Battaplébánia

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Mt 28,1-10

Elmélkedés

Húsvéti jelek

Szent Ágoston az Isten városa című művében a húsvéti eseményekkel kapcsolatban azt állítja, hogy három egészen hihetetlen dolog történt. Elsőként Jézus feltámadását és mennybemenetelét említi, mint emberileg felfoghatatlan, eseményt. Másodikként arról ír, hogy mennyire hihetetlen az, hogy emberek egyáltalán hittek ebben a két eseményben. Majd pedig harmadszorra azt fejtegeti, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy az apostolok igehirdetését, azaz a tanulatlan emberek tanítását hallgatva voltak emberek, akik hittek Jézus feltámadásában és mennybemenetelében. Szent Ágoston gondolatmenetét folytatva hozzátehetjük: mennyire hihetetlen, hogy 2000 évvel az események után is vannak emberek, akik hisznek abban, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból és feltámadását követően visszatért a mennybe. És bármennyire is ámulatba ejtő mindez, valóban igaz. Főleg, ha hozzátesszük azt is, hogy ezért az igazságért az évszázadok során hányan áldozták életüket, vállalták a vértanúságot. Ami ennyire hihetetlen, annak igaznak kell lennie.

Teljesen jogos, hogy az eseményekre magyarázatot és bizonyítékot keresünk. E vágyunkkal nem vagyunk egyedül. Jézus holttestének eltűnésére magyarázatot kerestek egykor a sír őrzésével megbízott katonák és a zsidó vallási vezetők. A másik oldalon állnak a temetéskor elmaradt balzsamozást vasárnap hajnalban elvégezni szándékozó asszonyok és az apostolok, valamint a tanítványok, de ők is ugyanerre a kérdésre keresik a választ. Mindenki azt szeretné tudni, hová tűnt a keresztről való levételt követően sziklasírba helyezett Jézus teste. Haláláról meggyőződtek, semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ennyi szenvedés és kínzás után meghalt. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy testét elhelyezték a sziklasírban. Hová tűnt mégis? Mi történhetett?

Magyarázat és bizonyíték helyett jeleket találunk. A legfontosabb jel maga az üres sír. És jel az elhengerített kő, a feltámadást hírül hozó angyal, a sírban maradt gyolcslepel. Az evangéliumok sajátos vonása, hogy a jeleknek célja van. Isten az emberek számára jeleket hagy hátra. A jeleknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Itt találkozunk egy érthetetlen, hihetetlen dologgal: ugyanazokat a jeleket, például az üres sírt látva a katonák nem hisznek, az asszonyok és később az apostolok viszont igen.

A húsvéti vigília szertartás az esztendő folyamán minden bizonnyal jelekben, jelképekben leggazdagabb liturgiánk. A szertartás kezdetén a sötétben fellobbanó tűzzel találkozunk. A világosság megtöri a sötétséget. A fény eloszlatja az ember félelmeit. A húsvéti gyertya lángja Krisztus feltámadását hirdeti, beragyogja a templomot, világosságra vezet minket. A szertartás második részeként Isten üzenetének jelével találkozunk. Összefoglalása ez az üdvtörténetnek, a teremtéstől kezdve a világ újjáteremtéséig Krisztus feltámadásában. Ezután találkozunk a víz jelével, amely a megújulást, az újjászületést jelenti. A keresztelés, illetve a keresztségi fogadalom megújítása egészen személyesen érint bennünket, hiszen ez már a mi személyes válaszunk Istennek, aki szólt hozzánk.

Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket. Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek. Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Krisztus feltámadása az újjászületés forrása számunkra. Hiszek-e a feltámadásban?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, indíts el engem az üres sír megtalálásának útján! Indíts el a feltámadásba vetett hit útján! Ébressz bennem hitet a jelek láttán! Erősítsd hitemet a tanúk és apostolok vallomása által! Tedd szilárddá hitemet a veled való találkozás alkalmával! Hiszem, hogy kereszthalálod bűneim bocsánatát érdemelte ki. Hiszem, hogy haláloddal és feltámadásoddal Isten üdvözítő terve teljesedett be. Alakítsa át életemet a feltámadásba vetett hit és tegyen engem is apostollá, a feltámadás hirdetőjévé!

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1–19,42

Elmélkedés

Nagypénteki csend

Nagypénteki gondolatainkban, elmélkedésünkben óvatosnak kell lennünk. Megvan bennünk ugyanis a hajlandóság, hogy Jézus kereszthalálát önmagában szemléljük és ennek következtében tragédiaként, negatív eseményként éljük meg. Szerencsésebb, ha az Úr keresztáldozatát úgy szemléljük, mint földi életének betetőzése, végső fejleménye, illetve a feltámadás fényében tekintjük.

A kereszthalál és a feltámadás időrendisége nyilvánvaló, a halál következik be először, aztán a feltámadás kis idő múlva. Ha csak az időbeli kapcsolatot nézzük, könnyen abba a hibába esünk, hogy túl kell lennünk a kereszten a feltámadás érdekében. A nagypénteket átvészeljük valahogy, talán a szigorú böjtöt is megtartjuk, amit az Egyház ajánl e napra, de jöjjön gyorsan a feltámadás szép húsvéti ünnepe! A lehető leggyorsabban szűnjön meg a világra és gondolatainkra boruló nagypénteki sötétség, hogy minél hamarabb örvendezhessünk annak, hogy Krisztus feltámadt és mi találkozhatunk vele. Felejtsük el az egész szörnyű és botrányos kereszthalált és koncentráljunk a feltámadásra! Ez a gondolkodásmód és sietős szándék azonban egy kicsiny, látszólag jelentéktelen dolgon megbukik: a feltámadt Krisztus testén látszanak a sebhelyek és éppen ezekről ismerhető fel, hogy ő az. A feltámadt Krisztussal való találkozások történeteiben az evangélisták azzal a szándékkal említik meg e sebeket, hogy senki ne gondolja azt, hogy a kereszthalál egy múltbéli esemény, amelyet elfelejthetünk, és most már csak a jelenre és a Feltámadott jelenlétére kell figyelnünk. A feltámadt Krisztus megmutatja sebhelyeit, hogy apostolai meggyőződhessenek arról, hogy valóban az ő Mesterük áll előttük, aki meghalt a kereszten.

A kereszthalál és a feltámadás között nem csupán időbeli kapcsolat van, hanem Jézus Krisztus személye köti össze a két eseményt. Ő halt meg a kereszten és ő támadt fel. Aki meghalt, az részesült a feltámadásban. Szent Pál apostol így fogalmazza meg ezt az igazságot a korintusiakhoz írt első levelében: „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint” (1Kor 15,3-4).

Az események másik összekötő kapcsa az Isten megdicsőítése. Jézus élete, halála és feltámadása megdicsőíti az Atyát, dicsőséget szerez Istennek. Hiába gondolják egyesek, hogy legyőzhetik Istent, mert szégyent vallanak. Nem a gonosz győz, hanem Isten. Nem győzedelmeskedik az emberi gonoszság és gyűlölet, még ha nagypénteken úgy is tűnik egy rövid időre, hanem Isten győzelme válik nyilvánvalóvá. Jézus tökéletes engedelmessége, a szenvedést és a halált is vállaló engedelmessége, dicsőséget szerez az Atyának, mert ennek köszönhetően valósul meg a megváltás isteni terve. A megdicsőülést azért is érdemes kiemelnünk, mert emberileg kudarcként értékelhető a kereszthalál. Hiába tanított csodálatos módon Jézus, hiába tett csodákat isteni erejével, hiába hittek benne oly sokan, az élete, a munkája kudarccal végződött. Azt is mondhatnák egyesek, hogy hiába volt vele Isten egész életében, a legfontosabb pillanatban mégis elhagyta és nem mentette meg a haláltól. Ha így gondolkozunk és így szemléljük a nagypénteki eseményt, csak erősödik bennünk a tudat, hogy a jó elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve a világon, mert az emberi rosszindulat és gyűlölet könyörtelenül elnyom minden jó kezdeményezést.
A kereszthalált és a feltámadást összeköti a csend. Abban a pillanatban, amikor Jézus kileheli lelkét, a világ elnémul. Isten Fia szenvedése, az ártatlan halála láttán az ember elnémul. Most emberi szó felesleges. Csendesedjünk el, hogy a feltámadás az öröm szavait adja ajkunkra harmadnapon.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített és feltámadt Urunk! Értünk szenvedtél, értünk haltál meg. Irántunk való szeretetből vállaltad a szenvedést és irántunk való szereteted nagy jele a kereszt. Utam a kereszthez vezet, amely szereteted bizonyítéka. Letérdelek, leborulok kereszted előtt, s némán szemlélem a megváltás titkát, a szeretet titkát, a halál titkát, az újjászületést és feltámadást rejtő titkot.

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
Jn 13,1-15

Elmélkedés

Egyetlen áldozat

Boldog Kalkuttai Teréz anyától származik a következő, papoknak szóló figyelmeztetés, felszólítás: „Úgy végezd ezt a szentmisét, mintha első szentmiséd volna! Úgy mutasd be, mintha utolsó szentmiséd volna! És úgy ünnepeld ezt a szentmisét, mintha életed egyetlen szentmiséje volna!” Istennek hála a papok többsége éveken, évtizedeken keresztül végzi szolgálatát, s mutatja be mindennap a szentmisét élete utolsó napjáig, s nem csupán egyetlen alkalommal pappá szentelése után. Az említett Teréz anyától származó jó tanács és kérés mégis igaz minden szentmisére, s jó, ha minden pap ilyen lelkülettel ünnepli az eucharisztiát, hogy az valóban Istennek tetsző szolgálat legyen és a hívek lelki épülését szolgálja.

Jézus nagycsütörtöki utolsó vacsoráját joggal tartjuk szentmisének, a szentmise mintájának. Ezen vacsora alkalmával a kenyeret az ő testeként, a bort az ő véreként adta apostolainak. Ez az első átváltoztatás, amely az Úr parancsának megfelelően a felszentelt papság által minden szentmisében megújul, megismétlődik, Krisztus áldozata jelenvalóvá válik. Az utolsó vacsora cselekedete Jézus számára az első, az utolsó és az egyetlen volt. Éppen annak érdekében rendelkezett úgy, hogy emlékezetére megismételjük, jelenvalóvá tegyük áldozatát, hogy az idők végezetéig részesüljenek a benne hívők a testévé és vérévé változtatott kenyérből és borból, mint az örök élet táplálékából.

Amikor Jézus egyetlen áldozatáról beszélünk, akkor nem szabad önmagában szemlélnünk az utolsó vacsorán végzett cselekedetét, hiszen az szorosan összetartozik az ő kereszthalálával, önmaga feláldozásával. Tulajdonképpen nem is beszélhetünk két áldozatról, az utolsó vacsora áldozatáról és a keresztáldozatról, mert olyan szoros egység van köztük. Jézus áldozata az Atyának való önfelajánlás. Miért szükséges az áldozat-jelleg kiemelése? Ha egy ember valakinek az életét igyekszik megmenteni, de ez az ő életébe kerül, akkor hősnek nevezzük. Ha valakinek kioltják az életét azért, mert ragaszkodott egy igazsághoz vagy hitéhez, és a halálos fenyegetések ellenére sem volt hajlandó megtagadni azt, akkor vértanúnak nevezzük. Ha pedig Isten hal meg az emberekért, akkor az valódi áldozat. Jézust ne nevezzük hősnek vagy vértanúnak, mert az ő önfeláldozása több ennél. Ha csak valóságos ember lett volna, akkor mondhatnánk, hogy hős volt, de mivel valóságos Isten is, helyesebb áldozatról beszélnünk. Cselekedete engesztelő áldozat, amelyet az Atya kér Fiától és a Fiú felajánl Atyjának. Megváltó áldozat, amelyben nekünk adja testét és értünk hal meg a kereszten.

Kezdő papként többször elkövettem azt a hibát az igehirdetés során, hogy pontatlanul fogalmaztam. Például így: „Az Oltáriszentségben az Úr a saját testét adja oda. Vagy: Jézus meghalt a kereszten.” Mennyire félrevezető ez a megfogalmazás! Mennyire személytelen. Mintha semmi közünk nem volna hozzá. Jézus meghozza áldozatát, az Atya elfogadja, és így kerek a történet. Ez egy tévedés. Valójában Jézus értünk hozza meg áldozatát, amelyet felajánl az Atyának, nekünk adja testét az Oltáriszentségben, értünk szenved és értünk hal meg a kereszten.

Amikor az elkövetkezendő napokban részt veszünk a nagycsütörtök esti szentmisén, a nagypénteki szertartáson, a húsvéti vigílián és a húsvétvasárnapi ünnepi szentmisén, ne érezzük magunkat kívülállónak! Úgy hallgassuk a felolvasott szentírási részeket, hogy azokban mi is benne vagyunk. Gondoljunk arra, hogy Krisztus értem halt meg, nekem adja önmagát az Oltáriszentségben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Kérdések százai forognak fejemben, amikor az utolsó vacsora asztalánál ülök. Alig fogom fel szavaid értelmét, alig értem cselekedeteid jelentését. Szolgaként hajolsz le, hogy megmosd az apostolok lábát és az én lábamat. Saját testedet és véredet adod a kenyérben és a borban az apostoloknak és adod nekem. Olyan dolgokat teszel, amit egyetlen más ember nem tesz. Isteni erőddel szembeszállhatnál azokkal, akik elfognak, elítélnek, bántalmaznak, de nem teszed, s én nem értem szelídséged. Meghalsz a kereszten, de előtte azokért imádkozol, akik megölnek, s én nem értem, miért kellett így meghalnod. Csak annyit sejtek most, hogy mindez értem történik. Talán harmadnap mindent megértek.

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!”
Mt 26,14-25

Elmélkedés

Talán mindannyian csalódtunk már emberekben. S bizonyára már mi is okoztunk csalódást másoknak. A szülők gyermekeikben csalódhatnak, ha azok hálátlanul viselkednek és semmibe veszik mindazt a szeretetet és gondoskodást, amit kaptak. A tanárok tanítványaikban csalódhatnak, ha nem fog rajtuk a nevelés. A házastársak pedig egymásban csalódhatnak, ha például egyikük megtagadja a hitvesi szeretetet. Minden csalódás mögött a szeretet visszautasítása, a szeretet elvetése húzódik meg.

Jézus is ilyen értelemben csalódott Júdásban, aki árulásával megtagadta az Úr szeretetét. A szeretet helyett inkább a pénzt, a gazdagságot választotta, s ezzel kizárta magát az üdvösségből. Aki egész életében a rosszat választotta, most beteljesíti választását.

Júdás árulása fordulópontot jelent az események sodrában. Az előzményekben arról van szó, hogy mindenki megtalálta a helyét, a szereplőkről kiderült, hogy melyik oldalon állnak, ki az, aki Jézus mellé áll s ki fordul szembe vele. Miközben a tanítványok Júdás kivételével Mesterükkel vannak, a háttérben elkezdődik a gonosz terv megvalósítása. Minden készen áll ahhoz, hogy elkezdődhessen Jézus elítélése.

Érdemes azonban észrevennünk, hogy nem csak az emberi szereplők irányítják az eseményeket. Minden Isten tervének megfelelően történik, amelyet néha talán nehéz felismernünk vagy megértenünk. Az isteni szeretet, akarat és szándék felismerése hitünket feltételezi.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, segíts, hogy helyesen tudjam beosztani az időmet! Add, hogy biztosan érezzem, mely ügyem nem tűr halasztást! Segíts, hogy mindig időt találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is! Kérlek, segíts, hogy minden esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra! Add meg, Uram, a kegyelmet, hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki segíteni, mintha Téged; hallgatnálak, és Neked segítenék!

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Jn 13,21-33. 36-38

Elmélkedés

Júdás árulása és Péter tagadásának megjövendöléséről olvashatunk a mai evangéliumban. Az árulás megjövendölése és Júdás távozása az utolsó vacsoráról azt követően történik, hogy Jézus megmossa tanítványai lábát. A szolgálat cselekedete a végsőkig ellentétben áll az árulás gaztettével. Az ellentétet János evangélista fokozza azzal, hogy Jézus maga nyújtja oda a falatot Júdásnak, amely szintén a szeretet jelének tekinthető. Júdás távozását a többi apostol nem érti, Jézus viszont ismeri szándékát, hiszen „jól tudta ő, hogy mi lakik az emberben.”

Júdás árulását és Péter tagadását egyaránt értelmezhetjük Jézussal való szembefordulásként, de mégsem említhetjük a kettőt egy lapon. Júdást belső gonoszsága és pénzéhsége vezérli, Péter pedig pillanatnyi gyávaságból, félelemből tagadja, hogy ismeri Jézust és az ő tanítványi köréhez tartozik. Júdás árulásából nincs visszaút, Péternek viszont lehetősége lesz Jézus feltámadása után újra megvallani szeretetét.

Jézus halálának közeledése döntési helyzetbe állít. Vajon a sötétség erői vagy az isteni kegyelem dolgozik bennem? Vajon csak lelkesen beszélek arról, hogy Jézusnak adom az életem vagy valóban kész vagyok erre? A cselekedeteim mögött húzódó szándékot jól ismeri az Úr. Az éjsötétben végzett tetteim indítéka mindig világos számára. A rossz szándék bárkit könnyen árulóvá tehet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Jn 12,1-11

Elmélkedés

A vendégszeretet szokásos formáját messze felülmúlja Mária (nem Jézus anyja, hanem Lázár és Márta testvére) cselekedete, amikor a házukba vendégként betérő Jézus lábát drága olajjal megkeni és hajával törli meg. Tettét ne értékeljük egyszerű hálaként azért, mert az Úr korábban feltámasztotta a halálból testvérét, Lázárt, hiszen ennél sokkal többről van szó. De pazarlásnak se tekintsük, ahogyan ezt az áruló Júdás gondolta. János evangélista, miként Szent Máté és Szent Márk is írásukban, így magyarázza az esetet: Mária tette Jézus temetésének előkészülete. Amit napokkal később nem tudnak megtenni, tudniillik, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét a sírba helyezés előtt, most Mária megteszi.

Mária és Júdás egymással ellentétes magatartása áll előttünk. Az egyik oldalon a nagylelkű szeretet, a másikon a szűkkeblű önzés áll. Mária az őszinte barátság és vendégszeretet jelét mutatja, míg Júdás hazug és alakoskodó, aki áruló lesz. Mária magatartása az igazi gondoskodás tanújele, míg Júdás valójában mit sem törődik a szegények gondjával. Mindketten jól ismerik Jézust, közeli kapcsolatban vannak vele. De a Mester baráti, illetve tanítványi köréhez való tartozás még nem jelent feltétlen biztosítékot, hogy jószívvel közeledjünk hozzá.

A nagyböjti idő azt a célt szolgálta, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz. Milyen szándékkal akarok a közelében lenni? Milyen érzések vannak szívemben iránta?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, te mindenütt jelen vagy. Jézus Krisztusom, Megváltóm, ki oly közel vagy hozzám szereteteddel, egész napi szétszórtságom után hazahozom hozzád a szívemet. Nálad vagyok otthon, Istenem és Atyám. A jóért, amelyet kegyelmeddel cselekedtem, hálát adok neked. Jóságos Istenem, te ajándékoztad azt nekem. A rosszért, amelyet elkövettem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, bocsánatodat kérem. Segíts, hogy jobb legyek!

Szalézi Szent Ferenc

Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek, Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján.
A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott:
Hozsanna Dávid fiának!
Áldott, aki az Úr nevében jön!
Hozsanna a magasságban!
Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.”
Mt 21,1-11

Elmélkedés

Az emberi szándék mögött

A virágvasárnapi szentmise sajátossága, hogy a szertartás ünnepélyes bevonulással és körmenettel kezdődik. Ennek során történik a barkaágak megáldása és ekkor olvassuk fel Jézus jeruzsálemi bevonulását (vö. Mt 21,1-11). Ezt követően az igeliturgiában az evangélium helyén Jézus szenvedéstörténete (passió) hangzik el énekelt vagy olvasott formában (vö. Mt 26,14 – 27,66).

Mai elmélkedésünk témája legyen a jeruzsálemi bevonulás. A zsidó szokásoknak megfelelően Jézus minden esztendőben legalább egy alkalommal elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy részt vegyen az ünnepen. Egy ilyen zarándoklaton vett részt például 12 éves korában, amikor az ünnep után a városban maradt, Mária és József napokig aggódva keresték, amíg meg nem találták a templomban az írástudók és tanítók között (vö. Lk 2,41-52). Nyilvános működése alatt többször is megjelenik a jeruzsálemi templomban, tanítja a népet és kiűzi a kereskedőket a szent helyről. Nem először érkezik tehát a városba, de mostani érkezése más, mint a korábbiak, hiszen ő tudja, hogy ez az utolsó bevonulása, kifelé már úgy jön, hogy keresztjét hordozza. A város közelében található Olajfák hegyénél megbízza két tanítványát, hogy a szomszédos faluból hozzanak számára egy szamarat, majd arra felülve érkezik a városba. E jelképes cselekedetet Máté evangélista szükségesnek tartja megmagyarázni, s benne a prófétai jövendölések beteljesedését látja, amelyek a Messiás eljövetelére vonatkoznak. Ezért idézi Izajás és Zakariás prófétákat, akik így jövendöltek: „Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, szelíden, szamárháton ülve, egy teherhordó állat csikóján” (Mt 21,5).

Az emberek felismerik a messiási idők jelét, s Jézust királyoknak kijáró tisztelettel fogadják, faágakkal integetnek, ruháikat terítik elé a föld porába és Dávid fiaként, azaz Messiásként köszöntik őt. Nehéz megítélnünk, hogy mennyire őszinte ez a lelkesedés. Az ünnepre készülvén a felfokozott várakozást a tömeghangulat könnyen a lelkesedés felé segíti. Nem feledkezhetünk el ugyanis arról, hogy ugyanezt az ünnepre érkező tömeget néhány nappal később a vallási vezetők könnyen szembefordítják Jézussal, akinek halálát még a mostani hozsannánál is hangosabban követelik Pilátustól. A nép, a tömeg könnyen befolyásolható. Pillanatok alatt képes tűzbe jönni és lelkesedni egy jó ügyért, de ugyanilyen hamar ébred benne a gyűlölet, a harag, ha valaki ezt akarja felkelteni benne.

A lelkesedés őszinteségére ugyan rákérdezhetünk 2000 év távlatából, de abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem törődött vele. Az ő fejében már más gondolatok jártak. Sem az éljenző néptömeg, sem Jézus tanítványai nem tudhatták akkor még, amit az Úr már tudott: ez az út számára a halálba vezet. És ő tudatosan vállalta ezt az utat. Eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon, elmeneküljön a városból. Korábban három alkalommal is beszélt tanítványainak és apostolainak arról, hogy Jeruzsálemben szenvedés és halál várja, de a mostani bevonuláskor ők nem is sejtik, hogy mindez most fog bekövetkezni. Jézus viszont tudta, hogy küldetése hamarosan befejeződik, és nem menekülhet el attól a végső feladattól, amit az Atya bízott rá, hiszen ez lesz az Atyának való engedelmesség végső jele az ő részéről.

Az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, de mindezek mögött észrevehető Isten akarata, aki élete feláldozását kéri Fiától.

Jó volna az előttünk álló nagyhét folyamán, a nagycsütörtöki utolsó vacsora eseményeiben, az elfogatás és az elítélés alkalmával, a szenvedés, a kereszthordozás és a kereszthalál során erre az isteni szándékra figyelnünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te mindannyiunkat arra hívsz, hogy legyünk veled életed utolsó napjaiban, óráiban, legyünk veled a szenvedésben. Nem csupán szemlélői szeretnénk lenni az eseményeknek, hanem csatlakozunk hozzád. Szereteted elfogadását akarjuk kifejezni azzal, hogy leülünk melléd az utolsó vacsora asztalához. Szeretetünket akarjuk kifejezni, amikor nagypénteken a szent kereszt előtt leborulunk. Szereteted győzelmének akarunk örvendezni, amikor virrasztva várjuk a feltámadás hajnalát.

Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt.
Jn 11,45-57

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról a fontos eseményről számol be János evangélista, hogy a főtanács elhatározza Jézus halálát. Látnunk kell, hogy nem csupán arról van szó, hogy maguk elé idézve ki akarják vizsgálni az esetet, hanem döntésükkel megelőlegezik a halálos ítéletet. Ha sikerül elfogniuk és a főtanács elé állítaniuk a nép előtt nagy tekintélynek örvendő Jézust, akkor ennek a vizsgálatnak előzetes szándékuk szerint egyetlen kimenetele lehet: Jézusnak meg kell halnia.

A beszámolóból úgy tűnik, hogy a Jézussal szemben ellenséges érzelmeket tápláló farizeusok számára Lázár feltámasztása az utolsó csepp volt a pohárban. Máskor is rosszallásukat fejezték ki a csodatettek alkalmával, főként, ha szombaton tette azokat Jézus, hiszen e csodák nem csupán a meggyógyítottakban eredményeztek hitet, hanem a szem- és fültanúk is hinni kezdtek Jézusban. A halott Lázár visszaszólítása az életre szintén olyan esemény, olyan erős cselekedet volt, amely Jézus isteni hatalmát igazolta és hitet ébresztett sokakban. Jézus megölésének szándéka ekkor már kimondottan is megfogalmazódik.

Miközben tehát az egyik oldalon a megváltásban megnyilvánuló isteni jóság a betetőzéséhez közeledik, a másik oldalon egyre inkább elhatalmasodik az emberi gonoszság és gyűlölet. A kettő a kereszten találkozik. Az Úr kereszthalála egyaránt feltárja Isten jóságát és az ember gonoszságát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez.

Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban.
Jn 10,31-42

Elmélkedés

Jézus nyilvános működése azzal kezdődik, hogy a Jordán folyónál Jánostól részesül a keresztségben. Erre az eseményre utal az evangélium befejező része. Ekkor kezdi el hirdetni tanítását a nép körében és ekkor kezdi csodatetteit. Most visszatér arra a helyre, ahonnan elindult. Amikor János arról ír ennél a résznél, hogy sokan hittek Jézusnak, akkor egyértelműen azt sugallja, hogy az Úr működése eredménnyel zárult. Az emberek hittel elfogadták tanítását, amelyet csodái megerősítettek. Tanítása az Atyától származik, s a csodákat is az Atya erejével viszi végbe. Éppen ez az, amit egyesek azonban nem képesek elfogadni, s káromkodással vádolva őt, megkövezésére készülnek. Az evangélium e szakasza tehát a Jézus működésére adott kétféle választ tárja elénk.

Kijelentései, szavai alapján egyesek nem hisznek Jézusban. De miért nem hisznek a tettei alapján? Hiszen cselekedetei arról tanúskodnak, hogy olyan rendkívüli hatalommal cselekszik, amelyre ember nem képes. Miért nem hisznek neki, hiszen láthatták a jócselekedeteket, amelyekkel a betegeket segítette? Ezeket egyébként a zsidók is elismerik, de gondolkodásukba nem fér bele az, hogy mindezt maga Isten teszi. Jézus legnagyobb jócselekedete az, hogy meghal értünk a kereszten. Hiszem-e, hogy ezt a megváltó tettet maga Isten hajtja végre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Előtted, Uram, bűnös és por vagyok: irgalmadból élek, neked köszönhetek mindent; alárendelem magam neked. Hagyom, hogy fájdalmaid és szenvedéseid teljesen átalakítsanak; teljes engedelmességben és akaratodhoz simulva hagyatkozom terád.

Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból.
Jn 8,51-59

Elmélkedés

A nagyböjt vége felé közeledve olyan részekkel találkozunk az evangéliumban, amelyekben fokozódik az ellentét Jézus és a nép vezetői között. Az ellentét oka az, hogy Jézus nyíltan beszél arról, hogy ő a mennyei Atya küldötte. A zsidók ezt nem tudják elfogadni és nehezményezik, hogy Istennek tartja magát. Bár Jézus rendkívüli erővel tanít, és olyan cselekedeteket hajt végre, amelyre ember soha nem volt képes, mégis továbbra is csak embernek tartják őt. Halálra ítélésekor éppen az lesz a vád ellene, hogy Istennek nevezte magát. Jézus könnyen elkerülhetné most az ellenkezést, később pedig a halálos ítéletet is, de ehhez meg kellene tagadnia önmagát, származását és küldetését.

Saját küldetése mellett az örök élet kérdése is előkerül Jézus beszédében. Egykori hallgatósága értetlenséget tanúsít, amikor Jézus az örök életről beszél. Tapasztalatuk csak a földi életről, annak kezdetéről, a születésről s végéről, a halálról voltak. Mindaz, ami az élet előtt és azon túl létezhet, azaz az örök élet és a feltámadás már nem fért bele gondolkozásuk földi keretébe. Jézus húsvéti feltámadása éppen e kereteket nyitja meg, kitárva egy új, örökké tartó élet lehetőségét. A halál nem az utolsó állomás lesz életünkben, hanem csupán átmenet az új életbe.

Ha hiszek az Úr feltámadásában, akkor bátran hihetek abban is, hogy a feltámadás által részesedni fogok az örök életben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Lelkem és egész bensőm, ébredj rá, mivel tartozik egész lényem az Úrnak. Valóban, Uram, azért, mert teremtettél és szeretetedért teljesen adósod vagyok. Mert megváltottál, teljesen neked tartozom. Mert olyan nagyot ígérsz nekem, teljesen adósod vagyok. Annál is többel tartozom szeretetedért, amennyivel több vagy nálam, akiért feláldoztad s akinek ígéred magadat.