Battaplébánia

Jézus az utolsó vacsorán így beszélt tanítványaihoz: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti. Én is szeretni fogom őt, és kinyilatkoztatom magam neki.” Júdás – nem a karióti – itt közbeszólt: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat, és nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, az nem tartja meg tanításomat. Az a tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek.”
Jn 14,21-26

Elmélkedés

Jézus újra és újra lelkére köti tanítványainak, hogy nem elegendő az, ha valaki ismeri őt. Azt kéri követőitől, hogy teljesítsék parancsait, amelyek végső soron a mennyei Atya útmutatásai az ember számára. A mai evangéliumban kijelenti: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.” Vallásosságunk nem elmélet, hanem élő kapcsolat Krisztussal. Szóbeli hitvallásunk bizony keveset ér, ha hitünkből nem fakadnak a szeretet jócselekedetei.

Jézus szavai arra is rávilágítanak, hogy tanításának teljesítése nem fakadhat kényszerből vagy a kicsiny embernek a hatalmas Istentől való félelméből, hanem az Isten törvényei szerinti életnek egyetlen forrása a szeretet lehet. Fel kell ismernünk tehát, hogy az isteni parancsok a javunkat szolgálják. Fel kell ismernünk a törvények mögött rejlő isteni szeretetet és gondoskodást, s akkor majd mi is képesek leszünk arra, hogy a szeretet vezéreljen minket Isten törvényeinek útján.

E felismerésben segítségünkre van a Szentlélek, akit az Atya és a Fiú azért küld a világba, hogy szüntelenül emlékeztessen bennünket arra a krisztusi igazságra, amely az örök életre vezet. A Szentlélektől, aki maga is ajándék, számos isteni ajándék árad felénk: a létezés ajándéka, amelyet minden létező megkapott a teremtő Istentől, a kegyelem ajándéka, amelyet Isten állandó segítségként ad nekünk az üdvösség útján való előrehaladáshoz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel az egész emberiségre, különösen a szegény bűnösökre, akiket Jézus legirgalmasabb szíve oltalmaz! Az ő keserves kínszenvedése által könyörülj rajtunk, hogy irgalmad mindenhatóságát dicsérjük mindörökké!

Köszönet a szerzőnek, hogy lehetővé tette a másodlagos közlést és megküldte számunkra írását javított formában. A szerk. 
500 évvel ezelőtt vette kezdetét a reformáció
1517. október 31-én Luther Márton áldozópap, az erfurti sarutlan ágostonosok …

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!” Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.” Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek! Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”
Jn 14,1-12

Elmélkedés

Az Úr által

Néhány évvel ezelőtt fiatalokkal kirándultunk a Kőszeg környéki hegyekben. Utunk során ragaszkodtunk a turistatérképen jelölt útvonalhoz és mindvégig figyelmesen követtük a jelzéseket. A rögtönzésnek és az új utak keresésének is megvan a maga varázsa, de mi a könnyebb megoldást választottuk, a jelzések következetes követését, hogy biztosan és mielőbb célhoz érjünk. Minden rendben volt addig, amíg egy olyan helyhez nem értünk, ahol nem sokkal korábban kivágták a fákat, s velük együtt a turistajelzéseket is. Ettől kezdve nehezebb volt a feladat és persze el is tévedtünk. Bolyongásunk és útkeresésünk közben egy villanyoszlopon örömmel olvastuk: „Vigyázat! Nagyfeszültség!” Örömmel, mert ebből tudtuk, hogy még nem tévedtünk át Ausztriába, hanem Magyarországon vagyunk. Mindenki próbált okos lenni, de valójában senki nem tudta, hogy hol vagyunk és merre kellene továbbmennünk. Végül egy arra kiránduló másik csapat segített megtalálni a helyes irányt.

Ez a korábbi élményem, eltévedésünk, útkeresésünk és sikeres célba érésünk jutott eszembe a mai evangélium kapcsán, amelyben Jézus a következőket mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” Ha elindulunk és haladunk egy úton, akkor vannak olyan jelek, amelyek igazolják, hogy jó úton járunk. Más jelek egyértelműen figyelmeztetnek minket, hogy letértünk a helyes útról. Emberi életutunknak az a végső célja, hogy eljussunk a mennyei Atyához, eljussunk abba az örökké tartó boldogságba, amelyet mennyországnak nevezünk. Időről időre fel kell tennünk azt a kérdést, hogy jó úton járunk-e, az üdvösség útján haladunk-e? Jeleket, biztos jeleket keresünk, amelyek a helyes irányt mutatják számunkra. Valójában egyetlen ilyen biztos jel van: Jézus Krisztus. Általa juthatunk el végső célunkhoz, ő vezet minket az örök életre. Ezt jelenti az ő szava: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

És közben végig kell járnunk egy benső utat, a lelki fejlődés útját. Helytelen, ha valaki megragad a gyermekkorban megtapasztalt hit szintjén. A Jézus által emlegetett gyermeki lelkület megőrzése nem azt jelenti, hogy hitünk nem fejlődhet. Nem kell megijednünk akkor sem, ha a hit útján a kamaszokra jellemző lázadás jelei mutatkoznak, csak éppen nem szüleinkkel, hanem Istennel szemben. Igen, néha szeretnénk a magunk útját járni, a saját elképzeléseink útján haladni. A tékozló fiúban is megvolt az önálló élet vágya és megvolt benne a bátorság a lázadáshoz. Persze ne mondjuk azt, hogy nem ment vele semmire, mert kénytelen volt visszatérni oda, ahonnan elindult. Mert az ő útja nem volt hiábavaló, nem volt felesleges. Sokat tanult hibáiból, ez az út törte le gőgjét és tanította meg az alázatosságra. Nagy ára volt, de végül atyjánál találta meg a szeretetet és a biztonságot.

Egy aranymiséjét ünneplő pap mondta nagyon őszintén a következőt: „Nem tudnám megmondani, hogy ötven évvel ezelőtt miért választottam, miért fogadtam el a hivatást, miért lettem pap. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy Isten hív és minden nap egy lépést kell felé tennem.” Az örök élet felé is hasonló tudattal haladjunk. Tegyünk minden nap egy lépést az üdvösség útján! Egy élet is kevés ahhoz, hogy megtudjuk, miért járunk ezen az úton! Legyen most elég annyi, hogy Isten hív erre az útra és Jézus Krisztus vezet minket ezen az úton.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egyeseket a szegények felé fordulás, a szeretetszolgálat útján indítasz el. Önzetlen és önfeláldozó szívet adsz nekik, hogy szeretetedben éljenek és a te szeretetedet sugározzák a rászorulóknak és nélkülözőknek. Másokat a hitre nevelés útján indítasz el, hogy a tőled kapott tanítást, az üdvösség örömhírét jó magként vessék el az emberi szívekbe, mindazok szívébe, akik keresik az igazságot és vágyakoznak az üdvösségre. Adj nekik erőt, hogy hivatásukat felelősséggel végezzék! Segíts minket, hogy ne térjünk le a lelki fejlődés útjáról, mindig ragaszkodjunk hozzád, aki az üdvösségre vezetsz minket!