Battaplébánia

Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59

Elmélkedés

Jézus eucharisztikus beszédének utolsó részletét olvassuk az evangéliumban, amelyben testének nevezi az általa adott kenyeret és arra kér bennünket, hogy vegyük magunkhoz őt, együk az ő testét. Hogyan valósítjuk meg azt a gyakorlatban?

Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy ne csak kívülállóként szemléjük az Oltáriszentség titkát, hanem valóban részesedjünk Krisztus áldozatából és feltámadásából. A szentáldozáskor közösségre lépünk vele, ugyanakkor lelki közösség jön létre mindazok között, akik az egy kenyérből részesülnek. Ebben az értelemben Krisztus teste egységet teremtő és közösséget formáló szentség, amely itt a földön összekapcsolja az újszövetség népét, s amely mindenkit segít, hogy eljusson az örök életre.

Ha egy kicsit is megértjük az Oltáriszentség titkának mélységét, azt, hogy Jézus valóságosan jelen van az átváltoztatott kenyérben, akkor megértjük azt is, miként van jelen a feltámadt Krisztus a világban. Azt ígérte, hogy örökre köztünk marad, s jelenlétének többek között ezt a titokzatos módját választotta. Jelen van a testvéri közösségben, jelen van a Szentírás szavaiban, jelen van a szentségekben és jelen van az Eucharisztiában, hogy érezzük a belőle áradó szeretetet, halljuk igaz tanítását, éljünk a szentségek által közvetített kegyelemmel és legfőképpen: magunkhoz vegyük őt. Így lesz élete a miénk, s így újul meg őbenne a mi életünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség szellemét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem! Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nálad nélkül semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. De egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,44-51

Elmélkedés

A kenyérszaporításkor Jézus földi kenyeret adott az embereknek, amely a test tápláléka. Ezt követően pedig a mennyei kenyérről beszél, amely lelki táplálék az emberek számára. A hallgatóság elcsodálkozott, amikor Jézus kijelentette, hogy ő az örök élet kenyere és teste valóban táplálék, hiszen ekkor még nem tudhattak az Eucharisztia csodájáról. Az Úrnak a mai evangéliumban mondott szavai nagycsütörtökön valósultak meg első alkalommal. Azóta az általa mondottakat és tetteket megismételve minden szentmisével valóságosan megjelenik Krisztus az átváltoztatott kenyérben és a borban.

Az Oltáriszentséggel kapcsolatban kettős feladatunk van. Egyrészt hinnünk kell, hogy az Eucharisztia valóban Krisztus teste, másrészt táplálkoznunk kell ezzel a kenyérrel, amely az örök élet tápláléka számunkra. Ebből a kenyérből él és táplálkozik az Egyház s minden hívő, aki az Egyházhoz tartozik.

A szentmisében az átváltoztatást követően hitünk szent titkának nevezzük az Oltáriszentséget. Titokzatos már maga a történés, amikor a miséző szavára a kenyér az Úr testévé, a bor az ő vérévé változik át, de titokzatos a mi Urunk jelenléte is az átváltozott kenyérben és borban. Mindezt csak hittel tudjuk elfogadni, az emberi ész és értelem ugyanis korlátokba ütközik. Az átváltoztatásban az Egyház hite fogalmazódik meg, amely magába foglalja az én személyes meggyőződésemet is arról, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”
Jn 6,35-40

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítást követően Jézus hosszasan beszél a népnek az általa adott kenyérről. A hallgatóság az Isten által adott kenyérre, a mannára gondolt, ami a pusztai vándorlás során táplálékot jelentett az éhező népnek. A zsidók számára ez az egykori csoda meghatározó esemény volt, ezért gondolataikban keresték a kapcsolatot azzal a kenyérrel, amit Jézustól kaptak az előző napon.

Mi másként értjük Jézus szavait, hiszen a kenyérről mondott beszédének minden kijelentését már az Oltáriszentségre vonatkoztatjuk. A mai szakaszban az Úr a következőket mondja: „aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). Természetesen nem a földi táplálékra gondol, hanem a lelkiekre, és mi is az élő kenyérre gondolunk, az Eucharisztiára, Krisztus testére. Jézushoz menni azt jelenti, hogy hittel elfogadom őt, hittel befogadom őt, egyesülök vele. E lelki kapcsolat, lelki egyesülés a szentáldozásban jön létre. Az Oltáriszentségben Krisztus testének vétele mindig arra a szeretetre emlékeztet minket, amit az Úr vállalt értünk, s ami erősebb a halálnál. Krisztus szüntelenül találkozni akar velünk, hozzánk jön, s azt kéri, hogy mi hozzá menjünk. Önmagát, testét és vérét adja nekünk az átváltoztatott kenyérben és borban, amikor pedig magamhoz veszem őt, akkor önmagamat adom át neki teljesen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
Jn 6,30-35

Elmélkedés

A pusztai vándorlás idején az Istentől kapott mannakenyér az életet jelentette a választott népnek. Ha nem táplálta volna őket az Úr, éhen haltak volna. Isten pedig a manna-csoda révén megmutatja, hogy gondoskodik övéiről és övéi életéről.

Erre emlékeztette az embereket a Jézus által tett csodálatos kenyérszaporítás, de ez nem volt elég a nép számára és olyan újabb jelet követelnek, amely alapján hihetnek benne s amely igazolja, hogy ő a Messiás. Milyen szándék lehet a követelés hátterében? Ha jó szándékú volt a kérés, akkor valóban hinni akartak az emberek. Ha viszont rossz szándékkal kérték ezt, akkor csak próbára akarták tenni Jézust és abban bíztak, hogy nem tud csodát tenni és kudarcot vall. Talán ez utóbbi a valószínűbb, hiszen Jézus nem teljesíti a kérést. Ennek az lehet az oka, hogy Jézus nem a csodaváró emberi elvárásoknak akar megfelelni, hanem mindig az Atya akaratát teljesíti, valamint messiási kilétét még nem akarja felfedni teljesen.

Jézus tehát nem tesz újabb csodát, de tanítást ad az igazi mennyei kenyérről, amelyet az Atya ad az embereknek. Ez a kenyér ő maga, az ő valóságos teste, amelyet az Oltáriszentségben vehetünk magunkhoz, mint az élet kenyerét és az örök élet táplálékát. Az egykori manna előképe az élő kenyérnek, az Oltáriszentségnek. Ha Krisztus testével, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, akkor miénk lesz az örök élet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, a mi üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösség re. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
Jn 6,22-29

Elmélkedés

A kenyérszaporítás csodája érdekes reakciót vált ki az emberekből. Nem egyszerűen azokból, akik esetleg hallottak róla, hanem azokból, akik aktív részesei voltak a csodának és ehettek a Jézus által adott ételből. Az emberek keresni kezdik azt a személyt, aki nekik a kenyeret adta. Ezt a vágyat Jézus helyes irányba tereli azzal, hogy az őt kereső és megtaláló emberektől azt kéri, hogy mindig a mennyei Atya tetszését keressék és legfőbb szándékuk az örök élet elnyerése legyen.

A csodát követő keresés ténye rávilágít arra, hogy a lelki éhség nagyobb az emberben a testinél. Jézus küldetése éppen az, hogy olyan kenyeret adjon, amely a lelki éhséget csillapítja és az örök élet felé irányít. Az örök élet eledelét az Oltáriszentségben ismerhetjük fel, amely szentség megvalósítja a lelki kapcsolatot az Úr és Egyháza, Jézus és miköztünk.

A földi kenyérrel tett egykori csodához hasonlóan Krisztus az ő papjai által mindennap újabb csodát tesz, amikor az Oltáriszentségben önmagát adja a világnak, a benne hívőknek. Ez az eledel valóban maradandó és megmarad az örök életre. Ha egyszer megízleltük e szent, élő, átváltoztatott kenyeret, s megéreztük, hogy általa részesedünk Krisztus életében, akkor minden vágyunk az lesz, hogy ez az együttlét az örök életben folytatódjon. Keresem-e nap mint nap Krisztust, aki önmagát adja nekem az Oltáriszentségben?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el. Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk Téged. Add, hogy felismerhessünk Téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat. Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni Neked. Add, hogy tudjunk mindig leborulni Istenséged titka előtt.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi úton

Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben Tamás apostollal kapcsolatban nagypéntekre és Jézus sebeire utaltunk vissza, ma pedig az emmauszi tanítványok történetét hallgatva gondolatban érdemes visszapillantanunk a nagycsütörtöki eseményre, az utolsó vacsorára. A kételkedő Tamás apostol számára nem volt elegendő társainak beszámolója arról, hogy megjelent a feltámadt Jézus. Egy héttel később a sebhelyek, mint jelek segítették őt az Úr felismerésében. A Jeruzsálemből hazafelé, Emmauszba tartó két tanítvány számára sem volt elegendő, hogy hallhatták Jézus szavait az úton, nekik is szükségük volt egy jelre, ami megnyitotta látásukat. Ez a jel a kenyértörés volt. Jézus ugyanazt tette asztalukhoz leülve, amit az utolsó vacsorán is tett, megtörte a kenyeret.

Mély jelentésű a Jeruzsálemből Emmauszba indulás. A visszatérés jelképe. Évekkel korábban e helyről érkezett a két tanítvány, hogy Jézus követői legyenek. És most ide térnek vissza, mintha nem történt volna semmi, illetve ami történt Mesterükkel, az kudarcnak nevezhető. Sok reményt fűztek Jézushoz, de minden szertefoszlott halálával. Ők maguk mondják: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21). Az ő szemszögükből úgy tűnik, hogy tanítványi életük véget ért, vissza kell térniük oda, ahonnan elindultak. Életük ott folytatódik, ahol abbahagyták akkor, amikor Jézus nyomába szegődtek. Nem csak ők ketten gondolkoznak így, hanem az apostolok is. Gondoljunk, csak Péterre, akit a feltámadás után ismét ott találunk a Tibériás-tó partján. Ezt mondja apostoltársainak: „Megyek halászni.” A többiek pedig ezt válaszolják: „Mi is veled megyünk” (Jn 21,3). Mintegy három évvel korábban ezen a helyen találkoztak először Jézussal, itt szólította meg őket, e helyen hívta el őket a halászháló mellől, hogy emberhalászokká legyenek. És most ők újra itt vannak, visszatérnek eredeti mesterségükhöz, mert Jézus meghalt.

Az emmauszi két tanítvány számára fordulópontot jelent a kenyértörés. Felismerik az Urat és azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe. Csalódottan jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit ébredt bennük. Nem értették hivatásukat, de most már tudják, hogy a feltámadás tanúi és hirdetői lettek.

Az eltávolodás és újbóli közeledés az emmauszi tanítványok esetében a közösséghez való viszonyukban is megfigyelhető. Kezdetben ők is együtt vannak a tanítványokkal, velük együtt értesülnek arról, amit az asszonyok mondanak, aztán pedig elhagyják ezt a közösséget. A Feltámadottal való találkozás arra indítja őket, hogy visszatérjenek ehhez a közösséghez és elmondják a közösség többi tagjának élményüket.

Mit tanít nekünk a történet? Jézus Krisztus feltámadása óta a csalódottság, a kétségbeesés, a félelem, a kishitűség bűn, aminek nincs helye az életünkben. Mert amikor engedem, hogy ezek a negatív érzések felerősödjenek bennem és eluralkodjanak életemen, akkor eltávolodok Istentől, elszakítom magamat tőle, és ebben az értelemben bűnt követek el. Amikor beletörődötten elfogadok egy helyzetet, kényszerűen elfogadom a látszatot, amely ténynek mutatkozik számomra, vagy amikor úgy vélem, hogy már nem tudok változtatni semmit, akkor azon a bizonyos emmauszi úton járok, és ez az út távol visz az Istentől a szent helyektől, a kereszt titkától, a feltámadás eseményétől. Jézus olyan jelet mutat, amely visszafordít ezen az úton, hogy reménnyel a szívemben, bátran és lelkesen keressem Isten közelségét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.
Jn 6,16-21

Elmélkedés

Jézus közeledik a bárkában evező apostolokhoz, akik nagyon megijednek – olvastuk az evangéliumban. Természetesen nem Jézustól ijedtek meg, hanem attól, hogy a vízen jár, s teszi ezt könnyedén a háborgó hullámok tetején. Jézus néha különleges dolgokat tesz. A kánai menyegzőn a vizet borrá változtatja, parancsol a természet erőinek, lecsendesíti a vihart, meggyógyítja a betegeket, feltámasztja a halottakat. Csodái azt mutatják, hogy isteni hatalommal rendelkezik, mert ő az Isten Fia. A vízen járás eseményét nem a gyógyító, hanem a természeti csodák közé sorolhatjuk, de itt is Jézus istenségének bizonyítékáról van szó.

„Én vagyok, ne féljetek!” – mondja apostolainak az Úr, és ez a kijelentése erősebb hangsúlyt kap, ha a feltámadása utáni megjelenéseivel hozzuk párhuzamba, hiszen akkor ugyanezekkel a szavakkal bátorítja a félelmükben bezárkózókat. A háborgó tavon az okozta a tanítványok félelmét, hogy egyedül vannak, nincs velünk a Mester. Jézus kereszthalála után szintén az okozza csalódottságukat, hogy az Úr eltávozott körükből, úgy érzik magukra maradtak. A félelmet, csüggedést akarja eloszlatni a Feltámadott. Az Úr újbóli jelenléte egyúttal istenségét is bizonyítja, hiszen nem vonatkoznak rá a természet törvényei, azaz a zárt ajtók ellenére is képes megjelenni.

Jézus közelében nincs okom félelemre, hiszen szívemet örömmel és bátorsággal tölti el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Jn 6,1-15

Elmélkedés

Manapság, amikor az üzletek polcain százféle pékáru közül válogathatunk, kevésbé érezzük, hogy a kenyér Isten ajándéka. Amikor a régebbi időkben az emberek saját maguk vetették el a búzát a földbe és hétről-hétre megtapasztalták, hogy a termés mennyire ki van szolgáltatva az időjárás körülményeinek, jobban megbecsülték a kenyeret, s jobban tudták, hogy a termés Isten jóságától is függ. A kenyér persze napjainkban is ugyanúgy készül az aratástól a sütésig, mint évszázadokkal ezelőtt, csak nem látjuk közvetlenül azt a sok-sok emberi munkát, illetve azt az isteni áldást, amelynek köszönhetően asztalunkra kerül.

A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával Jézus ad kenyeret az embereknek, aki az utolsó vacsorán önmagát adta lelki kenyérként az Oltáriszentségben. Ajándék ez elsősorban a mennyei Atyának, hiszen az iránta való engedelmesség vezeti mindig Jézust. De ajándék ez az apostoloknak is, akik az utolsó vacsorán kapott parancs szerint Jézus távozása után a kenyértörésben találják meg közösségük alapját. Ugyanakkor ezt az ajándékot, saját testét az Oltáriszentségben Jézus mindannyiunknak is nyújtja, mégpedig úgy, mint az örök élet táplálékát. Olyan titok ez, amelyet nem kívülről kell szemlélnünk, hanem élni kell a lelki táplálkozás e nagy lehetőségével. A földi kenyér is és a lelki kenyér is Isten ajándéka számunkra, amely biztosítja földi és örök életünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettel legyünk azzal, amit Te ad nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.”
Jn 3,31-36

Elmélkedés

A mai napon Szent Józsefre, Jézus nevelőapjára, mint a munkások védőszentjére emlékezünk. Szent József mindennapi kétkezi munkával, az ácsmesterség gyakorlásával biztosította családja megélhetését. Egyszerű ember volt, akiről az evangéliumok csak nagyon keveset árulnak el. Olyan ember volt, aki a kezdetektől fogva ismerte az isteni titkokat és hallgatott az álmában kapott isteni útmutatásokra. Éppen az ő egyszerűsége, igaz vallásossága, Istennek való engedelmessége, csendes életmódja és szorgalmas munkája bizonyítja azt, hogy nem kell rendkívüli cselekedeteket végrehajtani ahhoz, hogy valaki tetszésre találjon Isten előtt. E tulajdonsága példaként szolgál a mai családapák számára, akik hűségesek házastársukhoz, fontosnak tartják a vallásos értékek átadását gyermekeiknek és csendes munkájukkal bizonyítják családjuk iránti szeretetüket. Példaképe azoknak a munkásoknak és dolgozóknak, akik nem csupán pénzkereseti forrást látnak a munkában, hanem saját személyiségük kibontakoztatásának és a teremtés művébe való bekapcsolódásnak a lehetőségét is észreveszik benne.

Az ügyeskedés, mások becsapása, az anyagi javak felelőtlen kezelése helyett válasszuk a becsületes munkát! Milyen jó volna, ha mindenki megtalálná örömét a szorgalommal és becsülettel végzett munkában, amely közelebb visz bennünket Istenhez, s kifejezi szeretetünket családunk iránt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.”
Jn 3,16-21

Elmélkedés

Első olvasásra úgy tűnhet, hogy a mai evangéliumi szakasz a Nikodémussal való párbeszéd része. Valójában az evangélista Jézus mondásaiból egy olyan beszédet formál, amely megvilágítja a beszélgetés témáját: a megváltás és a szeretet titkát, a kereszt titkát.

A hit Isten megismerésének útja. Isten megismerése során ráébredünk arra, hogy legfőbb tulajdonsága a szeretet, sőt ő a szeretet. János apostol írja mintegy vallomásszerűen: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (Jn 4,16). Isten szeretete akkor éri el tetőpontját, amikor az Atya elküldi Jézust, a Fiút a világba és ő feláldozza magát a kereszten. Bár bűneink miatt ítéletet és büntetést érdemelnénk, s bár oly sok rosszal bántjuk meg Istent, ő nem akar ránk örökké haragudni, hanem kész megbocsátani. Nem akar minket elítélni, hanem a legvégsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmentse az embert, megmentsen minket. Ha ennyire határtalan az isteni szeretet, akkor mi miért méricskélünk kicsinyesen, amikor e szeretet viszonzásáról vagy a felebaráti szeretetről van szó? Próbáljuk meg utánozni Isten nagylelkű szeretetét!

Ha valóban hiszünk a Jézus kereszthalálában és feltámadásában megmutatkozó isteni szeretetnek, akkor egy új távlat nyílik meg számunkra, a hit útja, amely a halálon és a feltámadáson keresztül az örök életre vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy Te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy Te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a Te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy Te vagy az állandó változásban az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van Benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.