiunknak utat Krisztushoz!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te légy az utunk, aki elvezetsz minket az Atyához! Te vezess minket a szegények és nélkülözők felé, hogy szereteted képviselői legyünk köztük. Te adj nekünk erőt hitünk megéléséhez, megőrzéséhez, megvallásához és átadásához! Adj nekünk lelkesedést, amikor rólad teszünk tanúságot a világban! Alázattal, engedelmességgel és hűséggel akarunk téged követni, aki az örök életre vezető út vagy számunkra és minden ember számára.

Az utolsó vacsorán Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk.” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem! Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem.”
Jn 14,7-14

Elmélkedés

A mai evangélium az Atya és a Fiú közti kapcsolat mélyebb tartalmát világítja meg. A háttérben az a kérdés húzódik meg, vajon miért Jézus az egyetlen közvetítő az emberek és az Isten között? Jézus tanításából megtudjuk, hogy ő teljes közösségben van az Atyával és ebbe a közösségbe hívja tanítványait is. Az Atyával való tökéletes egységét jelzi, hogy szavaival az Atya mondanivalóját közli és cselekedeteivel az Atya szándékait hajtja végre.

Ennek az Istenben lévő tökéletes egységnek a megértése természetesen nem könnyű számunkra, ahogyan az apostolok sem értették meg pontosan Mesterük szavait. Valami konkrétabbat, kézzelfoghatóbbat, megtapasztalhatóbbat szeretnének. Ezért kéri Fülöp, hogy Jézus mutassa meg az Atyát. Jézus válasza továbbra is rejtélyes egy kissé: „Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem!” (Jn 14,10).

Jézus azt állítja továbbá, hogy Isten nem csak az ő Atyja, hanem minden emberé. Arra bátorít, hogy imádságainkban Atyánknak szólítsuk őt, s gyermeki bizalommal forduljunk hozzá kéréseinkkel. A tékozló fiúról és irgalmas atyjáról szóló példabeszédben pedig csodálatos képet tár elénk arról, hogy Isten minden bűnünk ellenére kész megbocsátani nekünk. Isten számtalan jelét adja, hogy atyai szeretettel, gondoskodással fordul felénk. Engedjük, hogy Jézus a mennyei Atyához vezessen minket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk: Te vagy az időknek Ura. Te vagy az Úr az egész teremtett világ felett. Életünk napjainak számát Te méred ki. Te adsz nekünk lehetőséget, hogy amíg ebben a világban élünk, azokat a kincseket keressük, amelyek soha el nem múlnak. Tégy minket készségessé, hogy tekintetünket mindig az égre emeljük. Mulandó ez a föld, ez a világ: add, hogy megértsük Igéd igazságát.

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: „Elmegyek, és helyet készítek nektek?” Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahová én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hová mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”
Jn 14,1-6

Elmélkedés

Az ószövetség idején Ábrahám útnak indult, hogy eljusson arra a földre, amelyet Isten ígért neki. A választott nép Isten parancsára útnak indult Egyiptomból, hogy Mózes vezetésével eljusson a neki ígért földre. Isten a későbbi időkben is újra és újra útnak indítja az embereket. S miközben az ember az Isten által neki mutatott utakon jár, utat keres Isten felé. Mert minden lelki útnak az a célja, hogy eljussunk életünk Urához. Az ember persze választhat más utat is, a rossz sehová sem vagy éppen a pusztulásba vezető széles útját.

Nyilvános működésének esztendeiben Jézus szintén úton volt. Járta a falvakat és a városokat, és közben utat talált az emberek szívéhez is. Társakat gyűjtött maga mellé, akiket meghívott, hogy közös úton járjanak. Sokakat hívott, de nem mindenki indult el vele. Új utakat mutatott az embereknek: a megtérés útját, a gyógyulás útját, a próbatételek útját, az igazság útját. A sötétség és a bűn tévútjáról igyekezett letéríteni az embereket. Ő maga is végigment a szenvedés keresztútján, aztán pedig elindult a feltámadás útján. Fáradhatatlanul járta azt az utat, amelyet az Atya jelölt ki neki, s amelyen végig kellett mennie ahhoz, hogy nekünk megmutassa a mennybe vezető utat. Szavai szerint az örök életre vezető út keskeny s csak kevesen járnak rajta. Elindulok-e az úton, amelyet Jézus mutat nekem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Életem Ura, Jézus Krisztus! Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét csak a te végsőkig elmenő szeretetedre tudok gondolni. Amikor pedig a szentáldozásban magamhoz veszem Testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Szeretettel hívsz, hogy Testeddel táplálkozzak. Hálásan fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben Téged vegyelek magamhoz és bennem élj!

Miután a húsvéti vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Boldogok vagytok, ha ezt megértitek, és így is cselekedtek. Nem mindnyájatokról mondom ezt. Ismerem azokat, akiket választottam. De be kell teljesednie az írásnak: „Akivel megosztottam kenyeremet, sarkát emelte ellenem.” Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be; aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jn 13,16-20

Elmélkedés

A nagycsütörtöki utolsó vacsorán az apostolok lábát megmosó Jézus tanúságot tett arról, hogy az embereket akarja szolgálni, majd másnap, nagypénteken, amikor engedelmesen vállalja a kereszthalált, a mennyei Atya szolgájának bizonyul. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy szolgáljuk embertársainkat és állítsuk életünket Isten szolgálatába. Nem két, különböző dologról van itt szó, hanem arról, hogy az embereket szolgálva Istennek szolgálunk. Így volt ez Jézus megváltó halálakor, és ez történik akkor is, amikor Jézus szolgálatát folytatom.

Gondoljunk most arra, hogy mi ülünk ott az asztalnál, Jézus éppen hozzám lép, letérdel elém és az én lábamat mossa, majd megtörli. Nem kérdezi, hogy pap, tanár, hivatalnok, bolti eladó, kőműves, fodrász, munkás vagy diák vagyok. Jézus számára csak az a fontos, hogy az ő követője legyek és azt akarja, hogy tiszta legyen a szívem. Nem vagyok nagyobb nála, mégis ő térdel le előttem, ő szolgál nekem, sőt irántam való szeretetből még ennél is többet tesz, feláldozza életét, üdvösségem szolgája lesz.

Elismerem-e Jézust életem Urának? Akarok-e neki szolgálni? Akarok-e a példáját követve az embereknek szolgálni? Akarom-e az emberekben, főként a legkisebbekben és a legszegényebbekben őt szolgálni? Tudok-e alázatos lenni annyira, hogy nem viszolygok és húzódozok semmiféle „megalázó” feladattól?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat. Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: Igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Bátoríts bennünket, hogy a Te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Abban az időben Jézus hangos szóval hirdette: Aki bennem hisz, nem énbennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem én ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van bírája annak, aki megvet, és nem fogadja el tanításomat. A tőlem hirdetett ige ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, hagyta meg nekem, hogy mit mondjak és mit hirdessek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem.
Jn 12,44-50

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus saját hivatásáról mond beszédet, amelyben megerősíti, hogy ő a mennyei Atya küldötte. Egyetlen vágya az, hogy teljesítse azt, amit az Atya rábízott. Az Atya és a Fiú közti szoros kapcsolat következményeként a Jézushoz való viszonyunk – szembefordulásunk vagy ráhagyatkozásunk – egyúttal állásfoglalást jelent a mennyei Atyával szemben vagy mellette.

Helyezzük nagyobb összefüggésbe e részt! Mai szakaszunk tulajdonképpen Jézusnak a néphez intézett utolsó beszéde, s ezzel mintegy lezárul az ő nyilvános működése. Ezt követően a János evangélium 13. fejezetében már az utolsó vacsora termében találjuk magunkat a lábmosásnál.

A nép tehát megismerhette Jézust, aki három éven keresztül lépett fel a nyilvánosság előtt. Láthatták, amint mindjárt az elején tanítványokat vesz maga mellé, de nem csak őket tanította, hanem minden alkalmat megragadott, hogy a néphez is szóljon. Láthatták a csodás gyógyításokat is, és sok más csodát, amely azt bizonyította, hogy valóban isteni képességekkel rendelkezik. És most, nyilvános működésének végén, közvetlenül szenvedésének kezdete előtt az embereknek állást kell foglalniuk Jézus személyével kapcsolatban. Hisznek-e benne? Hisznek-e a világosság igaz szavában? Hisznek-e a megváltásban és a bűnök bocsánatában? Hisznek-e az Atyában, aki Jézust küldte? Hisznek-e az örök életben? E kérdések ma nekem szólnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Adj nekünk, Istenünk, alázatosságot, reményt és erős hitet! Add, hogy a szeretet Lelke, a te Lelked ékesítsen minket; közelednünk, mert ez minden parancs foglalata és beteljesítése. Segíts, hogy a békesség és az egyetértés fiai lehessünk, és így méltók legyünk rá, hogy boldognak nevezzen minket szent Fiad!

Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30

Elmélkedés

A szamariai asszony, akitől Jákob kútjánál Jézus vizet kér, kettejük beszélgetése során megérti, hogy Jézus a Messiás, s ezt örömmel mondja el a város lakóinak. A vakon született ember, miután Jézus segítségével látni kezd, örömmel fejezi ki hitét, s ismeri fel gyógyítójában a Messiást. Egyeseket a tanítás, másokat pedig a csodák vezetnek el a Messiás felismerésére. Ugyanakkor vannak olyanok is, akiknek mindez nem elég. Róluk olvasunk a mai evangéliumban.

A jó pásztor határozottsága és a rábízottakért érzett szeretet érződik Jézus szavaiból, amikor arról beszél, hogy egyetlen ember sem veszik el azok közül, akiket az Atya neki adott, s akik hisznek benne. Ezt az isteni szándékot nem hiúsíthatják meg azok a zsidók, akik szembeszállnak Jézussal, és nem hátráltathatják azok, akik nem hisznek benne vagy elutasítják Jézust, az Atya küldöttét. Jézus véghezviszi küldetését, összegyűjti mindazokat, akik hisznek benne s követik őt.

A tanítványa megőrzi az egységet Krisztussal és az általa alapított Egyházzal. Nem egy új, egy korábban nem létező Egyházat keresünk és nem egy új Egyházat építünk, hanem egy megújuló Egyháznak a tagjai vagyunk, s arra törekszünk, hogy e megújulásban tevékenyen részt vegyünk. Meg kell tanulnunk Jézustól, hogy az evangélium hirdetése által mi is visszavezessük az eltévedteket az Egyház közösségébe.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekintve, nem méricskélve, mibe kerül a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő feladataival, melyeket várnak tőlem az emberek, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem.

Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”
Jn 10,11-18

Elmélkedés

„A jó pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11) – mondja Jézus a mai példabeszédben. A következő sorokból pedig az is egyértelműen kiderül, hogy az Úr önmagáról és küldetéséről tanít: „Én vagyok a jó pásztor. … Életemet adom a juhokért” (Jn 10,14-15). Amikor Jézus ezeket mondja, hallgatói nem sejtik, hogy mindez hamarosan valósággá fog válni. Jézus mindvégig tudja, hogy azért jött a világba, hogy odaadja életét az emberekért, s küldetése kereszthalálával valósul meg. A kereszten valósággá válik, ami korábban elmélet, jövendölés, tanítás volt.

Gyerekkorunktól kezdve egyre többet tanulunk meg főként elméletben a kereszténységről. Megismertük Jézus életét és tanítását a hittanórákon. A prédikációkban sokat hallunk hitünk igazságairól és Krisztus követéséről, valamint vallásos tartalmú könyvek segítségével mélyítjük el ismereteinket hitünk titkairól. De mindannyiunk életében elérkezik a pillanat, amikor rájövünk, hogy nem csak a templomban tartózkodás ideje alatt kell hinnünk és imádkoznunk, hanem életünk minden percében az evangélium szerint kell élnünk. Az elméleti tanítás valósággá válik bennünk, amely minden élethelyzetben meghatározza cselekedeteinket. Vegyük fel keresztünket! – mondja Jézus. Ezt nem elméletben, hanem csak a gyakorlatban lehet megtenni. Kész vagyok-e odaadni életemet annak, aki feláldozta értem életét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Körülöttem a romlás, a pusztulás sokféle jelét látom. Önmagukat pusztító embereket és saját világukat pusztító, élhetetlenné tevő embereket. És te engem nevezel a föld sójának, a világ sójának és a romlást megállító sónak. Tudom, hogy ebben a világban kell élnem, de hozzád tartozva, hogy a te örömhíred, a te tanításod, a te igazságod jó ízét adhassam a világnak. Éljen bennem a krisztusi íz: az öröm és a jóakarat.

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Elmélkedés

Titok és csoda

A fiú csak nyolc éves volt. Későn vették észre nála a vakbélgyulladást. Az utolsó pillanatban került a kórházba. Az orvosok nem sok jóval tudták bíztatni aggódó édesanyját, aki kétségbeesetten könyörgött nekik, hogy mentsék meg egyetlen fia életét. A fiú mindent megkapott, ami egy korán megözvegyült asszony kevéske fizetéséből tellett. Édesanyja most tehetetlennek érezte magát, de nem esett abba a hibába, hogy Istent okolja nehéz sorsáért, gyermeke váratlan betegségéért. Ezekben a hetekben munkahelye, a kórház és a templom között ingázott. Otthon alig volt, csak a jó Isten tudhatta, hogy mikor aludt, pihent-e egyáltalán. A templomban egy alkalommal a plébános, aki jól ismerte nagy gondját, fia súlyos baját, kissé erőteljesen szólt rá: „Maga csak ne sírjon! Elég, ha imádkozik a fiáért.” Akkor rosszul estek neki e szavak, mert úgy gondolta, hogy az atya nem érzi át baját. Karácsony előtt elmondta az atyának, hogy az ünnepre, legalább néhány napra, haza akarja vinni fiát. Az atya határozottan mondta neki, hogy ne vigye sehová, majd ő intézi a sorsát. Így történt, hogy a plébános az akkor már lábadozó kisfiút karácsonykor kihozta a kórházból és elvitte az éjféli misére. Ott voltak az orvosok és a nővérek is, mindenki, aki éppen nem volt ügyeletben. Az atya ezekkel a szavakkal adta át a fiút édesanyjának: „Ezzel a fiúval még terve van a jó Istennek.” S mivel az asszony könnyekre fakadt, hozzátette: „Maga csak ne sírjon! Elég, ha imádkozik a fiáért.” Ha csak ennyi lenne a történet, valószínűleg karácsonykor mondtam volna el. Egyetlen oka van annak, hogy ma, a Papi és szerzetesi hivatások világnapján idézem fel ezt az igaz esetet: 18 év múlva a plébános harmadszor is megismételte jól ismert szavait. Ez a fiú újmiséjén történt. Ekkor mondta az örömkönnyeket hullató édesanyának: „Maga csak ne sírjon! Elég, ha imádkozik a fiáért. Ha imádkozik pap fiáért.”

Senki ne vonja le azt a következtetést e történet alapján, hogy minden olyan fiúnak papnak kell lennie, aki átesett egy komolyabb betegségen, s abból szinte csodaszerűen felgyógyult. Mert Isten különféle módokon hívja meg azokat, akiket kiválaszt a papi szolgálatra. Előfordulhat, hogy valaki egy súlyos betegségben már kiskorában megérzi Isten közelségét és később szeretné visszaadni az embereknek azt a jóságot, amit ő Istentől kapott szülei, az emberek, az orvosok vagy az érte imádkozók által. De ennek akár az ellenkezője is előfordulhat, tudniillik az, hogy valaki gyermekkorában egyáltalán nem kapott vallásos nevelést családjában, nem volt semmilyen kapcsolata az Egyházzal, csak később ismerte meg Krisztus szeretetét, s évek múltán Isten hívására a gyermekek és a fiatalok hitre nevelésére szenteli életét. Nem tudhatjuk, hogy melyik oltár mellett álló minisztránsból vagy a szentmisén édesanyja mellett ülő fiúból lesz évek múlva pap, mert Istennek ez a terve vele. S ha ez az isteni terv most még titok is számunkra, mégis imádkozzunk értük, hogy felismerjék hivatásukat, azt a feladatot, amit Isten szán nekik.

És ha már a titok szót említettem a papi hivatással kapcsolatban, akkor érdemes egy gondolatot szentelnünk annak, hogy a pap tevékenységét, szolgálatát mennyi titok veszi körül. Nem titkolózásra gondolok, hanem arra, hogy milyen titokzatos módon működik az isteni kegyelem a pap által. Titok és csoda az, amikor Isten gyermekévé válik az a gyermek vagy felnőtt, akinek fejére vizet önt a pap a keresztelés szertartása alkalmával. Titok és csoda az, hogy megszabadul bűneitől a bűnbánó személy, akit a pap által közvetített feloldozás révén megérint az isteni irgalom a szentgyónásban. Felsorolhatnánk valamennyi szentséget, de befejezésül csak egyet említsünk még meg, ami talán a legfontosabb. A legnagyobb titok és csoda az, amikor a pap imádsága által a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik a szentmisében. Imádkozzunk rendszeresen azért, hogy Isten küldjön papokat, akik Krisztust, a Jó Pásztort követve szolgálják az emberek üdvösségét és jelenvalóvá teszik számukra Isten titkait és csodáit!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat mindazok, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz. A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!

Abban az időben, amikor Jézus Kafarnaumban az élet kenyeréről beszélt, tanítványai közül, akik (szavait) hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szól hozzájuk: „Ez megbotránkoztat titeket? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A Lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. A szavak, amelyeket nektek mondok, Lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni. Aztán így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Jn 6,60-69

Elmélkedés

Jézus eucharisztikus beszédének fogadtatásáról számol be Szent János a mai evangéliumi részben. Bár Jézus a beszédben kifejezetten jelezte, hogy tanítványai legyenek vele egy közösségben, a hallottak után sokan mégis elhagyják őt. A vele való közösség összetartó ereje éppen az ő testének vétele követői részéről. Valójában nem tudjuk meg, hogy miért tartják „kemény beszédnek” az Úr szavait az elpártolók, az viszont egyértelmű, hogy nem akarnak közösséget vállalni vele. Nem arról van szó, hogy a hallgatóság nagyobb tömegéből némelyek elfordulnak tőle, hanem arról, hogy olyan tanítványok, akik korábban hittek benne és vele tartottak, most mégsem tudják hittel elfogadni a hallottakat. Valószínűleg nem is értik, hogy mit takar Jézus azon kijelentése, hogy ő az élet kenyere és testének evését kéri.

Az elutasításokkal szemben János evangélista Péter apostol példáját állítja elénk. Talán az elfordulókhoz hasonlóan sem ő, sem a többi apostol nem értették Mesterük beszédét, mégis vele maradnak. Nem távoznak, mert felismerik, hogy Jézus szavai igazak, s tanítása az örök élet felé irányít. Jézus szavai szerint csak azok fognak hinni benne, akiket az Atya hozzá vonz. Ennek igazságát szemlélteti a tény, hogy ők továbbra is vele maradnak.

Előttem is két út, két lehetőség áll. Döntésemet egyértelműen jelzi, hogy magamhoz veszem-e az élet kenyerét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Mély hálát érzünk irántad, hiszen te egészen egyszerű módon, megtört kenyérben adod magadat nekünk. Egyszerű módon adsz lehetőséget arra, hogy veled egyesüljünk. Irántad való szeretetünk jeleként veszünk téged magunkhoz. Változtass, alakíts át minket, hogy áldozattá váljunk és neked ajánljuk életünket!