Battaplébánia

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

A fiú és az atya találkozására csak a fiú készülhetett fel előre. Az apja nem tudhatta, hogy fia mikor jön haza vagy hogy egyáltalán hazatér-e valaha. A fiú viszont hazafelé tartva állandóan arra a pillanatra gondolt, amikor majd apjától bocsánatot fog kérni. Talán arra is felkészült, hogy apja eltaszítja és nem fogadja el bocsánatkérését. De bármennyire is próbált készülni a találkozásra, olyan fogadtatásban részesült, amire nem számított. Erre utal, hogy azzal is megelégedett volna, hogy a napszámosok közé befogadják.

Az apa nem számíthatott arra, hogy fia visszatér hozzá, de a fiú jötte mégsem érte váratlanul. Az atyja megbocsátására vágyó fiú még észre sem veszi apját, amikor ő már megpillantja és eléje siet. Ilyen megbocsátó szeretettel siet elénk az irgalomban gazdag Isten, ha a bűnbánat legkisebb jelét mutatjuk és elindulunk felé.

A példázat cselekményei a házhoz kötődnek. E házat hagyja el a fiatalabb fiú, ide kívánkozik vissza, amikor mindenét elpazarolta, és ebbe az atyai házba tér vissza. Neki mindig helye volt ebben a házban, akkor is, ha ez a hely egy időre üres maradt. Az idősebb testvér, akinek szintén helye van az atyai házban, a történet végén mégsem akar oda belépni, mert talán azt gondolta, hogy az ő helyét akarja elfoglalni öccse, akit nem is testvérének, hanem atyja fiának nevez. Vajon bement-e később az idősebb fiú a házba?

És én belépek-e az irgalmas Isten házába, ahol nekem is helyem van?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, nyisd fel szememet az imára és taníts engem imádkozni! Nyisd fel szememet, hogy a szenvedésben nem elviselhetetlen rosszat lássak, hanem lehetőséget az Istenhez való közeledésre. Vezess engem az ima és a szenvedés által a megtérés útján!

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.”
Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta.
Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés

A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatot az üdvösségtörténet hasonlataként értelmezhetjük. Isten, a gazda az emberekre bízta a földet, akik az ő küldötteit, a prófétákat sorban megölték. A végső időkben az Atya saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el, akinek a sorsa szintén a halál lett. Az Isten szándékával szembeszegülők, akiket a gyilkos szőlőmunkások jelképeznek, elveszítik az Isten országát. Egy olyan új nép fogja azt megkapni, akik elfogadják Istent életük Urának és engedelmeskednek neki. Isten országát azok nyerhetik el, akik ehhez az új közösséghez tartoznak.

A példabeszéd egy lehetséges választ szemléltet. Szembe lehet fordulni a gazda szolgáival. Sőt, szembe lehet fordulni a gazdával is. Igen, meg lehet azt tenni, hogy az ember kezébe veszi a dolgok irányítását. De mindennek vannak következményei, s talán éppen ezzel nem számoltak a szőlőmunkások. A történetet olvasván teljes esztelenségnek tűnik cselekedetük. Miért lenne a föld az övék, ha megölik az örököst? Ez teljes képtelenség. Vagy talán arra számítottak, hogy a gazda vég nélkül eltűri gonoszságukat? Talán abban reménykedtek, hogy elmarad a felelősségre vonás? Hogyan juthattak erre az elvakultságra?

A nagyböjti idő jó alkalom számomra, hogy megvizsgáljam Istennel való kapcsolatomat. Isten a gazda, én vagyok a szolga. Sok esztelenségtől megóv, ha tudom a szereposztást, s nem akarok Isten helyébe lépni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített és föltámadt Urunk! Taníts meg minket arra, hogyan küzdjük meg a mindennapi élet harcait, és így teljesebbé váljon életünk. Te türelmesen és alázatosan viseled az emberi élet terheit, miként kereszthalálod és szenvedésed kínjait. Segíts, hogy napi fájdalmainkat és konfliktusainkat, mint növekedésre kapott lehetőségeket fogadjuk, és így egyre hasonlóbbá váljunk Hozzád. Add, hogy türelmesen és bátran viseljük a szenvedéseket, bízva abban, hogy Te támogatsz.

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta el a farizeusoknak: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a gazdag kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, amely a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Lk 16,19-31

Elmélkedés

Az evangélium szerinti gazdag embernek mindene megvolt, ami ezen a világon boldoggá tehette, a szegény Lázárnak viszont csak a rosszból jutott. Haláluk után fordul a kocka, a gazdag a pokol szenvedéseire jut, Lázár pedig az örök boldogságra. A koldus Lázár nem egyszerűen szegénysége miatt jutott a mennybe, hanem a földi életben türelemmel viselt szenvedéseiért. A dúsgazdag ember sem egyszerűen azért jutott a kárhozatra, mert gazdag volt, hanem azért, mert vagyonából nem segítette a rászorulót, tehát elmulasztotta az irgalmasság gyakorlását.

A példabeszéd szereplői közül talán az „öt testvér” helyébe képzelhetjük el leginkább önmagunkat. Hiszen a történet elsősorban az evilágon maradottaknak, azaz nekünk szól. Nekünk kell döntenünk abban a kérdésben, hogy vajon melyik példát követjük. A dúsgazdagét, aki ugyan jól él itt a földön, de a túlvilágon gyötrelemben van része vagy Lázárét, aki a földi szegénység és nélkülözés után részesül a menny boldogságában.

Nagyböjti jófeltételeinkhez éppúgy hozzátartozik az irgalmasság, a szegények segítése, mint a böjt és az imádság. Ezek által szintén Istenhez fordulunk, csak éppen embertársainkon keresztül. A példabeszédből egyértelműen kiderül, hogy aki nem fordul szeretettel a nélkülözőhöz és irgalom nélkül elfordítja arcát tőle, az nem számíthat arra, hogy Isten irgalmasan fog őrá tekinteni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.

Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának, Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki.
Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés

Úton a nagyhét felé a liturgiában Szent Józseffel találkozunk, akiről viszonylag keveset árulnak el az evangéliumok. A Jézus gyermekségéről szóló részekből kiderül, hogy igaz ember volt és hallgatott az angyalok által hozott isteni üzenetekre. Aggodalmai és félelmei ellenére Isten utasítására magához veszi Máriát, és vele együtt Jézust is befogadja életébe. Nekünk is ilyen természetes egyszerűséggel kellene mindig magunkba fogadni Jézust. Nem kell tartanunk a vele való találkozástól, mert nem elítélni jön, hanem abban segít, hogy az igazzá válás biztos útján járjunk.

József engedelmeskedik az isteni üzenetnek. Ez egészen konkrétan abban nyilvánult meg, hogy életét szolgálattá, áldozattá tette és a megtestesülés titkát szolgálta. Önmagát, egész életét, munkáját a Szent Családnak szentelte. A család szeretetére szóló hivatását a Messiás gyermek szolgálatába állította, akit atyai gondoskodással szeretett.

Az éjszakai álomból tehát nem csupán hitvese hivatását tudja meg, hanem a saját feladatát is. Nekünk is észre kell vennünk, meg kell hallanunk Isten szavát, amelyet hivatásunkkal kapcsolatban intéz hozzánk, s életünket ennek fényében kell alakítanunk. Boldogok vagyunk, ha egész életünkkel Jézus Krisztust, az Isten Fiát szolgáljuk! Odafigyelek-e Isten útmutatásaira? Képes vagyok-e emberi akaratom háttérbe szorítására és Isten szándékainak elfogadására?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a Te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a Te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül Téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan Te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”
Mt 23,1-12

Elmélkedés

Kortársainak hamis, kétszínű, a látszatra törekvő vallásosságát leplezi le Jézus, aki az írástudók és farizeusok tanítását ugyan követendőnek tartja, de cselekedeteiket nem, mert azok ellenkeznek szavaikkal. Mindeközben nagyon kemény szavakat használ. De ugyanilyen határozottsággal szól hozzánk is, ha engedünk a kétszínűség kísértésének. Sokan, amikor felfedezik magukban e kétszínűséget, elhatározzák, hogy most aztán megmutatják Istennek, hogy tudnak igazán vallásosak lenni. Istennek tetszően fogok imádkozni és részt venni a misén – mondják. Vigyázat! Ezzel már megint az ember kerülhet a középpontba és nem Krisztus!

A kétszínűség, a farizeusi lelkület ellenszere az alázat. Ezt ajánlja nekünk Jézus nagyböjti utunkon. Az alázatos ember elkerüli az önhittséget, nem próbálja önmagát és értékeit felnagyítani, hanem mindig a szerénységre törekszik. Az alázatosság tehát először is azt jelenti, hogy más emberekkel való viszonyomban nem akarok mások fölé kerekedni. Az alázatosságnak egy komolyabb szintje az, amikor elismerem Isten előtti kicsinységemet, beismerem, hogy mindent Istennek köszönhetek. Az Isten előtti alázat bűnösségem beismerését jelenti. De még ennél is mélyebb értelmű Krisztus alázata, aki megváltásunk alázatos szolgája lett. Az ő alázatosságát utánozva Isten felé fordulok és kérem: Istenem, fordítsd felém arcodat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az embertársainkat, akik szegénységben élnek és halnak meg. Add meg nekik a mai napon a mi kezünk által mindennapi kenyerüket, és a mi megértő szeretetünk által adj nekik békét és örömet.

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Lk 6,36-38

Elmélkedés

Jézus szavai, amellyel az evangéliumban találkozunk, minden nap egy magasabb eszmény, egy tökéletesebb élet felé vezetnek minket. Egy új életstílus megvalósítására hív az Úr, amelyben nincs helye a haragnak vagy a gyűlöletnek. Itt nincs ellenség és ellenfél. Nincs szembenállás és ellenkezés a másik emberrel. Jézus azt kéri, hogy mindenkire, mint testvérre tekintsünk. „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36) – tanítja. Az Atya irgalma nem pillanatnyi fellángolás vagy egyszeri cselekedet, hanem folyamatos állapot, azaz ő mindig kész a megbocsátásra.

„Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek” (Lk 6,37) – teszi hozzá előző kéréséhez Jézus. Ennek hátterében az áll, hogy az Isten ítélete mindenkor igazságos, az emberi ítélkezés viszont igazságtalan lehet. Bár az ítélkezés Isten joga, s a végső időkben ez be is fog következni, mégis Jézus nem azért jön el világunkba, hogy elítéljen minket, hanem hogy megváltson. Ő lemond az ítélet jogáról annak érdekében, hogy az üdvösségünk szolgája lehessen. Mindezek után még inkább szembetűnő az ellentét Isten megváltó szándéka és az ember ítélkezése között. Pilátus a nép igazságtalan ítéletét mondja ki igazságtalan jogi formában Jézusról, az Istenről. Az emberekről mondott igazságtalan ítéleteimmel mindannyiszor Jézusra mondok halálos ítéletet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, hittel vallom, hogy te valóban Isten vagy, aki isteni hatalmadat oly sokszor kinyilvánítottad az embereknek. Taníts meg engem arra, hogy mindig őszinte bizalommal merjek hozzád fordulni, aki üdvösségemet és minden ember üdvösségét akarod. Ments meg engem életem viharaiban és vezess engem a biztos kikötőbe, a te országodba!

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
Mt 17,1-9

Elmélkedés

Felfelé nézünk

Fiatalokkal kirándulunk a Somló-hegyen. A hegy lábához érve nagy lendülettel indulunk felfelé gyalog, mert vonz minket a magasság. Amikor felérünk, nem kívánkozunk hamar lefelé, visszafelé indulni. Jó megpihenni, rácsodálkozni fentről a világra. Jó messze nézni, távolba s jövőbe látni, az eljövendőről elmélkedni, közelebb lenni az éghez. A kilátóból a horizontot figyelve a föld és az ég összeolvad, s bár a szemem mást parancsol, értelmem mégis megkülönbözteti, hogy mi van fent és mi van lent. Talán még gyerekkorunkban kezdtük el e megkülönböztetést, amikor pólyás gyermekként a kiságyból felnéztünk édesanyánkra. Minden jót, minden szeretetet, minden gondoskodást, minden biztonságot felülről, tőle vártunk, tőle kaptunk. E gyermeki lelkülettel tekintünk felnőttként is mindig az ég felé, minden jót, szeretetet, gondviselést, megbocsátást, üdvösséget Istentől várva. Mert idővel megtanultuk, hogy a lenti dolgok alantasak, a fentiek fenségesek, s csak a sátán törekszik összekeverni e két világot, hogy összezavarjon minket. A hegyen nem csak a tér különül el fentre és lentre, hanem azt érezzük, hogy titokzatos módon az idő is kettéválik mulandóra és örökkévalóra. Itt megfeledkezve hétköznapi gondjainkról és mulandó vágyainkról mintha jobban figyelnénk a maradandóra, az örökre, az el nem évülőre.

A második nagyböjti vasárnap negyedik kiválasztottként csatlakozunk Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz, hogy felmehessünk Jézussal a hegyre. Felmegyünk, mert fenséges dolgokat szeretnénk látni, az Úr isteni dicsőségét a színeváltozáskor. Szívünkben érezzük a vágyat, hogy minél többet együtt kellene lennünk Jézussal, s ez különösen is igaz a mostani nagyböjti időszakra. Mondjuk ki: jó vele lenni, jó a közelében lenni, jó, ha jelen van életünkben. Felmegyünk a hegyre, amely a hagyomány szerint a Tábor-hegy volt, s onnan felfelé nézünk, az örökkévalóra tekintünk, bepillantást nyerünk a mennyországba. Megértjük, hogy milyen dicsőség vár Jézusra szenvedését követően a feltámadás által, s mi vár ránk, ha Krisztussal élünk és halunk meg, amikor minket is feltámaszt az örök életre az Atya. Néha gyengülni érezzük feltámadásba vetett hitünket, néha a feltámadás reménye elhalványodik szívünkben. Az ilyen helyzetekben erőt ad nekünk az élmény, az Isten-látás élménye, amelyben csak egy hegyen, egy lelki magaslaton részesülhetünk.

A ma olvasott Máté szerinti változat ugyan nem tesz említést róla, de Lukács evangéliumában szerepel, hogy Jézus a hegyen Mózessel és Illés prófétával „az ő eltávozásáról beszélt, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni” (Lk 9,31). Az „eltávozás” alatt mindazokat az eseményeket kell értenünk, amelyek Jézussal történtek élete utolsó napjaiban, tehát szenvedésére és halálára kell gondolnunk. A mi Urunk tehát tudja, milyen sors vár rá, mit kell elszenvednie az emberi gonoszság és gyűlölet miatt. Lejön a hegyről és elindul Jeruzsálem felé, elindul a szenvedés útján, a kereszthalálhoz vezető úton. Elindul és végigmegy azon az úton, amelyet a mennyei Atya jelölt ki számára. Nem menekül el, nem keres könnyebb lehetőséget, nem akarja későbbre halasztani az eseményeket. Az Atyának való engedelmesség és az emberek iránti szeretet vezeti ezen az úton, a megváltás útján.

Az én számomra az a kérdés, hogy végigmegyek-e Jézussal ezen az úton? Felveszem-e életem keresztjét és a Krisztustól tanult türelemmel hordozom-e azt? Vállalom-e a gyengeség, a betegség, a szenvedés keresztjét? Milyen lelkülettel viselem azokat a bántalmazásokat és üldözéseket, amelyek hitem miatt érnek? Ha hűséges maradok Krisztushoz a szenvedésben, abban a dicsőségben fogok részesülni, amelyben ő részesült a feltámadásban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad számunkra, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Hallottátok a (régi) parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig ezt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket! Imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszakra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!”
Mt 5,43-48

Elmélkedés

Jézus szeretet-parancsa akkor éri el a csúcspontját, amikor azt mondja, hogy túl az Isten iránti és az emberek iránti szereteten, még az ellenségeinket is szeretnünk kell. Nem reménytelen elképzelés ez a részéről, hanem egy olyan stratégia, amely lemond az erőszakról és a bosszúról, s hisz abban, hogy a jóval, mint erkölcsi erővel le lehet győzni a rosszat. A bántalmak és az üldözések türelmes elviselése ugyanis egy idő után zavarba ejti azokat, akik azt vélik, hogy erőszakos eszközökkel el lehet törölni a vallásosságot. Az ellenség szeretete olyan tanúságtétel, amely a világ számára, a nem hívők számára teljesen érthetetlen, de mégis Isten szeretetéről tanúskodik. Ezt bizonyítja az Egyház vértanúinak példája, akik meg tudtak bocsátani bántalmazóiknak, Jézusért képesek voltak elviselni a legszörnyűbb szenvedéseket és a halált is, s akiknek tanúságtétele sokakat erősített meg a Jézus melletti hűséges kitartásban.

A szeretet gyakorlásában nem lehetünk személyválogatók, miként Isten sem az, hanem mindenkinek felkínálja kegyelmét. Törekedjünk a tökéletességre a szeretet gyakorlásában mindenki iránt! Egyedül ezzel tudjuk legyőzni a rosszat. Szeretettel, amely nem marad érzelem, hanem képes jót tenni mindenkivel. Felejtsük el a bosszút, a megtorlást, a rosszindulatot! Törekedjünk a tökéletes szeretet elérésére!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Szívünk nemes szándékával keresünk téged, mert evangéliumodban felismertük az örök élet tanítását. Az evangélium szerint élve akarunk követni téged, mert egyedül a te tanításod és személyed követésre méltó. Nem adjuk életünket látszat-igazságok szolgálatára, hanem evangéliumod teljes igazságát, mint igazi örömhírt akarjuk hirdetni azoknak, akik tévedéseik után életünk értelmét keresik. Ismerjék fel ők is, hogy te vezetsz bennünket az örök üdvösségre!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: „Ne ölj!” Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak azután térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat! Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.
Mt 5,20-26

Elmélkedés

Jézus korában a farizeusok számítottak a leginkább vallásos csoportnak. A nép körében arról voltak ismertek, hogy a vallási törvényeket a legmesszebbmenőkig megtartják. Bár az emberek tisztelték őket emiatt, Jézus mégsem volt elégedett vallásos magatartásukkal, mert sokszor csak a parancsok külső megtartására törekedtek, s nem állt szívükhöz közel azok tartalma. Jézus rögtön észrevette, hogy inkább keresték az emberek tetszését, mint Istenét. Jézus azt szeretné, hogy e látszat-vallásosságot felülmúlja az ő tanítványainak a vallásos magatartása. Az ő követői ne csupán a külső cselekedetekre figyeljenek, hanem gondolataikra és szívük szándékára is. Az igazi vallásosság mozgatórugója csak az Isten iránti őszinte szeretet lehet.

Mivel tudjuk felülmúlni a farizeusi törvénytiszteletet? Mi az a többlet, amely Isten előtt igazzá tesz minket? Mi az, ami nem hiányozhat belőlünk, ha a mennyek országába akarunk jutni? Az evangéliumban felsorolt példák a testvéri szeretetre és az irgalmasságra irányítják figyelmünket, mint olyan értékekre, amelyek élettel töltik meg embertársainkkal és Istennel való kapcsolatunkat. A szeretet hiánya és a harag megmérgezi az emberekhez való viszonyunkat. A megbocsátás hiánya pedig megakadályozza, hogy Isten elé álljunk, aki azt várja tőlünk, hogy legyünk irgalmasok másokhoz, ahogyan ő irgalmat gyakorol velünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, beismerem, hogy oly sokszor ítélkezem mások felett. Bosszút akarva olykor szinte köveket ragadnék, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. Az irgalmasság hangját sokszor elnyomja szívemben a kegyetlen, szívtelen ítélkezés. Jézusom, te egészen másként tekintesz a bűnösre. Te feltétel nélkül bocsátasz meg mindenkinek, nekem is. Ezt a feltétel nélküli megbocsátást szeretném megtanulni Tőled, s gyakorolni embertársaim felé.

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Kérjetek, és adnak nektek; keressetek, és találtok; zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap; aki keres, az talál; aki zörget, annak ajtót nyitnak. Kicsoda az közületek, aki fiának követ ad, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad kígyót neki? Ha tehát ti – bár rosszak vagytok – tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább jót ad a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik őt. Amit tehát akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez ugyanis a mózesi törvény és a próféták tanítása.”
Mt 7,7-12

Elmélkedés

Az ima és az Istenhez intézett kérések hatásáról és hatékonyságáról beszél Jézus. E részlet mintegy kiegészíti a Miatyánk megtanításáról szóló szakaszt, amiről kedden olvastunk. Egyszerű szavakat használ: „Kérjetek és adnak nektek” (Mt 7,7).

Könnyen azt gondolhatnánk ez alapján, hogy a mi imánktól vagy annak minőségétől, esetleg mennyiségétől függ a kérések teljesítése, de nem erről van szó. Imáink és kéréseink hatása nem rajtunk múlik, hanem az Isten jóságától függ. Nem azért teljesülnek kéréseink, mert jól imádkozunk, hanem azért, mert az Atya jóságos hozzánk. Ezt világítja meg Jézus példázata az apáról, aki gyermekeinek mindig jót ad. Isten nem érdemünk miatt, hanem önmaga jóságából és szeretetéből fakadóan ad nekünk minden jót, ami lelkünk javára szolgál.

„Kérjetek, és adnak nektek” – mondja Jézus. A nagyböjti időben e szavakat arra is vonatkoztatjuk, hogy ha Isten irgalmát kérjük, akkor azt meg fogjuk kapni. Az Egyháznak szüntelenül hirdetnie kell az isteni irgalmasságot, hogy az emberek tudatában és emlékezetében állandóan ott legyen az irgalmas Isten arca. Az irgalom új lehetőséget nyit számunkra és reményt ad, amely megvéd a kétségbeeséstől. Van kiút a bűnös élet állapotából, van lehetőség arra, hogy új életet kezdjünk. Fedezzük fel Isten irgalmát és kérjük bocsánatát vétkeinkért!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, Istenem, mikor találom meg végre nyugalmamat? Nagyon vágyódik lelkem tehozzád! De erős leszek, s türelmesen várom azt az órát, melyen isteni Megváltóm az örök üdvösségre hív. Addig csak az lesz a gondom, hogy neki tetszően éljek, s szent akaratát teljesítsem.