Battaplébánia

Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
Jn 3,7-15

Elmélkedés

Nikodémus emberi módon gondolkozik. Tud Jézus csodáiról, de ezek alapján arra a következtetésre jut, hogy Jézus egy isteni képességekkel rendelkező tanító. Hogyan rendelkezhet egy ember ilyen hatalommal? – kérdezi, s mivel utána akar járni a dolgoknak, felkeresi Jézust. Beszélgetésük érdekessége, hogy először két különböző dologról beszélnek. Nikodémus embertől, anyától való testi újraszületésre gondol, Jézus viszont a Lélektől, a Szentlélektől való lelki újjászületésről beszél. Jézus mindjárt látja beszélgetőpartnere emberi gondolkodásmódját, ezért abba az irányba tereli a beszélgetést, hogy Nikodémus felismerje, hogy ő nem csak ember, hanem Isten is. Ezt azért tudja megtenni, mert észreveszi Nikodémus nyitottságát és keresését. Ha nyitott szívvel keresem az igazságot, megtalálom az Urat, aki maga az igazság.

A beszélgetés második részében tanítás hangzik el arról, hogy az Emberfia hozza el az embereknek az örök életet és a benne való hit által lehet eljutni az üdvösségre. Jézus egy példát említ, azt az esetet, amikor az ószövetségi választott nép tagjai úgy menekülhettek meg a mérges kígyóktól, hogy feltekintettek a Mózes által fára feltett rézkígyóra. E jelenet Jézus keresztre feszítésének ószövetségi előképe. Mindazok, akik feltekintenek Krisztus keresztjére, illetve a megfeszített Emberfiára, megszabadulnak az örök haláltól és elnyerik az örök életet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.”
Jn 3,1-8

Elmélkedés

A Nikodémussal folytatott párbeszéd részletes leírásával János evangélista egy konkrét személy esetében mutatja be a hit útját. A húsvét ünnepe és a feltámadás titkának megismerése a hit útján indít el mindannyiunkat, s ennek az útnak jelentős állomása a lelki újjászületés. Krisztus test szerinti feltámadásának egyik következménye az, hogy tanítványainak lelkileg kell újjászületniük, amit Isten Lelke kezdeményez bennük.

Erről beszél Jézus Nikodémusnak, aki egy éjszaka keresi fel őt. A vízből és a Szentlélekből való újjászületést nyugodtan vonatkoztathatjuk a keresztség és a bérmálás szentségére. A vízzel való keresztség, amelyet az Egyház húsvét éjszakáján szolgáltat ki a hittanulóknak, igazi lelki újjászületést jelent. A megkeresztelt meghal a bűnnek, szakít korábbi bűnös életével, és feltámad, újjászületik Krisztusban. A bérmálás szentsége, amely a Szentlélek ajándékának elnyerése, szintén újjászületést jelent abban az értelemben, hogy a bérmálandó személy ekkor kötelezi el magát teljes felelősséggel a keresztény életre.

A lelki újjászületés harmadik lehetősége a bűnbocsánat szentsége, amelyben a megtérő és bűnbánó ember vétkeit Isten eltörli. A keresztségben és a bérmálásban csak egyszer részesedhetünk, de a bűnbocsánat szentségében értelemszerűen többször. Éljünk rendszeresen ezzel a lehetőséggel, amely által az irgalmas Atya szeretett gyermekeiként fogad vissza minket szeretetébe.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazok igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31

Elmélkedés

Sebeink gyógyítója

Balesetet szenvedett kisfiúval siet édesanyja a kórház sürgősségi osztályára. A fiú úgy gondolta, az első tavaszi szép nap a legjobb alkalom felébreszteni téli álmából kerékpárját és kipróbálni. Óvatlan volt, megcsúszott az úton, s egyik karját a kézfejétől a válláig csúnyán lehorzsolta. Az orvos óvatosan mozgatja karját, aztán megszólal: „Úgy tűnik nem tört el semmi, de azért megröntgenezzük.” Aztán a nővér lép a gyerekhez, hogy lemossa, fertőtlenítse karját. Megfeszült testtel, összeszorított foggal várja a műveletet. Minden érintésre felszisszen, összerándul a teste, mert annyira fáj neki. Hiába a jótékony mozdulat, a gyógyító szándékú érintés, ő csak a fájdalmat érzi. Édesanyja a másik kezét fogja, neki talán még jobban fáj minden érintés. Bizonyára mindannyian voltunk hasonló helyzetben gyerekkorunkban vagy később. Éreztük már, hogy ha sebeinkhez érnek eltölt minket a fájdalom.

Magam elé idézem Caravaggio híres festményét a hitetlen Tamásról, amint ujját mélyen a Jézus oldalán lévő sebbe helyezi. Nem a bőrfelület óvatos érintése ez, hanem egy annál erőteljesebb mozdulat. Jézus arcán nem tükröződik fájdalom, mégis azt érezzük, hogy fáj neki Tamás hitetlensége. Fáj neki, hogy egyik apostola nem akart hinni társainak, és kételkedett abban, hogy ő valóban feltámadt és megjelent nekik. És ebben a helyzetben Jézus akar gyógyítani. Ő, a megsebzett, a keresztre feszített akar gyógyítani. Ő, akinek szívét lándzsával döfték át, most gyógyítani akarja Tamás hitetlenségét. Megengedi, hogy az apostol megérintse sebét, hogy ez a tapasztalat végképp eloszlassa minden kételkedését.

Az apró részletek között érdemes odafigyelnünk arra, hogy Tamás a mutatóujjával érinti meg a sebet. Jelképes lehet ez, hiszen mintegy rámutat a sebre, s ezzel felhívja figyelmünket, hogy nézzük mi is ezeket a sebeket, mint a halál bizonyítékait a feltámadt testen. A keresztre feszítéskor szerzett sebek jelentőségéről a feltámadás után a nagypénteki elmélkedésben már szót ejtettünk. Legyenek ezek a mi számunkra is bizonyítékok!

Caravaggio képén Jézus megragadja Tamás apostol kezét és szinte ő húzza oda, érinti oda a lándzsa okozta oldalsebhez. A mai napon Jézus a mi kezünket is megfogja, s engedi, hogy megérintve bizonyosságot szerezzünk. Egy gyerek talán csak kíváncsiságból tenne ilyet, ő szeret mindent megérinteni, ami szokatlan vagy érdekes számára. Mi azzal a szándékkal érintsük a feltámadt Krisztus oldalát, hogy meggyógyíthassa hitetlenségünket, eloszlassa kételyeinket és megerősítse feltámadásába vetett hitünket. Szava, felszólítása, bátorítása nem csupán Tamásnak szól, hanem nekünk is: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27). Ne féljünk megérinteni a sebeket! Mert nem ezzel okozunk újabb fájdalmat Jézusnak, hanem a hitetlenségünkkel. Engedjük, hogy hitet ébresszen bennünk!

Lelki sebeink gyógyítására, bűneink megbocsátására egyedül Isten képes. Az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük a mai napon, amelyet Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére tartunk meg minden esztendőben a húsvét utáni vasárnapon. Szemléljük ma Jézus sebeit, az irgalom forrását és a szeretet jelét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te nem hagytad magára Tamás apostolt kételkedésében és nem engedted, hogy a hitetlenség eluralkodjék lelkén. Teljesítetted kérését, megengedted neki, hogy sebeidet megérintse. Nekünk is segítségünkre sietsz, amikor megrendül hitünk vagy kételkedni kezdünk. Erősítsd a mi hitünket! Vezess bennünket a hit útján! Segíts, hogy eljussunk a feltámadásba vetett hitre, s Tamással együtt valljuk meg hitünket: Én Uram, én Istenem! Hiszek feltámadásodban.

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mk 16,9-15

Elmélkedés

A húsvéti időszak evangéliumai abban szeretnének minket segíteni, hogy eljussunk a hitre. A mai rész viszont inkább a hitetlenségről és a kételkedésről szól. Mária Magdolnának nem hisznek az apostolok, s továbbra is szomorúak Mesterük halála miatt. A két emmauszi tanítvány tanúságtételének sem hisznek, pedig itt már nem egyetlen személy esetleges képzelődéséről van szó, hanem ketten állítják ugyanazt, tudniillik, hogy találkoztak az Úrral és felismerték őt a kenyértörésben.

Hiába tehát egy másik személy tanúságtétele és hiába állítják ugyanazt többen is, az apostolok még nem hisznek, hanem személyesen szeretnének meggyőződni a feltámadásról. Ez a fajta kételkedés azonban nem méltó Krisztus tanítványaihoz, s ezért Jézus jogosan veti szemükre a hitetlenségüket, amikor megjelenik nekik. A mi hitetlenségünk ugyanígy sérti őt. A hitetlenségből, a kételkedésből nem fakad semmiféle küldetés. A történet világosan mutatja, hogy a hitre jutás mindenképpen feltételezi a személyes találkozást a Feltámadottal. Akik megkapták a hit ajándékát, egyúttal abban a küldetésben részesülnek, hogy a világban hirdessék Krisztus feltámadását. A feltámadás a legnagyobb örömhír, ez az evangélium lényege. Minden emberi kételkedésre válasz a feltámadás örömhíre. A húsvéti találkozás ébresszen bennem hitet és tegyen a feltámadás tanújává!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és be-ugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak.
Jn 21,1-14

Elmélkedés

Néhány nappal a feltámadás után játszódik az a jelenet, amikor a halászó apostoloknak megjelenik Jézus Tibériás tavánál. Azt gondolják, hogy életüket ugyanúgy kell tovább folytatniuk, mint azt a Jézussal való találkozás és meghívásuk előtt tették, ezért visszatérnek a halászathoz. Erről az eseményről olvashatunk a mai evangéliumban. Az apostolok korábban már láthatták a feltámadt Jézust, most mégsem ismerik fel azonnal, hanem csak a csodálatos halfogást követően. A csoda ebben az esetben olyan jel számukra, amely segít a feltámadt Jézus megismerésében.

A találkozás során az apostolok egy, a jövőben az igehirdetés szempontjából nagyon fontos dolgot tanulnak meg. Egész éjszaka – amikor Jézus nincs velük – halásznak, de munkájuk eredménytelen és egyetlen halat sem tudnak fogni. Amikor reggel Jézus megérkezik és megmondja mit tegyenek, azonnal eredményessé válik fáradozásuk.

Ehhez hasonlóan az igehirdetés, amely Jézus szavai szerint emberhalászat, teljesen eredménytelen volna nélküle. Az apostolok és utódaik feladata az emberhalászat, amelynek eredményessége nem az emberi cselekedetektől függ, hanem magától Jézustól. Másik evangéliumi hasonlattal szólva, az igehirdetés olyan magvetés, amelyet az emberek Isten küldötteiként végeznek, de a növekedést Isten adja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Lk 24,35-48

Elmélkedés

Az apostolok szinte a saját szemüknek sem akarnak hinni, amikor Jézus megjelenik nekik feltámadását követően. Egyszerűen nem akarják elhinni, hogy aki meghalt, most élőként van köztük. Talán hitetlenkedve fogadták a két emmauszi tanítvány beszámolóját is arról, hogy miként találkoztak a Feltámadottal és hogyan ismerték fel őt. Kételyeiket Jézus azzal oszlatja el, hogy megmutatja nekik sebhelyeit. Olyan jelek, bizonyítékok ezek, amelyek egyértelműen mutatják, hogy a keresztre feszített Jézus áll most élőként apostolai előtt. De Jézus nem áll meg annál, hogy felismerteti magát övéivel, hanem azonnal küldetést ad nekik. Ehhez szükséges annak megértése, hogy miért történt az Úr szenvedése és feltámadása. E jézusi küldetés tanúkká teszi őket.

„Békesség nektek!” – így köszönti a legtöbb alkalommal a feltámadt Jézus azokat, akiknek megjelenik. A békesség tehát a halálon győzedelmeskedő Úr ajándéka. A Jézus által elhozott béke egykor eloszlatta a tanítványok félelmét s most szétoszlatja a miénket is. Ez a lelki békesség alapozta meg azt, hogy az apostolok bátran hirdessék Krisztus feltámadását, s ugyanez tesz bennünket is tanúságtevőkké. A békességből aztán lelki öröm fakad és hit születik mindazokban, akik az első pillanatban még nem mertek hinni. A kételkedés és a csodálkozás helyébe lép a krisztusi béke. Vajon az én életemben is?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Néked Uram, hogy ma reggel is békére ébredhettem. Köszönöm az életet, hogy fájdalmak és betegségek nélkül, szabadon lélegezhetek, élhetek. Köszönöm, hogy őszinte szívvel szólhatok Hozzád, hogy meghallgatod szavaimat!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A húsvéti ünnepek befejeződtek Jeruzsálemben. Az ünnepre érkező zarándokok hazatértek. Az ünnep előtti napon Jézus meghalt, élete véget ért. Vasárnap reggel az asszonyok, akik a sírhoz mentek, még az Úr holttestét sem találták meg. A Jézus-esemény lezárult. Nincs értelme tovább maradni a városban, gondolja a két tanítvány, akik reményvesztetten indulnak haza, Emmauszba.

Esetük jól példázza, hogy milyen csalódást jelentett Jézus követőinek a nagypénteki szégyenteljes kereszthalál. S ebből a csüggedésből még az sem tudja felrázni őket, hogy az asszonyok azt állították, hogy Jézus él. Sőt miután egyes apostolok szintén üresnek találták a sírt, még ennek sem hisznek. Útközben, amikor találkoznak Jézussal, lángol ugyan a szívük, de mégsem jutnak el a felismerésre. A kenyértörés az az esemény, amely megnyitja szemüket, s új megvilágításba helyez minden korábban történtet. Amikor Jézus megtöri a kenyeret és odanyújtja az emmauszi tanítványoknak, ezt oly módon teszi, ahogy senki más. A megvilágosodás élménye, a felismerés öröme azonnal arra indítja őket, hogy örömüket megosszák másokkal, ezért visszasietnek az apostolokhoz Jeruzsálembe.

A Krisztussal való találkozás a szentáldozásban mindannyiunk számára lehetséges, hiszen az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. A szentáldozás engem is arra indít, hogy tanúságot tegyek Krisztus jelenlétéről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés

A húsvéti időben a feltámadt Jézussal való találkozások adják az evangéliumok alaptémáját. E találkozások azt bizonyítják, hogy lehetséges eljutni a hit látásmódjára, s ennek köszönhetően felismerhetővé válik Jézus. A mai evangéliumi történet kezdetén az üres sír mellett álló és sírdogáló Mária Magdolnáról van szó, aki az elbeszélés végén már nagy örömmel siet, hogy megvigye a feltámadás hírét a tanítványoknak. Mária Magdolna magatartását egészen rövid idő alatt változtatja meg a Feltámadottal való találkozás, amely a csalódott sírásból kimozdítva elvezeti őt a felismerésre és a hitre.

A találkozás első pillanataiban azonban ő is csak egy kertészt lát, de amikor az Úr nevén szólítja, megnyílik szeme és felismeri Jézust. Amíg a halottra emlékezik és a halottat keresi, addig szemét, értelmét homály takarja. A szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom útja és a könnyek útja e megszólítással véget ér, és ekkor kezdődik el számára a hit útja, a feltámadás hirdetésének útja, az öröm útja.

Ezt a látásmódot, a hit látásmódját kellene megtanulnom Mária Magdolnától, hogy felülemelkedhessek csalódottságaimon és Krisztus feltámadásának lelkes hirdetője legyek a világban. Ha ezekben az örömteli húsvéti napokban elindulok, hogy keressem az Urat, egészen biztos, hogy egyszer csak mellém lép, rám tekint és nevemen szólít.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, Uram, nem merem már ígérni, hogy megjobbítom életemet! Ha te nem segítesz, csak rosszat tudok tenni. Ha nem segítesz, még szeretni sem tudlak. Magamban semmit sem bízom, Jézusom. Bizalmatlan vagyok önmagam iránt, benned azonban bízom!

Néri Szent Fülöp

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.
Mt 28,8-15

Elmélkedés

Minden bizonytalanság ellenére egy dolog biztos: a sír, ahová Jézus holttestét tették, üres. Látják ezt Jézus ellenségei és barátai egyaránt. Látják az üres sírt az őrzéssel megbízott katonák, a sírhoz igyekvő jámbor asszonyok és a valamivel később odaérkező apostolok. S az üres sír látványa valamilyen magyarázatot követel minden szemlélőtől. Jézus tanítványainak ekkor kezd lassan eszükbe jutni, amit Mesterük saját haláláról és feltámadásáról előre megmondott. Értelmük nyiladozását, hitük felébredését segíti a Feltámadott számos megjelenése. Megértik, hogy a feltámadás örömhírét el kell mondaniuk mindenkinek.

Eközben a másik oldalon elindul az igazság meghamisítása, a katonák lefizetése. A feltámadás tagadása nem új keletű. Rögtön Jézus feltámadása napján egyesek kísérletet tesznek arra, hogy megakadályozzák az igazság örömhírének terjedését. Hamis dolgot találnak ki, s a katonák jó pénzért hajlandók belemenni a hazugságba. Ők a hazugság útjára léptek.

Közben a feltámadt Jézus elindul, hogy sorra találkozzon azokkal, akiket szeret, s akikben meg akarja erősíteni a hitet egy személyes találkozással. Vajon én melyik útra lépek? A hazugság útjára, hogy én is hamis tanú legyek s tagadjam a feltámadást? Vagy olyan útra, amelyen találkozhatok a halálból feltámadt Üdvözítővel, hogy én is a feltámadás hirdetője legyek. A mai evangéliumi történetből már csak az én állásfoglalásom hiányzik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1-9

Elmélkedés

Jelenések és találkozások

A feltámadt Krisztus megjelenéseiről és találkozásairól az asszonyokkal, az apostolokkal és a tanítványokkal mind a négy evangélium részletesen beszámol, valamint az Apostolok Cselekedetei is ezzel kezdődik. Egyszerű papként nem vállalkozok arra, hogy időbeli sorrendbe állítsam ezeket az eseményeket, ezt a szép feladatot meghagyom a szentírástudósoknak. A feladat igen bonyolult, főként, ha a jelenések pontos földrajzi helyét is meg akarják határozni.

Ehelyett inkább e jelenések és találkozások közös jellemzőit igyekszem összefoglalni a mai elmélkedésben, illetve az előttünk álló húsvéti vasárnapokon a feltámadásba vetett hit megszületésére próbálom ráirányítani az olvasók figyelmét. Mi derül ki a húsvéti beszámolókból?

Elsőként említsük meg azt, hogy a feltámadt Úrral való találkozások az emberek számára érzékelhető valóság rendjébe tartoznak, azaz látják őt azok, akiknek megjelenik, hallják szavát, akár testi kapcsolatba is léphetnek vele, azaz megérinthetik őt, gondoljunk csak a kételkedő Tamás apostolra. Még az is előfordul, hogy az apostolok szeme láttára eszik (vö. Lk 24,41-43). Az Úr tehát testben támadt fel, s ennek hangsúlyozása azon tévedések miatt fontos, melyek szerint Jézusnak csak a lelke támadt fel.

Másodszor arra érdemes figyelnünk, hogy bár a Feltámadott az emberek számára érzékelhető testben mutatkozik meg, jelenései mégis túlmutatnak az emberi világ valóságán, azaz megdicsőült testére már nem vonatkoznak ennek a világnak fizikai törvényei. A zárva tartott ajtók sem tudják megakadályozni, ott és akkor jelenik meg és tűnik el, amikor akar.

Harmadszorra azt tanítják a jelenések, hogy a feltámadt Krisztus azonos a keresztre feszítettel, azaz még megdicsőült testén is látszanak a keresztre feszítéskor szerzett sebei, és azonos azzal a Jézussal, akit korábban megismertek az apostolok és a tanítványok, valamint az emberek. Olyan cselekedeteket tesz, amelyek sajátosan őrá jellemzőek. Amikor például megtöri az emmauszi tanítványok szeme láttára a kenyeret, akkor ezt úgy teszi, ahogyan az utolsó vacsorán is tette (vö. Lk 24,30-31), s ennek hatására ismerik fel őt. Vagy azonosságának igazolására felhozhatjuk példaként, hogy nevén szólítja azokat, akiknek megjelenik, azaz életéből ismeri őket személyesen, gondoljunk csak például Mária Magdolnával való találkozására, aki e néven szólításkor ismeri fel őt (vö. Jn 20,16).

És ha már a felismerést említettük, negyedik közös elemként a hit látásmódjáról kell szót ejtenünk, mint a felismerés minden bizonnyal legfontosabb tényezőjéről. Erre jó példa a mai evangélium. Mária Magdolna futva visz hírt az üres sírról az apostoloknak: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” (Jn 20,2). Péter és János rögtön a sírhoz szaladnak, s amikor a szeretett tanítvány látja az otthagyott lepleket, hinni kezd. A szövegben így szerepel: „Látta mindezt, és hitt” (Jn 20,8). Vagy példaként hozhatjuk még azt is, amikor a Tamással való találkozáskor ezt mondja Jézus: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” (Jn 20,29).

Ötödik közös vonásként és mintegy befejezésként essen szó arról, hogy a Feltámadott küldetést ad. Azt a küldetést, hogy apostolai és tanítványai legyenek feltámadásának tanúi, hirdetői, s ők engedelmeskednek e kérésnek. Ennek köszönhetően kezd el terjedni a feltámadás örömhíre és csatlakoznak egyre többen az Egyházhoz, a Krisztusban és feltámadásában hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk az Úr jelenlétét, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Örömmel halljuk az apostolok tanúságtételét a veled való személyes találkozásról. Ők egykor láthattak téged megdicsőült testedben, s meggyőződhettek arról, hogy újra élsz. E tapasztalatok hitet ébresztettek bennük és elindították őket a tanúságtétel útján. Szólíts engem is nevemen! Engedd, hogy megérintselek! Add nekem is a hit ajándékát! Feltámadásodba vetett hitemet és irántad való szeretetemet azzal szeretném megmutatni, hogy az apostolokhoz hasonlóan én is bátran hirdetem feltámadásodat, amely az új élet, az örök élet forrása minden ember számára.