Battaplébánia

Abban az időben: Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki.
Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!”
Mt 3,13-17

Elmélkedés

A hit elfogadása

A mai napon Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük. Mivel csupán néhány nappal vagyunk Jézus születésének karácsonyi ünnepe után, s mivel napjainkban általában születésük után rövid idővel szokták a gyermekeket megkeresztelni, sokan gondolják azt, hogy Jézust is kisded korában keresztelték meg. El kell oszlatnunk ezt a tévedést, hiszen a mi Urunk mintegy harminc esztendős lehetett, amikor megkeresztelkedett, tehát már felnőtt volt, s ezzel az eseménnyel kezdte meg nyilvános működését a nép körében.

Máté evangélista meglehetősen tömören, a lényegre összpontosítva írja le az eseményt. Elbeszéléséből megtudjuk, hogy Jézus elment Keresztelő Jánoshoz, aki a Jordán folyóban keresztelt. János értetlenül fogadja az Úr szándékát, de megkereszteli őt. Ekkor történik, hogy a megnyíló égből a Szentlélek ereszkedik Jézusra és a mennyei Atya kinyilvánítja, hogy Jézus az ő szeretett Fia.

Az ünnep alkalmat ad arra, hogy a keresztség szentségéről és annak jelentőségéről elmélkedjünk. Az elmúlt nyáron egy család hívott meg látogatóba. Beszélgetésünk során szóba került, hogy a két nagyobb gyermeket a mi templomunkban keresztelték meg, s mennyire emlékezetes volt a család számára. Eközben a harmadik gyermek, a legkisebb kissé kedvetlenné vált, s ennek oka hamar kiderült. Bár már közel 10 esztendős, ő nincs megkeresztelve. Nem a szülők szándékos vagy vétkes mulasztásáról volt szó ez esetben, csupán arról, hogy sok tragédia érte a családot, a három gyermek édesapja egy váratlan tüdőembólia következtében fiatalon meghalt, s valahogy elmaradt a keresztelés. Ismervén a család vallásosságát rögtön felvetettem, hogy ha a kislány kéri, kereszteljük meg őt. Ebben a pillanatban mintha kicserélték volna, olyan öröm sugárzott róla, amit ritkán látunk. A testvérei és a többi családtag is azonnal lelkesedni kezdett. Örömük csak akkor volt nagyobb, amikor kis idő múlva, a vasárnapi szentmise keretében megtörtént a keresztelés. Sugárzó arccal tett hitvallást, s amikor fejére öntöttem a vizet én magam is éreztem a kegyelmet, hogy a jó Isten valóban gyermekévé fogadja őt, s azt is, hogy a mennyből édesapja ránk mosolyog. Emlékszem, nyáridő lévén sok kiránduló és szabadságát éppen ott töltő ember vett részt a helyiek mellett a szentmisén és mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta a hitvallást. Senki nem bosszankodott, hogy pár perccel hosszabb volt a szentmise, hanem valóban a hit ünnepe volt mindenki számára a Hit évében.

Tudatosan említem a közösség részvételét. A húsvéti vigília szertartás keretében kiszolgáltatott keresztségen kívül más alkalmakkor a plébánia hívei ritkán vesznek részt keresztelésen, mert általában családi körben történik a szertartás, esetleg több gyermek keresztelése esetén több család részvételével. A keresztség szűk családi körben történő kiszolgáltatása miatt háttérbe szorul az a több évszázados hagyomány, amely szerint a keresztség alkalmával a hívő közösség tagjává fogadja az újonnan megkereszteltet. Ne feledkezzünk el arról, hogy a hitvallás hordozója és átadója az Egyház közössége, ezt fogadja el a keresztelendő személy, amikor megvallja hitét. Jó volna minél több esetben visszatérni ehhez a gyakorlathoz, amelynek jelképes szerepe van. Azért is hasznos volna ez, mert minden ilyen esemény, azaz a keresztségben a hit elfogadása, magát a közösséget is megerősíti hitében azáltal, hogy az ilyen alkalmakkor megtapasztalják a közösség növekedését, gyarapodását. Ugyanakkor a közösség tagjaiban tudatosul, hogy nekik is segíteniük kell a megkeresztelt személyt a hit útján való haladásban úgy, hogy keresztény életükkel példát mutatnak számára a későbbiekben. A személyes hit és a közösség hite így kapcsolódik össze, mert mindannyian egy Atyának lettünk a gyermekei.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! A te gyermekeid vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy szeretett gyermekednek nevezz bennünket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Isten Fia, Jézus Krisztus, akihez hasonlóvá válunk a keresztség által! Te földi életed során mindig engedelmeskedtél Atyádnak. Taníts minket az alázatra és az engedelmességre! Szentlélek Isten! Te megszenteled minden megkeresztelt ember életét. Adj erőt, hogy hitünket megtartsuk és megvalljuk! Segíts minket, hogy a hit útján haladjunk!

Jézus egy alkalommal tanítványaival Júdea földjére ment. Ott tartózkodott velük, és keresztelt. János is keresztelt Enonban, Szálim közelében: ott ugyanis sok víz volt. Az emberek odamentek, és megkeresztelkedtek. Mindez János bebörtönzése előtt történt. Vita támadt ekkor a tisztulási szertartásról János tanítványai és egy zsidó között, ezért Jánoshoz mentek. „Mester – mondták neki –, aki nálad volt a Jordánon túl, és akiről tanúságot tettél, most szintén keresztel, és mindenki hozzá tódul.”
János így válaszolt: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta. Ti magatok vagytok tanúim, hogy megmondtam: Én nem vagyok a Messiás, hanem csak az ő előfutára. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja csak ott áll a vőlegény mellett, hallgatja szavát, és szívből örül neki. Ezzel most az én örömöm is teljes. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.”
Jn 3,22-30

Elmélkedés

Keresztelő János egy talányos mondattal kezdi válaszát a kereszteléssel kapcsolatos vitában feltett kérdésre: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta” (Jn 3,27). Vajon kire vonatkozik kijelentése? Önmagára vagy Jézusra, vagy talán mindkettőjükre? Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Keresztelő magára gondolt, hiszen küldetését Istentől kapta, s ennek mindig tudatában volt. Ugyanakkor gondolhatott Jézusra is, aki a mennyei Atyától kapta hatalmát. Ezt erősíti az, hogy Jézus nyilvános fellépésével János a háttérbe húzódik. Küldetése befejeződött, tisztában van vele, hogy neki, az előfutárnak kisebbednie, a Messiásnak, Jézusnak pedig növekednie kell, s engedi, hogy tanítványai az ő nyomába szegődjenek.

De térjünk vissza János kijelentéséhez: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta.” Vizsgáljuk meg más szempontból e szavakat! Nem szeretnék részletesen foglalkozni a tulajdonszerzés jogi lehetőségeivel, csupán egy kis elgondolkozásra ösztönzök mindenkit. Mi az, ami a miénk? Mit mondhatunk a magunkénak? Mit tarthatunk a saját tulajdonunknak? Mindazt, amit megszereztünk, még ha becsületesen megdolgoztunk és keményen megküzdöttünk érte, könnyen elveszíthetjük. Az örök életre pedig biztosan nem vihetjük magunkkal. Mert a halál mindent elvesz tőlünk. Akkor mi az, ami valóban a miénk? És mit kapunk Istentől?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.

Abban az időben, amikor Jézus az egyik városban tartózkodott, talált ott egy leprával borított férfit. Mihelyt a leprás meglátta Jézust, arcra borult előtte, és kérlelte: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre azonnal elhagyta őt a lepra. Jézus meghagyta neki, hogy senkinek se szóljon. „Menj inkább – mondta –, mutasd meg magadat a papnak, és gyógyulásodnak bizonyságául ajánld fel tisztulásodért az áldozatot, amint Mózes rendelte!” A gyógyítás híre mégis egyre jobban elterjedt. A nép nagy tömegben tódult Jézushoz, hogy hallgassa, és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább egy magányos helyre vonult vissza, hogy imádkozzék.
Lk 5,12-16

Elmélkedés

Az evangéliumi történetben a gyógyulni vágyó leprás ember azt kéri Jézustól, hogy múljon el betegsége. Mit is kérhetne mást? Mi más vágya lehetne, mint hogy megszabaduljon attól a betegségtől, ami kiközösítetté teszi? Úgy szeretne élni, mint a többi ember, de betegsége megakadályozza ebben. Tudnunk kell, hogy a betegség további terjedésének megakadályozása miatt a zsidó törvények teljes különélést írtak elő a leprások számára, semmilyen módon nem érintkezhettek az egészségesekkel.

Amikor a történetben szereplő leprás Jézushoz fordul segítségért, kérésével egyúttal kifejezi, hogy hisz abban, hogy Jézus képes őt meggyógyítani. Bizonyára hallott már csodás gyógyításairól vagy találkozhatott olyanokkal, akik neki köszönhetően nyerték vissza egészségüket. A leprás tehát szeretné, ha elmúlna betegsége, s ezzel megszűnne kitaszított és kiszolgáltatott helyzete. Kérése mégsem válik követeléssé, hiszen Jézus akaratától teszi függővé gyógyulását. Nem meglepő, hogy ez az ember gyógyulását, megtisztulását követően a kifejezett tiltás ellenére is híreszteli a vele történteket, hiszen gyógyulása egészen megváltoztatja életét. Ha Jézustól kérjük lelkünk gyógyulását, igazi újjászületés lesz számunkra bűneink bocsánata. A mi Urunk velünk is tud csodát tenni, testünket-lelkünket egyaránt képes meggyógyítani.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, add, hogy az időt úgy használjam fel, hogy értékes legyen földi és örök életem számára. Óvj meg mindnyájunkat ebben az újesztendőben minden bajtól, és a napok, hónapok múlásával közelebb kerüljünk Atyai szívedhez. Szűz Mária, Isten Anyja, légy pártfogóm szent Fiadnál.

Abban az időben Jézus a (Szent)lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla. Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett.
Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindnyájan igazat adtak neki, de meglepődtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak.
Lk 4,14-22a

Elmélkedés

A Szentírást, főként az evangéliumokat olvasva gyakran találkozunk olyan történetekkel és példabeszédekkel, amelyek hasonlítanak egy-egy élethelyzetünkre. Mintha csak rólunk szólna néhány jézusi beszéd, oly könnyen felismerhetjük magunkat a szereplőkben. Természetesen nem szívesen azonosulunk a negatív szereplőkkel, bár kétségtelen, hogy a rossz tulajdonságok bennünk is megvannak. Nem akarjuk magunkat bűntelennek beállítani, de csak nehezen tudnánk azonosulni a kételkedőkkel vagy azokkal, akik állandóan belekötnek Jézus szavaiba. Inkább a Jézusra figyelők, s az ő jótéteményeiben részesülők állnak közelebb a szívünkhöz, az ő szerepük már jobban elfogadható számunkra.

A mai evangélium szerint, amikor Jézus felolvas a Szentírásból a názáreti zsinagógában, ő is magára ismer a prófétai jövendölésben. A felolvasást követő magyarázatában egyértelműen hallgatói tudtára adja, hogy az ő személyében beteljesedtek a felolvasott szavak. Hasonlót mi soha nem mondhatunk el magunkról, de mindenképpen érdemes úgy olvasnunk a Bibliát, hogy az egyes jelenetek szereplői helyébe képzeljük magunkat, mert így sok hasznos tanácsot kapunk mindennapi élethelyzeteinkre. Ha ilyen módszerrel olvassuk az evangéliumokat, hirtelen élővé változnak a szövegek. Próbáljuk csak ki! Meg fogunk lepődni azon, hogy e szövegek valóban rólunk szólnak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, szívem mélyén visszhangzik a mennyei Atya tanúságtétele rólad, hogy te Isten Fia vagy. Hittel fogadom el ezt az isteni kinyilatkoztatást és hittel vallom, hogy te vagy az Isten Fia, aki magad is kísértést szenvedtél és vállaltad a kereszthalált a mi üdvösségünkért. Szenvedésedben, halálodban és dicsőséges feltámadásodban is megmutatkozott, hogy Isten Fia vagy. Segíts engem, hogy hozzád hasonlóan egész életemben engedelmesen teljesítsem az Atya akaratát!

Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.
Mk 6,45-52

Elmélkedés

Jézus életének egyik legérdekesebb csodájáról olvasunk a mai napon. Az Úr a vízen jár, a víz tetején. Mégpedig úgy, hogy nem süllyed el. Miért nem merül el? Fürödtünk már tóban vagy folyóban, a szerencsésebbek talán tengerben is, de azt tapasztaltuk, hogy az ember bizony elsüllyed, ilyen a gravitáció. Ha a víznek olyan magas a sótartalma, mint például a Holt-tengernek, akkor ugyan nem merül el az ember, hanem a víz tetején lebeg, de mégsem emelkedhet ki teljesen a vízből, hogy felegyenesedve annak tetején járjon. Az ember süllyed, Jézus viszont nem. Az okot keresve beindul a fantáziánk és megpróbálunk ésszerű, lehetőleg tudományos magyarázatot keresni. De nem találunk. Itt nincs semmi illúzió, ez nem bűvész trükk. Jézus jár a víz tetején. Ez egy csoda.

Az evangélista azt is leírja, hogy amikor a csónakban evező tanítványok meglátták Jézust a víz tetején járni, megrémültek. Mármint nem Jézustól ijedtek meg, hiszen ekkor még fel sem ismerték, hogy ő az, hanem magától a látványtól: valaki jár a víz tetején a viharos tengeren. Félelmük eloszlatására Jézus így szól hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek” (Mk 6,50). Ugyanezzel a bátorítással találkozunk akkor is, amikor a feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak, s először azt hiszik, hogy kísértetet látnak.

A vízen járás azt mutatja, hogy Jézusra – ha úgy akarja – nem vonatkoznak a fizikai törvények. Az ember elsüllyed a vízben, Isten viszont nem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Erősítsd bennem a hitet és a bizalmat, hogy elinduljak az általad javasolt úton, az igazi boldogság útján. Te nem csupán földi boldogságot ígérsz, hanem az örök boldogságra akarsz elvezetni minden embert. Segíts megértenem, hogy benned találhatom meg a boldogság forrását.

Egy alkalommal Jézus nagy tömeget látott maga előtt. Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért sok mindenre kezdte őket tanítani. Későre járt már az idő, amikor odaléptek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „A vidék elhagyatott, az idő is eljárt. Bocsásd el őket, hogy a környékbeli tanyákra és falvakba mehessenek, és ennivalót vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok megjegyezték: „Talán menjünk kenyeret venni kétszáz dénárért, hogy elláthassuk őket?” Erre Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek csak körül!” Körülnéztek, és jelentették: „Öt kenyerünk és két halunk.” Ekkor meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsék le mindnyájukat a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban. Jézus ezután fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Majd megtörte a kenyereket, és tanítványainak adta, hogy osszák ki. A két halat is szétosztotta valamennyiük között. Mindnyájan ettek, és jól is laktak, sőt még tizenkét kosarat szedtek tele a kenyér és a hal maradékából; pedig ötezer férfi evett a kenyérből.
Mk 6,34-44

Elmélkedés

A kenyérszaporítás csodájának Márk szerinti változatát olvassuk ma az evangéliumban. A történet azzal kezdődik, hogy Jézus tanítja az embereket. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy viszonylag rövid idő alatt tömegesen keresik őt az emberek. Ennek oka egyrészt az, hogy az igazság tanítására felfigyelnek, másrészt az, hogy Jézus csodás módon képes meggyógyítani a betegeket. Mind erővel rendelkező tanítása, mind isteni hatalmáról tanúskodó gyógyítása sejtetni engedik, hogy elérkezett a messiási idő. Ezt a sejtést erősíti meg tulajdonképpen a kenyerek megszaporítása. Abban a korban széles körben elterjedt nézet volt, hogy a Messiás megismétli majd a pusztai vándorlás idején történt csodát. Miként egykor Isten mannával táplálta népét a pusztában az Egyiptomból való kivonulás után, ugyanúgy a Messiás kenyeret fog adni az embereknek.

Jézus a meglévő öt kenyeret és a két halat használja fel, hogy megszaporításukkal sok ezer embernek táplálékot adjon. Ő minden bizonnyal e kevés étel nélkül is tudott volna csodát tenni, de mégis fel akarta használni azt, amit az ember átenged neki, bármennyire kevés legyen az. Isten áldásával e megsokasított kevés elegendőnek bizonyul. Az isteni nagylelkűség megtapasztalása indítson minket arra, hogy legyünk nagylelkűek és önzetlenek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekintve, nem méricskélve, mibe kerül a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő feladataival, melyeket várnak tőlem az emberek, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem.

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!”
Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
Mt 2,1-12

Elmélkedés

Utat keresünk

Az elmúlt években, évtizedekben Magyarországon az első januári vasárnapon tartottuk Urunk megjelenésének ünnepét, hogy a hívek nagyobb számban tudjanak részt venni rajt. Az idei évtől a világegyház gyakorlatának és a liturgikus rendnek megfelelően mi is visszatérünk ahhoz a hagyományhoz, amely szerint január 6-án tarjuk meg az ünnepet. Az Urunk megjelenése elnevezés azt jelenti, hogy a karácsonykor született Jézus istensége megmutatkozik, kinyilvánul, megjelenik az emberek számára. A kora keresztény időkben volt egy olyan téves elképzelés, amely szerint Jézus csak ember volt, amikor megszületett, és később, egészen pontosan a megkeresztelkedésekor vette magára az isteni természetet, mintegy ekkor fogadta őt fiává a mennyei Atya. Ezen tévedés ellensúlyozására terjedt el az Egyházban Urunk megjelenésének napja. Hitünk szerint ugyanis Jézus az idők kezdete óta, örökké Fia az Atyának, s nem csupán később lett azzá. Hitünk szerint Jézus az ő emberré válásának első pillanatától kezdve valóságos ember és valóságos Isten, s nem mondhatjuk azt, hogy emberként született meg, de a keresztség által Istenné avatta őt a mennyei Atya.

A kezdeti időkben az Egyház három eseményt ünnepelt e napon: Jézus megkeresztelkedését, a kánai menyegzőn végzett első csodáját, valamint a napkeleti bölcseket. E három, egymástól független esemény közös eleme, összekötő kapcsa éppen Jézus istensége. A kereszteléskor ugyanis a mennyei Atya kinyilvánította, hogy Jézus az ő Fia, azaz Isten. A kánai csoda alkalmával, azaz a víz borrá változtatásakor Jézus megmutatta isteni erejét. A bölcsek hódolata pedig azt jelzi, hogy a pogány népek számára is megjelenik az Üdvözítő, ők is felismerik a betlehemi Gyermekben az Istent. Az ünnephez kapcsolódó számos imádságunkban mind a mai napig szerepel e három esemény, még akkor is, ha napjainkban csupán a bölcsek hódolatára emlékezünk.

Az evangélium a bölcsek történetét mondja el. Nem sokkal Jézus születését követően pogány származású bölcsek érkeznek Jeruzsálembe, akik az újszülött királyt keresik, mivel „látták csillagát napkeleten.” Nincs szó sem királyokról, sem csillagászokról s főként nem mágusokról. Lehettek akár királyok is, hiszen gazdag ajándékuk utalhat erre. Lehettek csillagokat kutató személyek, hiszen egy égi jelenségre hivatkoznak. Lehettek akár hárman is, hiszen háromféle ajándékot hoznak: aranyat, tömjént és mirhát. De mindezek nem biztosak. Abban viszont az evangéliumi beszámoló alapján biztosak lehetünk, hogy bölcsek voltak, s ez nem csupán azt jelenti, hogy tudós, okos, bölcs emberek, hanem azt is magába foglalja, hogy bölcsen viselkedtek, amikor meglátták a különleges égi jelenséget és ennek hatására kutatni kezdték jelentését, illetve keresésére indultak annak a személynek, akinek születését jelezte a csillag. Figyelni az Isten által mutatott jelekre, megérteni azok jelentését, elindulni azon az úton, amelyet az isteni jel mutat, ez az igazi bölcsesség!

A mai napon lélekben mi is útra kelünk a napkeleti bölcsekkel együtt. Elindulunk Betlehembe, ahová minket is a csillag fénye vezet. Nem aggódunk az út fáradalmai miatt, hanem bátran haladunk, mert Isten szeretete vonz bennünket. Egyetlen utat keresünk, azt, amely Istenhez vezet. Egyetlen úton akarunk haladni, azon, amelyet Isten mutat nekünk. Keresni az Istenhez vezető utat, határozottan haladni az üdvösség útján, soha nem letérni az örök élet felé vezető útról, ez az igazi bölcsesség!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A napkeleti bölcsekkel együtt indulunk útnak. Te vagy a célunk, hozzád szeretnénk eljutni, s tudjuk, hogy te szüntelenül vársz minket. Nem a kíváncsiság vezet minket, hanem a veled való találkozás őszinte vágya. Vállaljuk azt a hosszú és fáradságos lelki utat, amelyen hozzád juthatunk. Irányíts minket magadhoz! Mutass nekünk jelet, hogy le ne térjünk az útról! Add, hogy felismerjük istenségedet és alázattal fejezzük ki előtted hódolatunkat. Ajándékul ma szívünk szeretetét hozzuk eléd, Istenünk és Megváltónk.

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18

Elmélkedés

Közöttünk élt

A karácsonyi ünnepi szentmiséhez kapcsolódóan már olvastuk az Ige megtestesüléséről szóló himnuszt, amely János evangéliumának bevezetése. Ma újra ezt a részt nyújtja lelki táplálékként számunkra egyházunk. Akkor említettük, hogy Jézus származását bemutatva János evangélista nem csupán az ő születéséig megy vissza, miként ez Máté, Márk és Lukács írásában megfigyelhető, hanem egészen a teremtésig. A világ teremtésével állítja párhuzamba Jézus születését, amely a világ és az ember újjáteremtése Isten részéről.

Irányítsuk ma figyelmünket azokra a kifejezésekre, amelyek kizárólag e helyen szerepelnek János evangéliumában! A himnusz egyik sajátos kijelentése így hangzik: „közöttünk élt.” Az eredeti görög szövegben a következő szerepel: „felverte sátrát közöttünk.” Mire gondoljunk ezen érdekes kifejezés hallatán? Eszünkbe jut, hogy az ószövetségi időkben, a pusztai vándorlás során Isten szövetséget kötött a választott néppel. A szövetségkötést követően Isten utasításainak megfelelően Mózes sátrat épített, ide vitte be a szövetség ládáját és helyezte el a szövetség törvényeit tartalmazó kőtáblákat. A sátor az Isten lakóhelye, jelenlétének helye volt, ahová Mózes akkor ment be, amikor Isten közölni akart vele, illetve a néppel valamit. A sátor a találkozás helye volt Mózes és az Úr számára, ezért is nevezték a „találkozás sátrának.” A kétirányú közeledés jele ez: egyrészt Isten az ő népe közelében akar lenni, azt akarja, hogy érezzék jelenlétét, másrészt az ember számára fontos, hogy Istenhez közeledjen, hiszen ott érzi magát igazán biztonságban, ott érzi magát boldognak.

A sátorral kapcsolatban eszünkbe jut még Jézus színeváltozásának eseménye. A három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János előtt Jézus megmutatja isteni dicsőségét. Az isteni jelenlét megerősítéseként itt is megjelenik a felhő, miként az ószövetségi időkben is felhő ereszkedett le a találkozás sátrára. Péter ekkor sátrat akar építeni az Úr, valamint a megjelenő és vele beszélgető Mózes és Illés számára. Szándéka mögött az húzódik meg, hogy felismeri Jézus istenségét, és az Isten számára helyet akar biztosítani.

E példákból szépen kibontakozik a „közöttünk élt” (sátrat vert közöttünk) kifejezés értelme. Ne úgy képzeljük el, hogy Isten a végtelen világűrben él, távol az embertől, elérhetetlen távolságban tőlünk. Amikor gyerekek kérdezik a felnőtteket, hogy hol van az Isten, akkor válaszként sokan felmutatnak az égre és arról kezdenek beszélni, hogy a felhőkön túl a messzi távolban él az Isten. Megtévesztő és zavaró ez a gyerekek számára. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindenütt jelen van és jelenléte betölti az egész világmindenséget, de az is igaz, hogy Isten jelen van a világban, jelen van köztünk, ha szeretetben élünk egymással, és jelen van bennünk. Az ilyen gyermeki kérdésre mutassunk inkább az emberekre, akikben Isten él! Mutassunk magára a gyermekre, aki felteszi ezt a kérdést, és akiben szintén Isten él! S remélhetőleg mutathatunk magunkra is.

„Közöttünk élt” – írja János evangélista Jézusról, a megtestesült Igéről. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy az idősödő apostol visszaemlékezik az évtizedekkel korábbi eseményekre, arra az időre, amikor Jézus élt, az emberek között élt, járta a városokat, tanította az embereket és gyógyította a betegeket. János nem csupán arról beszél, hogy Jézus itt élt emberi világunkban, hanem azt állítja, hogy Isten élt, jelen volt az emberi világban vagy helyesebb mindezt nem múlt időben mondani, hanem jelen időben: Isten jelen van közöttünk, jelen van a világban. Jelenléte megtapasztalható, észrevehető. Jézus Krisztus megtestesülésével és születésével Isten kifejezte azt, ahogy örökké itt akar élni köztünk, velünk és bennünk.

Befejezésül még egy gondolat. Szent Pál apostol írja egyik levelében: „Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben” (2Kor 5,1). Az emberi testet nevezi itt sátornak és a halálra, valamint a feltámadásra gondol. Emberi testünk tehát sátor, amelyben Isten lakik. S miután a halálban ledől, megsemmisül ez a sátor, akkor Istentől a feltámadásban új testet kapunk, amellyel egyesül halhatatlan lelkünk. Éljen bennünk a földi lét során az Isten, hogy az örökkévalóságban Istenben élhessünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen!

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”
Jn 1,35-42

Elmélkedés

Az előző két nap folytatásaként Keresztelő János tanúságtételének eredményéről számol be a mai evangéliumi részlet. János szavait hallva két tanítványa azonnal Jézus nyomába szegődik. Jánosnak több tanítványa is lehetett, de mégsem indult közülük mindenki, nem ismerték fel valamennyien a Keresztelő szavainak jelentőségét. Keresztelő János tanúskodása következményeként András és János (apostol), aki az evangélium szerzője, Jézus követői lesznek, s majd az ő hívásukra mások is csatlakoznak Jézushoz, András például a testvérét, Pétert viszi el Jézushoz. Keresztelő János természetesen nem bosszankodik, hogy saját tanítványai mostantól új Mestert követnek, hanem nagy alázattal ismeri el, hogy neki kisebbednie, Jézusnak pedig növekednie kell. Az irigységnek a legkisebb jele sem tapasztalható nála, inkább örül, hogy küldetését teljesíthette és megmutathatta az embereknek a Megváltót.

Keresztény tanúságtételünk hatása valószínűleg nem fog mindjárt az első pillanatban megmutatkozni, s lehet, hogy nem fogja mindenki elfogadni tanúskodásunkat, de biztosak lehetünk abban, hogy az elvetett mag megtermi gyümölcsét. Győzzük le magunkban a bátortalanság és a kishitűség kísértését! Győzzük le aggodalmainkat és félelmeinket, amelyek azt sugallják, hogy nem érdemes kiállni a hitetlen világ elé, mert úgysem hallgatnak ránk! Ha rátaláltunk Megváltónkra, tegyünk róla tanúságot és vezessük hozzá az embereket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, életemben oly sok az árnyék, de Te azt akarod, hogy fény legyek. Bennem még oly sok a homály, de Te azt akarod, hogy testvéreimnek világítsak. Magamat is alig vonszolom, de Te azt akarod, hogy testvéreimet hozzád vezessem, Hozzád vonzzam. Oly üres és íztelen vagyok Uram, de Te azt akarod, hogy a só legyek. Uram, Te légy életem fénye, világossága, íze, jó illata! Engedd, ha velem találkoznak az emberek, Rád találjanak!

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!”
Jn 1,29-34

Elmélkedés

A tegnapi evangélium szerint Keresztelő János visszautasítja azokat az elképzeléseket, melyek szerint ő a Messiás. De azt is tagadja, hogy személyében Illés vagy valamely más próféta jött volna el. Tanúságtételének második részében, amelyet ma olvasunk, már kifejezetten Jézusról beszél. Beszédének három fontos eleme van. Először is azt állítja, hogy Jézus az Isten báránya, aki azt a küldetést kapta az Atyától, hogy az embereket megváltsa a bűntől és az emberiséget kiengesztelje Istennel. A második fontos elem az, hogy Jézus a Szentlélekkel keresztel majd, ami arra utal, hogy tanítványait egészen át fogja alakítani az Istennel való élet. A Szentlélek majd mindenkit megtisztít és arra ösztönöz, hogy életét egészen Istennek adja. Harmadszor pedig János kijelenti, hogy Jézus az Isten Fia.

Keresztelő János tanúságtétele annak példája, hogy napjainkban hogyan kell nekünk tanúságot tenni Krisztusról. Amikor róla beszélünk, akkor ugyanezeket kell elmondanunk. Szólnunk kell a bűnös embereknek Jézusról, aki elhozza a bocsánatot mindazok számára, akik megbánják bűneiket. Szólnunk kell a Krisztusban való lelki újjászületés nagyszerű lehetőségéről, amely új irányba állítja és Isten felé vezeti életünket. És szólnunk kell arról is, hogy Jézus állandó jelenléte a világban azt bizonyítja, hogy velünk az Isten. Az Atya azért küldi Fiát hozzánk, hogy megmutassa nekünk a mennybe vezető utat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy a te szereteted, amely oly nyilvánvalóan és egyértelműen mutatkozott meg értünk vállalt szenvedésedben, áthassa mindannyiunk életét és minden ember számára felismerhető legyen.